HERTELENDI EDE 1950-1999

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Hertelendi Ede az Atommagkutató Intézetnek a legéleterősebb, legdinamikusabb munkatársa volt, és minden tekintetben egyike a legkiválóbbaknak.

A szegedi egyetemen végzett fizikusként 1974-ben, és nem tudom, mennyire volt tudatos választás részéről az, hogy Debrecenbe szegődött el. Azokban az években még Szalay Sándor volt az Atomki igazgatója. Felesége, Csongor Éva a régészeti kormeghatározás alapmódszerének, a sugárzó szénizotópon alapuló módszernek a meghonosításán dolgozott. Hertelendi Ede az ő famulusa lett, együtt fejlesztették ki az aktív szén koncentrációjának meghatározására szolgáló mérőrendszert. Ede örökölte mestereinek érdeklődését a természeti és mesterséges tárgyakban található kémiai elérnek izotóp-összetétele iránt. Megtanulta, hogy ilyen adatokból sok mindent meg lehet tudni e tárgyak kialakulásának körülményeiről. Például a beépült sugárzó szén koncentrációjából megtudhatjuk egy tárgy korát, de - mint ő maga kimutatta - a sok száz éves fákba beépült aktív szén mennyisége az akkori éghajlati körülményekről is árulkodik. Más izotópok légköri vagy talajvízbeli koncentrációjának változásaiból nukleáris robbantásokra, szivárgásokra lehet következtetni. Egy föld alatti vízbázisról hasonló vizsgálatok segítségével meg lehet állapítani a korát és eredetét.

Mint tudós, Hertelendi Ede a Szalay-iskola legerősebb hagyományainak, a tudományági határokat nem ismerő, a jelenségekre összpontosító empíriának volt a legkiemelkedőbb képviselője. A sokoldalú tudáson alapuló fantázia és az elképzeltet megvalósító cselekvő akarat embere volt, aki tudja, mit hogyan, kinek a segítségével, milyen eszközökkel lehet megvalósítani, és milyen tervekre hol és hogyan lehet pénzt szerezni. Jól ismerte a tegnapi és a mai magyar valóságot, annak csapdáival, ingoványaival és útvesztőivel együtt, és reálpolitikusként manőverezett közöttük.

Kutatói alkata a sok hangszeren játszó zenészhez teszi hasonlatossá, akinek kedvenc hangszere végül is a karmesteri pálca Lett. Partitúra nélkül vezényelt, rögtönzésektől sem riadva vissza, miközben szigorúan megkövetelte, hogy a zenészek összhangban játsszanak - és ezt el is érte.

Hertelendi Ede tudása a magyar társadalom környezeti gondok iránti fogékonyságának növekedésével egyre értékesebbé vált. Különösen bedolgozta magát a magyar atomenergia-ipar környezeti problémáiba, a csoportja élén végzett vizsgálataival jó hírt szerzett magának, csoportjának, az Atommagkutató Intézetnek. Egyre több kutatási szerződést kötött, egyre jelentősebbeket, s ezek bevételeiből és pályázatokból értékes műszerekkel szerelte fel laboratóriumait. Az egyre bonyolultabb feladatokra egyre kiterjedtebb partnerhálózatot kiépítve vállalkozott. A vaskézzel irányított Hertelendi-csoport pedig egyre többet dolgozott. Ede nem ismert fáradtságot. Ő maga hetente hét napot dolgozott, reggeltől estig. Soha nem ment szabadságra, csoportjától is hasonlót várt el. Az embernek az utóbbi években az volt az érzése, hogy Edének nem lehetett magánélete; mondhatnánk: visszavonult a magánélettől - a közéletbe. Fiatal munkatársai kemény iskolát jártak ki, nemcsak szakmai szempontból.

Mit látott ebből az igazgató? Azt, hogy Ede a legnagyszerűbb, legrátermettebb munkatárs, akiben érdemes megbízni, és akit néha nem ártana egy kicsit visszafogni, de nem hagyja magát. Akinek tudományos kapcsolatai behálózták az országot és fél Európát, de akinek ügyei mégis szinte konfliktusmentesen mennek előre. Akivel nincs gond, aki ügyes-bajos dolgaival ritkán keresi fel az igazgatót; s akkor sem pénzt kér, hanem csoportépítő terveit próbálja az igazgatóba sulykolni. Tudta, hogy tudományön témájának nagy jövője van, és egy kiváló képességű fiatalokban gazdag, nagyobb csoportot tervezett magának, amelyre ráhagyhatja tudományos örökségét. Ha megéri, ezt meg is valósította volna.

