ATOMSOROMPÓ VAGY NUKLEÁRIS LESZERELÉS

William Epstein
ENSZ, New York

Pályám kezdetén, fél évszázaddal ezelőtt, nagy optimizmussal láttam neki leszereléssel kapcsolatos feladataimnak, amikor 1946. január 24-én az ENSZ Közgyűlése a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának és Kanadának a támogatásával meghozta, és egyhangúan elfogadta legelső erre vonatkozó határozatát. Megalapították az ENSZ Atomenergia Bizottságát, melynek megbízása volt olyan ajánlások megfogalmazására, "hogyan szabaduljanak meg az országok saját atomarzenáljuktól", és minden más tömegpusztító fegyvertől. Az egész kudarcba Fulladt, mivel kezdetét vette a hidegháború.

Optimizmusom, másokéval együtt - újraéledt, amikor vége lett a hidegháborúnak. A START I és START II egyezményben az USA és Oroszország megegyezett abban hogy kétharmadával csökkentik alaposan felduzzasztott atomfegyver-készletüket. Megkötötték a Vegyifegyvert Tiltó Egyezményt, kiterjesztették az Atomsorompó Egyezmény (Non-Proliferation Treaty, NPT) érvényességét, véleményezési jogot kapott a hágai Nemzetközi Bíróság, és aláírták az atomkísérletek beszüntetéséről szóló átfogó egyezményt (Comprehensive Nuclear Test Ban Treaty, CTBT).

Megdöbbentett, amikor nemrégiben egy leszereléssel foglalkozó orosz tudós ezt mondta nekem: "Bill, a nukleáris leszerelést el kell felejteni!". Hozzátette, hogy náluk mindenki egyet ért abban, hogy Oroszország nem fogja ratifikálni a START II egyezményt, és minden eddiginél jobban fejleszti atomarzenálját.

Újból ki kellett ábrándulnunk. Az atomhatalmak nem tartották be, amit az NPT-ben vállaltak, azt "hogy bízva a nukleáris leszerelésben tárgyalásokat kezdenek". Figyelmen kívül hagyták a Nemzetközi Bíróság egyhangú határozatát, amely kötelezte őket, hogy "folytassanak sokoldalú, a teljes, nukleáris leszerelést eredményező tárgyalásokat". Az öt elismert atomhatalom nem tárgyal egymással, a Leszerelési Konferencián és máshol - a Közgyűlés számtalan felszólítása ellenére - elzárkóznak a többoldalú tárgyalásoktól. Ellenzik azt is, hogy "egyértelműen elkötelezzék magukat" az atomfegyverek megsemmisítése mellett.

Kína kivételével nem mondanak le arról a jogukról, hogy elsőként alkalmazzanak atomfegyvert, és az Egyesült Királyság kivételével állandó riadókészültségben tartanak "élesített" nukleáris fegyvereket. Az egyetlen világhatalom, az USA, 1997 novemberében újelnöki direktívát fogalmazott meg, az elsőt azóta, hogy 1981-ben Reagen elnök hasonló határozatban megerősítette, hogy az USA a nemzeti biztonságát a "legtávolabbi jövőben is" elsősorban a nukleáris fegyverekre alapozza. Ismét leszögezték a nukleáris elrettentés elvét, és azt, hogy elsőként használnak atomfegyvert még akkor is, ha hagyományos fegyverrel támadják meg az Egyesült Államokat vagy szövetségeseit.

Oroszországnak vannak különleges érvei amellett, hogy sem most, sem a jövőben nem folytatja tovább a nukleáris leszerelést. Arra hivatkozik, hogy az USA nem veszi figyelembe Oroszország nemzeti érdekeit, fenyegeti a NATO kiterjesztése, azonkívül az USA-ban küszöbön áll 1972-es "Ballisztikus-rakéta-elhárítási Egyezmény"-ben (Anti Ballistic Missile Treaty) tiltott nemzeti úrvédelmi rendszer kiépítése. Ehhez járul az oroszok és mások félelme attól a potenciális fenyegetéstől, hogy a 21. században az Egyesült Államok megszerzi a Föld és a világűr feletti katonai, és minden más fajta hatalmat. Aggódnak egyrészt az USA katonai költségvetésének tervezett növelése miatt, másrészt amiatt, hogy az USA-ban elkészítettek egy készletbővítési programot azzal a céllal, hogy nukleáris elsőségüket megszilárdítsák. Felháborítja ezeket az országokat az is, hogy véleményük szerint az USA-ban erősödik az irányzat egyoldalú katonai akciók kezdeményezésére. Ilyen volt az iraki háború 1998-ban, és most az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül végrehajtott Szerbia elleni NATO-támadás. Ezt tetézi nemcsak az oroszok, de az egész nemzetközi közösség aggodalma az oroszországi súlyos gazdasági helyzet, a hagyományos haderő lezüllése miatt.

