1931-ben születtem, így ahhoz a generációhoz tartozom, amely a diktatúrát Magyarországon 1945 előtt és azután is megtapasztalta. Ennek ellenére nagyon szép életem volt. A Berzsenyi Gimnáziumba jártam, akárcsak Soros György meg Klein György. Mindkettőt jól ismerem, találkoztam velük. A Berzsenyi Gimnázium becsületére válik, hogy 1942-től kezdve külön zsidó osztály volt, délután; de ennek ellenére a legjobb tanárok tanítottak a legnagyobb szeretettel és odaadással ebben az osztályban is, bármi megkülönböztetés nélkül. Jeles tanuló voltam, de soha nem volt magaviseletből jó jegyem, egyszer azután - úgy látszik - betelt a pohár. A VI. gimnázium utolsó tanítási napján azután tanfelügyelői pecséttel kicsaptak az iskolából. Így az iskolát a Kölcsey Gimnáziumban fejeztem be, de pesti barátaim azért a Berzsenyiből valók.

- Utána a Műegyetemre jártam. Először csak kultúrmérnöki szakra vettek föl, de utána - hét tárgyból különbözeti vizsgát téve - átvettek a gépész- és villamosmérnöki karra, a Műegyetemet gyengeáramú villamosmérnökként fejeztem be. Az ötéves mérnöki tanulmányi idő utolsó két évében Simonyi Károly tanszékén dolgoztam demonstrátorként. Ott neveztek ki tanársegédnek, de két év múlva elküldtek azzal, hogy "nem vagyok alkalmas a szocialista ifjúság nevelésére". Az Egyesült Izzóba kerültem, ott nagyon jól éreztem magam, sokat tanultam. Érdekes módon a legtitkosabb osztályon dolgoztam, ahol mikrohullámú csöveket, klisztronokat, haladóhullámú csöveket gyártottak radarberendezések részére is. Erre - úgy látszik - alkalmasnak találtak, sőt osztályvezetőnek is kineveztek. Találkoztam itt Bay Zoltánnal is. 1956-ban nagyon aktív voltam az Egyesült Izzó munkástanácsában.

Újpesten, Rákospalotán falakra plakátozták a nevem. Ez volt az oka, hogy 1956 novemberének utolsó napjaiban elhagytam Magyarországot. Sok magyar zenész vándorolt külföldre, mert a muzsika nincs nyelvhez kötve, mint például az irodalom: Köztük is több a hegedűművész, mert hegedűt könnyebb magával vinni, mint a zongorát. Én magam, amikor eljöttem az Egyesült Izzóból, akkor már rendelkeztem pozitív szakmai tapasztalattal a modern mikrohullámú csövek technikájában.

- Magyarországról közvetlenül Angliába jöttem, azóta itt dolgozom. Amikor megérkeztem, két napon belül munkába álltam, mert meg kellett élnünk nekem meg öcsémnek. Új angol kollégáim segítségével rájöttem arra, hogy Magyarországon mennyi olyan problémánk volt, amit Angliában a jobb anyag és jobb technika egyszerűen automatikusan megoldott. Gábor Dénes olvasta egy Magyarországon készült publikációmat olyan témáról, ami őt érdekelte. Csodálatosképpen egy hónapon belül megtudta, hogy Londonban vagyok, és egy nagyon rosszul fizetett, de nagyon izgalmas témájú kutatói állást ajánlott fel laboratóriumában, az Imperial College-ban. Ő akkor a lapos televíziós képcső fejlesztésén dolgozott, ez lett az én témám is. Egy mindössze 5 cm vastag, de színes képet adó televíziós képcső a falra akasztható lehet, ezen dolgozott, ami akkor természetesen rendkívüli elektronoptikai kihívás volt. Az elektronnyaláb az ernyővel párhuzamosan indult az ernyő alján, ezután 180°-os eltérülést szenvedett. Egyik probléma az volt, hogy ha az elektronnyaláb később érkezne a képernyő tetejére, mint az aljára, az nagy képtorzulást okozott volna. Az elektronsugarakat fókuszálni kellett, azután elektronoptikailag az ernyő megfelelő pontja felé kellett terelni. Mivel színes televízióban gondolkoztunk, nagyon pontos célzásra volt szükség. Gábor először azt hitte, hogy az elektronnyalábot csak mágnesesen lehet terelni. Én ajánlottam neki a három elektronsugár elektrosztatikus kollimálását. Ez volt az én találmányom, ez lett doktori értekezésem témája.

