Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1998/7. 241.o.

DEDE MIKLÓS 1933 -1997

1997 karácsony estéjén meghalt Dede Miklós, a mai debreceni fizika legkiemelkedőbb tanáregyénisége. Ő volt az abszolút viszonyítási pont, amelyre egy diáknak szüksége van: a legszilárdabb pont tudásban, becsületben. Akiért érdemes egyetemre járni. Akit érdemes (de nehéz) karikírozni. Tanítványai fejében és lelkében Dede Miklós mély nyomokat hagyott. Ő lesz az a tanár, akire egykori tanítványai aranydiplomás korukban is élénken fognak emlékezni.

Nem szabályos pályafutás volt az övé. Hogyan került egy elméleti fizikus az empirikus szellemű Kísérleti Fizika Tanszékre? Debreceni egyetemi hallgató volt 1956-ban, s nyilván már akkor is az elvek embere, úgyhogy nem ma­radhatott ki a forradalomból. Emiatt csak egy vidéki álta­lános iskolában kaphatott állást. Mivel ott sok volt a hát­rányos helyzetű roma tanuló, kedvükért megtanult cigá­nyul. Mert tanítani kell! A száműzetésből Szalay Sándor a tudomány számára úgy tudta kimenteni, hogy a Kísérleti Fizika Tanszékre vette fel.

Én eleinte a hallgatókkal keveset érintkező, szobájába begubódzó tanárnak láttam, akinek azonban az volt a híre, hogy mindent tud. Elfogadott diákkörös hallgatójá­nak, akkor ismertem meg őt közelebbről. Tudása azért nyűgözött le, mert pontosan abban volt gazdag, amiben egy újoncé hiányt szenved: az összefüggések megértésé­ben és érzékeltetésében. A nagy átfogó elveket mélyen átélte, belőlük le tudott vezetni olyan naiv nézőpontokat is, amelyekből egy-egy konkrét probléma a legélesebben világítható meg. Ez az ideális tanár tulajdonsága. Én pe­dig, ahelyett, hogy a hozzám méretezett számítási feladat iránt fejtettem volna ki érdeklődést, élveztem, ha a fizika és a világ nagy dolgaira, a nyelvre, az irodalomra és a történelemre terelődik a szó, s igyekeztem is arra terelni, de neki sem volt ellenére az ilyesfajta elkalandozás.

Remeteéletéből az rántotta ki, hogy Csikai Gyula rá­bízta az elsőéves kísérleti fizika oktatását. Kísérleti fizi­kát egy bevallottan elméleti fizikusra? Ez a döntés igazi telitalálat volt. Dede Miklós elméleti éllel, törhetetlen logikával tudott kísérleti fizikát tanítani. A fizika alapjai­nak kifejtésében a tautológia veszélye a fő buktató. Egy mennyiséget csak abban a kontextusban lehet definiál­ni, amelyben a valóságban előfordul. Mert ha nem vi­gyázunk, a definíció a kimondandó tételt is megelőlege­zi, amitől a tétel állítása kiüresedik. A Dede-féle kísérleti fizika egyik fő jellemzője az, hogy tisztán láttatja: mi következik miből, s egy állítás igazi tartalma az, ami túlmegy azon, ami tisztán logikailag is következnék. Amely tényt pedig nem lehet kikövetkeztetni, azt kell a tapasztalatból leszűrnünk. Dede Miklós nagy súlyt fek­tetett arra, hogy e fizikai állításokat empirikusan, kísér­letek bemutatásával támassza alá.

