BEFEKTETNI A JÖVŐ SZÁMÁRA - OLÁH GYÖRGY

Professzor úr! Milyen szerepe van a tudományos eredményekben annak az iskolának, ahol az illető tudós tanult és az alapismereteket elsajátította?

Azt hiszem, hogy mindenkinek, aki tudományos pályára ment a legfontosabbak az alapok. Nekem szerencsém volt, mivel Magyarországon nőttem fel és jó iskolázást kaptam. De nem lehet azt mondani, hogy az alapok garantálják azt, hogy 20 vagy 30 év múlva lesz valakinek valami ötlete, ami be is válik.

Ha valaki a gyerekeit vagy unokáit figyeli, akkor látja, hogy személyiségük már fiatal korban kialakul. Az azonban az egész biztos, hogy különösen azon a tudományos területen, amit én jobban ismerek, az iskolázás, a szellemi kifejlődés nagyon fontos. És a tanulás sosem ér véget. Olyan ütemű a haladás, hogy mindannyian tanulunk egész életünk során. Az ember tanít egy egyetemen, de maga is tanul, mert ha nem tanulna szüntelen, akkor nagyon rövid idő alatt teljesen kiesne a tudományából. Ez a tudománynak, a technikának és más gyorsan fejlődő területeknek a kihívása. Talán ez biztosítja, hogy az ember még idősebb korban sem ég ki nagyon, mert szüntelen fejlődés még az idősebb generációt is fiatalon tartja.

Egy fiatalabb pályakezdő fizikus, matematikus, kémikus részint személyes becsvágyból, részint a szakterület iránti kíváncsiságból igyekszik az eredményeket megismerni, igyekszik összevetni ezt saját tudásával, és ezek alapján igyekszik továbbfejleszteni saját tudását. Az érdeklődés és a kíváncsiság alapvető. Miért megy valaki tudományos pályára ?

Nem hiszem, hogy az anyagi ok jelentős. Ennyi erővel, befektetéssel más területen sokkal többre vinné valaki. Azt hiszem, a kutató emberbe bele van építve ez az alapvető érdeklődés, hogy igyekszik megérteni dolgokat, igyekszik megérteni, hogy mi van a természetben, és ha megérti, bizonyos fokig továbbfejleszti a megértést. A másik szempont, amit mondott, egy általános emberi tulajdonság. Ha valaki egy futballcsapatban játszik, tudja, hogy mindenki gólt akar rúgni és ő is álmodozik arról, hogy egy nagy mérkőzésen az utolsó percben ő fogja a győztes gólt rúgni. Gondolom, egy muzsikusban, egy zeneszerzőben, egy színészben, egy íróban szintén benne van ez az emberi tulajdonság, hogy igyekszik valamit csinálni, amiről azt hiszi, hogy elismerést fog hozni számára és munkájára. Azt hiszem, hogy a tudományban is így van, de nem ez a döntő szempont. Tudományt úgy nem lehet csinálni, hogy az ember eredményt akar elérni. Először valamint csinálni kell, azután jön minden más.

Ezt a fajta kíváncsiságot az iskola kelti fel az emberben vagy az otthoni neveltetés?

Nem hiszem, hogy az iskola teremti ezt, de kihozza az emberből. Az élet maga egy nagy csoda, nem tudjuk megmagyarázni az intelligens élet teremtésének a csodáját. Az élet van, de hogy mi jön ki egyvalakiből, az kérdés. Valószínű, hogy egy iskola vagy egy jó tanár, egy érdekes könyv vagy esemény befolyásolhatja valakinek a fejlődését, de azt hiszem, ez csak kihozza. Bizonyos adottságoknak és érdeklődésnek benne kell lennie az emberben.

Professzor úr a piaristákhoz járt. Érzett-e kíváncsiságot a természettudomány iránt?

Nyolc évig jártam a budapesti piaristákhoz. Azt hiszem, hogy nagyon jó képzést kaptam, tényleg kiváló iskola volt, de én nagyon élveztem a történelmet, az irodalmat és sok minden mást is. Egy nagyon kiváló tanáromra emlékszem, Öveges Józsefre, aki fizikát tanított, és ő hatással volt rám, főként azért, mert ilyen fiatal gyerekeknek úgy tudta elmondani a fizikát, hogy az érdekes, élő dolog volt, nem pedig unalmas, könyvből való idézés. Nehéz körülmények között, a háborús évek alatt is kísérleteket végeztünk. Ez befolyással volt rám, de nem mondhatom, hogy én már akkor gondoltam volna, hogy tudományos kutatómunkára akarom adni az életem.