A múlt évi pakisztáni és indiai atomrobbantások visszalépést jelentették az atomsorompó egyezmény (NPT) terén, zsákutcába juttatják a nukleáris leszerelést. Eddig még senki sem tudott gyakorlatilag elfogadható javaslatot tenni az új helyzet kezelésére; a nemzetközi helyzet zavarosabbá vált, és az is bizonyos, hogy gyengültek a nukleáris proliferáció megakadályozásának esélyei.

Legelszomorítóbb, hogy az atomhatalmakat nem érdekli, hogy az NPT-t fenyegető veszélyek éppen az ő halogató vagy nem törődöm viselkedésük miatt támadnak. Nem hajlandók komolyan tárgyalni olyan új egyezményről, amellyel megoldanák a nukleáris fegyverereé kiküszöbölésének nehéz feladatát, vagy legalább egyértelműen elköteleznék magukat, hogy készek a tárgyalásokra.

A Leszerelési Konferencia (Conference on Disarmement, CD) 1999-ben kezdte meg új tanácsülését Genfben, de még nincs elfogadott munkaprogramja. Az atomhatalmak és az atomfegyverrel nem rendelkező országok között mélyebb a szakadék, mint bármikor. Ezzel magyarázható, hogy még nem sikerült megállapodni az NPT 2000-ben sorra kerülő, ötéves felülvizsgálati konferenciáját előkészítő bizottság (Prep. Com) harmadik összejövetelének időpontjában. Általános a pesszimizmus, hogy a harmadik "Prep. Com" ugyanolyan eredménytelen lesz, mint a múltévi második, és csak arra lesz jó, hogy az atomsorompó-rendszert tovább gyengítse.

A sötétségen azért átszűrődik némi remény. Az 1995-ös Atomsorompó Kiterjesztési Konferencia (NPT Extension Conference) után az el nem kötelezettek egyre inkább azt érezték, hogy az atomhatalmak a végtelenségig meg akarják tartani nukleáris fegyvereiket. Elhatározták, hogy ebben az évben megtartják az elnemkötelezett országok csúcstalálkozóját, ahol követelik: az atomhatalmak állítsanak össze ütemtervet az atomfegyverek leszerelésére, és adják meg azok teljes megszüntetésének végső időpontját. Az ENSZ Közgyűlés több egymást követő évben fogadott el erre vonatkozó határozatokat és szólított fel az atomfegyverek megszüntetését kimondó egyezmény megkötésére irányuló tárgyalások folytatására, amint ezt a Hágai Nemzetközi Bíróság is javasolta. Az atomhatalmak azonban mindezt figyelmen kívül hagyták.

1998 júniusában nyolc ország: Brazília, Egyiptom, Írország, Mexikó, Új-Zéland, Szlovénia (amely később visszavonta), Dél-Afrika és Svédország létrehozta a "Koalíció az új napirendért" szervezetet. "Új napirendre van szükség az atomfegyvermentes világért" címmel közös nyilatkozatot adtak ki. Jól átgondolt határozatot terjesztettek elő, olyan operatív tervet fogalmaztak meg, amely körvonalazza azokat a lépéseket, amelyek az atomfegyvermentes világ megteremtéséhez szükségesek. A határozat legkeményebb része volt az atomhatalmakhoz intézett felhívás: "nyilvánítsák ki a nukleáris fegyverek gyors és teljes megszüntetését illető egyértelmű elkötelezettségüket, és a bizalom légkörében, késlekedés nélkül kezdjék meg tanácskozásaikat az atomfegyverek kiküszöböléséről". A határozatot az ENSZ Közgyűlés 114 "igen", 18 "nem" szavazattal és 38 tartózkodással elfogadta. Meglepő volt ez az arány, mert először történt, hogy egyik oldalon a NATO-hoz, a másikon a Független Államok Közösségéhez (FÁK) tartozó államok, nem mint "tömb" szavaztak. A három NATO atomhatalommal együtt csak Törökország szavazott a határozat ellen, a másik 12 NATO-állam tartózkodott. A 15 FÁK-állam közül csak Oroszország ellenezte, Azerbajdzsán és Fehéroroszország igennel szavazott, a többi tartózkodott. Az atomhatalmak közül egyedül Kína tartózkodott, India és Pakisztán szintén, de más okból: nehezményezték, hogy a határozatban felszólították az NPT-t eddig el nem fogadó államokat, hogy mindenfeltétel nélkül csatlakozzanak az egyezményhez.

