TUDOMÁNY A 21. SZÁZADBAN

Glatz Ferenc
az MTA elnöke

A magyar kutatói társadalom nevében örömmel és szeretettel köszöntöm a Tudomány I. Világkonferenciájának minden résztvevőjét. Nemcsak a magyar, de azt hiszem, más nemzetek kutatói részéről is köszönet illeti az UNESCO és az ICSU vezetőit, hogy a Világkonferencia gondolatával előálltak, és oly sok erőfeszítést tettek e találkozó létrehozásáért. Külön köszönetet kell mondanom az UNESCO és az ICSU vezetőinek azért, hogy a Tudomány Világkonferenciáját első ízben, egy olyan országban, olyan térségben rendezik meg - Magyarországon, Közép-Kelet-Európában -, amely gazdasági, technikai téren éppen most meghatározó jelentőségű felzárkózási programot alakít ki. Ez a döntés számomra; kutató számára fontos üzenet: hinni kell abban, hogy a földgolyón meglévő óriási szociális és gazdasági különbségek kiegyenlítésében a tudomány lehet az első számú eszköz. Minden gazdaságilag elmaradottabb térség számára ajánlható a felzárkózásnak az az útja, amely a munkaerő színvonalának emelésével, a tudomány élenjáró eredményeinek befogadásával és a magasan kvalifikált helyi elitértelmiség kialakításával kezdődik. Vagyis a közoktatás, a felsőoktatás és a tudomány kiemelt támogatásával.

A Tudomány Világkonferenciájának megrendezése része az UNESCO világméretű vállalkozásának, egy nagyszabású konferencia-sorozatnak. Konferencia a kultúrpolitikáról (World Conference on Cultural Policies for Development, Stockholm, 1998), a felsőoktatásról (World Conference on Higher Education, Párizs, 1998), s most konferencia a tudományról. (World Conference on Science, Budapest, 1999). Igen időszerű vállalkozásoknak tartom ezen összejöveteleket. Az utóbbi évtized döbbentette rá, ugyanis az emberiséget arra, hogy a földi kultúrák életében új szakasz kezdődött. (Függetlenül attól, hogy most éppen a keresztény időszámítás szerint vagyunk a 20. század végén, vagy pedig az iszlám, a kínai a buddhista vagy a zsidó időszámítás szerint jelöljük meg ezen éveket. És hogy a jövő évszázadot ennek megfelelően a 21. vagy a "X"-ik évszázadnak nevezzük.)

Rádöbbentünk arra, hogy az informatika korával a tudományos-technikai forradalom egy újabb szakasza kezdődött meg. Mindennél világosabban áll előttünk, hogy a földi kultúrák újkori fejlődésének előrehajtó motorja a tudományos-technikai forradalmak sorozata volt, amely a 18. században kezdődött az ipari forradalommal, és amelynek újabb szakaszához, az informatikához az elmúlt 30 esztendőben érkeztünk. Éppen napjaink fejlődésének nyomon kísérése figyelmeztet arra, hogy a tudományos-technikai forradalmak mindig szorosan együtt jártak a társadalom mindennapjainak átalakításával is. A 18-19. századi gépkorszak, ezen belül a vasmegmunkálás fejlődése, a robbanó-, majd az elektromos motorok átalakították nemcsak a közlekedést, nemcsak a munka- és üzemszervezetet, az anyagi javak és az élelem termelését, de átalakították a településszerkezetet, megváltoztatták a napi emberi kapcsolatrendszereket, tágították az emberek ismeretrádiuszát. Ugyanakkor létrehozták a modern nemzeti nyelveket, azaz megváltoztatták az emberek érintkezési kultúráját, sőt érzelemvilágát is. Hasonlóan változtatja meg koncokban az informatika a földi kultúrák egész termelési és érintkezési rendszerét. A világfejlődés ezen újabb szakasza felerősíti a globalizációt, nemcsak a gazdaságban: a termelés, a kereskedelem, a területigazgatás szervezetében, de a kulturális érintkezés terén is. Napjainkban nemcsak tudományos-technikai forradalom megy végbe, de vele együtt szociális-kulturális forradalom is.

