Fizikai Szemle 1999/9. 317.o.

DÓZIS-KOCKÁZAT ARÁNYOSSÁG PARADIGMÁJÁNAK FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA

Zbigniew Jaworowski
Központi Sugárvédelmi Laboratórium,
Varsó, Lengyelország

A sugárvédelem mai filozófiája és gyakorlata egyaránt foglalkoztatja a politikusokat és a közvéleményt. Ez befolyásolja, hogy milyen erőművek épülnek. A nemzetközi radiológiai társaságok és a hivatalos testületek döntéseinek messzemenőek a következményei. A jelen sugárvédelmi gyakorlat következménye, hogy ma az emberek elutasítják az atomenergiát, mert félnek tőle. E gyakorlatnak lettek olyan következményei is, amelyeket nem lehetett előre látni. Ilyen volt a csernobili baleset, amelynek legsúlyosabb közegészségügyi kihatása a Fehéroroszországban, Ukrajnában és Oroszországban 15 millió emberre gyakorolt lélektani sokk volt. Ez a sokk nem írható az ionizáló sugárzás számlájára, inkább annak a hiedelemnek tulajdonítható, hogy a legkisebb, majdnem zérus nagyságú mesterségesen előidézett sugárzási dózis is ártalmas. Ezt a felfogást, alapelvként előszeretettel felkarolják ott, ahol a sugárvédelmi előírásokat megfogalmazzák. Ezért hozták azt a politikai döntést, hogy a volt Szovjetunió nagy terülteiről több mint 270000 embert költöztettek el házukból, lakásukból, falujukból! Az 1986-1995 évek átlagában a csernobili kihullás okozta effektív dózis 6 és 60 mSv között volt. A világon viszont 70 éves átlagos élettartamot számítva, a természetes háttérsugárzástól eredő effektív dózis körülbelül 150 mSv, a Szovjetunió távoli, már korábban sugárfertőzött területein 210 mSv, de a Föld számos területén eléri az 1000 mSv-et. Az említett kitelepítési döntést tehát alaposabban meg kell vizsgálni etikai szempontból.

Úgy látszik, hogy az utolsó három évtizedben a sugárvédelmi elvek és elgondolások rossz irányban haladtak, mert nagyon szigorú szabványok, gyakorlati szempontból helytelen ajánlások születtek. Sok tudós és számos szervezet javasolja az elvek és koncepciók felülvizsgálatát, többek között Roger Clarke, a Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság (International Commission on Radiological Protection, ICRP) elnöke, Health Physics Society (1996) és a Francia Tudományos Akadémia (1997). A sugárzási ügyekben elismert nemzetközi fórum, az ENSZ Atomi Sugárzási Tudományos Bizottsága (United Nations Scientific Committee on the Effects of Atomic Radiations, UNSCEAR) múlt áprilisban úgy döntött, hogy felülvizsgálja az alapvető dozimetriai és biológiai elveket, valamint a sugárvédelemben alkalmazott mennyiségi fogalmakat - így a dóziselőírásokat, a kollektív dózis fogalmát, a sievert egységet, mint "biológiai ekvivalens"-t, valamint az ionizációs sugárzás determinisztikus és sztochasztikus biológiai hatásainak megkülönböztetését. Ez a most következő évben a sugárvédelemről alkotott fogalmak alapvető megváltozásához vezethet.

Mindannyiunkat körülvesz a természetes ionizáló sugárzás, ami jöhet a világűrből, a kőzetek radioaktív atommagjaiból, épületekből, levegőből, sőt saját testünkből is. Sugárzást bocsát ki minden hópehely, talajszemcse, esőcsepp, egy virág, sőt minden ember, aki az utcán szembejön velünk.

Egy átlagos földlakó a természetes sugárzásból jelenleg évente körülbelül 2,2 mSv-et kap - azaz naponta több mint egymilliárd részecske éri testünket. Vannak területek, például India, Irán és Brazília egyes részei, ahol ez az érték százszor nagyobb. A magas effektív dózis ellenére az ezeken a vidékeken igen hosszú idő óta élő emberek vagy állatok körében nem tapasztaltak semmiféle genetikus, rákos vagy egyéb elváltozást. Az emberi beavatkozással keltett sugárzásból eredően, főleg a röntgen-vizsgálatok szélesebb körű orvosi alkalmazása miatt, a kilencvenes években az átlagos dózisszint körülbelül 20%-kal nőtt. A többi mesterséges sugárzásból, atomerőművekből, kísérleti atomrobbantásokból, csernobili balesettől eredő dózis-növekedés viszont kevesebb, mint 0,1%.

