GÁBOR DÉNES ÖNÉLETRAJZA A NOBEL BIZOTTSÁG RÉSZÉRE

Magyarországon, Budapesten születtem 1900. június 5-én, Gábor Bertalan, egy bányatársaság igazgatója, és felesége, Adrienne legidősebb fiaként. A fizika egész életemre szóló szeretete hirtelen kezdődött, 15 éves koromban. Nem tudtam várni, amíg egyetemre kerülök, az elkövetkezendő két évben a felsőbb matematikát tanulmányoztam és alaposan átnéztem az akkori legjobb kézikönyvet, Chwolsonét. Emlékszem, mennyire elbűvölt Abbe elmélete a mikroszkópról, és Gabriel Lippmann színes fényképezési módszere, amelyek aztán ilyen lényeges szerepet játszottak munkásságomban, 30 évvel később. Néhai testvéremmel, Györggyel, házunkban egy kis laboratóriumot építettünk, ahol meg tudtuk ismételni az akkoriban korszerűnek számító legtöbb kísérletet, például a röntgensugarakkal és a radioaktivitással kapcsolatban. Mikor elértem azt a kort, hogy egyetemre mehettem, fizika helyett mégis a műszaki tudományokat választottam. A fizika Magyarországon még nem volt bevett foglalkozás, összesen fél tucat egyetemi hellyel - és ki lett volna elég merész, hogy ezek valamelyikére pályázzék?

Így villamosmérnöki képesítést szereztem (a berlini Műszaki Egyetem diplomája 1924-ben, mérnöki doktorátus 1927-ben), bár amilyen gyakran csak tehettem, a Műszaki Egyetemről átjártam a Berlini Tudományegyetemre, ahol a fizika abban az időben ért zenitjére Einsteinnel, Planckkal, Nernsttel és Lauéval. Bár foglalkozásom villamosmérnök volt, majdnem mindig az alkalmazott fizika területén dolgoztam. Doktori munkám az egyik első nagysebességű katódsugaras oszcillográf kifejlesztése volt. Ennek során elkészítettem az első vasárnyékolású elektromágneses lencséket. 1927-ben beléptem a Siemens és Halske vállalathoz, ahol elkészítettem első sikeres találmányaimat; a magasnyomású kvarc higanylámpát túlhevített gőzzel, és a molibdén szalagtömítést, amelyet azóta milliónyi utcai lámpában használnak. Ez volt ugyanakkor első szárnypróbálgatásom képességeim kibontakoztatására a váratlan felfedezések területén (valami keresésének és valami más megtalálásának művészete), ugyanis nem higanylámpát kerestem, hanem kadmiumlámpát, csak az nem sikerült.

1933-ban, Hitler hatalomra kerülésekor elhagytam Németországot. Rövid magyarországi tartózkodás után Angliába mentem. Ebben az időben, 1934-ben, Anglia már a depresszió mélyén volt, a külföldiek elhelyezkedése nehézségekbe ütközött. A British Thomson-Houston cégnél kaptam állást, Rugbyben, ahol mint feltalálót szerződtettek. A találmány egy hálózatról működtethető, pozitív karakterisztikájú gázkisülési cső volt. Sajnos, ennek fénykibocsátása főként a rövid ibolyántúli tartományba esett, ezért nem sikerült jó hatásfokot elérnünk a rendelkezésünkre álló fluoreszkáló porokkal, de így legalább kaptam egy talpalatnyi helyet a BTH kutató laboratóriumában, ahol egészen 1948 végéig maradtam. A háború utáni évek voltak a legtermékenyebbek. Többek között megírtam első tanulmányomat a hírközlés elméletéről, kidolgoztam egy térhatású filmfelvevő rendszert, és az utolsó évben, 1948-ban elvégeztem az alapkísérleteket a holográfia területén, amit abban az időben “hullámfront-rekonstrukció"-nak neveztünk. Ismét váratlan felfedezéseken gyakorolhattam képességeimet. Az eredeti célkitűzés egy tökéletesített, az atomrács felbontására és az egyes atomok szemügyre vételére alkalmas elektronmikroszkóp volt. Az 1950-53 közötti, az aldermastoni kutatólaboratóriummal együttműködve végzett három évi munka figyelemre méltó eredményeket hozott, de még messze voltunk a céltól, túl korai volt hozzákezdeni. Csak az utóbbi években fejlődött a kiegészítő technika addig a pontig, amikor az elektronholográfia sikeressé válhatott. Másrészt az optikai holográfia a lézer feltalálása és bevezetése után vált világsikerré, az akusztikai holográfia pedig most vette sokat ígérő indulását.

