MERRE VAN ELŐRE? - VISSZAFELÉ!

Csákány Antalné
ELTE Tanárképző Főiskolai Kar

Határkő jellegű Papp Zoltán és Pappné Patai Anikó: “Mit tehetnénk a fizika-attitűd javításáért?" című, a Fizikai Szemle 2000/7. számában megjelent cikke. Ugyanis ez az első írás, amely a fizikatanárok által többé-kevésbé olvasott folyóiratok közül olyan cikket közöl, amelynek szerzői a tanulók fizika tantárgyhoz fűződő egyre elutasítóbb viszonyát és egyre csökkenő tantárgyi tudását tényként kezelik, és cikkükben e szomorú jelenség okait, illetve ennek javítás lehetőségeit keresik.

Eddig ezekkel a dolgokkal főleg pedagógiai kutatók és közoktatási vezetők foglalkoztak - a maguk eszközeivel. Mindegyikük összeállított egy-egy tudásszintmérő tesztet, majd elemezték, értékelték a kapott számsorokat. Vizsgálataiknak, illetve az abból levont következtetéseiknek azonban - sajnos - semmiféle következménye nem lett a tantervekre, még kevésbé az iskolai hétköznapokra vonatkozóan.

A fizikatanári ankétokon Papp Katalin nem egyszer ismertette különböző felméréseinek csüggesztő tapasztalatait, de eddig az adatok elemzésére, az okok keresésére nyilvánosan még nem került sor.

Mostanra azonban - úgy tűnik - mégis összeadódhatott a sok mérés, vizsgálat, de főleg az azokat követő jobbító javaslatok hatása.

A jelen tanév elején megjelent kerettantervek végre azokat az alapelveket és célkitűzéseket tartalmazzák, amelyeket az utóbbi évtizedben végzett tudásszint-méréseket és attitűdvizsgálatokat követő elemzésekben a méréseket végzők - egymástól függetlenül szinte teljesen egybehangzóan - ajánlottak a romló tendenciák megállítására.

Ezekre rímel Papp Zoltánék cikke is. Ők is ugyanazokra a következtetésekre jutnak, mint a tényeket elméletileg vizsgáló kutatók. Pappné Patai Anikó azonban általános iskolai tanár, aki a képzeletbeli “lövészárokban" közkatonaként maga is naponta tapasztalja azt a szomorú valóságot, amelyet a kutatók, sokszor több ezer tanulóra kiterjedő vizsgálataik során feltárnak.

Minderről Papp Z. és Pappné P. A. felhívására talán valóban elindul egy érdemi vita, esetleg éppen ennek a folyóiratnak a hasábjain, amelyen több tanár is szót kér majd, de legalább is figyelemmel kíséri a különböző véleményeket megfogalmazó írásokat.

Én minden esetre szükségét érzem annak, hogy kifejezzem egyetértésemet a cikk szerzőivel, és egyúttal néhány mondanivalójuk egészét nem érintő - kiegészítést tegyek.

Mindenek előtt arra kell felhívnom a figyelmet, hogy a régebben - konkrétan az 1978-as tanterv bevezetése előtt végzett attitűdvizsgálatok eredménye megközelítően sem volt ilyen lesújtó, mint a mostani.

Például 1970-ben Báthory Zoltán arra kérte a 8-os tanulókat, nevezzék meg kedvenc tárgyaik egyikét. Ekkor a fizika még 5. lett a 9 tantárgy közül. 1986-ban azonban, amikor ugyanerre kérte az akkori 8-osokat, akkor már a fizika a 13 tantárgy között csak a 11. helyre került.

De hasonló választ kapott Zátonyi Sándor is már 1981-ben, amikor azt kérdezte a 8-osoktól, “Melyik tárgyakat kedveled, illetve nem kedveled?" Akkor a fizika a megjelölt 6 tárgy közül az utolsó előtti 5. helyre került.

