Fizikai Szemle honlap |
Tartalomjegyzék |
Faigel Gyula
KFKI SZFKI
Az emberi gondolkodást már az ősidők óta foglalkoztatja a szabad szemmel nem látható világ, a mikrovilág. Ez a kíváncsiság vezetett a l6. században a fénymikroszkóp, az 1940-es években az elektronmikroszkóp, napjainkban a pásztázó alagút- illetve az atomerő-mikroszkópok felfedezéséhez. Ez utóbbiak már atomi távolságokat is képesek felbontani. A fenti módszerek a vizsgált tárgy direkt nagyított képét adják, és elsősorban a felületről kaphatunk információt. Az anyagok belsejébe való betekintést a körülbelül 100 éve felfedezett röntgensugárzás tette lehetővé. Számos, a röntgensugárzáson alapuló diffrakciós módszer fejlődött ki az atomi szerkezet vizsgálatára. Ezek azonban nem direkt képet szolgáltatnak, hanem egy olyan adatsort, amelyen még egy matematikai transzformációt (Fourier-transzformáció) kell végrehajtani, hogy megkapjuk az atomok valós térbeli elhelyezkedését. Egy ilyen transzformáció elvben megkívánja a mért hullámok (esetünkben a röntgen-fotonok) intenzitásának és fázisának ismeretét. Egy diffrakciós méréskor azonban csak a fotonok számát (tehát a hullám intenzitását) kapjuk meg, a fázisát nem.
A hiányzó fázisinformációt különböző módon pótolhatjuk. A leggyakoribb valamilyen független mérés adta szerkezeti információ, de sokat segíthet, ha a várt atomi rendről már van valamilyen előzetes elképzelésünk. Ezek beépítése a diffrakciós adatok kiértékelésébe a gyakorlatban lehetővé teszi a kristályban található pontos atomi rend meghatározását. Sok esetben azonban nem lehetünk egészen biztosak a megoldott szerkezetben. Ezen túl elvileg is nagy jelentőségit lenne egy olyan módszer kidolgozása, amely mentes az előzőekben említett bizonytalanságtól. Tehát továbbra is fennáll a kérdés: van-e a fizikusok kezében egy olyan mérés, amely a vizsgálni kívánt objektumok 3D térbeli rendjéről teljes információt (tehát intenzitást és fázist) ad?
Körültekintve a különböző vizsgálati technikák között, azt találjuk, hogy a szemmel látható tárgyak világában már körülbelül 50 éve megoldották, hogyan lehet rögzíteni egy 2D fotólemezen a tárgy 3D képét úgy, hogy azt utána könnyűszerrel ismét 3D-ban lássuk. A módszer neve holográfia és felfedezése Gábor Dénes nevéhez fűződik [1]. Hogyan is működik a holográfia? A vizsgált tárgyat egy monokromatikus és koherens fényforrással világítjuk meg. A fény egy része szóródik az objektumon (tárgyhullám, T), a másik része pedig akadálytalanul halad tova (referenciahullám, R) a detektáló felület felé (1. ábra). A detektor a tárgy- és a referenciahullámok összegét érzékeli. Miért jó ez? Detektoraink (például a film; csak az intenzitást képesek rögzíteni, tehát valahogyan intenzitásváltozássá kell alakítanunk a fázisinformációt Ebben segít a referenciahullám. Mivel ennek fázisa valamilyen jól meghatározott (általunk ismert) módon változik, ha ehhez viszonyítjuk a szórt hullámok fázisát és ez a különbséget képesek vagyunk mérni, ez elég a tárgy 3D képének előállításához. Részletes elemzés azt mutatja hogy a fotólemezen a fenti módon rögzített intenzitáseloszlást elégséges a referencianyaláb inverzével megvilágítani, és visszakapjuk a tárgy 3D képét. A felfedezés óta eltelt ötven évben a holográfia nagy utat járt be és napjainkban széles körben alkalmazzák a tudományban, ipari technológiákban és a mindennapi életben is.
Felmerül a kérdés, miért ne használhatnánk akkor az atomi rend felderítésére. Sajnos ez nem lehetséges. Ennek oka, hogy a holográfia térbeli felbontását nem növelhetjük minden további nélkül a végtelenségig. A felbontás határát több tényező együttesen adja: 1. Az alkalmazott hullámhossz. 2. A detektáló felület felbontása, vagy a hullámforrás mérete. Ezekből világosan kiderül, hogy a hagyományos fénnyel készült hologramok nem adhatnak információt az atomi távolságokról (hiszen mind a forrásméret, mind a hullámhossz a mikronos tartományba esik.)
Milyen technikai lehetőségek vannak a hullámhossz és a forrás- illetve detektorméret csökkentésére? Rövidebb hullámhosszú elektromágneses sugárzást kaphatunk szinkrotron sugárforrásokban elhelyezett undulátorokból. Ezzel a hullámhossz egészen a 100 Angström tartományig csökkenthető. A forrás- illetve detektorméret csúcstechnológiákat felhasználva körülbelül 50 nm-re redukálható. Ezek az értékek még mindig sokkal nagyobbak, mint a körülbelül 0,1 nm-es atomi méretek. Hogyan tovább?