A volt Szovjetuniónak a csernobili baleset kihullásából eredő sugárzással fertőzött területein a lakosokat ért többletdózis sokkal kisebb, mint olyan vidékeken, ahol magas a természetes sugárzás szintje (ábra). Ez utóbbiakban a mesterségesen keltett sugárzástól eredő mennyiség a természetes sugárzásnak csak körülbelül 0,2%-a.

Három és fél milliárd évvel ezelőtt, amikor az élet megjelent a Földön, az ionizációs sugárzás körülbelül háromszor vagy ötször nagyobb volt a jelenleginél. Nagyon valószínű, hogy az élet kialakulásához a radioaktív sugárzás is hozzájárult. Protozoákkal és amőbákkal folytatott kísérletek azt mutatják, hogy a sugárzás szükséges lehetett az élet fennmaradásához. A fejlődésnek abban a korai szakaszában, amikor a szervezetek bonyolultabbakká váltak, kialakítottak egy hatásos védekező mechanizmust, mely megvédte őket az ionizáló sugárzás olyan káros hatásaitól, mint a rosszindulatú daganatok vagy a mutációk. A behatás a sejtmagban történt, és elsősorban a DNS-re irányult.

Más, sugárkárosodáshoz és korai halálhoz vezető hatások mechanizmusát a sejtnek a sejtmagon kívüli részében kell keresni. Ennek bekövetkeztéhez azonban olyan nagy dózisokra van szükség, amelyek többezerszeresei a háttérsugárzásnak: ilyen lehet egy atomháború, közvetlen érintkezés egy ciklotronnyalábbal, esetleg meghibásodott orvosi vagy ipari sugárforrással. (Példa erre az égő csernobili reaktor, amely 28 halálos áldozatot követelt).

A nagy effektív dózisokkal kapcsolatos aggodalom teljesen jogos. Az a félelem azonban, amelyet a csernobili kihullás sugárzása Közép- és Nyugat-Európában okozott, csak annyira indokolt, mintha azért félnénk a 20 °C hőmérséklettől, mert 200 °C-on harmadfokú égési sebeket szenvedünk.

A legújabb tanulmányok szerint az emberi szervezetben a DNS-károsodások legnagyobb része spontán következik be, és azokat termodinamikai folyamatok, valamint oxigén-metabolizmus által keltett reakcióképes szabad gyökök okozzák (OH, peroxidok és egyes nagyon reakcióképes oxigénvegyületek). Az emlősök minden egyes sejtjét évente körülbelül 70 millió spontán DNS-károsodás éri. Semmilyen élő szervezet nem élhetne túl ilyen óriási DNS-károsodást, ha nem volna nagyon hatásos védekező rendszere. Ennek lényege a DNS-t regeneráló, valamint más homeosztatikus mechanizmusok, enzimreakciók, apoptózis (a meghibásodott sejt öngyilkos eltávolítása), sejtciklus-szabályozás, intercelluláris kölcsönhatások stb. - amelyek a fizikokémiai változások folyamatában az egyén életében, sőt több ezer nemzedéken keresztül megőrzik a szervezet integritását.

Az ionizáló sugárzás is előidéz ilyen hatást, de sokkal kisebb mértékben. Úgy becsülik, hogy a jelenlegi évi 2,2 mSv egyéni effektív dózis évente csupán körülbelül 5 DNS-károsodást okoz.

1990-ben az atomrobbantásokból, csernobili balesetből, atomerőművektől származó sugárzás csak 0,4%-a volt a 2,2 mSv/év nagyságú átlagos természetes sugárzási dózisnak. Fehéroroszországnak, Ukrajnának és Oroszországnak a csernobili baleset kihullása folytán erősen szennyezett területein az átlagos egyéni effektív dózis sokkal kisebb volt, mint egyes nagyon erős természetes sugárzással rendelkező területeken. Mesterséges sugárzástól eredő legnagyobb dózist az orvosi röntgendiagnosztikában kapják az emberek, ez is csak 20%-a az átlagos természeti sugárzási dózisnak. A természetes sugárzás szintjét állandónak vettük, az orvosi sugárzás és a csernobili balesettől eredő lokális ingadozásokat nem vettük számításba.

