SZEMÉLYES EMLÉKEIM

John Silard
Bethesda, USA

Úgy emlékszem, 1938-ban New Yorkban találkoztam először Leó nagybátyámmal, amikor a családom kivándorolt az Egyesült Államokba. Kezdettől fogva ő lett a legkedvesebb nagybátyám és feltehetőleg én lettem kedvelt unokaöccse. Az 1940-es évek elején, amikor az atombomba kutatásról még semmit sem tudtunk, Leó gyakran dolgozott a lakásunkban édesapámmal. Olyasféle találmányokon dolgoztak, mint a székké alakítható strandtörülköző, a biztosan nem folyó töltőtoll, vagy a disznók betegségeit meggyógyító módszer. 1945 őszén a Columbia egyetemre készültem de Leó rábeszélt, menjek inkább Chicagóba, legalább a nyárra. Felhívta Pegram chicagói dékánt és azt mondta, "lopjuk el ezt az igéretes fiatalembert a Columbiáról". Erre azonnal fölvettek.

A nyáron a Faculty clubban dolgoztam. Leó is ott lakott, és augusztusban éppen vele voltam Chicagóban, amikor elérte a hír, hogy ledobták a bombát Japánra. Leó összeomlott, és egész nyáron így is maradt. Nem hiszem hogy bűnösnek érezte volna magát, de nagyon is érezte annak súlyát, hogy résztvett egy eseménysorozatban, mely elvezetett ehhez a szükségtelen és értelmetlen nemzetközi katasztrófához.

Hamarosan elutaztam a Columbia Egyetemre. Nemsokára azonban újra találkoztunk Long Islanden, ahol kémcsöveket mostam Leó mikrobiológiai kísérleteihez. Sokkal boldogabb embernek látszott, miután új tudományterületre tért át. Olykor találkoztunk jogi egyetemi éveim alatt és utána is. Később - amikor jogászi állást kerestem - bemutatott barátjának, Joseph Rauh, ismert washingtoni liberális jogásznak. A következő harminc évben Rauh jogi gyakornokaként, majd partnereként dolgoztam.

Leó 1960-ban Washingtonba költözött és összebarátkozott azokkal a fiatal liberálisokkal, akik hamarosan kulcspozíciókhoz jutottak a Kennedy-adminisztrációban. Amikor Leó elégedetlen volt ahogy Kennedy a fegyverkezést ellenőrizte, 1962-ben létrehozta az Élhető Világ Bizottságát (Council for a Livable World). Megkért, vállaljam el a szervezet jogászának tisztét. Együtt dolgoztunk az atomfegyver-ellenőrzési szervezet létrehozásán. Sok időt igényelt ez a munka. Ha haza akartam menni hétvégére, Leó felhívta a feleségemet, és elmondta neki, hogy szüksége van rám a fegyverzet-ellenőrzési munkában. Ez a makacs ragaszkodása összhangban állt néhány évvel korábbi kritikájával, amikor eljegyzésemmel kapcsolatban megjegyezte, hogy házas ember nem tud semmi fontosat elérni.

Itt szeretnék rámutatni W. Lanouette nagyszerű és sok információt adó életrajzára, amit apám, Béla Silard segítségével irt meg Leóról. Leó életének és személyiségének három fontos sajátosságáról szeretnék szólni: először szokatlanul ragyogó szelleméről, másodszor velejéig humánus jellegéről, harmadszor a béke iránti intenzív morális elkötelezettségéről.

Szokatlan gondolkodása már kisgyermek korában jelentkezett. Hat éves volt, amikor- a tanítója feltette a

következő kérdést: "Egy anyának négy gyereke van, mindnek cipőre van szüksége. Egypár cipő két pengőbe kerül, de az anyának csak egy tizese van. Mit kell tennie?" Leó rögtön rávágta: " még egy gyereket kell szülnie".

Leó egész életében rajongott a valószínűtlen dolgok iránt. Egyik kedvenc vicce szerint Johny és Tommy verekszenek. Szüleik megkérdezik, mi történt. Johny válasza: "az egész úgy kezdődött, hogy Tommy visszaütött".

