Andy Grove
INTEL, Santa Clara, California

Az Eötvös Egyetem első éves kémiahallgatóit a Múzeum körúton díszes, 19. századi épület magas mennyezetű, karcsú ablakos terem várta eligazításra. Ahogy a súlyos ajtó felé lépkedtem az oszlopokkal díszített lépcsősoron, úgy éreztem, az ígéret földjére értem.

Az előzetes híreknek megfelelően a csoport kis létszámú, körülbelül húszfős volt, ennek egyharmada lány. Miközben arra vártunk, hogy az adminisztrátor megérkezzen és ismertesse a tantárgyakat meg a feladatainkat, sokan beszélgettek, tréfálkoztak egymással.

Tettetett közönnyel, csendben vettem részt a jelenetben. Ahogy ott ültem a többiek izgatott beszélgetését figyelve, világossá vált, hogy a társaság fele vidéki. Kollégiumban kaptak szállást, és láthatóan ismerték egymást. A budapestiek nagy része a vegyipari technikumból már együtt érkezett. Csak néhányan nem tartoztak egyik csoporthoz sem, hozzám hasonlóan. Ijesztő volt, hogy senkit sem ismerek, senki sem ismer engem.

Még riasztóbb érzés volt tudni, hogy ezek a fiatalok az ország legjobb tanulói.

Valójában sokan közülük előnyt élveztek munkás vagy paraszt származásuk okán. Halvány önbizalmam mégis tovább gyengült.

Észrevettem, hogy a szomszédom, egy fiú szintén nem tartozik sehová. Míg a fiúk többsége rendezett, jótanuló-külsejű volt, rövidre vágott hajjal és szokásos öltözetben, ő oldalra fésült, hosszú bozontot viselt, amiben a nyugati stílus majmolását véltem felfedezni. Orrára eresztett, zöld lencséjű szemüvege fölött leereszkedően unatkozó pillantásokkal bámészkodott.

Megérkezett az adminisztrátor, kezdődött az eligazítás. Ahogy kérdőívet kérdőív után töltöttünk ki, belepislantottam szomszédom papírjaiba. Kiderült, hogy Zoltánnak hívják. Ő is budapesti volt, és hozzám hasonlóan gimnáziumból érkezett, nem technikumból. A kitöltések szünetében beszédbe elegyedtünk. Kaján humora volt, és ezt a nap folyamán előttünk parádézó adminisztrátorokra tett megjegyzéseiben ki is mutatta. Érdekelt a fickó. Másnap elkezdődött az érdemi munka. Az egyetem rendszere szerint mi húszan azonos előadásokra jártunk, együtt kutyagoltunk óráról órára.

Az első év tananyaga főleg szervetlen kémia volt. Minden nap volt óránk, amit Lengyel professzor, egy magas, elegáns úr tartott. Megjelenését a tanársegédek bevonulása előzte meg. Amikor elfoglalták helyüket, belépett Lengyel professzor, makulátlan fehér köpenye lobogott mögötte. Felállva köszöntöttük. Hangsúlyozott precizitással helyezte el papírjait a tábla előtti asztalon. Mi csak őutána ültünk le.

Az első év jegyzetét két testes kötet alkotta, amit ő maga írt. Nem ismertem előtte senkit, aki egy könyv szerzője lett volna. Az, hogy megvásárolt jegyzetünkön az ő neve állt, alátámasztva a tanársegédek tiszteletével, és ráadásul királyi megjelenése áhítattal töltött el. Mély, zengő hangon adott elő, ami számomra csodálatos volt, hiszen jól hallhattam.

Az előadóterem egy félkör alakú auditórium volt, ahol kopott fapadok sora emelkedett lépcsősen a terem végéig. Akkora volt, hogy száz hallgató is elfért volna benne. Kis csoportunk az első padsorok közepén szóródott szét, a tanársegédek a sorok szélén ültek. Rajtunk kívül senki sem volt a teremben. Szünetben azt találgattuk Zoltánnal, miért vagyunk csak ennyien a nagy befogadóképességű teremben. Zoltán orrára engedte zöldlencsés szemüvegét, rám pillantott a keret fölött, és faarccal megjegyezte: “A Központi Bizottság kitalálta, hogy az országnak négy év múlva pontosan húsz kémikusra Lesz szüksége." Én gyorsan körülnéztem, nyeltem egy nagyot, és nem válaszoltam. De kezdtem őt megkedvelni.