Tanári alapállását a makulátlanul tiszta fogalmi gondolkodás és ennek tökéletes nyelvi kifejezése jelle­mezte. Nála minden szó pontos fogalmat takart. Vigyá­zott rá, hogy minden értelemátvitelt explicit módon ki­mondjon. Az egyszerűség szigora véleményem szerint hallatlanul megkönnyíti a tananyag megértését, és ráne­vel az artikulált önkifejezésre és a kritikai gondolkodás­ra - nemcsak szakmai dolgokban. Számára az elvi ala­pok tiszta kifejtésének igénye gyakorlati kérdés volt. Jókora példatára volt arról, milyen félreértésekhez vezet a hagyományos sztereotip tálalás. A mi generációnkban például mindenki betéve tudta, hogy „az erő a hatásvo­nala mentén eltolható", és ezen elv szellemében a buták gondolkodás nélkül, az okosok pedig kétellyel küsz­ködve tolták el az erőket és feladataik megoldását. Egyetemi óráit az tette szórakoztatóvá, hogy ömlöttek belőle az elmeélesítő példák az ilyen fizikai állítások valóságban megtörtént félreértelmezéseire, számítási gyakorlatokon pedig ilyeneket beugrató formában vagy feloldandó paradoxonként tálalt fel. Előadásai ugyanak­kor próbára is tették a hallgatóságot, mert sodró lendü­lettel beszélt, s gondolatainak segítségével néha még saját nyelve sem tudott lépést tartani.

Hogy mennyire távol állt tőle az öncélú elvieskedés, jól mutatja kutatói munkássága is. Egyéniségével teljesen összhangban volt, hogy tudományelméleti mélységű di­daktikai munkája mellett kutatásokat egy alkalmazott fizikai területen fejtett ki: a neutrondiffúzió elméletében. Elméleti vénája itt abban mutatkozott meg, hogy fő ered­ménye egy elegáns elméleti formalizmus megteremtése volt, amelyet azóta is sikerrel alkalmaznak, gyakorlati céllal számításokban is.

Egyetemi előadásain és jegyzetein, számos szakdidak­tikai cikkén kívül Dede Miklós szemlélete megmutatko­zott közvetlen tanítványainak tanári és kutatói habitusá­ban, számtalan tanárként és kutatóként dolgozó tanítvá­nyának szemléletében és a jelenleg is használt második osztályos gimnáziumi fizikatankönyvben. Szerintem ez a tankönyv nemcsak mélyebb, mint elődei, hanem kön­nyebb is. E tankönyvnek és a szellemét elsajátító tanárok­nak nagy a szerepük abban, hogy a magyar középiskolai fizikaoktatás igen magas színvonalú, s a diákok nemzet­közi versenyeken is kiváló teljesítményt nyújtanak.

De nem voltak-e Dede Miklós törekvései valamiképp anakronisztikusak? Egy olyan korban beszélt tisztán, ami­kor kásás szövegek okoztak tömegfertőzést a közéletben és a magánfejekben, egy olyan korban, amelyben az ér­telmiségi társadalom szinte elvesztette nyelvét! Hogyan hatnak ezek a törekvések egy olyan korban, amelyben az értelem tisztán csengő szava szabad versenyre kelhet a szintén szabadon szárnyaló ordító ostobasággal? Minek nevezzük azt, hogy egy olyan korban, amikor a tudomá­nyos kutatással karriert lehet csinálni Magyarországon, a tanári munkát viszont lebecsülik, ő, aki képességeivel a kutatásban könnyen csúcsra juthatott volna, inkább okta­tási programokat csiszolt tiszta fényűre?

Az értelem és a becsület ritkán esik egybe a korszel­lemmel és a kordivattal. Dede Miklós tudatosan az előb­biek szerint élt. Megmutatta nekünk, hogy szilárd jel­lemmel az ember szabad maradhat akkor is, ha a körülmények szinte börtönbe zárják. Mi, ezernyi tanítványa, többnyire hajlíthatóbbak vagyunk, mint ő volt; a tőle tanultak mégis megérintettek bennünket. Tanítása, pél­daadása ne menjen veszendőbe!

Lovas Rezső
ATOMKI, Debrecen

<>

"Dede Tanár Úr" - ez a három szó egy fogalommá nemesült az őt szerető és tisztelő munkatársai, tanítvá­nyai körében. Több száz majdani fizikatanár és fizikus az ő előadásait hallgatván, az ő jegyzeteit olvasván érezte, hogy jól döntött, amikor a fizikát választotta. Vérbeli tanárember volt, ha valamit megtanult, megértett vagy fel­fedezett, azonnal szükségét érezte, hogy elmondja má­soknak is. Ezt a tulajdonságát a szülői házból hozhatta magával; édesapja Kabán, majd Karcagon volt igazgató-­tanító, akiről csendes büszkeséggel mesélte, hogy Kabán utcát neveztek el róla, mondván: még az utcán is tanított.