Tetten lehet-e érni azt a pillanatot, amikor az ember elkötelezi magát?

Az én esetemben, és az én generációm esetében, aki a két háború között nőtt fel és végigélte a háborút, a 2. világháború után Magyarországon nyilvánvaló volt, hogy magyar irodalomból, történelemből vagy másból, ami érdekelt engem, megélhetést teremteni nehéz lehet. Nemcsak én, de barátaim és osztálytársaim viszonylag nagy része is arra gondolt, hogy valami olyan szakmát válasszon, ahol reálisabb lehetőség van megélhetés megteremtésére. A mi osztályunkból viszonylag elég sokan mentek a Műegyetemre. Én az egyetem első évében estem szerelembe a kémiával. Talán engem az érdekelt a kémiában, hogy a kémiának nagyon átfogó a területe. Az egyik véglet a természet, a biológia, az orvostudomány alapjai, a másik oldalon a kémikusok azok, akik új anyagokat tudnak csinálni: műanyagot, gyógyszert, festéket, üzemanyagokat stb. Tehát a kémia nagyon nagy távlatot kínált. Amikor az ember ezt megérzi, az olyan, mint a szerelembe esés, nem tudja pontosan, milyen lesz. Én szerelembe estem a kémiával és ez a szerelem még most is tart.

Kik voltak azok, akikre legszívesebben emlékszik, akik ezt az alkotó kíváncsiságot elültették Önben?

Még egész fiatalon bekerültem Zemplén Géza tanszékére, aki a szerves kémia tanára volt, és egészen fiatalon kutatást tudtam kezdeni. Különleges környezetet teremtett, mi egy kis kutatócsoportot alkottunk. A környezet és a szellem fontosabb volt, mint amit specifikusan tanultunk.

Milyen érzés volt a váltás, amikor Budapestből Amerika lett, amikor új hazát kellett találni?

Kémikus vagyok, s ez bizonyos szerencsét jelent, mert a kémia teljesen nemzetközi vállalkozás. Nincsen magyar kémia, német kémia, orosz kémia vagy amerikai kémia. Kémiát akkor is lehet csinálni, ha az embernek nagyon rossz az akcentusa, ha még nem tudja a nyelvet hibátlanul használni. Így nekem nem volt sok nehézségem. Őszintén szólva még az sem esett nehezemre - bár Magyarországon egyetemen dolgoztam, egy akadémiai intézményben -, hogy mikor kikerültem, 7 évig iparban dolgoztam. Nem hiszek abban, hogy nagy különbség van alapkutatás és alkalmazott kutatás között. Az én szememben ez a kettő összefolyik. A kutatás irányulhat arra, hogy mennél inkább megismerjük az alapjait valaminek, de arra is, hogy alkalmazzuk. Én egész jól hozzáidomultam az új élethez, az iparhoz. (Amikor visszamentem az egyetemre, azt is élveztem.) Egy nagyon nagy vállalatnál dolgoztam, és Amerikában is alapjában véve csak azt várják el az embertől, hogy 40 órát dolgozzon egy héten. Én nem tartottam a munkámat olyasvalaminek, amikor az ember az óráját nézi. Hát a munkaidőm alatt sokat kutattam a vállalatomnak, amiért meg is becsültek. Ennek fejében a vállalat elnézte azt, hogy én munkaidőn túl olyasmit is csináltam, ami engem érdekelt. Ha az ember 60 vagy 80 órát tölt a laboratóriumban, többet tud csinálni, mint 40 óra alatt.

Ez fárasztó szerelem!

Nézze, ha valaki festő, az nem(csak) azért fest, hogy eladja a képeit. Azért fest, hogy kifejezze az érzéseit. Nem hiszem, hogy egy festő nagyon nézi az órát, ameddig úgy érzi, hogy tud valamit teremteni. A tudomány voltaképpen nem áll messze a művészetektől. Az alkotó tudomány tulajdonképpen egy belső inspiráció is. Nem hiszem, hogy a kutatók nagyon nézik az órájukat. Abban a pillanatban, hogy elkezdeném nézni az órámat, az azt jelentené, hogy már nem élvezem, és akkor abba is hagynám a munkát.

