KÉT KULTÚRA

Klein György
Karolinska Intézet, Stockholm

Szilárd Leó emlékének, a fizikusnak, aki biológussá vált, az apolitikus politikusnak, a történelem megváltoztatójának, a reménykedve elkeseredett zseninek, akihez - barátja és ellenfele Teller Ede szerint - soha nem mérhető senki.

Levelezőpartnerek, vitatársak, lektorok időnként azt állítják, hogy egyik lábammal a humán, másikkal a természettudományos kultúra területén állok. Ezt én nem veszem észre. A két terület között sohasem érzékeltem alapvető különbséget. Kamasz koromban irodalmi és zenei mesterművek bűvöletében éltem, ezeket ma is bármikor képes vagyok magamban felidézni. Biológus-kutatói képzettségemet főleg autodidakta módon szereztem. Ez ugyanannak a létnek két nézőpontja.

Mindenki csak saját tudatát ismeri. Nem szűnök meg csodálkozni azon, hogy a két kultúra között sokak; talán a legtöbb ember számára valóságosnak tűnik a szakadék.

Idővel óvatosabbakká válunk. Biológus kollegáim között szerzett tapasztalataim megtanítottak arra, hogy ne próbálkozzam korszakalkotta korlátaik erőszakos áthágásával. Egy gyakran visszatérő forgatókönyv valahogy így játszódik le:

Szabályos tudományos konferencián veszek részt. A résztvevők száma ötven és száz között van. Több tucat országból érkeztek. A doktorandusoktól a befutott tudósokig a korkülönbség három-négy évtized. Közeli, de nem azonos területen dolgoznak. Kiválogatásuk gondosan történt, a kompetencia és a kutatási érdekeltség tekintetbe vételével. Egy speciális, de nem túl szűk terület körül csoportosulnak. Ez olyan téma, mely “forróvá vált", mert sokfelől váratlan információk érkeztek, és/vagy mert új kutatási módszereket dolgoztak ki. Így tehát jó lehetőség kínálkozik új felfedezésekre. A szervezők szép környezetet választottak, távol a nagyvárosoktól, közel a természethez. A hangulat vidám, barátságos és pozitív.

Délelőttönként konferencia-teremben ülünk, hallgatjuk az előadót és vitatkozunk. A program jól szerkesztett, mégis informális. Jó lehetőség nyílik az élénk gondolat cserére. Délutánonként néhány szabad ara, kirándulásra, sportra, a beszélgetés folytatására. Este gyakran még egy szekcióülés. Utána kisebb csoportokban ülnek a bárban, vagy egy klubszobában.

Miről beszélgetnek? Körülmegyek és hallgatom őket. Ezt már sokszor, nagyon is sokszor megtettem. Ugyanúgy történik, mint más beszélgető csoportoknál szokás. Gazdasági problémák, politika, a lét banális dolgai. Előbb-utóbb valaki, vagy valakik, szapulni kezdik a távollévő kollégákat.

Mire a “beszélgetés" idejut, ellenállhatatlan vágy fog el a továbbállásra. Ha érzek energiát magamban, mégis megpróbálok témát váltani. Felvetek egy kérdést: olvastál-e mostanában valamilyen nem-tudományos könyvet? Voltál-e színházban, láttál-e valamilyen filmet? Hallottál-e valamilyen érdekes előadást, részt vettél-e érdekes vitában? Néha, igen ritkán válaszol valaki, és megindul a társalgás. De legtöbbször megdöbbent pillantásokat kapok válasz helyett. Homlokuk mögött olvasom gondolataikat: Mi baja van? Rosszul megy neki a kutatás? Nincs sikere? Öregszik? Vagy: felvág a műveltségével?

Elmenekülök. Egy ideig azt akartam hinni, hogy különbség van Amerika és Európa közt. Nagy kulturális hagyományokkal rendelkező országok természettudósai talán erősebb érzékkel kötődnek a “másik oldalhoz" is.