Az embernek valószínűleg azért nincs külön szerve az ionizáló sugárzás érzékelésére, mert a szervezetébe be van építve egy, a természetes sugárzás évi 1 mSv-től 280 mSv-ig terjedő dózisát kivédő, hatékony védekező mechanizmus. Ez a türelmi intervallum jóval szélesebb, mint például a normál hőmérsékleti skáláé, amely csak 50 °C-t fog át. Ha egy fürdőkádban a hőmérsékletet 80 °C-kal fölmelegítjük, azaz a kellemes 293 K-ről a 373 K forráspontra (tehát csak 1,3-szorosára) emeljük, vagy a fagypont alá (azaz 1,07-szeresen) hűtjük, ez az ember halálát okozza.

A bioszférában gyakran előfordulnak halált okozó magas vagy alacsony hőmérsékletek; ezért a túlélés érdekében fontos volt, hogy meleg- és hidegérzékelő szervünk fejlődjön ki. A veszélyes mérgező vagy fertőző élelmiszerek hatása ellen a szagló és ízlelő szervvel védekezünk. A halálos mennyiségű ionizáló sugárzás viszont 10 milliószor nagyobb, (emberre 3000-5000 mSv/óra) mint az átlagos természetes sugárzás (2,7 · 10^-4 mSv/óra). Kiderül ebből, hogy más tényezőkhöz viszonyítva milyen kevéssé ártalmas az ionizáló sugárzás. A természet az ionizációs sugárzás átlagos szintje ellen többszörös biztonságot adó védekező képességgel látta el az élő szervezetet, de az hatékony ellenőrzött és békés célokra használt, mesterséges sugárzások ellen is.

A bioszférában normális körülmények között nincs olyan intenzív ionizációs sugárzás, amely árthatna, ezért nincs szükségünk sugárzást érzékelő szervre sem. Nem kell intézkedéseket hozni a természetes sugárzás ellen, helyette a természetes sugárzás szintjét kell a szabványok kialakításánál alapnak tekinteni.

A sugárzás és a radioaktivitás mindenütt jelen van, normális esetben észre sem vehető, nem ártalmas az emberre, miért vált ki mégis a sugárzás és a radioaktivitás általános ellenszenvet? Mi okozza a radiofóbiát, azt az irracionális érzést, hogy az ionizációs sugárzás bármilyén kis mennyisége veszélyes? Nem ez a 20. század egyik legnagyobb tréfája? Miért vezették be a sugárvédelmi hatóságok azt az évenkénti 1 mSv-es korlátot, amelyik kevesebb mint a fele a természetes sugárzástól származó átlagos effektív dózisnak, és körülbelül 1%-a a föld bizonyos területein mérttermészetes sugárzásnak? Miért költenek több százmilliárd dollárt a világon ennek a szabványnak a betartatására? Igazolhatók-e etikai érvekkel ezek a kiadások?

1. a Japánban ledobott atombomba pszichológiai hatása,
2. pszichológiai hadviselés, atomfegyverrel való fenyegetés a hidegháború során,
3. az a szándék, hogy megakadályozzák a tömegpusztító nukleáris fegyverek felhalmozását,
4. a fosszilis tüzelőanyag-lobbi gazdasági érdekei,
5. hírnévre és pénzügyi támogatásra számító radiológiai kutatók csoportérdekei,
6. egyes politikusok érvként használják a radiofóbiát hatalmi játékaikban (a hetvenes években az USA-bán, a nyolcvanas-kilencvenes években Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban),
7. a félelemgerjesztésből profitálnak egyes médiumok, újságok,
8. az a feltételezés, hogy küszöbnélküli, arányosság áll fenn a sugárdózis és a biológiai kockázat között.

Az atomfegyverek az elrettentés eszközei: akinek birtokában van, azt akarja; hogy az - főleg a sugárzási hatása - minél félelmetesebbnek lássék. Nem vehetjük rossz néven, ha ilyen nyilvánvalóan hamis kijelentések hangzanak el, mint "egy atomháborúból eredő sugárzás megsemmisíti az emberiséget, és minden életet a Földön", vagy "200 gramm plutónium elég, hogy a Földön minden embert elpusztítson.