- Gábor segítőkész vezető volt. Munkamódszerének zsenialitását az adta, hogy kiváló matematikai érzékkel rendelkezett: egy nagyon komplex problémát pillanatok alatt le tudott egyszerűsíteni. Elhanyagolta az elhanyagolható részleteket, nagyszerű intuícióval nagyon alkalmas konstansokat helyettesített be oda, ahol az általános elméleti tárgyalás megoldhatatlanná bonyolította volna a feladatot. Nem szabad elfelejteni, hogy ez abban az időben volt, amikor a számítógépek még gyengék voltak. Az Imperial College-ban sorba kellett állni, hogy egy éjszakára hozzájussunk a számítógéphez.

- Gáborral otthonában is angolul beszéltem, mert angol volt a felesége, de a vicceket magyarul mondtuk. Mondott sok jó viccet is, de minden viccén nevetni illett. Gábor Dénes otthonában találkoztam Koestler Artúrral is, vele lehetett magyarul beszélni. Gáborra jellemző a következő kis történet: miközben doktori disszertációmat írtam, volt egy kollégám, akinek eredményeit föl kellett volna használnom. Kiderült, hogy eredményei nem voltak megbízhatóak. (Később megbolondult.) Erre Gábor: - "Nagyszerű, hát akkor maradsz még két-három évig, és elvégzed az ő munkáját is." - Én a Gábortól kapott fizetésből éltem, de akkor már fiatal házas voltam, kellett a pénz. A kollégámtól várt elméleti részt gyorsan át kellett értékelnem, ezzel töltöttem éjszakáimat is, amit feleségem megengedett, így 1960-ban mégis befejeztem a disszertációt. Doktorátus után egy ipari vállalathoz mentem.

- Egy gépgyárhoz álltam be fejlesztőmérnöknek. Az Egyesült Izzónak az államosítás előtt volt egy angliai érdekeltsége. Ilyen izzós mérnök-kapcsolatok ajánlottak be ide, itt dolgoztam 9 éven keresztül, végül a vállalat igazgatója lettem. De még túl fiatalnak éreztem magam, és a gépgyár egy alkalmazottjaként nem éreztem olyan élesnek a kihívást, mint szerettem volna. Ezért egy újsághirdetés alapján egy hatalmas angol világcég műszaki igazgatója lettem, ahol bankjegynyomtatástól, bankjegy- és csekk-nyomtató gépektől kezdve félvezetőkön át háztartási gépekig sok mindent csináltak. Négy éven át voltam itt, nagyon élveztem, mert sokat kellett utazni, pénzügyminiszterektől fizikusokig sokféle emberrel kellett tárgyalni. Ebben az állásban jöttem rá, hogy az én helyem mégsem mammutcégeknél van.

- Kis cégnél akartam dolgozni, amely nem mammut hatalmával és kapcsolataival érvényesül, hanem szellemi termékeinek fölsőbbrendűségével. 40 évesen két nálam 20 évvel fiatalabb (épp egyetemet végzett) társammal egy vállalkozást alapítottunk. Nem tudtuk, hogy mit akarunk csinálni, de pontosan tudtuk: hogyan akarjuk csinálni. Olyan problémákat akartunk megoldani, amit mások megoldhatatlannak tekintenek. Konzulensként dolgoztunk megrendelésre, de a mi végtermékünk nem egy szöveges ajánlat vagy terv volt, hanem a működő hardware prototípus. Másik alapelvünk az volt, hogy több szakterület (elektronika, informatika, optika, finommechanika, esetleg még kémia is) kombinációja legyen a megoldás. Észrevettük, hogy ilyen komplex feladatra általában csak nagy cégek vállalkoztak, ahol a részfeladatokat külön csoportok oldották meg, és azok kombinálását bürokratikusan szervezett bizottságokra bízták, Van egy mondás, hogy a tevét egy olyan bizottság hozta létre, amelynek eredetileg a lovat kellett volna megtervezni. Úgy gondoltam, hogy az ilyen kompromisszumos tévelygés elkerülhető, ha mindezt egy emberi agyban sikerül összehozni. Én úgy éreztem, hogy nekem ilyen fizikus agyam van. Hát ez nekünk sikerült! Kialakult két-három olyan termékcsoportunk, amely a hetvenes és nyolcvanas években, de még ma is, a századvégen világelső, amelynek nincs konkurenciája.