Nemrégiben - egy szimpóziumra menet - Athénben landoltam. A repülőtéren egy ifjú görög kolléga fogadott. A kocsiban megkérdeztem tőle, hogy a régi görög tragédiákat újgörög vagy ógörög nyelven játszák-e. Nem tudta. Megkérdeztem; látta-e valamelyik előadását? Nem, soha. Ismer-e olyan kollégát, vagy van-e olyan barátja, aki esetleg látott egy előadást? Nem. Érdekli-e őt a klasszikus görög kultúra? Nem. Ismer-e olyan személyt akit érdekel? Nem. Őt mi érdekli? Az orvostudomány és a technológia. Remélem, nem volt korosztályának jellegzetes képviselője. De azt sem tudom kizárni, hogy az volt.

<>

Néhány évvel ezelőtt legnagyobb megdöbbenésemre levelet kaptam a brit pszichoanalitikai társaság egyik vezetőségi tagjától. Olvasta valamelyik könyvemet angol fordításban, és most meghívott, hogy tartsak belőle felolvasást az illusztris társaságnak. A felolvasás műfaját szokásomhoz híven elutasítottam. Helyette dialógust ajánlottam. Ugyanakkor közöltem teljes tudatlanságomat a pszichoanalitika területén. Fogalmam sem volt, mit akarhatnak velem megvitatni. Úgy látszott, hogy, a dialógus néhány perc múlva megszakad.

Partnerem, aki gyakorló analitikus volt, olvasott a sejtbiológia jelenleg leginkább tanulmányozott jelenségéről, az apoptózisról. Ez a programozott sejthalált jelenti. Minden sejt beépített “öngyilkossági" mechanizmussal rendelkezik. Számos apoptózist kiváltó jelzés létezik. Ha valamely sejt ilyen jelzést kap, egy rövid és precíz enzimfolyamat segítségével feldarabolja saját DNS-ét. Az apoptózis mindenütt jelen van a biológia világában. A limfociták bőségesen termelődnek, hogy antitesteket képezhessenek minden idegen fehérje ellen. Nem csak az idegen proteineket támadják meg, hanem minden idegen anyagot. A mesterségesen előállítottakat is, melyekkel szervezetünk korábban még nem találkozott. Azon limfociták, melyek nem találkoznak “saját" antigénjükkel, néhány óra alatt elpusztulnak. A felesleges sejtek ilyen folyamatos kiürülése nélkül mindnyájan meghalnánk leukémiában.

Vitapartnerem megkérdezte, hogy az apoptózis felfedezése nem bizonyítja-e az öregedő Freud “halálösztön" (Todestrieb) elméletét. A kérdés kínosan érintett. Kénytelen voltam megmagyarázni, hogy az apoptózisnak nem a halálhoz, hanem az élethez van köze. A szervezet nem akar meghalni, amikor sejtjei öngyilkosságot követnek el a sejtközösség érdekében. Sőt, ez a legfontosabb életfolyamatok egyike. A pszichoanalitikusok csalódtak. Az érveket elfogadták. A vita végére pont került.

Poligénikus öröklődés

A poligénikus öröklődést egereknél sikerült különös részletességgel tanulmányozni. Már régebben is írtam az egerek szelektálásáról és beltenyészetéről. A beltenyésztés és szelektálás szempontja az volt, hogy hajlamosak-e a rákra, vagy rezisztensek-e vele szemben. Szelektív beltenyésztéssel sikerült olyan utódokat kitenyészteni, melyek mellrákot, leukémiát vagy más rákfajtát kaptak, illetve olyan egereket, melyek magas kort értek meg, anélkül, hogy bármilyen daganatos megbetegedést kaptak volna. Így sikerült előállítani például mellrákos törzseket, leukémiás törzseket, tüdőrákos törzseket, mellékvese-rákos törzseket. Az ellenszelekció viszont olyan törzseket hozott létre, melyekben a rák spontán előforduló esetei sokkal ritkábbak, mint a szelektálatlan, vad egereknél. A rákos törzsekből származó egerek bizonyos életkorig teljesen egészségesnek tűnnek. Utána a legtöbben megkapják azt, és csakis azt a rákfajtát, melyre a szelekció hajlamosította őket.

