A BIODIVERZITÁS JÖVŐJE

Siránkozás vagy magyar rapszódia?

Rowan B. Martin
Borrowdale, Harare, Zimbabwe

A manapság leggyakrabban hallott refrén a biodiverzitás elvesztésén való siránkozás - társulva panaszkodással, kéztördeléssel és szörnyű jóslatokkal, hogy földgolyónk elpusztul, mert leromboljuk azokat az erőforrásokat, amelyektől az élet függ: Ennek kapcsolata a biodiverzitással nem mindig teljesen objektív. Amint Robert M. May, a brit kormány környezeti ügyekkel foglalkozó tanácsadója megjegyezte:

"Amint a szőrösöktől és tollasoktól lemegyünk a megszámlálhatatlan rovartájon át a baktériumokhoz és vírusokhoz, a szentimentális kapcsolat nem pusztán fogyatkozik, hanem előjelet vált. A madár és emlős fajok kihalását gyászoljuk, míg a himlővírus szándékos kipusztítását szinte ünnepeljük. Ezek tények, de mellőznek minden elvi alátámasztást." (1995. május)

Épp most tértem vissza a civilizációba egy távoli korallszigetről, Mozambik északi partja mellől. A szabadságom alatt elözönlöttek a patkányok, hangyák és skorpiók, barátaim és én különböző sorrendben maláriától, hasmenéstől és fertőző korallsérülésektől szenvedtünk. Őszintén szólva, nagyon boldoggá tett volna a biodiverzitás némi redukálása.

A "biológiai diverzitás" kifejezés az 1992-ben Rio de Janeiróban rendezett Környezetvédelmi Világkonferencia után bukkant fel, és a természetvédők nyelvezetében jelenleg kétségtelenül ez a szó zsong. Egy idő után kénytelen voltam arra következtetni, hogy

(1) A biodiverzitásnak nincs egyetemesen elfogadott definíciója. A kifejezést eredetileg arra szánták, hogy magába foglalja az élő szervezetek változatosságát a genetika, a faj és az ökoszisztéma szintjein, a gyakorlatban ez egyszerű fajlistákra korlátozódik, amelyek kevés információt hordoznak az ökoszisztéma mint folyamat, funkció és rugalmasság megmaradásáról.

(2) A biodiverzitásnak nincs egyezményes osztályozási rendszere: mint fentebb említettem, az egyszerű fajfelsorolások váltak normává, de ezek alig fejezik ki az ökoszisztémákra vonatkozó emberi tervezést és szándékot.

(3) Nincs a biodiverzitást megfelelően magyarázó elmélet - bármely adott környezetben általában miért van több faj, mint ahogy azt az életben maradásért folyó verseny ökológiai elmélete jósolja?

(4) Jelentős a véleménykülönbség tudósok közt a világ biodiverzitásának állapotáról - egyesek riasztó jóslatokat közölnek a gyakori fajveszteségről, mások kevésbé látszanak nyugtalannak. Figyelemreméltónak találtam, hogy némi bizonytalanság van a ténylegesen feljegyzett fajok számáról (1,4 millió és 1,8 millió között). Még nagyobb a bizonytalanság a ténylegesen létezhető fajok számáról (a becslések 3 milliótól 30 millióig terjednek). A tudományos hivatás méltóságához nem illő teljes dzsungel van a kihalási gyakoriság becslésében (a becslések 1000-100 000 évente kihaló fajszámig terjednek).

Mivel nem definiálható, osztályozható, magyarázható vagy mennyiségileg meghatározható, eltűnődhetünk a "biodiverzitás" kifejezés értékén. úgy látszik semmi újat sem tesz le az asztalra, amit az ökológia és biológia létező tudományai ne ismernének. Valóban, a biodiverzitás, mint szó, felkavarta az állóvizeket.

Vannak a világnak olyan részei, ahol a biodiverzitás növekszik, és olyan részei, ahol csökken. Az iparosított nyugati félteke nagy részén, és azokon a területeken, ahol a földhasználat elsődleges formája a mezőgazdasági termelés, a biodiverzitásnak elsőbbséget kell adnia a földfelhasználás rugalmasabb lehetőségei számára. Ez sajátságos világnézethez vezet (Clarke, 1992) a nyugati tudósok (és politikusok) között (valamint a közvéleményben is) arról az egyenletről, ami összekapcsolja a gazdaságtant, az emberiséget és a "természetet". (A természet szót idézőjelbe tettem, mert harcostársaim ezt a szót száműzték - alig van olyan négyzetméter a világon, amelyre az ember ne gyakorolt volna befolyást, amely ne lenne alávetve emberi irányításnak. Mivel azonban egyik harcostársam sem olvassa el ezt a cikket, félénken előhozom ezt a szót abban a reményben, hogy hazatértem után nem közösítenek ki). A fejlett országokban a "természetet" olyasminek tekintik, mint amit meg kell őrizni, és elvárják, hogy kormányzati beavatkozással államilag védett területeket jelöljenek ki ebből a célból. A számlát majd az adófizetők fizetik.