Egyszer fontos alkotmányjogi kérdést tett fel nekem azzal az amerikai postai törvénnyel kapcsolatban, amely tiltja az obszcén anyagok postai terjesztését. Azt kérdezte megsértené-e a törvényt, ha saját magának pornográf levelet küldene.

Személyes tulajdonságaiban is megjelent a megszokottól való eltérés. Az emberek a bal fülüket rendszerint bal kezükkel szokták megvakarni. Leó viszont, amikor gondolkodott, bál fülcimpáját szokta vakargatni, de a jobb kezével a fején átnyúlva, Érdekes lenne tanulmányozni, vajon ez a szokás a szokatlan intelligencia jele vagy oka.

A valószínűtlent észrevevő képessége mutatkozott meg 1948-ban, amikor azt javasolta a demokrata politikusoknak, jelöljék ők is elnöknek Eisenhowert, miután a republikánusok már jelölték és legyen Stevenson, a demokrata jelölt, az alelnök. A választás, Leó szerint, így megerősítené a demokrata többséget és korlátozná Eisenhower elnöki hatalmát.

Emlékszem, egyszer Chicagóban éppen egy "nagy" könyvet olvastam (Thomas Mannt vagy Dosztojevszkijt); nagyon szerettem őket. Ahelyett, hogy megdicsérte volna érett gondolkodásomat, Leó dühösen azt mondta, túl fiatal vagyok az ilyen könyvek megértéséhez, és ha tizenhat éves koromban olvasom el ezeket, nem fogom már újraolvasni a nagy műveket, amikor elég idős leszek a megértésükhöz. Igaza volt. Tényleg nem olvastam újra őket.

Az intuíció nagyon fontos volt Leó gondolkodásában. A láncreakciót feltaláló szellem gyakran adott előrelátó tanácsokat mind tudományos, mind személyes ügyekben. Egyszer egy fiatal barátommal, Paul Szásszal beszélgetett, aki a mérnöki pályát fontolgatta, de Leó rábeszélte, menjen inkább jogi egyetemre. A tanács nagyon is előrelátónak bizonyult; Paul jogász lett és végül ő lett az ENSZ általános jogtanácsosa. Leó velem kapcsolatos néztei ugyanilyen bölcsek voltak. Amikor tizenegy éves voltam, mikroszkópot kaptam tőle ajándékba. Hamarosan megkérdezte, mit láttam benne, és én azt válaszoltam, "csak halált és pusztulást", megjósolta, hogy sohasem leszek természettudós.

Végül megemlítek még egy epizódot Leó szokatlan

képzeletéről és pszichológiai érzékenységéről. 1946-ban Leó egy tudóscsoportot vezetett. Ez Washingtonban az atomenergia állampolgári ellenőrzése érdekében tevékenykedett, és a katonai kontroll helyébe akart lépni, melyet Leó ostobának és károsnak tartott. Clinton Anderson szenátor volt felelős a törvényjavaslat elkészítésért. Egy nap Leó tudóscsoportjának elmondták, hogy a hadsereg káros módosítást készít elő a törvényhez, mely lehetetlenné tette volna az állampolgári ellenőrzést. Leó rögtön reagált: "Nevezzük Anderson javaslatnak. " Amikor kollégái tiltakoztak, mert Anderson szenátor semmit sem tudott a hadsereg javaslatáról, Leó azt mondta: "pontosan így van, és ezért ha majd Anderson-javaslatról hall, azonnal tiltakozni fog ellene".

Most áttérek Leó szokatlan stílusáról velejéig ható humánusságára. Először is félénk volt. Egyszer, amikor éppen elment tőlünk, három éves kisfiúnk azt mondta: "Leó bácsi még soha nem pusziltalak meg". Leó elpirult és feje búbját nyújtotta a gyereknek. Leó szerette a gyerekeket, érdeklődött irántuk és szeretett az ő színvonalukon gondolkodni.