- Az egyik ilyen termékcsoport alagútfúró és bányagépek távvezérlése. Nagyon nagy fúrópajzsokat a felszínről milliméter pontossággal kell vezérelni, mert ez lehetővé tette, hogy felszíni irányítással alagutakat fúrjanak nagyvárosok alatt károkozás nélkül, noha ott vízvezetékek, gázvezetékek, telefonvezetékek labirintusa van. Genf mellett a CERN nagy elektron-proton-ütköztető berendezésének 35 km hosszú alagútját nagy precizitással kellett kialakítani - ez is a mi berendezésünk műve. A La Manche csatorna alatt egyszerre 9 alagútfúró berendezésünk üzemelt, Szinte nincs a világon olyan igényes feladat, ahol ne vették volna igénybe ezeket a berendezéseket. A Szovjetunióban a Bajkál-Amur vasút hétszázegynéhány alagútjánál dolgoztak. Számomra öröm volt berendezésünket üzemben látni a Borsodi Szénbányáknál.

- Mindehhez a magyarországi elindítás sokat adott. Műegyetemi, izzós munkáim rákényszerítettek a leleményességre. Ha arra vártunk volna, hagy előregyártott sültgalambok repüljenek a szánkba, akkor biztos nem sikerült volna semmi. Az Egyesült Izzóban nagyon öntevékenynek kellett lennünk. Itt, Angliában ezt a magyar tapasztalatot nagyon jól lehet gyümölcsöztetni project-management során. Másik nagy pozitívuma a magyar mérnöki nevelésnek, hogy sokkal szélesebb és megbízhatóbb alapokra támaszkodik, mint Nyugaton, ami nagy előnyt biztosított számomra. Amit mondok, nem föltétlenül személyes dicsekvés. Biztos vagyok benne, hogy jónéhány műegyetemi kollégám szintén kivált volna az én körülményeim között. Ehhez még hozzájárult, hogy cégem nem virágozhatott volna fel, ha termékeink (sőt prototípusaink) nagy részét nem külföldön adtuk volna el. Az angol piac akkor nagyon konzervatív volt, nem is volt nagy fölvevőképessége. Terveinket-termékeinket Amerikában, Németországban, Franciaországban, Japánban adtuk el. Bármely bennhagyott hiba rendbehozása nagyon nehéz és költséges akció lett volna, ami vállalatunkat tönkre tehette volna, ezért tökéletes termékeket kellett átadnunk. Mindebben nagyon segített, hogy négy nyelven tudtam tárgyalni, amit magyarországi neveltetésemnek köszönhetek. Bár tény, franciául Angliában tanultam meg.

- Tudom, ha Magyarországon maradtam volna, magyarnak nevelhettem volna föl gyermekeimet, akkor is nagyon boldog lettem volna. De Angliában nagyon fel szabadító és bíztató a légkör. Ha az ember emigráns, kevésbé kötik az angol konzervatív társadalmi formaságok, belefoghat a leglehetetlenebb dolgokba is, senki nem fogja rossz néven venni tőle. A másik angol előny, hogy Angliában jobb kockázatot vállalni, mert csak magadnak vagy felelős. Nem szól bele senki, a kudarc nem okoz kárt senki másnak. Alapvető, hogy egész életem során soha nem vettem föl hitelt, banknak vagy egyéni financiális támogatónak soha nem voltam adósa, kiszolgáltatottja. Kudarcom csak négyünknek okozott volna gondot: feleségemnek, magamnak, két leányomnak.

