POLIKULTURÁLIS ÖRÖKSÉGEM

- EMLÉKEIM SZÜLEIMRŐL

Daniel Carleton Gajdusek
Nobel-díj 1976

Magyar édesanyám
1923. szeptember 9-én születtem ma is birtokunkban lévő családi házunkban, ahol szüleim és anyai nagyszüleim laktak, Yonkersben, az USA New York államában. Öcsém 19 hónappal később érkezett.

Édesanyám, Dobroczki Ottilia, szuperromantikus pogány lélek volt, aki tiszteletet érzett minden vallás iránt, amelyikkel találkozott: katolikus módra érzett katolikusokkal beszélve, protestánsként a protestánsokkal, zsidóul a zsidókkal, mohamedánként a mohamedánokkal, hinduként vagy buddhistaként az ázsiaiakkal. Nekem és öcsémnek azonban ókori görög mítoszokat mesélt. Első gyerekkori emlékeim azok az esték, amikor görög regéket olvasott fel. Megtanított arra, hogyan imádkozzam Zeuszhoz, Poseidonhoz, Artemiszhez, Afroditéhez, Hermészhez és Pallasz Athénéhez, mielőtt még megismertem volna a bibliai történeteket.

Olvasta nekünk Longfellow "Hiawatha" indián meséit, a pueblo, síkvidéki és erdőlakó indiánok történeteit. Később következtek Grimm és Andersen meséi is, az ókori Egyiptom mítoszai, no meg a magyarok, hunok és lappok mondái. Hunor és Magyar regéjét és Attila csatáit előbb hallottam anyámtól, mint írni és olvasni tudtam volna. Talált számunkra sötét gótikus történeteket a Kárpátokból, germán és skandináv ősök vad mítoszait. Amikor öcsémmel este lefeküdtünk, sorra került az "Ezeregy éjszaka" romantikus 19. századi fordítása, Omar Khayyam, Coleridge-től "Kublai Kán Xanaduban", Browningtól "Gyarapodjék Abu ben Adam nemzetsége". Édesanyám - vagy ha ő nem ért ránk, Emilia Gajdusek néném - minden este olvasott nekünk egy-két órát.

Nem rádió vagy játék volt, hanem ezek az esti felolvasások, amivel elaludtunk. Emlékük ma is élénken élnek bennem. Később jöttek az Iliász és az Odüsszea hosszabb elbeszélései, Herkules és Aeneas vándorlásai, Xenofontól a "Tízezer", Jason kalandjai, Plutarkhosz életrajzai - de nem bibliai történetek. Persze más meséket is hallottunk: "Gyerekek verseskertje", "Peter és Pan", "Kincses sziget", "Robinson Crusoe" - mégis a mítoszokra emlékszem legjobban.

Anyai nagyszüleim
Első keresztnevemet anyai nagyapám keresztneve után kaptam. Édesanyám szülei, Dobroczki Dániel és Dunowszky Nina magyarok voltak, Debrecenben születtek, de nem ismerték egymást Magyarországon. Nem tudom, hogyan találkoztak New York vagy az északi előváros, Yonkers magyar közösségében. Itt kelet-európai munkások telepedtek meg, hogy a Manhattantól és Bronxtól északra a Hudson partján négy nagy gyár valamelyikében dolgozzanak. Itt működött Alexander Smith szőnyeggyára, az Anakonda Rézhuzalgyár, az Otis Felvonógyár és Jack Prost Cukorfinomítója.

Amikor nagyapám Debrecenben árvaságra jutott, a 19. század második felének elején húsz év körüli fiatalemberként egyedül vágott neki Amerikának. Néhány év múlva két fivére és nővére is követte. Apjuk korábban egy nemesember birtokán dolgozott Debrecen környékén, de nem tudom, milyen minőségben. Családi hagyomány szerint Dobroczki Dániel először cipőfényesítő fiúként szolgált Yorkville (Manhattan középső keleti német- és magyarlakta negyede) egyik vendéglőjében. Később üzletvezető lett, majd bártulajdonos. Ennek jövedelméből vállalkozásba fogott, hogy new-yorki gazdagok megrendelésére a nagyvárostól északra fekvő szűzföldeken és erdőkben (a Westchester Járásban) nagy villákat építsen föl. Sokkal később, amikor felnőttként Budapesten jártam, ismertem föl, hogy nagyapám Magyarország elhagyása előtt tapasztalhatta a gazdagabb családok menekülését a pesti kőrengetegből a budai hegyekbe.