Különösen informatív a mellrákos és a leukémiás törzsek genetikai analízise. Bebizonyosodott, hogy a tumorfejlődést sok különböző gén befolyásolja. Ezen gének három csoportba oszthatók. A mellrákos törzseknél az egyik géncsoport elősegíti egy olyan vírus szaporodását, melyet a nőstények az anyatejjel visznek át utódaikra. Ezt a “tejvírust" szaknyelven MMTV vírusnak nevezik. Ez a vírus stimulálja azon mellmirigysejtek növekedését, melyek később ráksejtekké alakulnak át. A tejvírus nem képes szaporodni, ha az egerek nem rendelkeznek olyan génvariánsokkal, melyek szaporodásának életciklusait elősegítik. Egy másik géncsoport a nőstényegér hormonális állapotát befolyásolja. Ezen gének által vezérelt hormonok képesek hátráltatni vagy elősegíteni a még jóindulatúnak tekinthető, rákot megelőző állapotnak további kimenetelét. Ha ez az állapot kiterjed, növeli a rák kockázatát. A harmadik és legérdekesebb onkogén csoport a mellmirigy sejteket magukat készteti arra, hogy ráksejtekké alakuljanak át. Ezen génmutációkat tartalmazó sejtekben felhalmozódnak a további mutációk és a kromoszóma-rendellenességek.

Ezen onkogén csoportok egyike sem elegendő önmagában, de egyikük sem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a mellrák kialakuljon. Csak a mellrák valószínűségét növelik.

A leukémia-törzsek analízise nagyjából hasonló eredményekhez vezetett. A szelekció itt is számos génmutációt fixált. Egyik csoportjuk a leukémia-vírus szaporodását segíti elő, mely vírus megtámadja a limfociták azon típusát, melyek a leukémia kiindulásában játszanak szerepet. Más onkogének a vírus és a leukémiás sejtek elleni immunválaszt módosítják. Az onkogének harmadik csoportja növeli a megfertőzött sejtek hajlamát arra, hogy magukba gyűjtsék azon sejtgenetikai elváltozásokat, melyek a leukémia teljes kialakulásához vezetnek.

Azoknak a faktoroknak hatását, melyek a rák kialakulását valószínűsítik, különösen jól tanulmányozhatjuk, ha a releváns faktorok valamelyikét kizárjuk. A tejvírus kizárható a mellrákos törzs utódaiból, ha egy nőstény kicsinyeit, kihordott terhesség után, császármetszéssel segítjük világra. Ha utána egy vírusmentes törzsből származó anya táplálja őket, a leányutódoknál a mellrák előfordulási aránya az addigi 90-95%-ról ugyan nem nullára, de 20-30%-ra csökken. Ha viszont a rákrezisztens törzsből származó lányegereket mellrákos dajka szoptat, mellrákrizikójuk nulláról csak 20-30%-ra emelkedik. Ezek a vizsgálatok illusztrálják a genetikai faktorok jelentőségét a rák kialakulása területén, továbbá azt is mutatják, hogy a vírusok önmagukban is lehetnek a rák kiváltó okai. Egyben azt is mutatják, hogy a tejvírusok szaporodása nélkül más mechanizmusok is kiválthatják a rákot. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a genetikai faktorok ebben az esetben nem egyeduralkodóak, de más esetekben sem. Az egerek mellrák-hajlamát módosíthatják a hormonok, étkezés, besugárzás, mutációt okozó vegyszerek stb.

Az öröklés és a környezet összefüggése más betegségeknél is meghatározó, nem csak a ráknál. Az öröklött diabéteszre való hajlammal rendelkező személyeknél elkerülhető vagy nagyban csökkenthető a cukorbetegség kifejlődése, ha megfelelő preventív diétát tartanak. Egy ritka, génektől függő enzimdefektus úgy módosítja a tüdő sejtjeit, hogy azok képtelenek eltűrni a dohányzást. Ez a defektus egyáltalán nem jelent problémát nemdohányzóknál. A dohányzóknál viszont súlyos, halálos kimenetelű tüdőbetegséget okozhat.