Az áthidalandó két nagyságrend
teljesen új szemléletmódot, egy új
ötletet kívánt. A megoldás alapötlete
Szőke Ábrahámtól (Los Alamosban élő
magyar származású kutatótól)
származik [2].
Szőke azt javasolta, hogy magukat a mintában található
egyedi atomokat használjuk mint forrásokat. Ismeretes,
hogy az atomi elektronok gerjesztése után több
olyan folyamat is végbemehet, amelynek eredménye
rövid hullámhosszú sugárzás kibocsátása.
A sugárzás megjelenhet elektronhullám
(például Auger- vagy fotoelektronok) vagy elektromágneses
hullám (fluoreszcens sugárzás) formájában.
Ezeket a folyamatokat felhasználva egyszerre megoldódik
a hullámhossz és forrásméret probléma.
Részletes elméleti megfontolások után
kiderül, hogy az elektronok használata a megfigyelhetőség
szempontjából kedvezőbb. Ennek oka, hogy
az elektronok atomokkal való kölcsönhatása
nagyságrendekkel erősebb, mint a fotonoké,
így a hologramban megjelenő intenzitás-oszcillációk
is sokkal nagyobbak. Nem csoda tehát, hogy először
elektronokat használtak atomok holografikus leképzésére
[3].
Ezen a ponton a figyelmes olvasó megkérdezheti,
miképpen tudunk a makroszkopikus minta sok atomjából
pontosan egyet kiválasztani és arra késztetni,
csak ő maga sugározzon és a többi atom
ne. Nos a kérdés jó, és a válasz
az, hogy gyakorlatilag nem lehetséges egy atom kiválasztása
mint forrásé. Mit tehetünk ekkor? A megoldást
egy speciális minta választása adja. Olyan
mintát kell készíteni, amelybe minden forrásatom
ugyanazt a hologramot és ugyanoda hozza létre. Ezek
a feltételek egy egykristály minta esetén
teljesülnek, hiszen egy meghatározott krisztallográfiai
pozícióban elhelyezkedő atomok környezete
azonos. Ha a minta méretéhez viszonyítva
távol helyezzük el a detektáló felületet,
akkor az egyes atomok által létrehozott hologramok
ugyanarra a helyre esnek. Az elektronokkal végzett kísérletek
egyértelműen bizonyították a belső
forrás elvének helyességét. De mint
minden elektronok számlálásán alapuló
technika, ez is csak nagyvákuumban végezhető,
és csak a felületközeli rétegekről
ad információt az elektronok kis szabad úthossza
miatt. Ezért igen hasznos lenne, ha elektromágneses
hullámokkal, azaz röntgensugárzással
is végre lehetne hajtani a kísérletet. Bár
az elektronokkal felvett első hologram 1990-ben készült
és azóta is sok ilyen kísérletet végeztek,
az elvben ugyanúgy működő röntgenholográfia
nem fejlődött ki. Ennek oka a fotonoknak az atomokkal
való viszonylag gyenge kölcsönhatása.
Ez két zavaró effektusban nyilvánul meg:
1. a holografikus oszcilláció igen kis amplitúdójú
(kicsi a jel/zaj viszony), 2. a hosszú távú
transzlációs szimmetria (kristályos rend)
és a fotonok nagy szabad úthossza miatt erős
diffrakciós csúcsok (Bragg-reflexiók) jelennek
meg. Ezek a tényezők évekig megakadályozták
a röntgenhologramok felvételét.
A megoldás végül is két
oldalról történt: egyrészt megmutattuk,
hogyan lehet elválasztani a forráshoz közeli
és távoli atomok járulékát,
kiszűrve ezzel a Bragg-csúcsokat [4], másrészt
egy olyan mérési elrendezést hoztunk létre,
amely optimális az effektus kimutatására.
Az elrendezést a 2. ábra mutatja. A működés
röviden a következő: A röntgenforrásból
kilépő több energiát tartalmazó
sugárzás egy monokromátorra esik, amely kiválasztja
a mintában lévő atomok gerjesztéséhez
szükséges energiájú fotonokat. Ez azt
jelenti, hogy nagyobb fotonenergiát kell választanunk,
mint a kilökni kívánt elektron kötési
energiája. A nyaláb ezután a mintára
esik egy tetszőleges, de a mérés során
rögzített szögben. Így a mérés
ideje alatt a mintában folytonosan keletkeznek gerjesztett
atomok, melyek csak nagyon rövid ideig léteznek ebben
a magas energiájú állapotban, mivel a kilökött
elektronok helyére a külső héjakról
elektronok "esnek be". Az eközben kibocsátott
fotonok energiája megegyezik a két atomi nívó
energiakülönbségével. Ezeket a fluoreszcens
fotonokat használjuk a hologram létrehozására.