Voltak óráink matematikából, fizikából és politikai nevelésből is. A matematika meglehetősen érthető volt, és a tanár erős, határozott hangja itt is segítségemre sietett. A fizika már egy másféle történet. Előadója Lengyel professzor szöges ellentéte volt. Öltözködésére nem adott, általában egyenesen a táblához vonult, és szokatlanul halkan beszélt. Ez egy másik, nagyméretű előadóban zajlott, és bár az első sorban ültem, így is elég messze voltam a táblától. Egyetlen szavát sem értettem. Teljesen pánikba estem. Helyzetemet még rontotta, hogy nem létezett hivatalos jegyzet sem.

Óra után a tanár után eredtem és feltártam kínos helyzetemet. Mosolyogva biztosított arról, hogy a jövőben megpróbálja észben tartani, hogy hangosabban beszéljen. Ez azonban cseppet sem nyugtatott meg engem. Már régen felfedeztem, hogy az emberek saját, szokásos hangszintjükön beszélnek, és bár valóban megpróbálnak alkalmazkodni hangjuk megemelésével, perceken belül visszatérnek természetes tónusukra.

Hát ez baj volt. Az egyik tantárgy első óráján lidérces szituációban találtam magam: a tantárgy nehéz, nincs hozzá jegyzet, és az előadásból szó szerint nem hallok egy hangot sem. Megoldást kellett találnom.

Zoltánhoz fordultam helyzetemet vázolva, és megkérdeztem, segítségemre tudna-e lenni. Készségesen vállalta, hogy megosztja velem jegyzeteit. Ugyanígy tett néhány más évfolyamtársam. Így azután minden órát követően begyűjtöttem két-három jegyzetet, és azokból állítottam össze a sajátomat, a különböző szempontok figyelembevételével. Azt nem tudtam, hogy ez mire lesz elegendő, de legalább tettem valamit a megoldás érdekében.

A politikai neveléssel ilyen problémám nem volt. A “Szovjet Kommunista Párt története" című jegyzetet bibliaként használták az oktatásban. Bár én addig sosem olvastam, szüleim a munkahelyükön kötelező szemináriumok miatt tanulmányozták, emiatt gyakran láttam, és megszokott dolog volt otthon. A könyv azt írta le, hogy ki kinek mit tett az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom időszakától a II. világháborút megelőző évekig. Az olyan mondatok miatt, mint hogy: “A mensevikek rettegtek, amikor rájöttek, hogy Lenin a városba érkezett", a könyv inkább tűnt ifjúsági irodalomnak, mint komoly történelmi munkának.

Az oktató fejezetről fejezetre, oldalról oldalra olyan szöveghűen adott elő, mintha csak felolvasta volna a jegyzetet. Azt hallottam, hogy a könyvet a párt dogmáinak alakulása szerint újból és újból átdolgozták, eközben új alakok jelentek meg, vagy, ami még érdekesebb, tűntek el a szöveg két kiadása között. Gyanítottam, hogy az éppen aktuális kiadásból sem kihagyni, sem ahhoz hozzátenni nem lenne szerencsés. Ezért a hallásomnak itt nem volt szerepe.

Éppígy nem hátráltatta a laborgyakorlatot sem. Az analitikai laborgyakorlat alapvető feladat, mindennapos elfoglaltság volt, és szinte egész délután tartott. A kísérletek alátámasztották azt, amit Lengyel professzor tanított nekünk. Az volt az elv, hogy a kísérletek által mély és közvetlen tapasztalatra tehetünk szert, és ez segíti az anyag megértését. Egyben ez volt első kapcsolatunk a gyakorlati kémiával.