Dobroczki Dánielnek és Dunovszky Ninának négy gyermeke született. Három leány és egy fiú: Ottilia (édesanyám), Etelka, Ernő és Irén. Szüleik egymással csak magyarul beszéltek. Abban a házban születtem, amit nagyapám adott anyámnak és apámnak 1922-ben, házasságkötésükkor. Anyám ekkor 31, apám 33 éves volt. Csak anyám 1966-ban bekövetkezett halála után, amikor öcsémmel anyám templomi keresztlevelét kerestük, derült ki, hogy anyám 1891-ben született, vagyis már 75 éves volt, amikor meghalt. Nem csak életkorából tüntetett el 5 évet a házasságlevelében, hanem nevét is megváltoztatta, mert az iskolában csúfolták furcsa Ottilia nevéért (ami a hun Attila király nevének nőnemű megfelelője); így lett ő Mathilde Dobroczki.

Anyám legidősebb testvére, Etel Dobroczki még anyám előtt férjhez ment. Ernő nevű öccse, Ernst Dobroczki, szintén anyám előtt nősült meg. Csak a legkisebb gyerek, Irene Dobroczki volt hajadon, amikor megszülettem, ezért ő velünk élt a szülői házban. Irén néném nemrég doktorált rovartanból (entomológiából) a Cornell Egyetemen (Ithaca, New York Állam). Születésemkor már a Boyce Thomson Növénytani Kutatóintézet fiatal munkatársa volt Yonkersben, a North Broadwayen. (Férje egy költő-farmer lett, Carleton van de Water, tőle kaphattam második keresztnevem, melynek közepén egy néma e van.)

Noha anyai nagyszüleim egymás közt magyarul beszéltek, a vacsoraasztalnál apám és nagyapám magyar-szlovák keveréknyelven vitatta hosszan a politika fejleményeit és a borkészítés titkait. A főzést azonban nagyanyám irányította, így a konyha magyar volt. Amikor a hétvégeken megérkezett hozzánk apám fivére, Guszti Gajdusek, családjával (feleségével és nálam idősebb lányaival), a beszélgetés szlovákul folyt. Néha azonban, bécsi vendégek érkeztekor, németbe csapott át.

Anyai nagyanyám 1927-ben halt meg, amikor 4 éves voltam. A konyha csak akkor vált szlovák jellegűvé, amikor annak vezetését Gajdusek Lujza néném vette át. Édesanyám a new-yorki Szociális Munka Főiskoláját végezte, majd e területen dolgozott, noha ez kevéssé illett arisztokratikus életfölfogásához. A házimunkát mindenesetre nagylelkűen átengedte magyar édesanyjának és szlovák sógornőjének.

Ünnepekkor rétestészta borította el az öreg konyhaasztalt, függönyként lógva le annak oldalain. Mi gyerekek gyakran bebújtunk az asztal alá, erejtőzve a rétesfüggöny mögött. Mákoskalács és dióskalács hatalmas mennyiségben készült Karácsonyra, Újévre, Húsvétra - még az amerikai Hálaadási Ünnepre is (Thanksgiving). Kalács és bobajka, csirkepaprikás és gulás, továbbá bécsiszelet gyakran került asztalunkra. Karácsonyeste csak szárított gombából készített levest kaptunk. Apám minden étkezéshez uborkát evett. Kolbász, debreceni és savanyúkáposzta mindig volt a háznál.

Csak felnőtt koromban tértem át a franciás és kínai kosztra.