Báthory Zoltán vizsgálatában 1970-ben a megkérdezett tanulók közül még körülbelül minden harmadik válaszolta azt, hogy a fizika az egyik kedvenc tantárgya, 1978 után azonban mindhárom általános iskolai évfolyamon a megkérdezett tanulók közül már csak minden tizedik válaszolta azt, hogy a fizikát szereti a legjobban. 1991-ben Orosz Sándor kérdezte a Veszprém-megyeieket ugyanerről, neki már a gyerekek csak 16%-a, 1994-ben pedig a megkérdezett budapesti gyerekeknek csak 3,5%(!)-a válaszolta azt, hogy kedveli a fizikát.

Sajnálom, hogy ezekkel a számokkal kell szembesítenem azokat, akik figyelmét annak idején, valamilyen okból, elkerülték ezek az adatok. Ezekkel a tényekkel való szembesülés bizonyára sokakban kelt rossz érzést. De a tények makacs dolgok, mint mondják. Szőnyeg alá söprésükkel nem szűnnek meg - mint látható, ebben az esetben sem.

A korábban végzett vizsgálatok során természetesen azt is megkérdezték a gyerekektől, mit nem szerettek az adott helyzetben, és azt is, mit szeretnek a fizikában azok, akik kedvelik a tárgyat. Ez utóbbira - akármilyen hihetetlen is - a következő válaszokat kapta Hadházy Tibor és Szabó Árpád 1996-ban Nyíregyházán: “Mert érdekes kísérleteket látunk... Nagyon sok olyan dolgot tanulok, melyet életem során felhasználhatok… Kapcsolódik az élethez... Még több kísérlet kellene". Arra a kérdésre pedig, hogy “Mi az, ami a legjobban leköti a figyelmedet a fizika órán?" mind a 6., mind a 7., mind a 8. osztályos gyerekek azt válaszolták, hogy a “bemutatott kísérletek". A feladatmegoldást az utolsó helyre tették.

Arra a szintén Nyíregyházán feltett kérdésre, hogy “Szeretnél-e több kísérletet látni a fizikaórán?" a leggyakrabban szereplő válaszok: “Több kísérletet szeretnék látni... Kevesebb elmélet és több gyakorlat legyen. "(!)

De ezekben nincsen és akkor sem volt semmi új. Egy tizenöt évvel korábban végzett vizsgálatban Zátonyi Sándornak is azt válaszolta a 6-os gyerekek 73%-a, a 7-esek 49 és a 8-osok 44%-a, hogy elsősorban a kísérletek miatt szereti a fizikát. És milyen a véletlen(?), ők is az utolsó előtti helyre tették a feladatmegoldásokat, amiatt csak 2%-uk kedvelte a tárgyat.

De mindez trivialitás az adott korosztályt, illetve a gyermekpszichológiát csak felületesen is ismerők számára.

A 12-13 éves gyerek még ismerkedik az őt körülvevő világgal. Általában a milyen és nem a miért típusú kérdésekre keresi a választ. A jelenségeket, a tényeket, különösen, ha figyelemfelkeltően vannak előadva, rendkívül érdekesnek találja. De legtöbbjüknek rögtön lehervad a mosoly az arcáról, ha ezeket magyarázni és/vagy indokolni akarjuk. Ez épp olyan természetes jellemzője ennek az életkornak, mint például az egy éves kor körüli gyerekeknek az, hogy minden kezükbe kaparintott tárgyat azonnal a szájukba vesznek. Akkor ugyanis számukra ez a világ megismerésének természetes és legjobb módszere.

E szerint nincs mit csodálkozni azon, ha az általános iskolások többsége nem az egyes természeti jelenségek mögött meghúzódó általános törvényszerűségek felfedezésében leli örömét, ha nem rendszerezni akarja az alig megismert tényeket. Még nincs abban az életkorban. Az őt nevelőknek kell türelmet, megértést tanúsítani, és kivárni azt az időt, amikor majd felteszi azokat a kérdéseket, amelyekre mi, tanárok, alig várjuk, hogy válaszolhassunk. Általában minden gyerek életében eljön annak is az ideje. Az azonban előfordulhat, hogy nem általános iskolás, hanem csak középiskolás korában.

