»SZILÁRD ÁTVETTE A PARANCSNOKSÁGOT...«

Palló Gábor és Marx György telefonbeszélgetése Zeisel (Striker) Évával és lányával, Jeannievel. A hosszú beszélgetést a Matáv igazgatósága tette lehetővé.

Striker (asszonynevén Zeisel) Éva az iparművészet kilencvenegy éves amerikai nagyasszonya. Kerámiái a new yorki Museum of Modern Arts díszei. A híres Polányi család leszármazottja. Édesanyja, Polányi Laura pedagógus, történész volt, a világhírű kémikus és filozófus Polányi Mihály és a nem kevésbé híres közgazdász, Polányi Károly testvére. Striker Éva adta az élményanyagot Koestler Artúr "Sötétség délben" című világhírű művéhez, miután az 1930-as években férjével, a fizikus Alex Weissberggel, Tisza László egykori kollégájával, néhány évet Harkovban töltve, minden ok nélkül bebörtönözték. Striker Éva Polányi Mihály révén Németországban és Amerikában kapcsolatba került a legnagyobb magyar természettudósokkal, így Szilárd Leóval is.

Milyen kapcsolatban volt egymással a Szilárd és a Striker család?

Leó édesapja fiatal mérnökként az én nagyapám vasúti mérnöki irodájában dolgozott Magyarországon. Édesapja a nagymamámat is ismerte fiatal lány korában.

Mikor látta először Szilárd Leót?

Pontosan emlékszem. 1927-ben, amikor elmentem Magyarországról Németországba, Leóval Berlinben találkoztam. Polányi Mihály környezetében történt. Csak arra emlékszem, hogy szép esőkabátja volt, és nagyon gyorsan mozgott. Amint elkezdtünk beszélgetni, mindjárt átvette a parancsnokságot. Azonnal megmondta, mit kell csinálnom. Egyáltalán: mindig mindennek azonnal átvette a megszervezését. Azt mondta, Hamburg veszélyes hely egy 21 éves lánynak, ezért nekem az ő nővéréhez, az éppen Hamburgban lakó Rózsihoz kell mennem, és átadta a címet. Sőt azt is pontosan megmondta, melyik vonattal, melyik busszal menjek, hol szálljak föl, hol szálljak le. Nem tűrt ellentmondást. Csak racionális szempontokat lehetett mérlegelni. Akivel csak találkozott, rögtön elkezdte az életét szervezni.

Többször találkoztak Berlinben?

Én tehát Hamburgba mentem, és ott is maradtam. Így azután csak később találkozhattam vele újra, amikor átköltöztem Berlinbe.1929 és 32 között Berlinben laktam, Leó is ott élt. Egészen természetes volt, hogy összejöttünk. Gyönyörű nagy lakásom volt, amiben együtt laktam bátyámmal, Striker Mihállyal. Ő szabadalmi ügyvivő volt, később New Yorkban sikeres szabadalmi irodát működtetett. Leó gyakran meglátogatott engem vagy Mihályt. Rendszeres társadalmi kapcsolatban álltunk. Akkoriban gyakran rendeztem nagy vendégségeket. Szilárd szinte mindig hivatalos volt ezekre a vendégségekre, de vele kapcsolatban nem emlékszem különös esetekre. Nagyon bonyolult időszak volt ez Berlinben. Sokat politizáltunk; a nácizmus javában erősödött. Nagy társasági élet zajlott, sok barátom járt hozzám, ő volt az egyik. A lakásom valójában művészeti stúdió volt, Berlin közepén, egy kávéház közelében. Könnyen lehetett csak úgy feljönni hozzám. De igazi kapcsolat csak később, New Yorkban alakult ki Leó és közöttem.

A berlini műteremben rendezett partikra kik jártak?

Nem nagyon emlékszem. Sok híres fizikus, művész kollégák és a Polányi-nagymama, a híres Cecil mama is gyakran eljött hozzám. Neki mindig sok barátja volt.

Arthur Koestler is eljárt?