Egy és ugyanaz a betegség aszerint lehet főleg genetikailag hajlamosított vagy lehet főleg környezettől függő, hogy milyen a vizsgált populáció előtörténete. Egy lundi kutató egy humángenetikai szimpóziumon iker-vizsgálatokról számolt be egy bizonyos betegségnél, melyet először nem nevezett meg. Kifejtette, hogy az identikus (homozigóta) ikreknél sokkal hasonlóbb a megbetegedésre való hajlam, mint a nem identikus (heterozigóta) ikreknél. Ezek az adatok tisztán genetikai betegségre utalnak. Kiderült, hogy a 60-as évek elejének svédországi tuberkulózis-megbetegedések adatairól van szó. Ebben az időben a lakosság szinte százszázalékosan fertőzött volt. A többség mégsem betegedett meg, mert jó immunválasszal rendelkezett a bacilusok ellen. A tuberkulózis csak a gyenge immunrendszerű egyéneket betegítette meg. Így az adatokból az tűnt ki, hogy a betegség kitörését genetikai faktorok határozzák meg. Ma csak kevesen fertőzöttek tuberkulózis bacilusokkal, ezért ma egy hasonló felmérés egy kívülről jövő fertőzés képét mutatná.

Ha az egész népesség erős dohányosokból állna, akkor a dohányosok tüdőrákja szintén genetikai betegségként viselkedne. A genetikai és környezeti hatások összjátékáról egy frappáns példa vehető a HIV-AIDS területéről. Az afrikai prostituáltak kis töredéke, noha napjában többször is újra és újra megfertőződik HIV vírussal, mégsem válik vírushordozóvá. Szervezetének, éppúgy mint ottani kolléganői szervezetének számos HIV variánst kellene tartalmaznia, mindazokat a vírusváltozatokat, melyek a súlyosan fertőzött afrikai lakosságban előfordulnak. Kimutatták, hogy az említett személyek HIV-vírus rezisztensek voltak. A rezisztencia oka egy genetikai “hiba". Ez a “hiba" azt jelenti, hogy náluk hiányzik a HIV-vírus felvételéhez szükséges receptor. Ez a receptor egy olyan “antenna" a sejt felületén, mely lehetővé teszi a vírusnak, hogy megkapaszkodjék, és behatoljon a sejtbe. Ezen receptor hiányának egyébként nincs élettani jelentősége, de váratlan védelmet kínál a HIV fertőzés ellen.

A szövegek szövege

Térjünk át a DNS szekvenciára, a genetikai információ szövegére. A “szöveg" kifejezés jól illik a DNS-re, de ezt nem ember írta. Az evolúció formálta. A DNS nyelv csak egyféleképpen olvasható. Miután a DNS kódot először sikerült feltörni 1961-ben, néhány év alatt a teljes genetikai kód komplett szótárát összeállították. Eleinte a témával foglalkozó szakemberek közül csak kevesen voltak képesek folyékony olvasására. Az információ úgy terjedt, miként a vízbe hajított kavics körül a vízgyűrűk. Valamikor ezidőtájt, egy újonnan Nobel-díjjal kitüntetett kolléga levelet kapott, a díjátadás előtti napon. A levél DNS nyelven volt írva. A kolléga még nem volt egészen járatos a kód feltörésében. Így jó darabig eltartott, míg sikerült a szöveget megfejtenie. Ez így szólt: “Ha ezt nem tudod elolvasni, visszaadhatod a Nobel-díjat."

A filozófus Dennett írja a következőket az evolúcióról szóló könyvében: “Ha módomban állna egy és egyetlen díjat adni, a legjobb ötletért amit valaha ember megalkotott, Darwinnak adnám, megelőzve Newtont, Einsteint, és mindenki mást. A természetes szelekció által vezérelt evolúció egy csapásra minden olyan területet egyesít, amely az élettel, annak értelmével, céljával foglalkozik, a tér és idő, az ok és okozat problémájával, a mechanizmusokkal és a fizika törvényeivel."

“...A darwini gondolat az ember sajátosságaira is vonatkozik. Új megvilágításba kerülnek és korrekten tanulmányozhatókká válnak olyan fogalmak, mint a tudat, nyelv, tudás, etika stb. Ezek hagyományos módszerekkel nem voltak igazán megközelíthetőek... Ha utat merünk törni a praedarwinista gondolkodástól a darwinistáig, arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy minden, ami valóban fontos számunkra megvilágosodik és megváltozik és megerősödik, miután áthaladt a darwini revolúción."