1945 és 1980 között 541 kísérleti atomrobbantást végeztek, melynek robbanóenergiája összesen 440 Mt (TNT) volt. Eközben 3 tonna plutónium (a "halálos" mennyiségnek majdnem 15 000-szerese) jutott a légkörbe, és mégis élünk! Az 1945 és 1998 között végrehajtott nukleáris robbantásokból eredő akkumulált effektív dózis egy emberre számítva körülbelül 1 mSv, azaz kevesebb, mint a háttérsugárzás 1%-a.

A rekordot 1961-62-ben érték el, amikor 176 légköri robbantás történt, a robbanási energia pedig összesen 84 Mt volt. A kihullás radionukleidjeit tartalmazó lerakódás a Föld felületén 1964-ben érte el a maximális értéket; 1961 és 1964 között az ebből származó akkumulált egyéni effektív dózis 0,35 mSv volt.

A hidegháború során felhalmozott, összesen 13 000 Mt robbanási energiát képviselő; körülbelül 50000 atomfegyver robbanási energiája csak harmincszorosa az addigi légköri nukleáris kísérletek során felhasznált eszközökének. Ha minden tárolt atomfegyver - körülbelül olyan földrajzi eloszlásban, mint ahogy az addigi atomfegyverek kísérletei történtek - felrobbanna, a kihullásból eredő átlagos egyéni effektív dózis 30 mSv lenne. Amennyiben az 1961-1962 éveket fogadjuk el alapnak; akkor ez a szám 55 mSv-re módosul, de ha az összes atomfegyvert nem két év, hanem néhány nap alatt robbantanák fel, a számok akkor sem változnának lényegesen. Ez is nagyon messze vari az egy emberre számított, rövid távon halálosnak mondott, 3000 mSv dózistól. Az átlagokra alapozott becslésekben nem szerepelnek azok az emberveszteségek, amelyeket a nagy népsűrűségű területen végrehajtott nukleáris robbantás által okozott mechanikai hatások (légnyomás), tűzvészek, beomlások okoztak. Bármekkora legyenek a károk, az élet fennmaradna akkor is, ha a nukleáris háború globális lenne, és az egész Földre kiterjedne. Természetesen ennek bekövetkeztét semmiképpen sem tartjuk kívánatosnak.

Hiroshimában és Nagaszakiban az atomtámadás azon túlélői között, akik a robbanás pillanatában 200 mSv alatti dózis kaptak; nem fedeztek fel jelentékeny számú rákos esetet, a jóval magasabb halálos effektív dózisnak kitett emberek utódainál pedig 50 év elteltével sem mutatkoztak káros genetikai változások.

Az atombomba-támadás túlélői között folytatott vizsgálatok eredményeit a legutóbbi időkig következetesén figyelmen kívül hagyták. Helyette felállították a "küszöb nélküli linearitás elmélet"-ét (Linear No-Threshold Theory, LNT), amely a radiofóbia fő kiváltója lett. E szerint feltételezik; hogy a kapott sugárdózis és az élő szervezetre gyakorolt hatás között egyenes arányosság áll fenn, és nincs olyan kis dózis, amelynek ne lenne káros hatása. A Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság (ICRP) 1959-ben ennek alapján fogalmazta meg a sugárvédelemre vonatkozó szabályait; ez tulajdonképpen gyakorlati és politikai megfontolásokon alapuló adminisztratív döntés volt. Az arányosság és küszöbérték nélküli hatás lehetővé teszi egyéni dózisok additív kiszámítását; számítani lehet egész népességre vett átlagokat, és általában megkönnyíti az adminisztrációt. Ebben az időben, hasznos volt az a megállapítás, hogy a legkisebb mennyiségű sugárzás is ártalmas, mivel politikailag lehetővé tette, hogy először atomfegyver moratóriumot léptessenek életbe, majd betiltsák a légköri robbantásokat. A sugárvédelem elveit és gyakorlatát ma is az LNT-re alapítják.

Évek elteltével az ICRP munkahipotézisét a tömegtájékoztatás, a közvélemény, a hatóságok, sok tudós, sőt az ICRP egyes tagjai is tudományosan igazolt ténynek fogadták el.