A határozatban megfogalmazott gondolatok között új az az atomhatalmakhoz intézett felszólítás, hogy azonnal hatástalanítsák nukleáris fegyvereiket, távolítsák el a robbanófejeket a hordozókról, és vizsgálják felül stratégiai doktrínájukat. Ez kulcsszerepet játszhatna a minden atomfegyvert megszüntetésére irányuló törekvések sorában.

Néhány év óta nagyobb szerepet kaptak a civil társaságok és a nem kormányzati szervezetek (Non-governmental Organizations, NGO), és ez szintén reményt adhat arra, hogy a világ meg tud szabadulni az atomfegyverektől. Több mint 1000 NGO csatlakozott az 1995-ös NPT Kiterjesztő Konferencián alapított "Betiltás 2000" mozgalomhoz, amely felhívást bocsátott ki, és követeli, hogy 2000-ben induljanak tárgyalások az atomfegyverekről szóló új megállapodásról.

1996-ban Andrew Goodpaster tábornok, a NATO korábbi főparancsnoka és Lee Butler tábornok, az USA stratégiai haderejének korábbi vezérkari főnöke mindenkit meglepő felhívásban sürgette, hogy semmisítsenek meg minden atomfegyvert; amihez több ország, de főleg az USA és Oroszország haderejének 60 nyugalmazott tábornoka csatlakozott. 1998-ban több mint 100 állami, kormányzati és polgári szervezetek jelenleg és korábban fontos tisztségét betöltő vezetője szintén felszólítást tett közzé, hogy azonnal tegyenek lépéseket a nukleáris fenyegetés csökkentésére, az atomfegyverek kiküszöbölésére. A felhíváshoz az öt atomhatalom korábbi vezetői közül többen csatlakoztak.

1996-ban az Atomfegyverek Megszüntetésének Canberra Bizottsága beszámolót fogalmazott meg, ők is felszólították az atomhatalmakat, hogy "kötelezzék el magukat egyértelműen az atomfegyverek megsemmisítésére", és azonnal dolgozzák ki az ehhez szükséges gyakorlati teendőket.

1997-ben a washingtoni Nemzeti Tudományos Akadémia az "USA jövőbeni nukleáris politikája" címmel összefoglalót publikált, és javasolta, hogy az USA és Oroszország atomfegyvereik számát csökkentsék néhány százra, de vegyék tervbe az atomfegyverekről való teljes lemondást. Több USA-ban és más országban működő kutatóintézet és számos szakember adott ki hasonló közleményt.

1997-ben jogászoknak, tudósoknak és leszerelési szakértőknek a New Yorki "Nukleáris-politikai Jogászbizottság" által vezetett csoportja "Ideális Atomfegyveregyezmény" címmel tervezetet készített, amelyben részletesen leírták azokat a lépéseket és rendszabályokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy életbe léphessen a nukleáris fegyverek teljes betiltása. Ezt az ENSZ-ben hivatalos dokumentumként körözték.

1998-ban az el nem kötelezett országok nagyon befolyásos csoportja közzétette a "Középhatalmak Kezdeményezése" felhívást, amelyben sürgette a középhatalmak kormányait, hogy érjék el az atomfegyverek megszüntetését.

A közvélemény-kutatások szerint az Egyesült Királyságban és az USA-ban az embereknek több, mint 80 %-a, Ausztráliában, Kanadában, Németországban és Norvégiában több, mint 90 %-a, Japánban 78 %-a és Oroszországban 61 %-a van amellett, hogy szüntessék meg az atomfegyvereket. Biztató, hogy a szakértők, a civil szervezetek atomfegyvermentes világot szeretnének, ennek ellenére az atomhatalmak kormányait rettenetesen nehéz meggyőzni arról, hogy a proliferációt csak úgy akadályozhatják meg, ha minden ilyen fegyvert betiltanak és megsemmisítenek. Ha az atomhatalmak azt hiszik, hogy az atomfegyverek szükségesek a biztonságukhoz, akkor a többi ország, amelyek szintén aggódnak saját biztonságukért, szintén arra törekszik, hogy ők is rendelkezzenek atomfegyverekkel. Ha egyetlen állam is ragaszkodik azok megtartásához, akkor módja lesz azt tovább adni. A proliferáció oda vezet, hogy előbb vagy utóbb lesznek államok vagy pedig terrorista csoportok, amelyek ezeket használni is fogják.