Egyetértek Dennet gondolataival. Semmiféle ellentétet nem látok a biológia és a költészet között. A DNS szerkezete szép és valóságos. Logikánk, beszédünk, szexualitásunk, álmaink, vágyaink, örömünk és bánatunk mind az evolúció terméke. Idegsejtjeink elektrokémiai aktivitása, és összeköttetéseinek milliárdjai a költészet, zene, művészet és gondolatok világát alkotta meg. Kultúránk a biológiánkban gyökerezik, de föléje emelkedik. Az egész több mint a részek összessége. A teljes kultúra egyaránt hasznos és boldogító a tudós és a költő számára.

A két agyfélteke ugyanabból a forrásból táplálkozik. A két kultúra ugyanazon az alapon és talajon áll. A kettő közt mutatkozó szakadék tagadhatatlan ugyan, de az csak egy rossz szokás, egy képtelen állapot tradíciója, ami valószínűleg még sokáig fennmarad. De a két kultúra valahol a mélyben, ugyanabban a folyómederben folyik.

Sokal tréfája¹

Alan Sokal, a New Yorki egyetem egyik fiatal fizikusa, alaposan megtréfálta a szociális konstruktivistákat. Írt egy megtévesztő cikket, melynek címe a következő volt: “Transgressing the Boundaries - Towards a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity" (meg sem kísérlem lefordítani). A matematika és a fizika tudományában járatlan olvasók könnyen azt hihetik, hogy komoly elméleti fizikai tanulmánnyal állnak szemben. Az áltudományos szöveg bővelkedik igényesen megfogalmazott, dagályos mondatokban, pontosan olyan fajtákban, amilyenek a szociális konstruktivisták ízlésének éppen megfelelnek.

A cikket a szerző egy vezető szociológiai folyóirathoz, a Social Texthez küldte el. A cikket elfogadták, miután azt a szerkesztőbizottság öt tagja - egyikük sem fizikus lektorálta. A megjelent tanulmányt a későbbiekben egy, az ugyanebben a folyóiratban megjelent vezércikk is méltatta. Örömmel konstatálta, hogy végre egy fizikus is kezdi elismerni, miszerint létezhet olyan objektív valóság is, melyet a fizika nem képes pontosan leírni.

Körülbelül az előbb említett vezércikkel egy időben, Sokal maga is megjelentetett ez másik cikket, a Lingua Franca című folyóiratban. Ebben az írásában felfedte korábbi blöffjét. A történet bejárta a világot, s mindenütt nagy derültséget keltett. Sokal blöffje révén a Social Text folyóirat felelős szerkesztőiről bebizonyosodott nemcsak alkalmatlanságuk, hanem az emberek tudás iránti olthatatlan vágyával szembeni közömbösségük is.

Különösen érdekes megvizsgálni azokat a “progresszív" kifejezéseket és gondolatokat, amelyeket Sokal direkt a szerkesztők megörvendeztetésére helyezett el az áltudományos cikkben. A frázisok egy része feminista felhangokat üt meg. Más része elátkozza a nyugati értelmiség dekadens világnézetét. Sűrűn fordulnak elő olyan kifejezések, mint “felszabadító", “posztmodern", “nemlineáris", “matematikai felszabadítás", “transzformatív hermeneutika", “morfogén terület". A szöveg különleges hangsúllyal beszél a “késői kapitalizmus termelési viszonyainak" kríziséről. És mindezen kifejezések egy olyan cikkben fordulnak elő, amely azt állítja magáról, hogy a fizikával foglalkozik.

Az önmagát leleplező cikkében Sokal megmagyarázza, hogy egyáltalán nem állt szándékában a tudomány megcsúfolása, csak a nyugati tudományt szerette volna megvédeni a “posztmodernizmustól, a szociális konstruktivizmustól és egyéb divatos irányzatoktól". A fizikus ezen eszméket valló csoportokat olyan “öngerjesztő értelmiségi szubkultúráknak" tartja, amelyek azt állítják, hogy nem létezik semmiféle valóság, és kizárólag "szublimált" hatalmi viszonyok vannak “megegyezéses alapon kodifikálva".