Az LNT tudományos képtelensége az 1986-os csernobili baleset után lett világos, hiszen például az Egyesült Államokat ért igen kicsiny (a háttérsugárzás 0,004%-ónak megfelelő effektív dózisból kiszámították, hogy a következő 50 évben 53 400 rákos haláleset fog bekövetkezni. Ezt az ijesztő számot úgy kapták, hogy (az USA-ban egy emberre számított 0,0046 mSv) kis dózist egyszerűen beszorozták az északi félteke lakosságával, figyelembe véve egy faktort, amely a Japánra ledobott atombomba 75 000 túlélőjének vizsgálatából adódott. A túlélők adatai azonban nem használhatók ilyen becsléseknél, mivel különbözőek a dózis- és dózisteljesítmény-értékek. A japánokat egy másodperc alatt 50 000-szer több sugárzás érte, mint amekkorát az USA lakói a csernobili baleset utóhatásaként 50 év folyamán fognak kapni.

Megbízható járványtani adataink vannak a 6000 mSv/s dózisteljesítményt kapott japán túlélőkre, de nincsenek (és remélhetőleg nem is lesznek) ilyenek az Egyesült Államok lakóira, akiket 50 év során 0,0046 mSv sugárzás fog érni. A Japánban észlelt dózisteljesítmény 2x10¹⁵- szerese volt az Egyesült Államokban, a csernobili balesetből származónak. Ilyen nagy különbség esetén nem lehet extrapolálni! Lauriston S. Taylor, az USA Radiológiai Mérési és Sugárvédelmi Nemzeti Tanácsának volt elnöke állapította meg először, hogy az ilyen extrapolációra alapozott rákhalálozási becslés "tudományos örökségünk felelőtlen és erkölcstelen használata".

A küszöbérték nélküli lineáris arányosság egyik vadhajtása a hatvanas évek elején bevezetett "dózis-elkötelezettség" (dose commitment) fogalom, amely abban az időben megfelelt a radioaktív kihullás örökletes hatásairól kialakított általános felfogásnak. Négy évtized múlva még mindig kiterjedten alkalmazzák, pedig jobb lett volna régen elfelejteni.

Az UNSCEAR 1962-ben használta a dózis-elkötelezettséget ami "az az átlagos effektív dózis, amelyet a világ népességére végtelen jövő időre integrálva megadhatunk; ez kiszámítható a jelenlegi gyakorlatból, a sorozatosan végrehajtott atomrobbantások alapján". Nagyon merész ez az integrálás: ha a végtelen-jövőbeli népességdinamikára, vagy környezeti változásokra gondolunk, akkor emberi mindentudást tételez fel. Az UNSCEAR bevezetett később egy szerényebb fogalmat, a "határozott időtartamra számított" (truncated) dózis-elkötelezettséget ahol a számításokat 50, 500, 10000 vagy több millió évre végzik, ennek ellenére a "végtelen" szó még a legutóbbi UNSCEAR-kiadványokban is megtalálható. A kollektív dózis-elkötelezettség először egy 1972-es UNSCEAR-jelentésben szerepel.

Csak akkor tudnánk elfogadni a dózis-elkötelezettség és a kollektív dózis meghatározását, ha a következő állítások igazak lennének:

1. fennáll a küszöbnélküli lineáris arányosság az elnyelt dózis és az egyéni kockázat között,
2. a kockázat (dózis) additív az egyén egész élete folyamán,
3. additivitást tételezünk fel egyazon generáció tagjai között,
4. additivitás van az emberek bármilyen sok generációján keresztül,
5. azt várjuk, hogy a sok év alatt akkumulálódó dózis utóhatása ugyanakkora, mint ha az egyén ugyanezt a dózist nagyon rövid idő alatt kapná meg,
6. azt várjuk, hogy bizonyos nagyságú kollektív dózis utóhatása ugyanakkora, akár kis adagokban sok embert ér, akár kevés ember kap nagy dózisú sugárzást. (Ez már annak a gyakorlatnak is ellentmond, amikor hígítással vagy szétszórással csökkentik veszélyes szint alá a radioaktív anyag dózisát).