A laborfoglalkozást egy fiatalos tanársegédnő vezette, akinek vidám és barátságos viselkedése erősen különbözött Lengyel professzor formalitásaitól. Keresztnevén, Hildának hívtuk. Ő mindenkinek kijelölte a helyét a laborasztal mellett, de arra biztatott, hogy szabadon mozogjunk, kérjünk egymástól vegyszereket, eszközöket és segítséget. Meglehetősen hamar összeszokott a társaság.

Már az ősz vége előtt otthonosabban éreztem magam a csoportomban, mint a Madách Gimnáziumban akár a negyedik évben. Ebben közrejátszott az is, hogy itt nem volt hátrány, ha az ember jól tanult. Az egyetemen mindenki jól akart tanulni, teljesíteni.

Zoltán mellett még két hallgatóval kerültem különösen jó viszonyba. Az egyik fiút Lányi Jancsinak hívták. Hozzám hasonlóan vonzotta a kémia, szerette az operát. Nagyon jól kijöttem vele: azonban előtte - Zoltántól eltérően - óvatosan beszéltem a politikáról - akár vicc volt, akár komoly.

A fiúk - ugyanúgy, mint a gimnáziumban - vezetéknéven nevezték egymást. Néha nem is tudtuk a másik keresztnevét. A lányokat azonban keresztnevükön szólítottuk.

Volt ott egy aranyos, csinos lány Budapestről, Mariannának hívták. Nem tanult nagyon jól, elvonta a figyelmét viharos kapcsolata egy fiúval. Mi nem láttuk egyszer sem a barátját, de Marianna elbeszéléséből világos volt, hogy ő mélyebben volt érintve a kapcsolatban, mint a fiú. Hazafelé gyakran mentünk együtt egy darabig, és meglepve tapasztaltam, hogy bizalmába fogadott. Ilyen - romantikamentes - barátságba lánnyal még nem kerültem, de tetszett.

Zoltán továbbra is izgalomban tartott. Addig más barátom, mint zsidó, nem volt, ő pedig zsidóval nem állt korábban barátságban. A csoport egyharmada zsidó származású volt, és miközben az egész társaság jól összerázódott, amennyire megfigyeltem, más szoros barátság nem lépte át a zsidó-nem zsidó határvonalat. Zoltán csípős szellemessége és éles felismerései mély benyomást tettek rám, akárcsak a nyugati irodalom és zene iránti érdeklődése is: kitűnő dzsessz-zongorista volt. Hamar rájöttem, hogy nyugatias külseje nem póz, hanem csak része egész irányultságának. Mindezt izgalmasnak találtam, és mivel előttem nyíltan tette cinikus politikai megjegyzéseit, én is egyre több bizalmat éreztem iránta. Időnként találkoztunk az egyetemen kívül is. Néha meglátogatott, de gyakrabban tettünk nagy sétákat Budapesten.

A zsidó-nem zsidó kérdés azonban még ott feszült közöttünk. Egyik hosszú sétánkon aztán vettem egy mély lélegzetet, és megkérdeztem, nem okoz-e neki gondot egy zsidó barátsága. _Jellegzetes pillantást vetett rám zöld szemüvege fölött, és faarccal azt kérdezte: “Kit zavar, hogy te büdös zsidó vagy?" Ezt a jelzőt a vad antiszemiták használták, és engem mellbevágott, hogy ő is így beszél. Aztán összeszedtem magam, és így vágtam vissza: “Rendben, engem sem zavar, hogy egy hülye gójjal lófrálok." Én ugyan sosem használtam ezt a kifejezést, de úgy gondoltam, ez a megfelelő, durva válasz. Zoltán szemrebbenés nélkül jegyezte meg: “Hát ez az. Te egy büdös zsidó vagy, én meg egy hülye gój. Hol itt a gond?"

Ezzel megszűnt minden feszültség. Még vicc is kerekedett belőle. Ahogy az elemek periódusos rendszerét jobban megismertük, kitűnt, hogy a “büdös izraelita" kezdőbetűi a bizmut vegyjelével esnek szinte hibátlanul egybe, a “hülye gój" kezdőbetűi pedig kiadják a higany vegyjelét. Úgyhogy amikor a villamoson utazva úgy éreztük, hogy nyilvánosan kell a másikat piszkálni, addig mormoltuk egymásnak a bizmut és higany szavakat, míg csak ki nem tört belőlünk a nevetés.