Szlovák édesapám
Édesapám, Karol Gajdusek, hentes volt és fűszeres. Ételen soha nem spórolt. Ebédlőasztalunk még a

Nagy Gazdasági Válság idején is roskadozott. Az asztalhoz szabadon meghívhattuk játszópajtásainkat és iskolatársainkat, ők azután gyakran éjszakára is nálunk maradtak.

Yonkersi kertünkben csirke- és nyúltenyésztő szövetkezet volt, meg nagy szőlőlugas. Minden őszön magunk szüreteltünk, magunk érleltük a fehér- és vörösbort. Amikor kevés szőlő termett, ládaszám hozattunk New York Állam északi részéből. Még az amerikai alkoholtilalom évei alatt is 4-5 hordó háztáji bor volt borospincénkben. A borkészítést édesapám felügyelte, végighallgatva nagyapám sok-sok tanácsát.

Házunkban gyakoriak voltak a mulatságok, tánccal, sok étellel és borral. Családunk nem részegedett le - legföljebb egyes vendégek, akiket csendben megvetettünk, ha nem tudtak ellenállni az ital csábításának. A családban soha senkit nem láttam részegnek, kivéve Ernő nagybátyámat, Ernest Dobroczkit, aki csak bourbon és skót whiskyt ivott és egész élete során krónikus alkoholista volt. Hetvenes éveiben halt meg gégerákban, nem pedig májzsugorban, ahogy én fiatal orvosként jósolgattam neki.

Házunk az indián nevű Nepperhan Völgy fölött magasodó domb tetején volt. Lent a völgyben voltak a magyar, lengyel és szlovák közösség katolikus templomai, az orosz ortodox templom és egy amerikai presbiteriánus templom is.

Szlovák édesapám egyik vallást sem követte. Sohasem láttam misére menni szlovák közösségének Szentháromság Templomába. Apám testvére, Guszti Gajdusek és nagynéném, Lujza Gajdusek katolikusnak nevelte unokatestvéreimet. Öcsém és én nem kaptunk ilyen nevelést. Magyarországon járva később megtudtam, hogy anyám családja református volt, néhány rokona aktívan működött a debreceni református egyházban.

Való igaz, apámnak olyan bő készlete volt a klérusra vonatkozó piszkos történetekből, hogy temetésekor egyik szlovák pap sem vállalta búcsúztatását. Így erre anyám egyik protestáns pap barátját kérte meg. Anyám maga furcsa szemmel nézte a vallási formaságokat és ceremóniákat, hiszen nem tartozott egyik egyházhoz sem, sokkal inkább vonzódott a pogány istenekhez és istennőkhöz. Egyik szülőmet sem láttam imádkozni. Apám családja próbálta meg, hogy megtanítson rá. De édesanyám azt mondta nekem, hogy ahhoz a görög istenhez vagy istennőhöz imádkozhatok, akit én választok. Nem neveltek minket ateistának, hanem megtanítottak arra, hogy tiszteljük mások vallását. Így ismertük és tiszteltük az egyszerű törzsek animizmusát, az ókori mediterrán népek politeizmusát, de a hinduk és indiánok hitét is. Abba a templomba járhattunk, amelyikbe akartunk. A Bibliát magam csak később olvastam.

Nem emlékszem, hogy életem során bármikor odaadóan vallásosnak éreztem volna magam, nem csodáltam ember-alkotta isteneket, nem hittem csodákban, túlvilági életben vagy újjászületésben, Sátánban és Pokolban. Plutó és Hádesz számomra kedves képzeletdús történetek voltak csupán, mint Grimm és Andersen meséi. Ezért nem féltem a sötétben, sem a temetőben. Nem féltem a halottaktól, kísértetektől, sem természetfölötti mágiától vagy elátkozott házaktól.

Édesanyám hozzánk csak szép tiszta angolján beszélt. Önmaga megtanult görögül, latinul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, jól beszélt magyarul és szlovákul is. De gyermekeivel egyik nyelvet sem használta. Ő, akárcsak húga és öccse, Yonkersben született. Anyám New Yorkban végezte főiskolai tanulmányait. Testvérei a Cornell Egyetemen tanultak Ithacában. Nagybátyám villamosmérnök lett, nagynéném entomológiából doktorált.