Félénkségének másik jele Trude Weiss-szel 25 éven keresztül folytatott távrománca, mely egészen a házasságukig tartott. Leó ragaszkodott ahhoz, hogy senkinek ne mondják el házasságát. De egyszer együtt mentek fogadásra, és Leó véletlenül így mutatta be Trudét: "Ez Dr. Feleség." Így bújt ki a szög a zsákból.

Leó kiszámíthatatlansága is kiszámítható volt. Ha felhívták, hogy eljönne-e vacsorázni, soha nem jött el. Ha nem hívták, gyakran megjelent. Egyszer telefonált és figyelmeztette feleségemet a szigorú diétájára. Feleségem biztosította, hogy csirkét fogunk enni. De amikor megjött, nem kért az ételből, viszont kért helyette egy csomag csipszet és egy üveg dzsemmet. Mindkettőt élvezettel megette.

Leó rejtélyes volt. Csak ritkán lehetett tudni, miért csinál valamit. Egyszer Washingtonban a Dupont Plazában ebédeltem vele. Levest evett. Egyszercsak megérkezett Teller Ede és leült az asztalunkhoz. Leó odatolta tányérját Teller elé, és azt mondta, muszáj ennie belőle, mert remek. Teller egyetlen megjegyzés nélkül hozzálátott. Na most, lehetséges, hogy Leónak ízlett a leves, és amikor úgy érezte, szereti Tellert, meg akarta osztani vele az élvezetet. De az ellenkezője is lehet, mert a leves valószínűleg rossz volt, mint minden étel a Dupont Hotelben. Mégis valószínű, hogy Leónak ízlett a leves, mert viszont igen bizarr ízlése volt. Sohasem fogom megtudni, jó vagy rossz szándékból tolta-e Teller elé a levest.

Függetlenül az időjárástól, mindig egy öreg, gyűrött ballont viselt. Az ilyen ügyekben éppoly hanyag volt, mint kollégája, Einstein. Einstein gyakran vendégeskedett napokig a Lehman családnál, de mindig csomag nélkül érkezett. Végül Mrs. Lehman rájött a megoldásra. Amikor Einstein éjszakai álmát aludta, Mrs. Lehman beküldött a szobájába egy háztartási alkalmazottat, szedje össze Einstein ruháját, mossa ki, és vigye vissza még az éjszaka folyamán. Einstein sohasem vette észre és biztos, hogy Leó se vette volna. ;

A becsületesség szintén fontos jellemvonása volt. Az ötvenes évek elején vonaton utazott, ráesett egy bőrönd, és eltörte a 22 dolláros szemüvegét. Felkeresett egy ügyvédet, aki kapcsolatba lépett a vasúti társaság ügyvédjével, és a társaság az ügyet ezer dollár kifizetésével akarta elrendezni. Leó azonban elutasította, mondván, hogy csupán a 22 dollárt hajlandó elfogadni.

A személyes emlékekről áttérek a legfontosabb jellemvonásokra, Leó intenzív morális elkötelezettségére, kivált a nukleáris háború megakadályozása terén. Ez volt legfőbb tevékenysége 1933-tól, azaz attól kezdve, hogy rájött, hogyan lehet atomrobbanást létrehozni, egészen harminc évvel később bekövetkezett haláláig. 1933-ban Leó Londonban főképp azzal foglalkozott, hogyan lehet kimenteni a zsidó tudósokat Németországból. Ebben az évben Lord Rutherford egy beszédében azt mondta, a nukleáris energia nem több, mint "holdfény", mire Leó a zseni felvillanásával rájött, miként lehet láncreakciót elérni. De ezáltal megsejtette a hamarosan bekövetkező háborút, és legjobban attól rettegett, hogy Hitler jut először atombombához. Ezért az angol kormánnyal titkosíttatta szabadalmát, és megkezdte hat éves versenyfutását a láncreakció megvalósításáért. Ugyanakkor rábeszélte a külföldi tudósokat, hogy ne publikálják a nukleáris területen elért eredményeiket, így próbálva fékezni a német nukleáris haladást. A demokrácia és az emberiség túlélése érdekében írta 1939-ben a sorsszerű Einstein-levelet és beszélte rá barátját, hogy küldje el azt Roosevelt elnöknek. Természetesen fő szempontja az volt, hogy az Egyesült Államok számára biztosítsa a nukleáris hatalmat, nehogy Hitler vonja uralma alá az egész világot a nukleáris fegyverek segítségével. Soha nem akarta az atombombákat működésbe hozni és felhasználni. Amikor azonban a Japán elleni háború vége felé a Truman-adminisztráció le akarta dobni a bombát, Leó vezette az atomtudósok morális tiltakozását.