Edével mindig gyorsan szót tudtam érteni, pedig alkatunkra, stílusunkra nézve nagyon különböztünk. Nem felejtem el, hogy kezdő fizikusként eljött egyszer tanulni az egyik didaktikus célú szemináriumomra, és a végén nevetve állapította meg, hogy ennem neki való. Ebben viszont benne volt a "nekem ez magas" diákos gesztusa, de annak magabiztossága is, hogy ő bizony csak komolyabb dolgokra hajlandó vesztegetni az idejét.

Inkább sejtettem, mint tudtam, hogy Ede a siker érdekében már-már túlfeszítette a húrt: Amikor tavaly Gábor Dénes-díjra terjesztettem fel, talán ott motoszkált bennem, hogy addig kell megbecsülni őt, amíg nem késő. Az Ede kiválóságába vetett hitem találkozott az együttműködő partnerek tapasztalatával és a zsűri ítéletével, így Ede megérhette; hogy komoly országos elismerésben részesült. Amikor néhány hónapja minden eddiginél nagyobb fába akarta vágni a maga és az intézet fejszéjét - később ezt meg is tette -, megkérdeztem tőle: mi lesz, ha ő közben szívinfarktust kap, vagy autóbaleset áldozata lesz? A kérdés ironikus volt, tehát komoly, és Ede tárgyilagosan, komolyan válaszolt rá. A kibontakozást most az útmutatása mentén keressük.

Mi mozgatta Edét? Volt benne egészséges becsvágy, de nem volt sem karrierista, sem pénzéhes. A tudás, a munka, a tettvágy, a kötelesség szenvedélye, a cselekvés öröme mozgatta őt, szinte önpusztító erővel. Volt benne virtus, amely arra késztette, hogy újra meg újra próbára tegye magát. Amikor Amerikában járva eljutott a Colorado folyó Grand Canyonjához, mint sokan mások, ő is szembe találta magát az elijesztésre szerződtetett emberrel, aki közli a turistával, hogy bele fog halni, ha gyalog leereszkedik a szurdokvölgybe, és még aznap megpróbál visszamászni. Az ő számára ez a fenyegetés egy okkal több volt, hogy megpróbálja.

Hertelendi Ede sorsát tragikusnak látom, mégpedig nagyom is konkrét értelemben. Arra vállalkozott ő is, mint mi sokan mások: lábát megvétve szembefordult a lejtővel, a lecsúszással. Ő is úgy tapasztalta, hogy ha megáll vagy kimért, egyenletes ritmusban elindul fölfelé, az nem segít: úgy érzi, továbbra is lefelé sodródik. Nem elég a magunk diktálta tempó, hanem állni kell a versenyt is. A 20. század végi magyar társadalom alapélménye, hogy úgy érezzük: csak eszeveszett hajrában lehet felkapaszkodni. E tapasztalat sokakat megbénít és kiábrándít, kevesen mernek a feszített hegymenetre vállalkozni. Edét azonban nem olyan fából faragták. Dohogott is másokra, amiért nem követik a példáját.

A gyakorlott vezető magabiztosságával vezette autóját, rendszerint nagyon gyorsan, hiszen mindig rohannia kellett. 1999. szeptember 3-án Debrecenből Paks felé hajtva szintén volt oka a sietségre. Egy manőver nem sikerült, nyilván sok apró szerencsétlen véletlen körülmény összejátszása folytán. De két körülmény nem volt véletlen, mert hiszen mindig fennállott: az, hogy sietett, és az, hogy túlhajszolta magát. Azért rohant és azért hajszolta túl magát, mert fel akart nőni ahhoz a feladathoz, amelyet magára vállalt. Korai halála tehát nem független attól, amiért becsültük őt: attól, hogy megértette az idők szavát, és megvolt benne a bátorság; hogy megkíséreljen megfelelni a kihívásnak. Ez adja sorsának tragikumát.

Ede csoportjának tagjainak most minden eddiginél nagyobb feladattal kell szembenézniük. Meg kell valósítani Ede terveiből mindazt, amit nélküle meg lehet. Hiszünk benne, hogy rövidre sikerült száguldásával Ede megalapozta a csoport jövőjét. Nélküle nem lehet változatlan pályán felfelé törni, de nem kell visszazuhanni sem. Ha ez a csoport így akarja, a közös munka eredményeznem megy veszendőbe.

_________________________