Igazuk van a cikk szerzőinek abban, hogy “a fizika tanulásához, megértéséhez és műveléséhez fegyelmezett, elvont, logikus, elemző gondolkodásra, rendszerező, elvonatkoztató és modellalkotó képességre van szükség". Ennek azonban semmi köze sincs ahhoz, hogy a fizika tantárgyat hogyan kell tanítani. A fizika tudományát egyetemet végzett emberek művelik, a fizika tantárgyat pedig 12-18 éves gyerekek tanulják.

Nagyon egyetértek a cikk íróival abban, hogy a fizikapéldák fizikaórákon való ilyen mértékű eluralkodásának a középiskolai, de még inkább a felsőoktatási intézmények felvételi vizsgáin való kizárólagosságuk az oka. A számmal, mértékegységgel mérhető válaszokról ugyanis egyértelműen, és ami nem mellékes, objektíven el lehet dönteni, hogy a kitűzött feladat megoldását jelentik-e, míg egy “miért"-tel kezdődő kérdésre írt válaszról mindez sokkal nehezebben állapítható meg.

A tanárok egy része pedig - ezt mutatják a számok nem differenciál az órákon, és nem csak a felvételre készülőknek adja a feladatokat, hanem - ha csak 3-4 gyerek felvételizik az osztályból, akkor is - mindenkinek. Akkor biztosan nem törik el a kémcső, nem fogy el a denaturált szesz, nem kell óra előtt kipróbálni, hány voltot is kelljen adni az ellenállásra, hogy méréshatárváltás nélkül lehessen leolvasni a mért adatokat az ampermérőről stb.

Szóval, ha van egy példatár és kréta, az órát meg lehet tartani. (Ez persze főleg a középiskolákra jellemző.)

Teljesen egyetértek a cikk íróival abban is, hogy az általános iskolában csak mutatóban szabadna 1-1 számpéldán keresztül bemutatni a tanult összefüggés kvantitatív erejét. Az új fogalom, törvény értelmét és jelentőségét pedig kvalitatívan, konkrét példákon keresztül kellene felismertetni a gyerekekkel.

Semmi csodálkozni való nincs abban, hogy az általános iskolás gyerekek nem lelkesednek azért, hogy be kell helyettesíteni egy képletbe, két adat ismeretében szorzással vagy osztással meg kell határozni a harmadikat. Ez ugyanis még csak nem is feladat megoldás, akármelyik szorzás-osztást gyakoroltató számtanórai feladat is lehetne. Nem csökkenti az ilyen típusú példák egyhangúságát, ha közben a mértékegységeket is át kell váltani...

Ezeket a problémákat azonban - úgy tűnik - lassan megoldja az élét. Az évek múlásával a legtöbb egyetem; főiskola fizikatanári szakjaira egyre kevesebben jelentkeznek. Már az is előfordult, hogy nem lehetett betölteni a felvételi keretszámokat. Így aztán mindenki felvételt nyert, aki csak jelentkezett. Sót, sok helyen már felvételi vizsgát sem kellett tenni. Ezáltal vesztik értelmüket a felvételire felkészítő lélekgyötrő tréningek.

Viszont van egy jó hírem: van olyan főiskolai jegyzet, amely olyan egyszerű, sokszor konyhai eszközökkel is elvégezhető kísérleteket tartalmaz, amely segítheti a kísérletezni vágyó általános iskolai tanárokat is. Az ELTE TFK jegyzetellátójában kapható, és a fizikatanár-szakos hallgatók szakmódszertani laboratóriumi feladatait tartalmazza. Ez is bizonyítja, hogy az ELTE TFK-n végző fizikaszakos hallgatók nagyon alapos felkészítést kapnak - 2 féléven át, heti 3 órában - az iskolai kísérletezés tudományából. (Már tudniillik az a 10-15, aki egy-egy évben végez.)

De van egy rossz hírem is: jogos a szerzőpáros aggodalma az általuk is szükségesnek látott változásokkal kapcsolatban. Érthetően, nagyon nehezen hiszik el a tanárok azt, hogy mostantól kezdve nem a még több, még nehezebb, még elvontabb tananyag elmondásával bizonyítható, ki a jó, illetve a még jobb tanár. Hogy nem az tanít korszerűen, aki az általános iskolában középiskolai, a középiskolában pedig egyetemi tananyagot tanít egy átlagos képességű osztályban.