Sohasem voltam képes megérteni azt, hogy miért nem fogják fel az atomhatalmak, hogy éppen az atomfegyverek, amelyektől a teljes biztonságukat remélik, jelentik számukra a legnagyobb fenyegetést. Ha ezeknek a fegyvereknek egyetlen célja az, hogy a másik felet a kölcsönös nukleáris megsemmisítéstől elriasszák, akkor még nagyobb biztonságot jelentene számukra, ha azok egyáltalán nem is léteznek.

Miközben az atomhatalmak az atomfegyverek kiküszöbölésére irányuló minden erőfeszítéssel szemben keményen védik pozícióikat, a közvélemény apátiába süllyed, elfogadja a fegyverek létezését, mint az élet kellemetlen velejáróját. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy csökken az emberek ezirányú érdeklődése. Az aktivistákon és a civilszervezeteken kívül nem tapasztalható az az ellenszenv, amely az ötvenes években arra késztette az anyákat, hogy harcoljanak a légköri atomrobbantások beszüntetéséért, de az a felháborodás sem, amelyet az 1995-96-ban végrehajtott francia földalatti robbantási kísérletek váltottak ki, és végül a CTBT megkötéséhez vezetett.

Amennyiben azt akarjuk, hogy az atomfegyverek betiltásának eléréséhez kívánt herkulesi erőfeszítéseink eredményre vezessenek, mozgósítanunk kell a médiát és a világ népeit morális keresztes hadjárat indítására azon fegyverek ellen, amelyeket a Nemzetközi Bíróság elnöke egy bírósági döntésében a "legfőbb rossznak" nevezett.

Ha a nemzetek egyetértenek abban, hogy a másik két tömegpusztító fegyverfajtát, a kémiai és a biológiai fegyvereket megszüntessük, hogy véget vessünk mindenfajta atomrobbantási kísérletnek, betiltsuk a taposóaknákat, akkor minden gonosz fegyvert ki tudtunk küszöbölni a világból. Ahhoz, hogy ezt a kitűzött célt el is érjük, még sokkal keményebben kell dolgozni mindannyiunknak.

A NATO 1999. április 24-én Washingtonban tartott Csúcskonferenciája egyhangúan fogadta el az 1991-es "Stratégiai Alapelvek"-et helyettesítő új "Szövetséges Stratégiai Alapelvek"-et.

Ennek 45. paragrafusában a következő olvasható: "A szövetségesek hagyományos hadereje önmagában nem biztosít megfelelő elrettentést. Csak az atomfegyverekkel érhetjük el, hogy a Szövetség elleni aggressziót az ellenfél ne kockáztassa meg, ezért ezek maradnak továbbra is a béke alapfontosságú biztosítékai".

Az 56. paragrafusban a következőket állapítják meg: "javítani kell a Szövetség védelmi pozícióját azzal a veszéllyel szemben, amelyet az NBC (nukleáris, biológiai és vegyi) fegyverek elterjedése jelent, ezért a védelmet a rakéták fejlesztésével is támogatni kell".

A 62. paragrafusban ez áll: "A szövetséges hatalmak biztonságának legfőbb garanciája a Szövetség - elsősorban az Egyesült Államok - stratégiai nukleáris ereje. "

A 63. paragrafusban megállapítják: "Az Európában telepített, NATO kötelékébe tartozó nukleáris erő fontos politikai és katonai kötelék a Szövetség európai és észak-amerikai tagjai között. Ezért kell a Szövetségnek megfelelő nagyságú nukleáris erőket Európában fenntartania.''