A kibocsátott fotonok két úton
juthatnak el a detektorba: 1. a minta valamely atomján
való szóródás után (tárgy
nyaláb), 2. a többi atommal való kölcsönhatás
nélkül (referencia nyaláb). A detektorral letapogatva
a különböző irányokban mérhető
fluoreszcens intenzitást, vagyis a két hullám
interferenciájának eredményét: a forrást
környező atomok hologramját mérhetjük.
Anélkül, hogy a kísérlet
további részleteibe bocsátkoznánk,
bemutatjuk a végső mérési eredményt.
A 3. ábra felső részén egy
stroncium-titanát (SrTiO3)
egykristályban található Sr-atomok körüli
többi Sr-atom hologramja, az alsó részen pedig
az ebből kapott 3D valós térbeli kép
(tehát atomi rend) látható [5]. Miért
választottuk a SrTiO3-at?
Egy új módszer működését
úgy lehet legvilágosabban bemutatni és meggyőzően
bizonyítani, ha egy jól ismert, egyszerűen
áttekinthető szerkezetben található
atomi rendet képezzük le. A SrTiO3
ilyen. A kristályszerkezet perovszkit típusú,
amelyben a Sr-atomok egy kockarács (egyszerű köbös)
csúcsain helyezkednek el (4. ábra). Mivel
a Sr-atomok szórása sokkal erősebb, mint
a Ti vagy O-atomoké, első közelítésben
csak ezeket látjuk a 3. ábra alsó
részén. Világosan felismerhetők a
nyolc elemi cella csúcsaiban elhelyezkedő Sr-atomok.
Végül néhány szó a jövőről.
A módszer alkalmazhatóságát az fogja
megszabni, hogy mennyire rutinszerűen lehet méréseket
végrehajtani. Jelenleg mind a méréstechnika,
mind a kiértékelés komplikált. Ezt
tükrözi, hogy SrTiO3-on
végzett mérésünkön kívül
mindössze egy hasonló kísérlet történt
a világon, mégpedig hematit (Fe2O3)
kristályon [6]. Tehát az első feladat több
ilyen kísérlet végrehajtása különböző,
de jól ismert anyagokon és az ezekből szerzett
tapasztalatok alapján egy egyszerű és biztonságos
mérési elrendezés és kiértékelési
eljárás kidolgozása. Érdemes-e végigjárni
ezt a nem buktatók nélküli utat? Milyen előnyöket
nyújthat e módszer? Nos, ezt nehéz előre
megmondani, hiszen a megoldható problémák
leggyakrabban akkor jelennek meg, amikor egy módszert
használni kezdünk. Néhány alkalmazást
azonban már most is megjósolhatunk. Ilyenek: 1.
hagyományos diffrakciós mérések kiértékelésénél
segítséget nyújthat a fázisok rögzítésére,
így meggyorsítva és biztosabbá téve
a szerkezetmegoldást, 2. alacsony koncentrációban
jelen lévő szennyező atomok környezetének
vizsgálata, 3. atomi rend meghatározása félvezetőkben
található adalékatomok körül, 4.
biológiai molekulák aktív helyein ülő
fém atomok környezetének feltérképezése
stb. Ezek a problémák megoldhatók a jelenleg
rendelkezésre álló technikai eszközökkel.
Ha egy kicsit távolabbi jövőbe tekintünk,
további érdekes alkalmazásokat láthatunk.
Nagyon erős röntgenforrások és gyors
detektorok használata gyors számítógépes
adatfeldolgozással kombinálva lehetővé
teheti, hogy egy hologramot ms időskálán
vegyünk fel, így valós időben követhetjük
a lassú atomi mozgásokat. Egy további lehetőség,
hogy az atomi fluoreszcencia helyett az atommagokból kibocsátott
gamma-sugárzást használjuk, mint "megvilágító"
nyalábot. Ez olyan előnyökkel jár, mint
kisebb forrásméret és ezáltal jobb
térbeli felbontás, érzékenység
az anyag belsejében kialakult mágneses és
elektronos terekre. Ezek eléréséig azonban
még sok technikai és elméleti problémát
kell megoldanunk.
Irodalom
1. ábra.
Hologramot sokféle
geometriai elrendezésben készíthetünk.
Itt a két leggyakrabban használt megoldást
mutatjuk. A Gábor-féle elrendezésben síkhullámot
használunk mint referenciát, a Fourier-elrendezésben
pedig egy pontszerű forrásból kifutó
gömbhullámot.
2.
ábra. Az
atomi felbontású hologrammok készítésére
használt mérési elrendezés vázlata.
A röntgenforrásból jövő fotonok
egy grafit monokromátorra esnek, amely kiválasztja
a Sr- atomok gerjesztéséhez szükséges
energiát. A detektor egy vízszintes körön
mozog és a síkminta saját tengelye körül
forog. E két mozgás együttesen a detektor félgömbön
való mozgatását imitálja.
3. ábra.
Felső ábra,
a SrTiO3 röntgen hologramja. Alsó ábra
a hologramból rekonstruált kép.
4. ábra. Az
atomok elhelyezkedése a SrTiO3
elemi cellájában