Az UNSCEAR 1969-ben ezt tanácsolta, hogy a természetes sugárzást vegyék alapul a mesterséges sugárforrások dózis-elkötelezettségének megállapításakor. Három évtized telt el a dózis-elkötelezettség fogalmának bevezetése óta, az UNSCEAR mégsem fogadta meg a saját tanácsát. A természetes sugárzástól származó kollektív dózis-elkötelezettségre vonatkozó számítás 50 évre, a Föld teljes népességére 6,5x10⁸ ember · Sv-et ad ki. Ez először 1993-ban jelent meg egy UNSCEAR beszámolóban. De miért csak 50 évre, amikor az UNSCEAR szerint a mesterséges sugárzásokra a becslést végtelen időre vagyunk kötelesek elvégezni? A természetes sugárzástól eredő egyéni dózis-elkötelezettség könnyen kiszámítható ugyanarra az időtartamra, mint amelyre a mesterséges sugárzás hatását kiszámolták, csak fel kell tételezni, hogy néhány millió év óta a természetes sugárzás szintje megegyezett a mai évi 2,2 mSv értékkel.

A táblázatban feltüntettük a természetes dózis-elkötelezettség több határozott időtartamra számított értékét néhány ősünk megjelenése óta. Hasonló integrált számítást végezhetünk az összes eddig élt generációkat ért kollektív dózis-elkötelezettségre ennek eredménye szintén a táblázatban található. Kiszámítható ugyanez az adat utódainkra, az utánunk jövő tíz vagy ezer nemzedékre is.

Mindannyiunkat nyomasztanak ezek a dózis-elkötelezettség értékek. Valóban tükrözik ezek a számok a valóságot, vagy az egész csak a tudósi fantázia terméke? Milyen az ekkora óriási dózisok orvosi hatása?

Egy nemzetközi tanulmány a Kara-tengerben elhelyezett atomhulladék sugárzásának a 3000 évig terjedő időtartamra, a világ lakosságára számított sugárhatását 10 ember · Svre becsüli. Vizsgáljuk meg, mit jelenthet ez az érték:

10 Sv-et kap egy ember 1 nap alatt (azonnali halál), vagy
10 Sv-et kap egy ember 1 év alatt (krónikus betegség, például rák), vagy
0,5 Sv-et kap 20 ember 1 nap alatt (krónikus hatás), vagy
10^-5 Sv-et kap 1000 ember 1000 év alatt (nincs biológiai vagy orvosi hatása), vagy pedig
2 x 10^-13 Sv ér 1000 év alatt 5 x 10⁹ embert, azaz a mai népességet, és a következő 33 nemzedéket (nincs hatása).

A kollektív dózisban eltűnnek a kapott sugárzás térre és időre vonatkozó információi, pedig a biológia hatás, a kockázat felmérése szempontból ezek nagyon fontosak. Az egyéni dózis nem összegeződhet nemzedékeken keresztül, mert az ember halandó, és vele együtt ;,hal meg a kapott dózis". Egy generáció egyedei által kapott dózisokat sem lehet összeadni, mert senki sem "fertőz meg" egy másik embert az általa elnyelt dózissal. A biológiai regenerálási folyamatok, a rák többlépcsős kialakulása nagyon valószínűtlenné teszi azt, hogy a kis egyéni dózisok lineáris összeadásából meg tudjuk becsülni a rákmegbetegedés kockázatát. A kollektív dózis és a dózis-elkötelezettség fogalmának nincs biológiai értelme.

A kollektív dózis és a dózis-elkötelezettség számos helyen publikált nagy adatait kicsiny egyéni dózisok összeadásából számították ki. Az UNSCEAR például kiszámította, hogy az elmúlt 54 év atomrobbantásaiból származó effektív dózis 100 000 ember · Sv, a következő 10 000 évben a Föld lakosságát az atomerőművektől, a reprocesszáló üzemekből 205 000 ember · Sv éri, az északi félteke lakosai a csernobili balesetből eredő kihullástól, végtelen időre számítva 600 000 ember · Sv-t kapnak, a világ népessége pedig a természetes sugárzástól 50 év alatt 6,5 x 10⁸ ember · Sv-t. Akármilyen ijesztőek ezek a számok a nagyközönség számára, mégsem jelentik azt, hogy az egyéneknek vagy egy terület népességének az atomrobbantások, az atomerőművek, a csernobili kihullás vagy a természet sugárzásának káros hatásaitól kellene félni. Ezek az adatok nem adnak a társadalom számára semmilyen hasznos biológiai vagy orvosi információt. Éppen ellenkezőleg: a várható sugárveszélyről, annak negatív társadalmi és pszichoszomatikus következményeiről riasztó kép alakul ki. Mert, ha az egyént ért káros hatás egyértelmű, akkor az elmúlt és a jövő évekre is az az egész társadalomra - tekintet nélkül arra, hogy hány ember van kitéve a mesterséges vagy természetes sugárzásnak. A kollektív dózis és a dózis-elkötelezettség fogalmát "csak szakállas" viccnek tekinthetjük.