A szerkesztők hanyagsága, hogy nem kértek fel egy fizikust Sokal cikkének elolvasására, nem kizárólag felületességük következménye. Ha valaki tagadja az objektív valóság létezését, akkor aligha képes konzultálni a tudománnyal. Sokal egyenesen csapdát állított nekik, mikor a blöff-cikkben nevetségessé tette azt a “nyugati" felfogást, miszerint a külvilág fizikai törvényei felfedezhetőek lennének az “úgynevezett tudományos módszerekkel". Az ezt követő részben Sokal úgy tett, mint aki “demokratizálni akarja és a misztifikációtól meg akarja szabadítani a tudományos eredményeket". A vezércikk kommentárja szerint ezek a gondolatok mély benyomást tettek a folyóirat szerkesztőire.

Blöff cikkét Sokal gazdagon fűszerezte olyan állításokkal, hogy a “posztmodern tudomány" rámutat a hagyományos tudomány “tekintélyelvű és elitista" jellegére. Ezzel szemben, a “katasztrófaelmélet" és “káoszelmélet" olyan matematikát képvisel, mely a társadalmi és gazdasági felszabaduláshoz vezethet (“can lead to social and economic liberation") (sic!).

Sokal bőségesen idézett a konstruktivista irodalomból. Az idézetekből világosan látszik, hogy milyen képtelen nyelvezetet használnak rutinszerűen. Az idézetek ironikusan szólnak a “dogmáról", amely szerint létezik egy külvilág, melynek jellemzői az embertől függetlenek, de az ember ismereteket szerezhet róluk. A “dogmát" Sokal “társadalmi és nyelvi szerkezet"-ként határozza meg. Áltudományos cikkében Sokal feltesz egy szónoki kérdést: “Hogyan tudná egy önmagát a történelem során halhatatlanná tévő, több száz éves papság a hivatásos tudósoktól végre megszerezni a tudományos eredmények monopóliumát? A posztmodern tudományok elmélete és gyakorlata erőteljes szellemi támaszt nyújt egy bizonyos, úgynevezett progresszív politikai irányzatnak ahhoz, hogy azt a legszélesebb módon értelmezhessük. Célja a határok átlépése, a korlátok ledöntése, a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális élet minden szempontból történő radikális demokratizálása."

Igencsak nyugtalanító, - írja Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus kommentárjában - hogy a Social Text szerkesztői egyáltalán lehetségesnek tartották azt, hogy egy aktív fizikus ossza azokat a nézeteket, melyeket Sokal a cikkében megfogalmaz. A már korábban említett dicsérő vezércikk írója szerint Sokal tanulmánya “egy hivatásos tudós komoly kísérlete arra, hogy fogódzót keressen a posztmodern filozófiában saját tudományterülete fejlesztésének érdekében", továbbá azt állítja, hogy több híres tudós - különösen sok fizikus - egyben misztikával is foglalkozott. Weinberg szerint, ha valaha léteztek is ilyenek, ő nem találkozott eggyel sem. Szerinte egyetlen komoly fizikus sem vallhat olyan nézeteket, melyek Sokal szatírájában előfordulnak. Weinberg végül azt a következtetést vonja le, hogy a két tudományterület között éppoly mély a szakadék, vagy még mélyebb, mint amelyre C.P. Snow harminc évvel ezelőtt már rámutatott.

Paul Boghossian filozófus azt emeli ki, hogy Sokal jól sikerült blöffje három fontos tényt támaszt alá. Az egyik, hogy azon a hamis állítások egy jó része, amelyeket valamilyen, legtöbb esetben hibás bizonyítékokkal támasztanak alá, képtelenségük ellenére széles körben válik elfogadottá. A másik, hogy pontosan ezen ténynek volt rendkívül káros hatása a kutatások színvonalára és az értelmiség felelősség-érzetére, mint az már előre is látható volt. A harmadik, hogy a relativistáknak, illetve az őket kritizálóknak a véleménye nem jelent egyfajta politikai beállítottságot is.

Boghossian véleménye szerint, a Social Text szerkesztői ellen írt legcsípősebb kommentárok nagy része “elgondolkoztató módon éppen a vezető nyugati ideológiák hangján érkezett, bizonyítva ezzel azt a tényt, hogy még a politikai szövetségek sem nyújtanak védelmet, ha ilyen alapvető vétekről van szó, mint ez".