Professzor úr az időről beszélt. A Nobel-díjak néha sokat késnek, 20 éves, 25 éves eredményekért ítélik oda, holott a kutatás nyilván azóta még újabb produktumokat volt képes létrehozni.

Ennek talán több oka is van. Sok kutatásnak van fontos eredménye, de az olyasmi, ami már meglévő tudást fejleszt tovább. De ha valaki tényleg egészen újjal vagy meglepővel jön ki, vagy olyasmivel, ami a meglévő fő irányzat ellen van, ami abba nem illik bele, akkor ennek az elismerése bizony sok időbe telhet. Szokták mondani, hogy ha valaki ideje előtt jár, annak nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak. A tudományban is elég hosszú ideig eltarthat, amíg valami új vagy meglepő elmélet vagy irányzat elismerést kap. A másik szempont az, hogy akik olyan nagytekintélyű díjat adnak, mint amit a Svéd Akadémia által odaítélt Nobel-díj, akkor eléggé meg akarnak győződni, hogy olyasmiért adják, ami ténylegesen valóság és nem valamiért, ami mondjuk néhány évig nagy érdeklődést kelt, azután kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is komoly alapja. Biztosan maga is sok százszor vagy ezerszer olvasta az újságokban, hogy a ráknak megtalálták a gyógymódját. Sajnos ezt még mindig keresik. Bár sok a fejlődés, senki nem mondhatja, hogy megtalálta a rák gyógyítását. Ezért én azt hiszem, hogy bizonyos területeken elég sok időbe telik az, hogy valami szakmai elismerést kapjon. Sokan azt mondják, hogy az eredményeknek az idő a legjobb bírája. Ha jól emlékszem Nobel Alfréd végrendeletében volt valami arról, hogy ez a díj fiatal tudósoknak az ösztönzésére szolgál, de a legtöbb tudós, aki manapság kapja, szívében talán még fiatal, de években már nem annyira.

Az a kutatási eredmény, amiért Professzor Úr a Nobel-díjat kapta körülbelül 20 évvel ezelőtt született.

Akkor kezdődött, de még most is fejlődik. Talán én is szerencsés vagyok, mert ez a kutatás egy olyan érdekes területet nyitott meg, hogy nemcsak én, de sok más kutatócsoport és laboratórium is még mindig nagyon aktív, és minden évben érdekes, új eredmények és lehetőségek nyílnak meg.

Azt tapasztalom, hogy a kezdő tudósok nehezen tudják mások számára megfogalmazni, hogy mi az amit ők csinálnak. Azok pedig, akik régóta benne vannak a kutatásban és már korábban is komoly eredményeket értek el, könnyebben tudják ezeket az eredményeket prezentálni.

Ebben nem tudok magával egészen egyetérteni. Nézzen egy festményt. Nem az a fontos, hogy a festmény milyen keretben van, hogyan van kiállítva, megvilágítva. A kérdés az, hogy jó-e a festmény vagy nem, eredeti-e vagy nem. A tudományban is lehet, hogy valaki jobban tudja magát kifejezni, hogy egy találmány nagyobb nemzetközi publicitást kap. Ez segíthet, hogy milyen mértékben vagy milyen gyorsan terjed el. De az alapvető az, hogy mi az eredmény. A tudomány - ellentétben a politikával, a köz gazdasággal vagy sok minden más területtel - tényekkel dolgozik. Ezeket a tényeket lehet jobban beállítani, vagy prezentálni, de ha nincs ott a tény, akkor nincs semmi.

Ha Ön nem nyitja meg a petrolkémia számára ezt a területet, melyet ma is vezet és kutat, akkor nekünk nem lenne ólommentes benzinünk. Akkor szennyezettebb lenne a levegő, amiben élünk.