Nagyapám csak elemi iskolát végzett, de rendszeresen küldött adományokat a new-yorki szimfonikusoknak, operának, kamarazenekarnak és egyetemeknek. Bőkezűségét később nem követtük mi, egyetemen nevelkedett és kultúrát fogyasztó utódai.

Így öcsémmel együtt szerencsések voltunk, mert olyan családba születtünk, amelyik nagyon tisztelte a könyveket és a tanulást, amelynek könyvtára volt, amely már kisgyerekként beíratott a kiváló Carnegie Yonkers Közkönyvtárba. Olyan családban nevelkedtünk, amelyet nagyon érdekelt a zene, színház, Opera, képzőművészet. New York múzeumaiba tett kirándulásaink gyermekkorunk lényeges eseményei voltak.

8 vagy 9 éves lehettem, amikor jó barátságba kerültem egy amerikai unitárius család gyermekével. A fiú Egyiptomban született és beszélt nekem az óegyiptomi Pantheonról. Vele jártam egy Columbia Egyetem által szervezett tanfolyamra, amelyiken New York Városi Művészeti Múzeumában az egyiptomi hieroglifák olvasását tanították. Mi voltunk az egyetlen gyerekek ezen a felnőtteknek tartott kurzuson. De ez számomra nem vallásos, hanem akadémikus érdeklődés volt. Tiszteletemet az Égnek tartottam fenn és az Óceánnak, a Napnak és a Holdnak, a Tejútnak és a bolygóknak, no meg a pókok hálószövő művészetének, a hangyák és méhek szervezett viselkedésének, amiknek megfigyelésére és csodálatára Irén néni tanított meg még iskolás korom előtt.

Irén nagynéni
Tudományos érdeklődésem még az iskola előtt kezdődött. Ötéves koromban kertekben, mezőkön, erdőkben mászkáltam édesanyám bogarász húgával, Irén nénivel. Fölfordítottuk a köveket, hogy megtaláljuk az alattuk rejtett növényi és állati élet sokféle formáját. Kettévágtuk a gubacsokat, hogy megtaláljuk a duzzanatot okozó rovarokat. Az ágakról összeszedtük a gumiszerű petecsomókat, amikből otthon kicsi imádkozó sáskák bújtak ki és ellepték a függönyt. Megfigyeltük a darazsak hosszú petevezetékét, amelyekkel falyukasztó bogárlárvákba rakták petéiket. Petricsészékben néztük, hogy a növényvédő-szerekkel bepermetezett levelek fogyasztásától egyes rovarok elpusztulnak, mások túlélik azt.

Irén néni még iskolás korom előtt elvitt laboratóriumába. Komolyan elmagyarázta nekem a kísérleteit. Megtanított arra, hogyan boncoljam fel a földigilisztát vékony vízréteg alatt egy olyan lapos üvegtálban, aminek alján vékony viaszréteg volt, hogy tűkkel ehhez rögzíthessem a felboncolt egyedeket. A Karib-tenger szigeteiről New York dokkjaiba érkezett hajók banánszállítmányairól egy csepp félelemérzet nélkül gyűjtöttük be és vittük haza az óriási tarantula-pókokat.

Rovarász nagynénim ismertetett meg Dr. William S. Youdennel és a Boyce Thomson Növénykutató Intézet több más kutatójával. Youden első iskolaéveim fontos személyisége lett. Megengedte, hogy logarlécét és kézzel tekert asztali kalkulátorát használjam. Hihetetlen laborfelszereléseket adott nekem. Mielőtt 10 éves lettem, már tudtam, hogy tudós leszek, mint Irén néni és mint nyugodtviselkedésű matematika-tanítóm. Viszont teljesen hidegen hagyott engem is, Bobby öcsémet is (aki ma költő és irodalomkritikus) édesapám üzleti világa, ami pedig életvitelünket lehetővé tette.

1927 nyarán Dobroczki Irén elutazott Európába. Szeptemberben Budapesten részt vett a 10. Nemzetközi Zoológus Kongresszuson. Édesanyám odaadta nekem az Irén néni által küldött képes levelezőlapokat, így négyévesen figyelemmel követhettem útját. Jól emlékszem távollétére és visszaérkezésére.