Koestler nagyon közeli barátom volt. Édesanyám iskolájába járt. De nem emlékszem, hogy Leóval különösebb kapcsolata alakult volna ki. Persze jól ismerték egymást.

A berlini társaságban hogyan viselkedett Leó?

Nem nagyon emlékszem, mit csinált ebben az időben. Egyike volt a társaság tagjainak, akik mind érdekes dolgokról társalogtak. Gyakran jött, mindig megkérdeztem, hozzám jött-e vagy a bátyámhoz. Hol nálam vacsorázott, hol meg a bátyámnál.

Neumann Jánossal is találkozott?

Arra emlékszem, hogy Neumann Jánossal egyszer itt New Yorkban találkoztak az én lakásomban. Sohasem fogom elfelejteni, hogy egyszer itt nálam az önmagukat reprodukáló számítógépekről beszélgettek 1940 körül. Azt hittem, megbolondultak, hiszen nem is léteztek számítógépek, ők meg azt vitatták, hogyan tudják önmagukat reprodukálni! De Leó New Yorkban sem velem állt igazán közeli kapcsolatban, hanem a lányommal, Jeannie-vel, aki 1940-ben született.

Ez különös egy agglegény esetében.

Agglegény maradt, semmiképpen nem akart kicsi családi lakásban élni. Később, mielőtt Washingtonba költözött volna, nem akart rendes lakásban lakni, csak hotelben. Én viszont 1949 körül lakást akartam venni. Segített keresni. Egyszer a Central Park Westen találtunk egy nagyszerű, hatalmas, sok szobás nagypolgári lakást. Azt mondta, nagyon szeretne ő is ott lakni, a nagy lakásban remekül elférnénk együtt. Az egyik részében ő lakna Trudéval. A lakásban éppen a bejáratnál volt egy nagyon nagy szoba. Azt mondta, itt fog ülni, a sok fiatal ember erre fog mindig bejönni, ő pedig majd beszélgethet velük. A szállodák halljaiban is szerette nézni az embereket, ezért nem akart normális lakásban lakni. Amikor már nagyon beteg volt, azt mondta nekem, azért akart volna abban a nagy lakásban lakni, mert emlékeztette volna a régi budapesti házukra. Ott is hatalmas család lakott együtt egy szép nagy házban. Végül New Yorkban mégiscsak túl nagynak találtuk a lakást, és nem ide költöztünk. Azt mondtuk, túlságosan sok rézkilincs volt benne, nehéz lett volna pucolni őket. Nem lett a dologból semmi, de ő szívesen vette volna, ha körülötte fiatal emberek jöttek, mentek volna.

Valakitől azt hallottuk, Szilárd fiatalabb korában tetszett a lányoknak, de őt nem nagyon érdekelték a leányok.

Én nem láttam, hogy különösebben érdeklődött volna a lányok iránt. Trudinak, későbbi feleségének mindennap írt levelet. Trudival az én bátyám lakásában ismerkedtek meg Bécsben, sok évvel a háború előtt. Viszont nagyon szerette a szépet. Amikor előadásokat tartott itt New Yorkban és meghallgattam, utána mindig azt mondtam neki, hogy milyen szép volt. És ennek nagyon örült. Egyszer le is rajzoltam, és ez a grafika valahogy elterjedt. Sok helyen jelent meg nyomtatásban is. Ha nincs meg önöknek, adok egy példányt. Az előadásokat egy College-ban tartotta. Talán kétszer hallgattam meg. Az atombomba betiltásáról beszélt. Ezek nem tudományos, inkább politikai előadások voltak. Egyszer később, az ötvenes években, meglátogattam Leót itt a közelben, a Kings Crown Hotelben, ahol mindig lakott New Yorkban, és nagyon deprimáltnak találtam.

Ennek politikai vagy egészségi okai voltak?