Egy évtizeddel később a kubai válság miatt újraéledtek Leó aggodalmai a nukleáris túlélés miatt. Meg volt győződve arról, hogy Kennedy éles szembenállása Hruscsovval atomháborús fenyegetést tartalmaz, ezért becsomagolt, és elutazott Svájcba. Sokan túlzásnak tartották ezt a szimbolikus lépést, ám a legutóbbi időkben felszínre került adatok azt bizonyítják, hogy a világ valóban az atomháború súlyos veszélye felé rohant Kuba miatt, de szerencsére Hruscsov a konfrontációtól való eltávolodás mellett döntött.

Nem sokkal a kubai válság előtt Leó több egyetemen tartott előadást "A háború felé tartunk?" címmel. A beszédből megismerhető az a fegyverzet-ellenőrzési szervezet, amelynek érdekében Leó a legnagyobb erőfeszítéseket tette. Eredetileg "A Háború Eltörlésének Tanácsa", később az "Élhető Világ Tanácsa" nevet viselő szervezet még ma is elősegíti a nukleáris fegyverek korlátozását és ellenőrzését. A Tanács pénzügy segítséget nyújt a kongresszusi jelöltek számára és lobbizik a Kongresszusban a fegyverzet-ellenőrzési intézkedések érdekében. A Leó által javasolt intézkedések magukban foglalták a Fehér Ház és a Kreml közötti "forró drót" kiépítését, az atomrobbantások betiltását, és a nukleáris verseny megállítását. Magam is résztvettem a Multilaterális Nukleáris Erő ügyében felállított tanács munkájában, mely a Külügyminisztérium egyik javaslatával foglalkozott. Ez a javaslat az atomfegyverek elterjedésével fenyegetett. Leó egyik utolsó javaslata a "minimális nukleáris elrettentés" volt. Az atomhatalmak rendelkezésére álló atomfegyverek milliók életét olthatták volna ki, vagy akár az egész földi életet elpusztíthatták volna egy egyszerű hiba vagy őrület következtében. A kockázat elhárítása érdekében a "minimális nukleáris elrettentés" az atomhatalmaknak csak néhány fegyvert engedélyezett volna. Ez csupán arra lett volna elegendő, hogy egyetlen ország se jelenthessen elfogadhatatlan veszélyt a másik számára, és így a rendszer megakadályozta volna az atomfegyverek használatát.

Leó minimális nukleáris elrettentésre vonatkozó álma ma még nem valósult meg. Az emberiséget még mindig veszélyezteti a kipusztulás, melyet a saját maga által készített fegyverek idézhetnek elő. Észlelhetőek azonban a később uralkodóvá váló racionalitás kezdeti jelei is. Biztos, hogy Leó is egyetértene ezzel az állítással, mert mindenekelőtt optimista volt. Csak egy optimista remélhette, hogy sikerülni fog megvalósítania láncreakciót, megakadályoznia a bomba ledobását és korlátoznia az atomfegyverkezési versenyt.

A széles világ számára Szilárd Leó briliáns tudós volt és a nukleáris béke élharcosa. Számomra azonban elsősorban a szeretett nagybácsi marad, aki több mint harminc éve eltávozott, de aki még most is nagyon hiányzik nekem.

___________________

Fordította Palló Gábor MTA Filozófiai Intézet.