Nagynéném táplálta érdeklődésemet a rovarok, pókok, hernyók, madarak - és növények - iránt. Hazatérte után elkészíttetett velem egy gumidugós, ciánt tartalmazó üvegcsét a gyűjtött rovarok megölésére. Az üveg fenekére 20 vagy 40 gramm KCN-t tettünk, azt spanyolviasszal rögzítettük, ügyelve arra, hogy ne lélegezzük be a keletkező halálos HCN-t. Ilyen, "MÉREG" föliratú, ciánnal telt üvegcsét vittem magammal az 5. számú Elemi Iskolába, hogy benne megöljem az iskolába vezető úton szedett rovarokat. Első vagy másodikos elemista lehettem, a MÉREG feliratú üveg nem kis aggodalmat keltett tanítómban. Eszközkészletem nemsokára egy másik üvegcsével bővült, amiben vatta volt. Használatkor a vattára lepkét bénító kloroformot fecskendeztem. Rovargyűjteményembe a zsákmányt rögzítő vékony, középvékony és vastagabb tűk Csehszlovákiából érkeztek szép sárga csomagolásban.

1929-ben Irén néni a Hawii-szigetekre és a Fülöp-szigetekre utazott, hogy az ananász- és cukornád-ültetvények rovarok által terjesztett betegségeit tanulmányozza. Útjairól gyönyörű indonéziai és fülöp-szigeti homopterákat (ugráló sáskákat) hozott nekem. Ezek diszfunkcionális szárnyait szép batik-jellegű mintázat ékesítette, rovargyűjteményem díszére válva. Eredményes kutatásai Irén nénit híressé tették.

Ő volt, aki belém oltotta a szépség keresését, aki megtanított kreatívan élni.

Apai nagyszüleim
Apám szülei szlovákok voltak, Senice járásból. A Gajdusekek rnind Smrdaky (becenevén Büdöskő") faluból származtak, ezt a falut forró kénes gyógyforrásai és gyógyító fekete iszapja tették híressé. Volt itt egy szép kupolás fürdőház és egy gazdag park a 17. században épült kastély körül. A forrás, amelynek Európában legmagasabb a kéntartalma, valamint a gyógyiszap nagyon jó reumás láz és bőrbetegségek ellen. Így a Kupele Szlovákia legnagyobb modern gyógyfürdőjévé vált. A parkban 40 év óta nyaranta Zenei Fesztivált rendeznek.

Daniel Carleton Gajdusek, a Pozsonyi Comenius Egyetem díszdoktora

Amikor 1930 nyarán hatévesen szüleimmel és Bobby öcsémmel Smrdakyba érkeztünk, Imrik Gajdusek nagypapa még élt, jóval túl a hetvenen. Nagyapám nagy paraszttanyáját kerítés választotta el a gyógyfürdő kastélyparkjától. A tanyán a lakóház mellett csűr volt, gyümölcsfák, szénakazlak, szekerek, ökör- és lóistálló, kövér disznókkal az ólban.

Nagypapának 12 gyereke született első feleségétől (Anna Hottova), de az asszony tüdőbajban meghalt. Második feleségétől (Hedvig Rod) 13 gyerek született. A 25 újszülött közül 18 túlélte a gyerekkort.

Édesapám tizenévesen szökött meg hazuról, minekutána összeveszett az apjával, és beállt hentesinasnak Bécsben. Egy vagy két év múlva a hentesmestertől kölcsönzött pénzzel Amerikába érkezett, ahol egy szál rokona sem volt, és egy szót sem beszélt angolul. Mielőtt André Gide-et olvastam volna (történetesen épp itt, Smrdakybari), nem sokra tartottam a Tékozló Fiú előjogát. Édesapám volt a Tékozló Fiú. Negyedszázados keserű távollét után tért haza, hogy meglátogassa öreg apját; ezt a látogatást édesanyám kényszerítette ki. Gazdag és sikeres amerikai üzletemberként érkezett meg, büszkén hozván magával magyar-amerikai feleségét és két fiát. De bocsánatkérés nem járt a fejében. Tapasztaltam, hogy két hét múltán apámnak elege lett az egész rokonságból. Fiait otthagyta a nagyapjuknál, aki több gyermekével egy nagy háztartásban élt. Ezután apám anyámmal visszautazott Budapestre, hogy meglátogassák a magyar rokonokat az országban. Hát ez a magyar rokonság ugyancsak elszomorodott, mikor később megtudták, hogy szlovák nyelvismeretem azon a nyáron nagyon megjavult, de magyartudásom szinte teljesen elvesztettem.