Boghossian megkérdi: “Hogyan képes egy csapat kutató - egy olyan folyóirat szerkesztőségének a tagjai mely a maga területén vezetőnek számít - ilyen érdektelenséget megengedni magának? Fennkölt közömbösségükből kiviláglik, hogy egyáltalán nem érdekli őket a közlésre elfogadott cikk valóság- és igazságtartalma. Lehet, hogy egyáltalán nem fontos számukra, hogy a publikált tanulmány mennyiben járul hozzá a tudomány fejlődéséhez? Megszerezni (megvásárolni) egy természettudóst - akinek tekintélye alátámaszthatja nézeteiket - annyira csábítónak tűnt, hogy beleestek a csapdába, és nem vizsgálták meg, hogy valójában miféle támogatást kaptak." Boghossian ebben az esetben igazából ezt tartja az egész probléma legfontosabb okának, és nem az alkalmatlanságot: “Ez az eset akkor állhat elő, ha ideológiai kritériumok helyettesíthetik a tudományos alapelveket olyannyira, hogy még az érthetőség sem lényeges a bizonyítás elfogadásához".

Amit Boghossian kifejtett, megfelel annak a ténynek, ami a politizált biológiában történt. Erről mi is könnyen meggyőződhetünk, ha elolvassuk Liszenko blöff-tanulmányait, vagy a genetikus Lewontin marxista színezetű fejtegetéseit. Boghossian aggasztónak és csaknem felfoghatatlannak tartja, hogy a politika közvetlen befolyása a tudományra - mely a hosszú szovjet uralom és a nácizmus alatt mindennapos volt - ma ismét elfogadhatóvá vált, pedig korábban ez a gyakorlat már eltűnőben volt. A filozófus szerint “alig kétséges, hogy az együgyű és relativista nézetek árja egyre csak nő. Ezek a valóságot próbálják megmagyarázni, követőik ezeket a nézeteiket posztmodernnek titulálják. Ezen nézetek futótűzként terjednek a társadalomtudományok és a humán tudományok jelentős részében. Ezen nézetek nemcsak hogy megengedik, de egyes estekben még ragaszkodnak is ahhoz, hogy a valóság felderítéséhez szükséges, hosszú idő óta használt és jól bevált tények és érvek helyett politikai irányzatoké legyen a döntő szó.

A Sokal-féle tréfa nyomán kitört vihar tovább dühöng az Atlanti-óceán két partján. A történészek és irodalomprofesszorok kampányt hirdettek Sokal, Weinberg, Boghossian és úgy általánosságban a természettudományok ellen. Nem képesek megemészteni, hogy egy ifjú fizikus, aki maga is “baloldali", - így nevezik a Nyugat-szimpatizánsokat az USA-ban - elárulta Pomádé király új ruhájának titkát. Az is irritálja őket, hogy Sokal rámutatott arra a tényre, hogy a vezető szociális konstruktivisták jobban érdeklődnek a divatos ideológikus politizálás iránt, mintsem hogy megpróbálnának közeledni a minket körülvevő és a bennünk létező világ valóságához. Ezt a valóságot emberemlékezet óta kutatjuk és eddig a természettudományok segítségével jutottunk hozzá a legközelebb.

¹ Irodalom:

SOKAL, A.D.: Social Text (1996, Tavasz/Nyár) 217-252
SOKAL, A.D.: Egy fizikus kísérletei a művelődéstudományokkal - Lingua Franca (1996, május-június) 62-64
WEINBERG, S.: Sokal blöffje - The New York Review of Books (1996. augusztus 8.) 11-15,
BOGHOSSIAN, P.: Mit taníthat nekünk Sokal blöffje a jelenről, I. és II. Svenska Dagbladet (1997. január 18. és 19.)
WINDSHUTTLE, K.: A történelem meggyilkolása - Maclea (1997)
HIMMELFARB, G.: Mélybe tekintés - Vintage Books (1995)
GROSS, P.R.; LEVITT, N.: Felsőbb babona - John Hopkins Univetsity Press (1994)
DICKSON, D.: A Sokal eset forgószele az Atlanti-óceán két partján Nature (1997) 385-381

_______________________

Fejezet Klein György “Korpens blick" (A holló pillantása) című könyvéből. (Albert Bonniens kiadása, Stockholm, 1998. Szilárd centenárium) Fordította Schnöller Mária.