1949. január 1-jén beléptem a londoni Imperial Collegiumba, először mint az elektronika docense, később mint az alkalmazott elektronfizika professzora. Egészen nyugdíjba vonulásomig, 1967-ig dolgoztam ott. Boldog időszak volt. Fiatal doktoranduszaimmal együttműködve számos, majdnem mindig nehéz problémával birkóztam meg. Az első a Langmuirs-paradoxon magyarázata volt, vagyis az érthetetlenül és megmagyarázhatatlanul heves látszólagos elektron-kölcsönhatás az alacsony nyomású higanykisülési ívekben. A magyarázat az volt, hogy az elektronok nem egymással cserélik ki energiájukat az összeütközések során, hanem kölcsönhatásba lépnek egy oszcilláló határréteggel a kisülési cső oldalán. Elkészítettünk egy Wilson-ködkamrát is, amelyben a részecskék sebessége mérhetővé vált magas frekvenciájú kritikus térerősséget kapcsolva rájuk, amely időjeleket okozott a nyomokon a maximális ionizáció pontjaiban. Egyéb fejlesztések: egy holográf mikroszkóp; egy új elektronsebesség spektroszkóp; egy analóg komputer, amely az idősorok univerzális, nem-lineáris “tanuló" elemzője, felismerője és szimulátora volt; egy lapos, színes televíziócső, és egy új típusú termoionos átalakító. Elméleti munkám magába foglalta a távközlés, a plazma és a magnetron elméletét. Eltöltöttem néhány évet a fúzió egy tervével, amely szerint kritikus magashőmérsékletű plazma hozható létre egy 1000 amperes tértöltés-kompenzált ionnyalábban, ami elég gyors ahhoz, hogy befussa a képződése során jelentkező sok instabil módust. Az elmélet szerencsére kimutatta, hogy mindig marad legalább egy instabil módus, ezért nem kellett több pénzt költenünk a fejlesztésre.

1967-ben történt nyugdíjba vonulásom után kapcsolatban maradtam az Imperial Collegiummal, mint tudományos főmunkatárs, és tagja lettem a CBS laboratórium (Stamford, Connecticut) tudományos stábjának, ahol együtt dolgoztam az elnökkel, régi barátommal Goldmark Péterrel a kijelzés és hírközlés igen sok új tervezetén. Boldoggá tett, hogy elfogadtak mint feltalálót, de közben 1958 óta sok időt töltöttem el egy új és érdekes témával: ipari civilizációnk jövőjével. Egyre inkább meggyőződtem arról, hogy komoly szakadék nyílt meg technológiánk és szociális intézményeink között, és hogy invenciózus elméknek a szociális intézményeket kellene előbbre valónak tekinteniük. Ezt a meggyőződést fejeztem ki három könyvemben: A jövő feltalálása (1963), Találmányok (1970) és Az érett társadalom (1972). Bár még sok befejezetlen műszaki munkám van, amelyekért felelősséggel tartozom, hátralevő éveimben ezt tekintem majd elsődlegesnek.

Kitüntetések

A Royal Society tagja, 1956.
A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, 1964.
A Londoni Egyetem doktora, 1964, a Southamptoni Egyetem díszdoktora, 1970, a Delfti Műszaki Egyetem díszdoktora, 1971.
A Londoni Fizikai Társaság Thomas Young Érme, 1967.
A Nemzetközi Kommunikációs Intézet Cristoforo Colombo Díja, Genova, 1967.
A Philadelphiai Franklin Intézet Albert Michelson Érme, 1968.
A Royal Society Rumford Érme, 1968.
Az Institute of Electric and Electronic Engineers Kitüntető Érme, 1970.
A Francia Fizikai Társaság Holweck Díja, 1971.
A Brit Birodalmi Rend Parancsnoka, 1970.

1936 óta házas Marjoire Louise-zal, aki a rugbyi Joseph Kennard Butler és Louise Butler leánya.