A rokonok lovaskocsin bevittek Senicére, a járási székhelyre, valamint ökrösszekereken kivittek a szántóföldre. A falusi gyerekektől megtanultam, hogy meg kell rázni a mákgubót, és ha már zörög, le kell törni a gubó tetejét és szánkba önthető a finom mák. A cigánygyerekek viszont megmutatták, hogy a még éretlen mákgubót megkarcolva fehéres tejnedv szivárog ki. Azt lenyaltuk, hogy élvezzük benne az ópium hatását. Smrdakyban, nagyapám forgalmas tanyáján cigányul is elkezdtem tanulni, szlovák rokonaim nagy megrökönyödésére. Úgy találtam ugyanis, hogy a faluszélen kóborló szurtos cigánygyerekek sokkal érdekesebbek, mint a falubéli szlovák gyerekek (sokan közülük rokonaim). Meztelenül szaladgáltam velük és részt vettem versenyükben: ki tud messzebbre pisilni. Mindezzel nem vívtam ki szlovák családom dicséretét.

Családi otthon Amerikában
Nagyobb összejövetelekre apám néha magyar vagy román cigányokat hívott házunkba, hogy hegedűn csárdás vagy hallgatós muzsikát, esetleg bécsi keringőt vagy lengyel polkát játsszanak. Ilyenkor a szobánkban álló zongorát és cimbalmot is rendszerint kihozták a kertbe. Közben rengeteg ételt kínáltak és méretlenül folyt a bor. Ezeket az összejöveteleket gyakran tartottuk a szőlőlugasban, mindenféle nyelven folyt a szó, de angolul alig. Mi, gyerekek gyakran rendeztünk csatákat, szódavízes üveggel fröcskölve egymást. A dalos-táncos eseményeken sokszor előjött fejfájásom és photophóbiám, pedig a kínzó hemicraniát és retroorbitális főfájást tűrve magam is élveztem a vigalom vizuális auráját. Róbert öcsém önfeledten vett részt minden mulatságban.

Apám ügyfelei közt voltak orosz, lengyel, ukrán és más kelet-európai bevándorlók. A 2. világháború előtt Yonkersben még több volt a kelet-európai csoport, mint ír vagy földközi-tengeri. Ezek a népcsoportok éppúgy elkülönültek egymástól, mint odahaza Európában. Csak amikor elkísértem apámat bevásárló útjaira Manhattanbe, találkoztam ír, olasz, német, görög, zsidó, spanyol, portugál, kínai, fekete és más közösségekkel.

A Boyce Thomson Növénykutató Intézetben, a Rockefeller Intézetben, az Amerikai Természetrajzi Múzeumban és a Columbia Egyetemen Irén néni csatlósaként jártam. Őt csillogó tudásáért és szépségéért mindenütt szívesen fogadták. Tudományos munkatársai, akikkel ott találkoztam, nagy hatással voltak későbbi pályafutásomra. Irén néni még az American Association for the Advancement of Science new-yorki és philadelphiai üléseire is magával vitt, meg a New-Yorki Entomológiai Társaság esti előadóüléseire az Amerikai Természetrajzi Múzeumba. A színfalak mögött azután bemehettem e múzeum laboratóriumaiba is. Már kamaszkorom előtt sokat olvastam. Három életrajz tett rám maradandó hatást: René Vallery-Radot életrajza Louis Pasteurról, Eve Curie biográfiája Madame Curie-ről és Paul de Kruif könyve, a "Bacillusvadászok". A Kruif által bemutatott tizenkét mikrobiológus nevét a padláson lévő kémialaboratóriumomhoz vezető lépcső fokaira ragasztottam, még ma is ott vannak. Ekkortájt, tízévesen írtam egy esszét arról, hogy inkább a kémiára, fizikára, matematikára fogom összpontosítani figyelmemet, mint klasszikus biológiára, hogy előkészítsem pályafutásom az orvostudományban. Tizenévesként fizikusok közt sürgölődtem; tőlük azt tanultam, hogy bolond, aki egy négyváltozós problémát próbál megoldani. De az emberi biológia és viselkedés tanulmányozása ismeretlen számú változóval indul, ezeket próbálja kezelni.