Amit én csináltam, az csak hozzájárult ehhez. Az én kémiám mindazonáltal alapvető kémia volt. Én szerves kémikus vagyok, a szénvegyületek kémiájával foglalkozom. A szén ezen a földön alapvető elem. Majdnem minden, amit felhasználunk, szénvegyületen alapszik. Az olaj és a földgáz is szénvegyületekből áll. Nem akarok részletekbe menni, de a múlt század közepén élt egy Kekülé nevű híres német kémikus, aki megfogalmazta ennek a területnek az egyik alaptörvényét. Kekülének alapvető törvénye volt, hogy a szénatom csak 4 másik atommal tud egyidejűleg kötésbe kerülni. Most nem akarok unalmas kémiába menni, de az én kémiám először bizonyította be azt, hogy a szénatom bizonyos elektronhiányos körülmények között 5 vagy 6 más atommal vagy atomcsoporttal is egyidejűleg kötésbe tud kerülni. Ez egészen új kémiai perspektívát nyitott meg. Hogy ezt alkalmazni lehet például magas oktánszámú benzin előállítására, vagy más területeken az már a felhasználás. De ahhoz az alapvető kémia nyitotta ki az ajtót. Hogy ezt az új eredményünket milyen gyorsan fogadják el, ez egy más kérdés. Ha 150 évig dogma volt az, hogy a szén csak 4 atom csoporttal köthet kötést és kijön, hogy lehet ez 5 vagy 6 is, hát akkor nem lehet zokon venni, hogyha a kémikus társadalom nem fogja egyszerre elfogadni. Az én területemen is nagy vita volt, elég híres vita, úgy hívták, hogy a klasszikus-nemklasszikus szénionok vitája. Hosszú évekig tartó, elég keserű vita volt sok vonatkozásban.

Nekem erről az jutott eszembe, hogy az iskolának szerepe lehet ebben, hiszen a kíváncsiság, a szabad szellem és a kísérletezés bátorsága egyaránt szükséges ahhoz hogy az ember egy 150 éves dogmával szembe merjen szállni.

Ez talán így van. Nekünk magyaroknak van a természetünkben valami, hogy mi nem mindig csak az ismert úton járunk. Talán van a természetünkben valami, hogy szeretünk letérni a kitaposott útról, hogy kipróbáljunk új utakat. És az is talán, hogy ha az ember talált valamit, akkor hajlandó kiállni a felfedezés mellett. Ha maga nem hisz az igazában, hogyan várhatná el, hogy más higgyen benne.

Számos amerikai tudós magyarnak született. Olyanokra gondolok, mint Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Kármán Tódor vagy Bay Zoltán. Találkozott-e velük?

Ugyan már nem vagyok fiatal, de náluk még egy generációval fiatalabb vagyok. Akiket említett, azok közül a legtöbben nem élnek már. Teller Edét ismerem, jópárszor találkoztunk. Megítélésem szerit Teller sokban hozzájárult ahhoz, hogy a világ békés maradt. Sokan azt mondják, hogy az atombomba az emberiség legnagyobb veszélye volt. Én azt hiszem, hogy az atombomba megőrizte a békét. Nem tudom, hogy nélküle 50 évig a világ megmaradt volna-e egy nagy összeütközés nélkül. Csak azt tudom elmondani, hogy tavaly a Nobel-díj után meghívtak a Fehér Házba. Az egyik szobában az első amerikai béke Nobel-díj van kiállítva. Teddy Roosevelt kapta, akit mindig úgy emlegetnek, hogy egy nagy bottal járt, és rendet csinált. A békecsináláshoz egy erős bot, egy erős fegyver nagyon hasznos. Kármán Tódor is itt élt Los Angelesben és nagyon ismert volt. Alapvetően hozzájárult a léglökéses repülőgépek megalkotásához. Ezeknek a magyar származású tudósoknak nagy reputációja van. Hogy ehhez egy kis mértékben én is hozzá tudtam járulni, az nagy öröm számomra. Én talán egy szempontból különbözök az említettek nagy részétől. Én Magyarországon nőttem fel, minden iskolámat Magyarországon végeztem, 29 éves koromig éltem Magyarországon. Sokan az említettek közül képzésüket Magyarországon csak kezdték. Úgy tudom, nagy elismeréssel beszélnek iskolájukról. Talán szabad nekem is egy jó szót mondani iskolámról, a piaristákról. Nemcsak a Minta- és evangélikus gimnázium volt kiváló, a piaristáké is jó iskola volt. Hevessy György is a piaristákhoz járt, bár ezt akkoriban nem tudtam. Én teljes kiképzésemet Magyarországon kaptam, talán ez is mutatja, hogy a magyar iskolarendszer nagyon jó volt, sokban hozzájárult a fejlődésemhez. Tudom, hogy nagy nehézségek vannak, de én nagyon remélem, hogy odahaza megértik, a közelgő 21. században, a legnagyobb értéke mindennemzetnek az lesz, hogy mit tud a fiatalsága. A képzés, a tanítás, a nevelés egészen alapvető fontosságú. A 19. és a 20. században a gazdasági kincsek befolyásolták nagymértékben, hogy mely nemzetek tudtak előre jutni. Meg vagyok győződve, hogy a 21. században az fogja átvenni a döntő szerepet, hogy egy ország mit tud, mit képes nyújtani fiatalsága neveltségében és szakértelmében.