Egyetemi elfoglaltságaim miatt fel kellett hagynom a kajakozással. Mégsem töltöttem minden percemet tanulással. Azon a télen zajlott a Liszt Ferenc nemzetközi zongoraverseny, és nekünk édesanyámmal volt rá jegyünk. A Zeneakadémián volt a verseny, alig néhány háztömbnyire a lakásunktól, így a Király utcából csak át kellett gyalogolnunk.

Korábban nem voltam ilyen zenei versenyen. Az első menetben minden résztvevő ugyanazt játszotta - egy Liszt-szonátát. Azt vártam, hogy újra meg újra ugyanazt a darabot hallgatva unatkozni fogok: ehelyett a zene árnyalatai izgalmat jelentettek, és kezdtem felfedezni az előadók közti stílus- és technikai különbségeket. Az első forduló után azon kaptam magam, hogy az utcán járva Liszt-szonátákat dúdolok.

Édesanyámmal jártunk a koncertekre. Az első emeleti páholyban, jó helyen ültünk. Az előadók válla fölött ráláttunk a kezükre, amint játszottak. A szünetekben összevetettük a megfigyeléseinket, és megállapítottuk, ki a legjobb. Amikor a zsűri kihirdette a döntését, tapssal vagy füttyel fogadtuk, akárcsak a drukkerek egy focimérkőzésen. Egy orosz zongorista nyert. Mesélték, hogy a díjjal járó pénzen - azonnal, itt Pesten - télikabátot vett magának. Ezek szerint az itteni választék nagyobb volt, mint náluk. Ezt különösnek találtam.

Az opera iránti rajongásom addig fokozódott, mígnem elhatároztam, énekelni tanulok. Nem először próbálkoztam akkor. Évekkel korábban egy népdalkörbe szerettem volna bejutni. Szerettem hallani a saját hangomat, és arról ábrándoztam, hogy egy nap személyemben felfedezik az új Saljapint. El is mentem a meghallgatásra, de amint belekezdtem az általam ismert kevés magyar népdal egyikébe, a kórusvezető röviden leintett és hazaküldött. Ez az elutasítás hosszú időre elvette a kedvemet attól, hogy próbálkozzam.

Bátorságot kellett gyűjtenem, hogy újra belevágjak az énektanulásba, de nekem úgy tűnt, az elmúlt évek során a hangom előnyére változott. Ez alkalommal a meghallgatás tovább tartott. Először énekeltem, aztán előjátszott akkordokat kellett hangjaira bontanom, hogy zenei képességeimet bizonyítsam. Nagy megkönnyebbülésemre, ez alkalommal megfeleltem.

A foglalkozások kétszer egy héten, fél órán át tartottak és határozottan unalmasak voltak. A tanárnő skáláztatott. A hangomat tárgyilagosan ítélte meg, és sokkal többet foglalkozott a haladó tanulókkal. Nem bántam. Végre zenét tanultam, úgyhogy kitartóan, erőteljes hangon gyakoroltam, kihasználva az alkalmat, amikor egyedül voltam otthon. Megalázó lett volna számomra, ha bárki is meghallotta volna otthon a gyakorlásomat. Az éneklést magamnak és tanáromnak tartottam fenn, nem szántam sem barátoknak, sem a családnak.

Néhány hónapi skálázás után, mivel hangom finomabb és engedelmesebb lett, rátérhettem az egyszerű Schubert-dalokra. A tanárnőm által választott daloknak bizonyára különleges pedagógiai értékük volt, mert éppoly unalmasak voltak, mint a skálázás. Én állandóan ostromoltam valami érdekesebbért, olykor megszánt, és engedte, hogy áttérjek a következőre. Arra kértem, hogy kedvenc operámból, Mozart "Figaro házasságá"-ból tanítsa meg nekem legkedvesebb áriámat. Ebben Figaro lefesti a katonaélet valóságát egy ifjúnak, aki már alig várja, hogy felcsaphasson katonának. A zene a lírától az indulóig csapong, felvonultatva a behízelgőtől a durva hangig mindent, ami az általam vágyott drámai sokszínűséget jelentette.