Dr. Youden világossá tette előttem, hogy a matematikai, fizikai és kémiai képzettség a jövő biológiájának nélkülözhetetlen alapja. A Boyce Thomson Intézetben szerzett tapasztalatok vezettek később a Rochesteri Egyetemre, ahol Victor Weisskopftól tanultam fizikát, remélve, hogy valóra válthatom Irén néni és Dr. Youden hatása alatt kialakított gyerekkori célkitűzésemet. Ezután, a Harvard Egyetem Orvosi Karán eltöltött évek után a Kaliforniai Műegyetemre mentem, ahol Linus Pauling és John Kirkwood keze alatt dolgoztam. Nagy hatást tettek rám Max Delbrück, George Beadle, Walter Zechmeister és James Bonner professzorok. Itt doktorandusz-társaim voltak Jack Dunitz, Gunther Stent, Benoit Mandelbrot, Ellie Wollman, Ole Maaloe, Reinhart Ruge, Aage Bohr Woolf Weidel, Jean Weigle és mások; a velük napokon és éjszakákon át folytatott diszkussziók szintén mély benyomást tettek rám. Legtöbbjükkel szoros kapcsolatban és barátságban maradtam mindmáig. Mandelbrottal most is meleg kapcsolatban vagyok, az imént fejeztem be vele egy másfélórás telefonbeszélgetést.

Így történt, hogy ez a két büszke magyar nővér, Dobroczki Ottilia és Dobroczki Irén sok attitűdjében nagyon különböző volt, mégis nagyon hasonlítottak egymásra az értelmes gondolkodás iránt mutatott érdeklődésükben éles ellentéteként életvidám szlovák apámnak, aki szerette a nőket, táncot, dalt, jó ételt, bort és beszélgetést, de csak ritkán mélyült el gondolataiban, mert a tetteket fontosabbnak ítélte a töprengésnél.

Közelmúlt évtizedek
A 2. világháború után ötször jártam Magyarországon, legutóbb 1996-ban kétszer is. Találkoztam Dr. Csanda Endrével. Szentágothai János professzort meglátogattam lakásán is, neuroanatómiai laboratóriumában is, aminek jó Oxford-Adelaide kapcsolatai voltak. (Magam is sokat jártam ezen a vonalon.) Találkoztam neuropatológus barátommal, Majtényi Katalinnal.

"Marslakókkal" ¹ és tanítványaikkal külföldi rejtekhelyeiken is találkoztam: Szent-Györgyi Alberttel Woods Hole-ban, Szilárd Leóval Cold Spring Harborban.

Az én laboratóriumomban is sok magyar látogató járt, voltak ilyen munkatársaim is. A 2. világháború után magyar invázió érte el a Déli Csendes-óceánt, a 20. század második felében rendkívüli mértékben hozzájárulván a Pacifikus Tudomány fejlődéséhez: orvostudományhoz, közegészségügyhöz, akadémiai diszciplinákhoz egyaránt. De ez itt nem megfelelő alkalom arra, hogy részletesen tárgyaljam a marslakók csendes-óceáni partraszállását. Dr. Szentgróti Fazekas István, Dr. Derkai Klarissza Andrea, Dr Szent-Iványi József, Dr. Enders, Dr. Roth, Dr. Löschdörfer János, Dr. Faragó Katalin, Dr. Keleny Gábor, Dr. Hassler, Dr. Tuzz Ferenc néhány azok közül az orvosok közül, akik nagy hatást gyakoroltak Új-Guineában és a Déli Csendes-óceán más részein a tudományra és orvoslásra. Mindegyikük jóbarátom és munkatársam lett, tízezer mérföldekre Budapesttől.