Professzor Úr a fiatalság nevelésének és szakmai nevelésének kérdése független tud lenni az anyagi léttől?

Nem szabad elfelejteni, hogy az anyagi nehézségek remélhetőleg átmeneti jellegűek. A nevelést úgy kellene felfogni, mint befektetést a jövőre. És az iskola tényleg befektetés a jövőre. Mert egy ország jövője attól függ, hogy mit fog tudni termelni, mit fog tudni nyújtani egy nagyon kompetitív világban. Lehet, hogy ma a munkabérek egyes országokban alacsonyak, de 10 vagy 20 év múlva ez másképpen fog kinézni. Nem szabadna a nevelést és az oktatást úgy felfogni, hogy nagy anyagi nehézségeink miatt nem tudunk többet megengedni magunknak. Úgy kell felfogni, ahogyan ez ténylegesen van, hogy az iskola egy jó befektetés a jövőre. Ha valaki almát akar eladni és a kertjében ültet almafákat, meg kell várnia, míg azok a fák felnőnek, hogy almát hozzanak. A jövőbe be kell fektetni és a legjobb befektetés, amit egy ország csinálhat, az a fiatalság nevelése.

Az almafa ott gyökerezik a talajban és nem tud elmenni egy másik országba, mert ott a nap jobban süt rá.

Amikor a nevelésről, képzésről beszélünk ez egy nagy skála. Nem arról a kis számú tudósról beszélek, aki talán többre viszi egyik országban, mint a másikban. Ez ki fog egyenlítődni. Igaz,. hogy nehéz időkben nagyon nehéz bizonyos kutatásokat végezni tárgyi feltételek nélkül. De amikor nevelésről beszélünk, akkor a fiatalok széles rétegét kell gondolni. A 21. század küszöbén állunk, nehéz elképzelni, hogy bárki, egy üzemben vagy üzleti oldalon, vagy bármi más területen meg fogja tudni állni a helyét egy jó általános képzés nélkül. Ebbe bizonyos fokú tudományos kiképzés is szükséges. Nézzünk ma egy háztartást: a televíziót, a háztartási gépeket, az autót használni kell tudni. Enélkül nem lehet élni. Nem csak írni kell megtanulni, hanem ma már számítógépet is kell tudni használni. Minden társadalomban rétegek alakulnak ki. Lesz egy kis réteg, aki kutatóként dolgozik majd, de ez egy elenyésző kis réteg. A tudomány teljesen nemzetközi. Nem lehet elképzelni, hogy egy ország egyedül vigye előre a tudást. De egy ország, amelynek nincsenek nagy természeti kincsei, nagy területe, sok bányája vagy kőolaja, annak legnagyobb kincse a lakossága.