A küszöb nélküli linearitás elméletének ellentmond a hormézis jelensége, a kis dózisú sugárzás stimuláló és védő hatása, az alkalmazkodási (adaptív) válasz. Száz évvel ezelőtt algákon figyelték meg ezt a hatást. Az embereknél csak nemrégiben felfedezett hormetikus jelenségek, hogy az atombomba túlélőinél az átlagosnál ritkábban lép fel leukémia és több közöttük a hosszúéletű ember. Annak ellenére, hogy a második világháború után 2000-nél több cikk jelent meg a sugárhormézisról, az egészet elfelejtették, és a sugárvédelmi intézkedéseknél figyelmen kívül hagyták. Az UNSCEAR csak 1994-ben ismerte el hivatalosan, hogy a sugárhormézis létezik, de ekkor is "forradalmi felfordulást" okozott mind etikai, mind technikai téren a hivatásos radiológusok körében.

Sok radiológus megértette, hogy évtizedeken keresztül etikátlanul túlbuzgóak voltak, és a társadalomtól olyan pénzeket vontak el elképzelt egészségkárosodás megakadályozására, amelyeket sokkal jobb helyre, valódi egészségügyi problémák megoldására fordíthattak volna. Az emberek védelmére azt az elvet alkalmazták, hogy a káros sugárzásnak nincs küszöbértéke, és olyan korlátozásokat vezettek be a nukleáris szolgáltató intézményekben, amellyel gátat vetettek az atomenergia ember- és környezetbarát fejlesztésének az Egyesült Államokban, és más országokban. Nálunk Lengyelországban, miután milliárdokat költöttek az első atomerőmű építésére, félben hagyták azt. Nem volt ez más, mint a küszöbnélküliség elvének felhasználása a közvélemény politikai okokból történő félrevezetésére. Becslések szerint a nyugati országokban a jelenlegi sugárvédelmi rendelkezések betartatása körülbelül 2,5 milliárd USA-dollárba kerül. Ez lehetetlen és erkölcstelen, különösen, ha arra gondolunk, hogy a fejlődő országokban a kanyaró, diftéria és szamárköhögés elleni életmentő oltásokra, egy emberélet megmentésére csak 50-99 USA-dollár jut. Évről évre pazarolják a dollár milliárdokat képzelt veszélyek elhárítására, míg a fejlődő országokban sokkal kisebb, valóban életmentésre fordítható összegek hiányoznak.

Egyre többen felismerik, hogy a sugárvédelemben olyan gyakorlatilag megállapítható küszöbértékre kell alapozni, amely alatt biztosan nem mutatható ki rákkeltő vagy genetikailag káros hatás. Az így megállapított küszöb alatti értékekre nem kell a szabályzatokban kitérni. Nem kell szabályokat hozni a szélsőséges helyzetekre sem, ahol a dózis rendkívül magas, mint a hiroshimai vagy nagaszaki bomba esetében. Orvosi kezeléseknél, atomiparban, vagy nagyon erős természetes sugárzás területein mért és járványügyileg kiértékelt adatokra támaszkodó, gyakorlatilag felhasználható küszöbértéket kell megállapítani. A jelenlegi 1 mSv/év lakossági küszöböt könnyen lehetne 10 mSv/év-re vagy többre emelni. A küszöb alatt egyéni értékeket lehetne mérni, de a hatóságoknak csak a küszöbérték feletti dózisokra kellene adminisztratív sugárvédelmi szabályokat hozniuk. Ez nagyon fontos lépés lenne a sugárzás problémájának racionális megközelítésére, és arra is, hogy és a közvélemény elfogadja a radioaktivitást és a sugárzást mint az emberiség javát szolgáló jelenségeket.

______________________

Bevezető előadás az IRPA Közép-európai Regionális Sugárvédelmi Konferenciáján, Budapest, 1999. augusztus 22-27. Fordította: Menczel György.