Határozottan politikai okai voltak. Úgy érezte, mindenki elfelejtette őt. A szemein látszott. Az volt az érzésem, hogy büntetni akarja magát az eszközért, amit feltalált. Néha felhívott telefonon, aggódtam miatta ebben az időben. Nagyon magányos volt. Bemutattam egy közeli barátomnak, de nem segített azon, hogy úgy érezte, elfelejtették. Ez az ötvenes években történt. Viszont nagyon közel került a lányomhoz, amikor a leányom körülbelül 13 éves lehetett, és az édesapja nagyon sokat volt távol, mert Chicagóban dolgozott. Jeannie apapótlék-félének tekinthette. Minden héten legalább egyszer meglátogatott bennünket. Gyakran ebédeltünk együtt. A leányomat nagyon érdekelték az állatok. Azt tervezte, hogy Londonba megy olyan iskolába, ahol az állatokat tanulmányozhatja. De Leó azt mondta, ne az állatokat tanulmányozza, hanem a gyerekeket, ráadásul Londonban élt Anna Freud, akit nagyra tartott. Egyszer adott a lányomnak egy könyvet, hogy olvassa el H.G. Wells könyvét, aminek "The World Set Free" a címe. Ebben Wells előre leírta az atomháborút. Érdekes módon a lányom fizikailag is jobban emlékszik Leóra, mint én.

Volt valami különleges tulajdonsága?

Két dolog. Az egyik, hogy könnyen elpirult. Nem tudom, miért. A másik pedig, hogy nagyon szerette a szépet. Emlékszem egy nagyon elegáns, drága kabátjára. Mindig megnéztem, milyen szép, sőt meg is jegyeztem, és nagyon örült neki. Esztétikailag nagyon érzékeny ember volt. És persze nagyon fontos, mennyire érdekelték a gyerekek.

Kedves Jeannie, az édesanyjával az imént beszéltünk telefonon Szilárd Leóról. Budapesten most fogjuk ünnepelni Szilárd századik születésnapját. Zeisel Éva azt tanácsolta, hívjuk fel magát, mert olyan közel állt Szilárdhoz és olyan élénk emlékeket őriz róla. ¹

Ez bizony igaz. Úgy érzem, mindig ismertem, kétéves korom óta, vagy még régebben. Olyasminek tekintettem, mint egy nagyon kedves nagybácsi. Egészen a haláláig jól ismertem. De én gyerekként másképpen láttam őt, mint a többiek. Az emberi oldalát ismertem: elsősorban emberi kvalitásait és humorát. Mint gyerek nem láttam semmit az arroganciájából, amiről olyan sokan beszélnek. Számomra mindig könnyen elérhető volt. Úgy emlékszem rá, mint aki nagyon félénk, és könnyen elpinul.

Tudta, hogy nagy ember?

Mindig tudtam, hogy fontos dolgokat fedezett fel, de ez számomra nem jelentett sokat. És ő nem viselkedett fölényesen, nem tartott távolságot. Azt hiszem, hogy közmondásos arroganciája nem a nagyságával függött össze, hanem a félénkségével, amit örökké leplezni akart.

Hogyan figyelte meg gyerekként, hogy félénk?

Sokat voltunk együtt. Más emberek is gyakran eljöttek hozzánk. Láttam, hogy bizonyos helyzetekben nem tud mit mondani. Néha egyszerűen nem tudta pontosan, mit is kell ilyenkor beszélni. Zavarban volt. Úgy éreztem, félénk, kicsit gátlásos. Nem tudott könnyen társalogni. Ha pedig valami kedveset mondtak neki, valami bókfélét, azonnal elpirult. Ha például azt mondta volna valaki, milyen szép ma a haja, azonnal a feje búbjáig elpirult volna. Nagyon könnyen elpirult. De nagyon, nagyon aranyos volt. Sohasem volt a számunkra távoli. Az volt a terve, hogy ha ledobják az atombombát, a bátyámat, Johnt, és engem Mexikóba visz. Megmondom, miben volt félénk: saját érzelmeinek kifejezésében. Azt hiszem, hogy az arroganciája tulajdonképpen maszk volt, amivel félénkségét leplezte. Mert ez az arrogancia rendszerint összekeveredett a vicceléssel. Azt hiszem, ez a keverék segítette, hogy legyőzze a félénkségét.

