Fizikai Szemle 2000/2. 37.o.

TARJÁN IMRE AKADÉMIKUS SÍRJÁNÁL
2000. február 4.

Vizi E. Szilveszter
az MTA alelnöke

A Magyar Tudományos Akadémia elnöksége, köztestületi tagsága nevében búcsúzom Tarján Imrétől, akadémikus társunktól, a világhírű tudóstól, a tanártól, az embertől. Halálával a magyar és a nemzetközi tudományos közélet kiemelkedő egyéniségét veszítettük el.

Tudományos, iskolateremtő munkássága mellett rendkívül aktívan vett részt Akadémiánk közéletében is. A Matematika és Fizikai Tudományok Osztályának 12 évig osztályelnök-helyettese, majd 14 évig elnöke volt. Ebben a minőségében az Akadémia elnökségének is tagja volt.

Életművének elismerését jelentette, hogy 1998-ban megkapta a legnagyobb akadémiai díjat, amit magyar tudós egyáltalán megkaphat, az Akadémiai Aranyérmet. Straub F. Brunó, Szentágothai János, Pungor Ernő és Kosáry Domokos után, csakhogy néhány nevet említsek, ő is méltán kapta meg azt a kitüntetést, amelyből évente csak egyet adnak. Az indoklásban ez állt: "Az MTA elnöksége az 1998. évi Akadémiai Aranyéremmel Tarján Imre r. tagot tüntette ki a kristályfizika, a molekuláris biofizika és a felsőoktatási pedagógia területén sok évtizeden át kifejtett kimagasló tudományos és iskolateremtő munkásságáért, magas szintű tudományszervező és tudományos közéleti tevékenységéért, kiemelkedő jelentőségű, széles körű hazai és nemzetközi elismerést kiváltó tudományos életművéért." (l. Magyar Tudomány 1998. 7. szám. 852. oldal). Magyarországon sőt Európában az elsők között volt, aki felismerte, hogy a fizika legújabb eredményei a társtudományok (l. orvostudományban alkalmazott NMR, lézertechnika, PET stb.) exponenciális fejlődését fogják eredményezni. Magyarul, angolul és németül megjelent tankönyvét világszerte használták.

Azt vallotta, hogy az a fiatal, akinek még több a reménye, mint az emléke. Élete utolsó percéig hitte, remélte, hogy a jelent jobbá lehet tenni a múltnál, a jövőt a mánál. Tudta, hogy aki megéli, átéli az életet, vagyis akinek véleménye van, aki alkot, az közéletet él, a köz érdekeit szolgálja. Életét is így élte le, alkotott, tanított, szolgálta a közt.

Munkaszeretetét, szellemi frissességét mi sem jelzi jobban, mint hogy 1999. november 19-én, tehát alig két hónappal halála előtt, még két kéziratot küldött a Fizikai Szemlébe. A "Fizikai Szemle 50. évfolyama elé" című írásában hitvallását talán sejtve az elkerülhetetlen véget, szellemi végrendeletét fogalmazta meg. Utolsó üzenetét küldte az utódoknak, amikor arról írt, hogy a tudósnak nem csak kutatnia kell, az ismereteket megszereznie, hanem azokat terjeszteni is kötelessége. Soraiból idézek:

"Egy folyóirat történetében nem csupán a tartalom megválasztása érdekes, hanem a feldolgozás módja, a tárgyalás stílusa is. A folyóirat elsősorban nyilván a fizikusokat, fizikatanárokat, fizika iránt érdeklődő szakembereket szolgálja határon innen és túl. ... A lap szólhat hallgatókhoz, diákokhoz, fizika iránt érdeklődőkhöz is. ... Szolgálja a lap társadalmunk érdeklődését a fizika és határterületei iránt a jövőben, a 21. században is. Törődnie kell a magyar tudományos nyelv ápolásával, sőt fejlesztésével. Ébren kell tartani a tudományos és nevelői kiválóságaink emlékét, példamutatását, tanítását. Fokoznia kell a tudomány társadalmi megbecsülését. "

Kedves, szeretetre méltó ember volt, akinek életeleme a derű. Minden beszélgetés vele azt a hitet erősítette meg, hogy igen magas korban, 80 év felett is lehet teljes életet élni, hogy boldog is lehet az ember. Derűt és szeretetet árasztott, amiből oly kevés van. Sokan állunk itt a ravatal körül is, akik ma is őrizzük, ha másként nem, hát emlékezetünkben rövid, kézzel írt leveleit, biztató sorait, kedves szavait.

Búcsúzom Tőled, köszönöm, hogy megtiszteltél barátságoddal, köszönöm, hogy bátorítást adtál, amikor kedvetlenek voltunk, szeretetet, amikor hiányát szenvedtük. Köszönöm a tudós- és orvos-generációk nevében, hogy hosszú életed egy-egy szakaszában tanítványaid, kortársaid, barátaid lehettünk. Te tudtad, hogy a felebaráti szeretet nemcsak érzület, hanem cselekvés is, szolgálat is: Szt. János szavait kölcsönözve vallottad "... ne szeressetek szóval vagy nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal". Igen, az igazság és szeretet voltak életed éltető elemei. Ennek hiányát, elmenteddel, máris érezzük.

A költő (Váczi Mihály: Nélküled) szavaival búcsúzom Tőled:

"Olyan csend van így nélküled, / hogy szinte hallani, / amit még utoljára / akartál mondani." Az Isten legyen veletek!