El kell fogadni, nehéz beismerni, a kudarcoknak nem az az igazi magyarázata, hogy a “gyerekanyag" rossz, rosszabb mint tavaly, hanem az eddigi gyakorlat a bajok forrása. Hogy nem a még nyakatekertebb, érthetetlenebb tananyag a modernebb, hanem az egyszerűbben érthető. Hogy nem a tudálékos szövegek papagájszerig Ismételgetése bizonyítja a tudást, hanem például a felnőtt tanítványok áltudományoktól való tartózkodása, a felelős magatartás környezetünk tisztaságáért, az energiával való takarékoskodás, a felelős állampolgári magatartás szemétégetők létesítése, nukleáris hulladékok kezelése és még számos más kérdésben.

A tanároknak be kell látniuk, hogy tevékenységük valódi értékei nem csak a kerületi vagy az országos versenyeken sikerrel szereplő gyerekek számával, hanem a felelős állampolgári magatartást tanúsító felnőtt tanítványok számával is mérhető.

Bízni azonban érdemes.

A tanárok jelentős része ugyanis szereti a gyerekeket azért van még mindig a pályán. És, ha elég sokszor, elég “magas" helyről hallja, hogy most a “Hátra arc!" visz elóre, hogy érdemes kipróbálni a régi idők sikerre vezető módszereit, akkor előbb-utóbb azt is ki fogja próbálni.

Irodalom

BÁTHORY ZOLTÁN: Természettudományos oktatásunk helyzete - MTA, Budapest 1974.
BÁTHORY ZOLTÁN: Tantárgyi kötődések vizsgálata négy tanulói korosztály körében - Pedagógiai Szemle, 1989. l162.
CSAPÓ BENŐ, B. NÉMETH MÁRIA: Mit tudnak tanulóink az általános és középiskola végén? - Új Pedagógiai Szemle, 1995/8. 3.
CSÁKÁNY ANTALNÉ: Mi lehet az alacsony teljesítményei mögött? - Iskolakultúra, 199/12. 110, és 1997/2. 43.
HADHÁZY TIBOR, SZABÓ ÁRPÁD: Általános iskolai tanulók véleménye a fizikaoktatásról - Fizikai Szemle, 1996/5. 166.
JÓZSA KRISZTIÁN, LENCSÉS GYULA, PAPP KATALIN: Merre tovább iskolai természettudomány? - Fizikai Szemle, 1996/5. 167.
OROSZ SÁNDOR: Tantárgyi attitűd és tanulási habitus - Iskolakultúra, 1992/23-24. 39.
OROSZ SÁNDOR: Kibocsátó tudásszint 1., III. - Megyei Pedagógiai Intézet, Veszprém 1992., 1994.
PAPP KATALIN: Mit tudnak a magyar fiatalok? - Fizikai Szemle, 1991/8. 186.
PAPP KATALIN, JÓZSA KRISZTIÁN: Legkevésbé a fizikát szeretik a diákok? - Fizikai Szemle, 2000/2 61.
PAVLIK OSZKÁRNÉ: Mit tudnak és mit nem tudnak a budapesti diákok? - FPI, 1993.
PÓTA MÁRIA: A fizika diagnosztikus mérési eredményeinek elemzése - Budapesti Nevelő, 1994/1. 73.
VÁRI PÉTER: A Monitor '86 vizsgálat ismertetése - Pedagógiai Szemle, 1989/12.
VÁRI PÉTER: MONITOR '93 - Új Pedagógiai Szemle, 1994/7-8. 93.; MONITOR '97 - Új Pedagógiai Szemle, 1998/1.
ZÁTONYI SÁNDOR: A fizikatanulás és a motiváció változása - Pedagógiai Szemle, 1982/11. 1001.
ZÁTONYI SÁNDOR: A fizikai feladatok megoldása és a tanulók gondolkodása - Tankönyvkiadó, Budapest, 1983.
ZÁTONYI SÁNDOR: A 8. osztályos tanulók fizika tantárgyi tudásának diagnosztikus értékelése - Pedagógiai diagnosztika I. Szeged, 1992, 37.