- 1993 "deus ex machina" következett be: lemondtam cégem aktív vezetéséről, novemberben elhatároztam, hogy megpróbálom a versfordítást. Indítékom az volt, hogy leányaim nem beszélnek magyarul, és szerettem volna a magyar költészetet számukra is hozzáférhetővé tenni. Észrevettem, hogy nagyon kevés az olyan jó fordítás, amely angol olvasó számára élvezhetővé teszi a magyar verseket. Adtam magamnak egy próbafeladatot: ha szépen le tudom fordítani a fiatal Babits Mihály csengő-bongó versét, a Danaidákat, akkor a feladat nem reménytelen. Ez viszonylag könnyen és szerintem szépen sikerült. Két-három év alatt 300-400 komolyabb verset fordítottam. Általában olyanokat, ahol a formahűség és a technikai megoldások fontosak. Szabad verseket mások is jól fordítanak, de úgy éreztem, hogy a magyar költészetben fontos a forma, fontosabb, mint például az angol költészetben. Magyar versek fordítása olyan nagy élvezet, hogy ez aranyozza be az életem. Nem merem állítani, hogy teljesen ismerem más népek költészetét, de tény, hogy a magyar nyelv - nyelvtanának szabályainál fogva - nagyon alkalmas versírásra. Ez pozitívan hatott a magyar költőkre. Nagy igazság van abban, hogy Wigner Jenő és Koestler Artúr világviszonylatban kiemelkedőnek ítélte a magyar lírát. Magyar nyelvet kevesen beszélnek a világon. A magyart egzotikus népnek tekintik. Sokan csak akkor fedezik föl, hogy a magyar nyugati, európai nemzet, amikor líráját olvassák.

- Klein Györgyre akkor figyeltem föl, amikor a Pietában olvastam József Attiláról írt tanulmányát. Abban idézte József Attila "Hazám" című versének kezdősorait, mint más nyelvre lefordíthatatlant:

Azóta vagy 40 formában lefordítottam ezeket a sorokat, remélem, egyszer majd igazán szépre sikerül. Később Klein György is hallott rólam és megkért, hogy fordítsam könyve számára angolra Orbán Ottó versét. Fordításom Klein Györgynek is, Orbán Ottónak is nagyon tetszett. Innen kezdve rendszeressé vált kapcsolatunk. Daniel Carleton Gajdusekről írt tanulmányához már hosszú Babits-verset kellett angolba ültetnem.

- Kettős a helyzetem. Magyar vagyok, anyanyelvem is magyar. De angol is vagyok, mert a mai magyar nyelv nem él elevenen bennem, magyar tudásom 1956-ban megrekedt. Noha értesültem, hogy odahaza már cikizik egymást az emberek. Magyarságom és angol voltom nem teljesen átlapoló, hanem egymást kiegészítő, komplementer. Most Kányádi Sándort fordítom nagy szeretettel, egy antológiája fog megjelenni. Ennek kapcsán írtam hozzá egy verset. Mivel nem ért angolul, magyarul írtam. Ekkor vettem észre, hogy az új magyar szavakat belülről már nem érzem, az angol nyelvi fejlődéssel viszont lépést tartottam, így mai nyelvem angolul autentikusabb: az angol él és folyamatosan alakul bennem: A magyarnak bennem nagyon mély, távolba, a La Manche csatornán túl, sok ezer kilométeren át Magyarországig érő eltéphetetlen gyökerei vannak. Szeretek Magyarországon lenni, feleségem is magyar, neki rokonai, nekem barátaim vannak Magyarországon. 1999 januárjában a Magyar Tudományos Akadémián kaptam meg a Füst Milán Díjat.

- Angliában legbüszkébb vagyok a három Queens Awardra (a királynőtől kapott kitüntetésre). Ezt évente legfeljebb néhány tucat műszaki és export-teljesítmény kapja meg. A legelsőt 1976-ban az alagútfúró berendezésünkért, az utóbbi kettőt kiemelkedő export-teljesítményeinkért. Egyéni hiúságom örült azoknak az első-harmadik díjaknak, amit versekért, versfordításokért kaptam. Amikor fordításomban angolul előadták Babits Laodameiáját, az előadás is kitüntető elismerést nyert. De ezek talán már kevésbé érdeklik a magyar olvasót.