Afrika déli részén, és különösen Zimbabwében, ahol élek, ettől különbözik a helyzet. Az ország félszáraz szavanna, jellemzően rossz talajjal. Zimbabwének kevesebb, mint 20 %-a alkalmas növénytermesztésre, és még ezen a hányadon is a sikeres mezőgazdaság jelentős mennyiségű trágyát, fosszilis üzemanyagot, gépi felszerelést és öntözőrendszert igényel, hogy az esőzések szeszélyeitől függetlenül biztosítsuk a termést. A működési költségek magasak, az árrések szűkek, a rendszer sebezhető a piaci árak és, politikai súrlódások következtében.

Mi a helyzet Zimbabwében a föld maradék 80 %-ával? A század elején magától értődő volt, hogy marhatenyésztésre használják. A vadállományt, mint a legeltetés versenytársát és az állatállomány fertőzéseinek forrását tekintették, és általában nagyon alacsony szintre korlátozták - mivel nem, vagy alig volt gazdasági értéke. Több mint 75 év marhatenyésztés után - még a legjobban kezelt farmokon is - a vidék leromlott. Túllegeltetés a talaj tápanyagainak elvesztéséhez, talajerózióhoz, bozót túlterjedéséhez vezetett. Az egész országban lecsökkent a lábasjószág-eltartó képesség. A néhány évenként jelentkező pusztító aszályok katasztrofális elhullást okoztak, a szarvasmarha feldolgozásból élő ipar krízistől krízisig tántorgott. Nyilvánvaló tény volt (és most is az), hogy Afrika déli része a nemzetközi arénában sohasem lehet versenyképes a háziállat tenyésztésben.

1975-ben a földtulajdonosok jogot kaptak arra, hogy a vadállományt kezeljék és hasznosítsák. Ez a földhasználat forradalmi változását hozta. 10 éven belül sok farmer rájött, hogy a vadállomány kezeléséből származó haszon messze túllép azon, ami a háziállat tenyésztésből realizálható (tipikusan akár nettó 5 US$/ha, a kevesebb mint 1 US$/ha ellenében). Ma több mint 500 bejegyzett vadállattartó van Zimbabwéban (és még több Dél-Afrikában). Bevételeik magukban foglalják a turizmust (nem-vadászó turizmust és magas minőségű szafarivadászatot egyaránt), hús- és bőrtermelést, valamint élő állatok eladását. Jelentős ipar fejlődött ki a körzetben élő állatok befogására és eladására, növelvén a földtulajdonosok számát, akik területüket igyekeznek újratelepíteni vadállatokkal.

Nem meglepő, hogy a biodiverzitás - távol attól, hogy megőrzése érdekében kormányzati beavatkozásra és az adófizetők pénzére lenne szükség -, jelenti a földhasznosítás elsődleges formáját. Zimbabwéban több az előfordulási hely és nagyobb a helyi vadállomány, mint a századfordulón. Röviden: megnövekedett a biodiverzitás.

Természetesen bűnös vagyok abban, hogy az ügyet az északi félgömb problémáihoz képest leegyszerűsítem. Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy a helyzet Európában nem statikus, és egyre több földterületet juttatnak vissza a természetes erdőknek, amint a mezőgazdasági túltermelés és az alacsony népszaporodás aránya olyan helyzetet eredményez, amely lehetőséget teremt arra, hogy az emberi társadalmak olyan tájat és környezetet kezdjenek kialakítani, amelyben a legszívesebben élnének. Engem a szabályozottság és intézményes szerkezet foglalkoztat.

Mikor a zimbabwei vadvédelmi hivatalnak dolgoztam, különböző lépéseket kezdeményeztem, hogy a helyi falusi közösségeket bevonjam, rábeszéljem és rábírjam saját vadviláguk kezelésére. A kutatások összes eredménye valószínűleg két alapelvbe tömöríthető, amelyek kibogozhatatlanul összefüggenek:

(1) A teljes felhatalmazáson kívül semmi sem jelentett a falusi földtulajdonosok számára szükséges és elegendő ösztönzést, hogy elfogadtassa velük a vadvilág kezelését a földfelhasználás elsődleges formájaként (és ez az elv éppúgy vonatkozik a magánkereskedő farmerekre, mint a hagyományos afrikai parasztokra); és

(2) Realizálni kell a vadállomány teljes pénzügyi és gazdasági értékét, hogy a földhasználat olyan vonzó lehetőséggé váljon, ami felülmúlhatja az alternatív földművelést.

Azt hiszem, ha a biodiverzitást sikeresen meg akarjuk őrizni, a felelősség (és a jutalom) legnagyobb részét a társadalom kisebb közösségeire kell ruháznunk - a fejlett és fejlődő országokban egyaránt. Amikor ez megtörténik, a biodiverzitásért szóló siránkozás hangjai el fognak halkulni, hogy helyettük egy Magyar Rapszódia szóljon!

_________________________