Magukkal nyilván nem volt olyan félénk.

Nem, soha. Teljesen oldott volt, az apámmal is. Szinte családtagnak tekintettük. Családunkat egészen fiatal kora óta ismerte. Itt lakott a közelben és magányos volt. Nem sok barátja akadt New Yorkban, ezért jött olyan gyakran vacsorázni hozzánk, és vált nagybácsivá. De Chicagóban, ahol apám élt, ők is éppen olyan közel kerültek egymáshoz, ugyancsak familiáris módon. Apámmal is biztosan a Polányi-családon keresztül ismerkedett meg, de nagyon, nagyon régen. Apám szociológusként a Chicagói Egyetemen tanított, és Leó sokáig szintén ott dolgozott.

Tudná illusztrálni a humorát?

Szavaiban mindig ott bujkált egy kis csípős, pajkos humor. Például amikor középiskolába jártam, tv-műsorban szerepeltünk, és interjút kellett készítenünk egy híres emberrel. Egy magas rangú politikust, Harold Stassent kellett meginterjúvolnunk, aki éppen leszerelési tárgyalásról jött haza a Szovjetunióból. Én tiszta hülyének éreztem magam; fogalmam se volt, mit kérdezzek. Mondom neki: "Leó, mit kérdezzek Harold Stassentől?" Azt válaszolta: "Kérdezd meg, mi okozott magának több bajt a tárgyalásokon az oroszok vagy az amerikai külügyminisztérium?" llyen féle humora volt. Sose fogom elfelejteni az ironikus szemhunyorítását.

Játszott vele vagy elvitte fagylaltozni?

Emlékeimben inkább az él, hogy otthon beszélgettünk, és mindig érdekelte, mit csinálok. Emlékeimben mindig otthon vagyunk, ahova sokan jöttek vacsorázni, és ő is velünk volt. Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy játszottunk volna. Beszélgetni szeretett. Mindig kíváncsi volt, mit csinálunk éppen. Számunkra soha nem volt távoli.

Állitólag szeretett beleszólni mások dolgaiba.

Inkább tanácsokat adott. Iskolás koromban egyszer szerepeltem egy színdarabban. Jó messze, valahol vidéken történt, mégis eljött, hogy megnézze, hogy játszom. Valami amerikai darabot adtunk elő, az "Édenkert"-et. Utána odajött hozzám, és azt mondta, a Yale drámaiskolájába kell jelentkeznem, de rendezőnek. Később valóban a Yale drámaiskolájába mentem, de végül mégiscsak színész lettem.

Megindokolta a tanácsait?

Meg se kérdeztem. Nem magyarázta meg. Soha sem magyarázgatott. Mindig váratlan dolgokat mondott. Nem használt szóvirágokat. Nagyon tömören, röviden fejezte ki magát, és sohasem tekintettem ezt sértésnek. Egyszerűen csak így beszélt. És örökké mosolygott.

A beszélgetésekben nem játszott domináns szerepet?

Nem. Amikor beszélt, rövid volt és vicces. Keveset beszélt. Tudja, azért hívtuk olyan sokat, mert magányosnak látszott, mi pedig gyakran tartottunk vendégséget. A többiek művészek, a mamám diákjai, az én barátaim voltak. Sokan. Köznapi, normális, nem híres emberek. Leó mindig érdeklődött az iránt, amit az emberek beszéltek. Kérdéseket tett fel, és főleg azt szerette hallgatni, amit mások mondanak, nem ő akart szerepelni. Sokat kérdezett, a válaszokhoz persze megjegyzéseket fűzött, amelyek általában viccesek és tömörek voltak. Közben gyakran elpirult, és kacsintott. Nagyon kedves volt. Maguk a beszélgetések nem voltak különösebben érdekesek: csak olyan mindennapi beszélgetések. De ilyenkor is gyakran adott tanácsot.