Dede Miklós is tanított. Tanított szakmaszeretetet, taní­tott kristálytiszta, feszes logikát, a fizika megértésének intellektuális élményét, de életével tanított tisztességre, egyenes jellemre is. Igényes volt minden megnyilvánulá­sában, élmény volt hallgatni szabályos felépítésű, tökéle­tes magyar nyelvezetű előadásait, vagy olvasni könyveit, jegyzeteit. Életeleme volt a tanítás. Szomorúan szép bi­zonyság erre: a hirtelen rátörő halálos betegség első jelei­nek megjelenése után nem orvoshoz ment, hanem ha botozva is, de megtartotta a félév, és - most már tudjuk ­életének utolsó előadását.

Kivételes tehetségű, rendkívüli műveltségű ember volt. Szakadatlanul olvasott és tanult, a fizika és matematika mellett a történelemben, irodalomban, nyelvészetben, zenében is kimagaslóan jártas volt, több nyelven beszélt, olvasott, írt; Newton Princípiáját eredetiben, latinul olvas­ta, és nem a kuriózum, hanem az eredeti gondolatok megismerése okán. Kiemelkedő talentuma kedvességgel, szerénységgel, mindenkori és feltétlen segítőkészséggel párosult. Élmény volt vele együtt dolgozni, de akár csak vele egy társaságban lenni, élvezve sziporkázó szellemes­ségét, finom humorát. Élete végéig megőrizte eredeti látásmódját, fiatalos gondolkodását. Életvitelét már-már puritán egyszerűség jellemezte, szinte tüntetően utasította el a különbségeket.

Tiszta, nemes gondolkodású, egyenes jellemű egyéni­ség volt. Nagy eszmék, nemes célok foglalkoztatták; a haza sorsa, az oktatás, a kultúra, a magyar nyelv helyze­te. Idealista volt a legnemesebb értelemben.

1953-ban, féléves miskolci műegyetemi tanulmányok után iratkozott át a Kossuth Lajos Tudományegyetem ­ önéletrajza szerint - érdeklődésének inkább megfelelő fizikus szakára, ahol 1959-ben, betegsége miatt egy év késéssel, kitüntetéses oklevelet szerzett. A kieső időben az Atommagkutató Intézetben dolgozott önálló laboráns­ként, ahol bekapcsolódott a neutrongáz-fizikai kutatá­sokba. Bár kutatói rátermettségét minden kétséget kizá­róan igazolta, Debrecenben nem kapott állást. Ennek oka az, hogy 1956 októberében az Egyetemi Diákbizottság tagja volt, amiért rektori megrovást kapott. Tanári állást vállalt Karcagon, ahol maga is érettségizett, előbb általá­nos iskolában, majd a helyi Gábor Áron Gimnáziumban.

Ezalatt - ugyancsak kitüntetéssel - matematika-fizika szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Folyamatosan kapcsolat­ban maradt a kutatómunkával is, érdeklődése a kísérlet­től egyre inkább az elmélet felé fordult. 1962 óta folya­matosan a Kísérleti Fizikai Tanszék oktatója tanársegédi, adjunktusi, majd 1976-tól docensi beosztásban.

Folytatja neutrontranszport-elméleti kutatásait, amelyet kiterjeszt az időtől függő neutronterek vizsgálatára. Ered­ményeinek ellenőrzésére munkatársaival közösen, neut­ronimpulzus-módszer néven kísérleti eljárást fejleszt ki, ami gyakorlati alkalmazásokhoz közeli további vizsgála­tok kiindulópontja. Ezirányú munkásságának közbenső állomásai az 1967-ben megszerzett doktorátus, majd 1977-ben a kandidátusi fokozat.