Szlovákiában, apám szülőhazájában is számos tudományos kapcsolatom alakult ki, többször jártam ott is. A legtöbb szál a Blasovic professzor által kialakított pozsonyi Virológiai Iskolához köt. Neurobiológiában és neuropathológiában munkatársaimat az Eva Mitrovával folyó együttműködésemnek köszönhetem. Dr. Mitrovához régi barátság és együttmunkálkodás fűz, ez vezetett ahhoz a közös fölfedezésünkhöz, hogy a Creutzfeldt-Jakob-kór fertőző amploidjában (prionjában) egy pont-mutáció van a prekurzor molekulát rnegszabó génben. Ezt a kórt Árvai Kuru-járványnak neveztem el, mert a Magas Tátrában és a magyarországi Salgótarjánhoz közeleső Losoncon fordul elő. A 200. kodont ért pont-mutáció a glutamin-savat lysinre változtatta. Ugyanez a jelenség mutatkozik a szefárd zsidóknál, köztük a Creutzfeldt-Jakob-kór ötvenszerte gyakoribb, mint az askenázi zsidóknál. Így az a Bolygó Zsidó markere lett a diaszpórában.1492-ben indult el a Los Royos Catolicos (katolikus királyok) Spanyolországából Észak-Afrika és Görögország, no meg Európa többi tája felé, hogy a 16. században (katolikusra áttértek révén) megérkezzen Nueva Espagnába és Mexikóba, majd a 2. világháború után (a cionizmus révén) Izraelbe.

Jólképzett és eredményes neuroepidemiológus és neuropathológus kollégám, Dr. Eva Mitrova képviselte Csehszlovákiát az Európai Államok Kongresszusán Strassbourgban. Nemrég éveken át ő volt a Szlovák Köztársaság nagykövete Budapesten. Magyarországon kétszer voltam a vendége; vele utaztam Pozsonyból Kassán át Debrecenbe, onnan Budapestre.

Bodrogi dr. Új-Guineával és a Déli Csendes-óceán más tájaival foglalkozó etnográfiai-népművészeti publikációi, Kelet dr. és Trencsényi dr. retinális szindrómával járó hemorohagikus lázra vonatkozó (Hantavirus infectiosus) korai munkái is visszahoztak Budapestre. De a Fizikai Szemle arra kért meg, hogy közép-európai kulturális gyökereimről írjak, így ez nem az a hely, ahol részletesen taglalhatnám magyar, szlovák és cseh kollégákkal folytatott tudományos munkáim. Befejezésül hadd ismételjem meg a Pozsonyi Egyetemen tiszteletbeli doktorrá avatásomkor mondott szavaimat:

A biokémiai kutatás során régebben vagy mostanában tett egyik fölfedezés sem eredményezett végleges megoldást. Csak az emberi tapasztalatot szélesítik, no meg az alkalmazott technikát is, amellyel sorsát elviselhetőbbé és élvezhetőbbé teheti az ember. Ugyanakkor a kutatás mindig új problémákat hoz a felszínre. Ha a fölfedezés eredményes, ez nem a végső megoldáshoz tár fel ajtót, hanem ahhoz, hogy jobban lássuk: milyen keveset tudunk. Minden fontos fölfedezés fokozhatja - és fokozza is - tudásunkat, de egyben az új kérdések körét bővíti. Szembe kell tehát néznünk a végtelenséggel, ami bennünket körülvesz. Mi szerény kísérleteinkkel megismerni és megérteni próbáljuk ideiglenes jelenlétünket ezen a Földön.

________________________
¹ Marx György könyvére célzok: "The Voice of the Martians", 1997

_____________________________

A szerző visszaemlékezését a Fizikai Szemle kérésére írta 1998. júniusában.