Édesanyja mesélte, hogy együtt mentek az állatkertbe, és Leó azt mondta, inkább a gyerekek iránt kellene érdeklődnie, nem az állatok iránt.

Igen, azt akarta, menjek Londonba, és Anna Freudnál tanuljak. De ez nem az állatkertben történt, hanem azután, hogy befejeztem a középiskolát, vagy valamelyik iskolai vakáció idején. Már nem tudom. Mindenesetre az állati viselkedést tanulmányoztam, sőt el is mentem egy évre Konrad Lorenzhez tanulni. De Leó úgy érezte, az állatok viselkedése helyett a gyerekeket kellene tanulmányoznom.

Miért?

Nem tudom. Nem magyarázott. Talán azért mondta, hogy tanuljak Anna Freudnál, mert az emberi oldal mindig jobban érdekelte, mint akármi más.

Az ember azt gondolná, egy ilyen megrögzött természettudós nem ismeri Freudot.

Óriási tévedés: mindenről tudott. Persze, hogy olvasott Freudot. Mindent elolvasott, és hihetetlenül sok mindennel foglalkozott komolyan, nem csak fizikával, biológiával és hasonlókkal. Ezek az európai emberek, köztük apám is, megdöbbentően műveltek voltak. Nagy tudósok és nagyon művelt emberek.

Szilárd New Yorkban egyedül élt, Trude Weisstől, évtizedes barátnőjétől több ezer kilométeres távolságban. Sohasem vetett szemet másra?

A mi családunkhoz mély barátság fűzte. Beszélt Inge Feltrinellivel, aki Olaszországban él?

Nem.

Pedig ő volt az, akibe Leó nagyon beleesett. Nagyszerű, gyönyörű fiatal lány volt, talán húsz vagy huszonegy éves, de lehet, hogy csak tizenkilenc. Inge fantasztikusan kedves, sugárzó teremtés volt. Nálunk ismerkedtek meg és Leót valósággal elbűvölte. Mi tudtuk, hogy a kapcsolat plátói maradt, Leó nyilvánvaló vágyakozása nem teljesült be. Nyilván a félénksége miatt. Szerintem Trudén kívül senki nem volt az életében. De nagyon sokat voltak együtt Ingével. Öregedő gavallérként Leó főleg kínai vendéglőkbe és moziba vitte és csodálta. Lanouette, amikor a könyvét írta Leóról, Trudéval együtt meglátogatta Ingét és beszélt vele. Furcsa kapcsolat volt, az biztos.

Vajon miért nem élt együtt Szilárd Trudéval?

Nem tudom. Trude mindig máshol dolgozott. És ő sem volt a világ legmézesmázosabb, legkönnyebb embere. Ráadásul rettentő sokat dohányzott, Leó meg nem cigarettázott. Trude tüdőrákban halt meg. Kicsit talán maszkulin nő volt. Leó élete végén, amikor La Jollában, a Salk Intézetben dolgozott, mégiscsak összeköltöztek. Szép lakásuk volt, és nagyon jól érezték magukat együtt. Nagyon meghatott, amikor Trude elmesélte, hogy elmentek együtt vásárolni, és Leó vett neki kalapot. Ez olyan házias, férjes és Leóra egyáltalán nem jellemző dolog: kalapot venni a feleségének. Triviális, személyes és nem tipikus. Nem megható?

Még a temetése is különleges volt.

Leó halála után Trude szomorúan mutatta, milyen sok fontos ember írt neki kondoleáló levelet, például Kennedy-család és sokan mások. Azt mondta, Leó kérése a temetésére vonatkozóan az volt, hogy a hamvait vigyék fel egy ballonnal az égbe, és szórják szét az óceán fölött. Az emberek a temetéseken általában lefelé néznek. Ő pedig azt akarta, hogy nézzenek fölfelé.

_______________________

Palló Gábor (MTA Filozófiai Intézet), Marx György (Eötvös Egyetem Atomfizikai Tanszéke).

_____________________