Az egyetemi oktatásban első nagyobb feladata a tanár­szakos hallgatók számára atommagfizika előadás tartása, amihez társszerzővel jegyzetet ír. De az igazi kihívás, az életre szóló elkötelezettség a mechanika oktatása. 1967-­től tanítja a Kísérleti fizika alapkollégium első részét, a hozzá kapcsolódó számolási és demonstrációs laborató­riumi gyakorlatokat. A korszerű légpárnás technika fel­használásával, következetesen empirikus úton, kristály­tiszta logikával a dinamikára alapozva építi fel a tananya­got. Érdeklődése fokozatosan a tárgy középiskolai okta­tására is kiterjed. A tanszékről és a középiskolai tanárok közül kikerülő munkatársakkal közösen egyetemi jegyze­teket és középiskolai tankönyvet ír. Ezen a területen ki­fejtett három évtizedes munkássága tanárgenerációk, és rajtuk keresztül fiatalok fizikai gondolkodását formálta át. Diplomamunkás, szakdolgozatos, tudományos diákkörös hallgatóit, tanár-továbbképzéseken tartott előadásait nehéz lenne számba venni.

Elnyerte az Oktatásügy Kiváló Dolgozója és a Munka­érdemrend bronz fokozata kitüntetéseket.

Newton így ír magáról: "Nem tudom, hogy én minek látszom a világ szemében, de én úgy látom magam, mint egy kisgyerek, aki a tenger partján játszadozik, és azzal szórakozik, hogy néha-néha egy simább kavicsot, vagy csinosabb kagylót talál a szokásosnál, míg az igazság nagy óceánja kikutatlan fekszik még előtte." Dede Miklós ugyanezzel a határtalan élvezettel játszadozott az igazság nagy óceánjának partján, és talán maga is talált néhány simább kavicsot. De sokan valljuk teljes meggyőződéssel, hogy számtalan, Newton és mások által már korábban megtalált formás kavicsot és csinos kagylót, amelyek az eltelt évszázadok során mindenféle lim-lom közé keve­redve elpiszkolódtak, ő újra megtalált, megtisztogatott, itt-ott tovább csiszolva, szépen elrendezve vitrinbe rakott, és megtanított bennünket gyönyörködni bennük.

Demény András, Nagy Sándor
KLTE Kísérleti Fizikai Tanszék, Debrecen

<>

Eltelt már néhány hét azóta, hogy Dede Miklóst utolsó útjára kísértük a Nagyerdei Temetőben, de ez az idő még arra sem volt elég, hogy tudomásul vegyem a könyörtelen tényt, a meg nem változtathatót. Érzéseimben a Mester elvesztése csak az Apa elvesztéséhez hasonlítható. Szá­momra és a Debrecenben végzett fizikatanárok számára Dede Miklós volt a Mester. Még mindig fel tudom idézni azt a varázslatot, ami elsőéves koromban Dede Tanár Úr Kísérleti Fizika előadásain, a mechanika, a speciális relati­vitás elmélet, a termodinamika tárgyalása során elbűvölt, rabul ejtett. A Természet mindenek feletti tisztelete, a cél­szerű kérdések megfogalmazása, a Természet válaszainak elemzése, a fogalomalkotás technikája és ezek összegzése törvényekké, modellekké, bepillantást engedett egy alko­tó tudós gondolkodásába. A varázslatot csak fokozta az a könnyedség, ahogy az előadó a matematika nyelvét hasz­nálta. (Későbbi tapasztalataim alapján is mondhatom, hogy Dede Miklós ízig-vérig kísérleti fizikus volt, briliáns elméleti fizikai felkészültséggel.) Az előadásokon minden­kit lenyűgözött a Tanár Úr műveltsége. Irodalmi idézetek, zenei példák, nyelvészeti elemzések, tudománytörténeti adalékok, anekdoták színesítették a tárgyalást, egyúttal tanúsították a kultúra organikus teljességét.

Diákfejjel már szinte zavarba ejtő volt, hogy Tanár Úr számolási gyakorlat és demonstrációs labor vezetését is vállalta. Nagy megtiszteltetés volt a csoportjába bekerülni. Fizikus- és tanárgenerációknak mutatott példát arra, hogyan lehet egy fizikai problémát megközelíteni, megoldani, a megoldást elemezni. Hogyan lehet még a legegyszerűbb kísérletek elvégzése közben is átélni a felfedezés örömét.