Igaz, hogy Amerika az elmúlt 50 évben egy mágnes volt, ami a világból ide vonzott, nagyon sok fiatalt, lehetőséget adott, hogy egy új életet kezdjenek. De nem hiszem, hogy Amerikának erre monopóliuma van. Nézzük az én területemen Svájcot. Svájc egy kis ország, nincsenek nagy kincsei, de a kémia területén kitűnő ipart épített fel, gyógyszer, festék, műanyag vonalon stb. Ehhez nem kell sok nyersanyag, ezt a munkaerő és a technikai emberek teremtették. Japán egy félelmetes hatalom lett a technológiában, az iparban, pedig Japánnak sincsenek nagy természeti kincsei. Nem hiszem azt, hogy egy kisebb és szegényebb ország feltétlenül szegény marad. Szingapúr, Korea, a Csendes-óceán körül sok ország fejlődik fel, ipari nagyhatalmak lesznek, egyesek már most azok. Az igazság az, hogy búzát termelni szép magyar hagyomány volt a 19. században. A 21. században nehéz lenne búzatermelésből megélni a világpiacon. Ugyanez igaz sok más iparra is. Országok, amelyeknek fejlett szénipara, vasipara volt, rájönnek arra, hogy a jövőben nem ezek fogják egy ország gazdasági erejét biztosítani. A magyar tehetséges nép, azt hiszem ezt bebizonyítottuk az évtizedek folyamán. Nem látom annak az okát, hogy Magyarország ne tudna a 21. században egy nagyon erős gazdasági életet felépíteni. Az alap a magyar munkaerő minősége lesz. Ezért olyan fontos a tanulás és a képzés. Ezért mondom azt, hogy ez jó befektetés a jövőre, sőt ez az egyetlen fontos befektetési lehetőség. Mi nem tudunk nyersanyagokkal a világ többi részével konkurálni, nincs elég területünk arra, hogy mezőgazdaságban dolgozva, elég olcsó termékeket exportáljunk. Hozzá kell idomulnunk a változó élethez. Beszéltünk már a számítógépekről. Neumann János óta is sok más magyar járult hozzá itt Amerikában a számítógépek kifejlesztéséhez. A számítógépipar sok vezetője, sok dinamikus technikai szakembere magyar származású. Nem látom akadályát annak, hogy ilyen területeken, ahol ilyen gyors fejlődés van, ahol a fejlődés alapja az emberi intuíció, ne tudna Magyarország sok mindent tenni. Azt mondta, hogy sok magyar származású eljött az országból. Ennek sok oka volt. Ez a magyar kivándorlás a 19. század végétől kezdődött. Az agrárdepresszió, Hitler, a kommunisták, sok minden más ok is volt. De az is hozzájárult, hogy otthon sok fiatal nem látta és tálán ma sem látja maga előtt a lehetőséget. Ez máshol is van. A világon bizonyos fokig az emberek, különösen a tudományok területén, mindig mozognak. Ezt nem tartanám olyasminek, ami nem tudna kiegyensúlyozódni, sőt talán vissza is fordulhat. Ha Magyarországon kifejlődnek modern iparágak, ahol érdekes lehetőségek vannak, akkor a fiatal magyarok nem fognak külföldre menni. Nem lehet a magyar fiatalság nevelését és képzését azért leállítani, mert ma ezeknek a fiataloknak nincs biztosított munkájuk. Ebben a gyorsan változó világban senkinek sincsen egy életre biztosított állása vagy munkája. Ezt magunknak kell megteremteni. Én azt hiszem, hogy a magyar nevelés és képzés támogatását nem szabad úgy felfogni mint egy kis, anyagilag küszködő ország terhét. Úgy kell felfogni, hogy ez az egyetlen biztos befektetés a jövőre.

Nem értek egyet azzal, hogy aki tehetségesebb vagy jobb, az automatikusan el fog menni. Mind tudjuk, hogy Amerika sem a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Itt lehetőséget kaptunk, amit Amerika nyújtott a bevándorlóknak. De itt sem mindenkinek sikerült. Ez itt is kemény élet. Nem hiszem azt, hogy ha a jövőben lehetőségek lesznek Magyarországon is, a fiatal magyarok akkor is automatikusan el akarnak menni. Ezt persze könnyebb mondani, mint elérni. Sajnos, minden időbe telik, a mai világnak az a legnagyobb problémája, hogy mindenki azonnal akar változást. Egy új gazdasági alap megteremtése nehéz és lassú folyamat, de én meg vagyok győződve arról, hogy ez Magyarországon is ki fog alakulni. Az egész világ tulajdonképpen kereslet-kínálat alapon működik. Országok nem vándorolnak ki. Egyes emberek mennek el és lehet, hogy ez szakmánként különböző. Én nem látom a jövőt pesszimista módon. Bár a következő évek biztosan még nehezek lesznek, de a jövő nem pesszimisztikus, mert a magyar tehetséges fajta és a magyar munkaerő kitűnő munkaerő. Az én tapasztalatom az, hogy a magyar munkás, a magyar szakember vérében van, hogy alkosson valamit. Sokhelyütt látjuk máshol a világban, hogy az emberek elégedtek akkor is, ha nem csinálnak sokat. A magyarban van törekvés és igyekezet. Ha a lehetőség megadatik, akkor ez alkotókészséget fog teremteni.

__________________

Az interjút Márton Géza készítette Beverly Hills-ben. Elhangzott 1997. január 14-én a Duna TV-ben a "Mit adott Magyarország az Egyesült Államoknak" című sorozatban.