Mi, kutatók, büszkén valljuk, hogy a tudományos-technikai forradalom megalapozása a tudósok munkájának eredménye. De e büszkeségérzés mellett azonnal fel kell támadnia bennünk a felelősségérzetnek is: vajon milyen lesz e tudományos-technikai "boom" (fellendülés) társadalmi kihatása? Milyen célokra használja a társadalom - a gazdaság, a politika - kutatásaink eredményeit? Nekünk, kutatóknak kell megfogalmaznunk azt is: milyen alternatívák nyílnak az emberiség előtt? Rió (World Conference on Environment and Development, 1992), Moszkva (International Congress on Education and Information, 1995), majd az UNESCO említett világkonferenciái azt a felelősségérzést dokumentálják, amelyet mi, kutatók érzünk az emberiség jövőjéért. Mint ahogy a felelősségérzet beszél belőlünk, amikor azt mondjuk: a lokális közösség, nemzetünk, kontinensünk számára is csak mi fogalmazhatjuk meg az új világkorszak kínálta alternatívákat. Az azután már a politikusok felelőssége, használják-e következtetéseinket, figyelmeztetéseinket, vagy sem.

Az embernek a magánéletében, de ugyanúgy a közösségeknek a közéletben is, néha meg kell állnia, vissza kell tekintenie az eddig megtett útra, körülnézni, számba venni az új kihívásokat, lehetőségeket és ezek után kell megfogalmazni a jövőre vonatkozó programokat. Egyéneknek, családoknak, nemzeti és szociális, vallási, vagy éppen foglalkozási közösségeknek egyaránt. Történészként úgy látom: az ipari-technikai forradalom bennünket, kutatókat is rákényszerít arra, hogy megálljunk, visszatekintsünk eddigi tevékenységünk társadalmi hozamára és hátrányára egyaránt. Sőt, mérjük fel azokat a változásokat is, amelyeket saját kutatói tevékenységünkbe hozott a tudományos-technikai forradalom: a megismerési folyamatban és a kutatási eredmények alkalmazásában és próbáljunk megfogalmazni legalábbis kérdéseket a jövőre vonatkozóan. Én a magam részéről e konferencia célját elsősorban abban látom, hogy igyekezzék 1) tisztázni a tudomány helyét az új világkorszakban, 2) tisztázni mind a társadalom, mind a termelés elvárásait a tudomány iránt, 3) tisztázni a politika és tudomány viszonyát és végül 4) a kutatók felelősségét. Remélem, hogy a konferencia mindenki számára meggyőzően fogja tükrözni e célkitűzések megvalósítását.

Konferenciákra készülve a kutató minden alkalommal eltűnődik milyen kérdéseket tesz fel a konferencián, segítve ezáltal is a vitát, az eszmecserét. A jelen esetben is nyilván így van. Így teszünk mi is, akik egy időre az adminisztrációban élünk, mint akadémiai elnökök, kutatásszervezők, de akik megmaradunk kutatónak. Hiszen ez a mi élethivatásunk. Hiszen tudjuk, hogy minden kutatásszervezetnek, minden konferenciának egyetlen célja lehet: segíteni a kutatói gondolkodást, a megismerési folyamatot. Én is írtam vitakérdéseket, amelyeket, lefordítva konferenciánk minden hivatalos nyelvére, a kongresszus minden résztvevője megkapott. Kérdések ezek magamhoz, mindnyájunkhoz a ránk váró 21. századról, az óhajtott multikulturális társadalomról, ahogyan én nevezem: a "kulturális diverzitás"-ról, a társadalom és tudomány viszonyáról, ahogyan én nevezem: a "nyitott tudományról, a tőke és tudomány viszonyáról, a szolgáltató államról, és végül eszmefuttatás az új, szintetizáló szemlélet szükségéről a tudományos gondolkodásban.

Kívánom, hogy Budapesten élvezzék ne csak a tudományos vitákat, de a város szépségét is. Remélem, hogy otthon fogják érezni magukat, és szép emlékekkel távoznak városunkból. És végül remélem, hogy e kongresszus is alkalmat ad emberi kapcsolatok teremtésére, erősítésére. Hiszen sohasem feledhetjük: sem a megismerési folyamat, sem a tudomány nemzetközi kapcsolatai nem működnek az emberi tényező nélkül. Ahogy azt sem feledhetjük: a kutatásnak nemcsak célja az ember, de a kutatás üzemeltetője is az ember, mi kutatók. In hoc signo, have a nice week in Budapest.