Nem volt könnyű nála vizsgázni. Szerényen, kedve­sen, udvariasan viselkedett, de a tudást szigorúan megkö­vetelte. Szárnyakat kapott, ha a vizsgázó jól teljesített, és letört, ha csalódást okozott, de felelősségérzete meggá­tolta abban, hogy könyörületből osztályozzon.

Természetesen korábban is, később is voltak más, kiváló tanáraim, de engem Ő indított el, rám Dede Miklós gyakorolta a legnagyobb hatást. Nem akarok igazságtalan lenni, ezért meg kell jegyeznem, hogy az egyetemi évek után Miklóssal több alkalommal szoros munkakapcso­latban voltunk, így elfogultságom természetes. Azt azon­ban biztosan állíthatom, hogy Dede Miklós iskolát terem­tett. Olyan iskolát, amelynek centrumában a természet megismerése áll, amelyben kiegyensúlyozott a kísérlet és az elmélet viszonya, amely logikailag tiszta, kísérletekből kikristályosított fogalmakra és törvényekre épít, és hangsúlyozottan nyitott a finomításokra, modellváltásokra.

Dede Miklós meghatározó szerepet vállalt a középis­kolai fizikaoktatásban is. A gimnáziumokban, a 80-as évek elején tanterv-, és tankönyvreform volt. A tananyag és a szemlélet gyökeresen megváltozott. A második osz­tályos mechanika tankönyvet és a hozzá kapcsolódó se­gédleteket Dede Miklós és Isza Sándor készítették. Az új tanterv és a tankönyvek bevezetését viták kísérték, me­lyek időnként elcsitultak, majd újra éledtek, esetenként még napjainkban is fellángolnak. Nem célom, hogy ebben a vitában állást foglaljak, de emléke előtt tiszteleg­ve néhány megállapítást fontosnak tartok megjegyezni.

Az említett gimnáziumi mechanika-könyv legnagyobb (és leginkább megőrzendő) erényének megközelítési módját, fogalmi rendszerét, építkezését, szemléletét tar­tom. (A párkölcsönhatások kísérleti vizsgálata, a lendület megmaradása, az erő fogalma, az erőtörvények kísérleti feltárása, a dinamika alaptörvénye és ennek üzenete.) Azt hiszem, hogy ebben a felépítésben lehetőség van arra, hogy tiszta-világos fogalmakkal dolgozzunk, és olyan érthető kérdéseket tegyünk fel a Természetnek, amelyekre kísérletekkel választ is kaphatunk. Ezen az úton elkerül­hetjük más építkezések hibáit: a tartalmatlan fogalmakat, az áltörvényeket.

Sokan, sokféle szempontból bírálták ezt a tankönyvet. Egyesek szerint túlságosan tömör, túlságosan nehéz. Én magam sohasem követtem "szóról-szóra" a másodikos könyvet sem, megpróbáltam ismereteim, tapasztalataim alapján kiegészíteni, egyszerűsíteni, esetenként átszerkesz­teni, de a gondolatiságához szigorúan ragaszkodtam. Pró­bálkozásaimról többször beszélgettünk Dede Miklóssal, és sohasem éreztem azt, hogy nehezményezné azokat. Biztos vagyok benne, hogy Ő is a tananyag felfogását-szellemisé­gét tartotta a leglényegesebbnek. Ránk, középiskolai taná­rokra bízta, hogy hogyan tálaljuk azt diákjainknak.

Most, amikor nagy számban jelennek meg különféle tankönyvek, tankönyv-sorozatok, nagyon fontos, hogy az említett tanterv és tankönyvek értékeit megőrizzük. Sú­lyos hiba lenne, ha két évtizedet visszalépnénk, és ott folytatnánk ahol akkor abbahagytuk: a centripetális erő­nél, a gyorsítási-, és emelési munkánál, a középpontba állított sztatikánál és geometriai optikánál.

Hiszem, hogy mi, középiskolai tanárok akkor tisz­telgünk méltóan Dede Miklós emléke előtt, ha szemlé­lete (a Természetnek feltett kérdéseket nem kitalálni, hanem megtalálni kell), megközelítési módja tovább él munkánkban.

Szegedi Emil
KLTE Gyakorló Gimnáziuma, Debrecen