A 64. paragrafusban megállapítják: "A NATO nem irányozza atomfegyvereit egyetlen országra sem, de a kielégítő biztonság érdekében fenntartja annak minimális szintjét. Európában olyan szubstratégiai erőket tart, amelyek segítségével kapcsolat létesíthető a transzatlanti stratégiai nukleáris erőkkel; ezeket kettős rendeltetésű repülőgépek és az Egyesült Királyság nem nagyszámú Trident-robbanófejei képezik. Nem telepíthetők szubstratégiai atomfegyverek hadihajókra, vagy támadó tengeralattjárókra. "

Az is igaz, hogy - szintén április 24-én - a washingtoni Csúcs, elsősorban Kanada kezdeményezésére, kibocsátotta a "Szövetség a 21. századért" című közleményt, amelynek 32. paragrafusa kimondja: "Az utóbbi stratégiai fejlemények, és az atomfegyverek számának csökkentése miatt a Szövetség számításba veszi bizalom- és biztonságerősítő intézkedések meghozatalát, a fegyverkezés, illetve leszerelés felülvizsgálatát és ellenőrzését, a proliferáció megakadályozását. Az Állandó Ülésszak Tanácsa a decemberi miniszteri ülés elé terjeszti ezeket a javaslatokat, és biztos, hogy a felelős NATO-szervek el is fogják ezeket fogadni. Az Állandó Összekötő Tanácsban elmélyítik az Oroszországgal folytatott tárgyalásokat, a NATO-Ukrajna Bizottságban az Ukrajnával és más kelet-európai országokkal, folytatott tanácskozásokat. "

Ez a paragrafus bizonyos reményeket ébreszt, hogy a NATO 1999 decembere után felül fogja vizsgálni stratégiai elképzeléseit, ami nem lesz könnyű, mivel csak az Állandó Összekötő Tanácsban Oroszországgal folytatott hosszadalmas tárgyalások után lehet megvalósítani.

A Borisz Jelcin elnök által vezetett Orosz Biztonsági Tanács 1999. április 29-i értekezlete három dokumentumot fogadott el Oroszország nukleáris politikájával kapcsolatban. Hírek szerint Jelcin ezt mondta: "A nukleáris erő, jelenleg éppen úgy mint a múltban, országunk biztonságát és katonai erejét biztosító stratégiánk kulcsa. " Idézik Vlagyimir Putyinnak, a Tanács titkárának azt a véleményét, hogy az aláírt elnöki rendeletek "biztosítják az atomfegyver-komplexum fejlesztését, és elvi alapját képezik a nem stratégiai nukleáris fegyverek továbbfejlesztésének és felhasználásának". (1991-ben Gorbacsov és Bush megegyeztek abban, hogy egyoldalúan drasztikusan csökkentik a taktikai atomfegyverek számát, de ezt később semelyik, fegyverellenőrzéssel kapcsolatos egyezménybe nem vették bele).

A Szovjetunió az 1982-es SSOD II. egyezményben lemondott arról, hogy elsőként alkalmazzon atomfegyvert, de ezt 1993. októberben visszavonta. Roman Popkovics tábornok, a parlament honvédelmi bizottságának elnöke sürgette, hogy Oroszország új katonai doktrínát fogalmazzon meg, és "tartsa fenn azt a jogát, hogy első vagy megelőző nukleáris csapást mérjen, nem feltétlenül stratégiai rakétákkal." Ezzel Oroszország az atomfegyver elsőként való alkalmazása doktrínájának tekintetében felzárkózott a NATO-hoz.

A fent vázolt fejlemények egyértelműen csökkentettek az utóbbi évtizedben a nukleáris leszerelés irányában tett erőfeszítéseink hatását. Ha ez tovább folytatódik, tetézve a (Kína és Oroszország által elítélt) nemzeti nukleáris haderők kifejlesztésével, teljes erővel újra indul a fegyverkezési verseny. Komoly veszélyben forog tehát az atomsorompó egyezmény, a proliferáció meggátlásának lehetősége.

Ennek megakadályozására keményakciókra van szükség főleg annak érdekében, hogy a nukleáris leszerelés terén ismét valódi eredményeket érhessünk el. A jelenlegi válságon túl kell jutnunk, mindent megelőző prioritást kell biztosítani ezeknek az akcióknak azért, hogy életben maradhassunk. A fő felelősség továbbra is a két legnagyobb atomhatalomra, az Egyesült Államokra és Oroszországra hárul. Úgy látszik azonban, hogy vagy nincs megfelelő elképzelésük a megoldásra, vagy megbénítja őket az egymástól való félelem, ezért a közepes és a kisebb hatalmaknak kell átvenniük ezen a téren a vezetést.

Az Új Napirend Koalíció ENSZ-beli határozati javaslata (A/53/77Y sz. határozat: "Atomfegyvermentes világhoz új napirend szükséges") felett tartott szavazás meglepő eredménye is bizonyítja, hogy reális alapja van néhány könnyen végrehajtható intézkedés megtételének.

Első lépésként az atomhatalmaknak meg kell szüntetniük a nukleáris fegyverek készültségi állapotát, le kell szerelni a szállító eszközökről a robbanófejeket. Erre való felhívás már a Myanmar és az el nem kötelezettek mozgalma több tagja által benyújtott A/53/77X sz. határozatban is szerepelt.

A második lépés szorosan összefügg az elsővel: az atomhatalmak folytassanak tárgyalásokat, és egyezzenek meg, hogy egyikük sem használ elsőként atomfegyvert. Ez ugyancsak szerepel az A/53/77X számú, implicite pedig az A/53/77Y sz. határozatban. Ebben a tekintetben Kína már 1964-ben elkötelezte magát.

Ezek nagyon könnyen végrehajtható, átmeneti intézkedések, de azonnali hatásuk lenne, és a világon nagyobb biztonságban éreznénk magunkat. Az atomhatalmak számára sincs fenyegetőbb dolog, mint annak kockáztatása, hogy szándékosan, véletlenül vagy számítási hiba folytán valamelyiküket az első csapás éri. Az ő biztonságukat semmi más nem fenyegeti.

Lee Butler tábornok, aki évekig az USA stratégiai nukleáris erejének főparancsnoka volt, 1991-ben rá tudta bírni az USA kormányát, hogy hatástalanítsák a fenyegető és destabilizáló hatású atombombázó repülőgépeiket. A tábornok sérelmezi, hogy a hidegháború óta eltelt tíz év, és az USA szárazföldi telepítésű interkontinentális rakétáinak 100 %-a, a tengerre telepített rakéták 60 %-a még beélesítve, készenlétben van. Szerinte "ez lelkiismeretlenség, és nincs semmilyen politikai, katonai vagy erkölcsi alapja." Dicséri az Egyesült Királyság kormányának bölcsességét, hogy a tengeralattjárók kivételével megszüntette a nukleáris készenlétet, eltávolította a robbanófejeket; így 72 órára lenne szükség ahhoz, hogy ezeket - "a NATO által különlegesen fenyegetőnek ítélt helyzetben" - azokat ütőképes állapotba helyezzék.

Butler tábornok szerint az USA és a NATO "elsőcsapás-mérési doktrínájának" sincs semmiféle katonai, politikai vagy morális értelme. Atomfegyver felhasználása másik atomhatalom ellen a saját megsemmisüléséhez is vezetne. Ha pedig egy nukleáris erővel nem rendelkező állam ellen használnák, akkor ez ellentmondana a Biztonsági Tanács által 195-ben adott biztosítékoknak, amellyel az NPT meghatározatlan idejű kiterjesztését akarták elérni. Ezen túlmenőleg: nem tartották be azokat az ígéreteket sem, amelyeket az NPT-hez csatlakozott és nukleáris fegyverekkel nem rendelkező országoknak tettek, hogy törvényekkel védik biztonságukat. Most az atomfegyver elsőkénti alkalmazásáról történő lemondás volna a legkönnyebb és legjobb módja annak, hogy azok az országok a negatív biztonsági garanciákat megkapják.

Mind a robbanófejek leszerelését, az atomkészültségről való lemondást, mind a kötelezettségvállalást, hogy nem alkalmaznak elsőként atomfegyvert, azonnal, egyoldalúan, hosszadalmas tárgyalások nélkül meg lehet valósítani. Az Egyesült Királyság már vállalta a készültség megszüntetését, Kína pedig az elsőkénti alkalmazásról való lemondást.

Amennyiben a nukleáris hatalmak elég bölcsek és előrelátók lesznek, és megteszik ezt a két intézkedést, ez minden államnak hasznára válik, a népek megszabadulnának az állandó nukleáris fenyegetettségtől. Jutna idő a további rendszabályok kidolgozására, és a világ folyamatosan haladna a nukleáris fegyverektől való megszabadulás útján.

Ezzel szemben, ha az atomhatalmak nem egyeznek bele a két egyszerű lépés megtételébe, akkor minden reményünk elszáll, hogy lesz nukleáris leszerelés, és megakadályozható a proliferáció. Ebben az esetben nem lesz esély az NPT betartására sem.

____________________________