Ez már sokkal bonyolultabb volt, mint a Schubert-dalok, és hónapokig tartott, amíg jól sikerült. Nemcsak a hangomat kellett az ária kiéneklésére kényszerítenem, hanem meg kellett tanulnom a megfelelő zenei tempót is Sosem tanultam kottát olvasni, és folyton bajom volt a ritmussal. De a tanulás minden percét élveztem, még akkor is, amikor egyes részleteket újra meg újra el kellett énekelnem.

Egy téli napon az egyetem után egy évfolyamtársammal hosszú beszélgetésbe merültünk, amikor feleszméltem, hogy már ideje zeneórára mennem. Elkísért, és a vitát egész úton, majd az órára várva a hallban is folytattuk. Aztán bementem, és elénekeltem a Figaro-áriát. Évfolyamtársam korábban azt mondta, nem ért a zenéhez, és az opera sem érdekli, ezért elcsodálkoztam, amikor az óra végén ott találtam őt. Újra nekilódultunk, de még mielőtt folytattuk volna a kémiai vitát, megkérdezte: “Mi volt az, amit énekeltél? Áthallatszott az ajtón a hangod, egész jó volt."

Ha az éneklés jól ment, mindent sokkal könnyebbnek éreztem, még a nehéz egyetemi problémákat is. Úgy gondoltam, fontos felfedezést tettem. Arra jöttem rá, hogy előnyös, ha legalább kétféle dolog iránt érdeklődik az ember. Ha csak egy dologgal foglalkozik, és az éppen megfeneklett, nincs, ami felvidítsa az embert. De ha több dolog érdekli, valószínű, hogy valami éppen jól fog menni.

Ezen a télen egy barátom bemutatott zongorista ismerősének. A zenész imádta az operát és szívesen kísért énekest is. Ez ritkaság-számba ment. Az általam ismert zongoristák nem ereszkedtek le odáig, hogy énekest kísérjenek. Lecsaptam a lehetőségre, és néhány más diákkal együtt elkezdtem megjelenni nála. Ambiciózusan azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy Mozart "Don Giovanni"-jának első felvonásából megtanuljuk az első jelenetet. A hangfekvésem leginkább Don Giovanni szólamának felelt meg, és szívesen éltem bele magam a szerepébe. Figurája, könnyedsége a nőkkel, és "az ördög bánja" viselkedése megragadta a fantáziámat. A jelenet mindössze néhány perces, de sok énekes bonyolult összjátékát követeli meg, és több hónapi munkát igényelt a megoldása. Ám mikor sikerült, a gyönyörű muzsikától libabőrös lettem.

Schumann “Két gránátos" című balladáját is nagyon szerettem és megtanultam. Két francia katonáról szól, akik a halálból is visszatérnek, hogy az ellenségtől körülvett Napóleont megvédjék. A darab hangterjedelme épp nekem való volt, így sikerült egész jól elénekelnem, de a dráma vonzott benne igazán. Megpróbáltam pusztán a hangommal érzékeltetni, de az arcom és a karom gyakran nem állta meg mozgás nélkül.

Tavasszal szüleimmel meglátogattuk egy barátunkat, akinek volt pianínója. Valahogy arra terelődött a szó, hogy én megtanultam a “Két gránátos"-t és éppen nálam volt a kotta is. Szüleim barátai rávették anyámat, hogy üljön oda a hangszerhez. Annak idején láttam, hogy az a zongorista fiú, akinél a “Don Giovanni"-t tanultuk, mennyire kínlódott a kottával annak ellenére, hogy már hetek óta gyakorolt. Ezért teljesen elképedtem, amikor anyám, bár előbb vonakodva, de mégis fogta a kottát, az állványra tette, majd pillanatnyi habozás nélkül elkezdte játszani. Elénekeltem a "Két gránátos"-t, anyám tökéletesen kísért, átvéve a ritmusomat és módosítva a tempón, ahol én hibáztam. Az érzés, ami az együttzenélést kísérte, nagyon közel vitt anyámhoz. Mégsem tudtam soha őt megkérni arra, hogy megint kísérjen.

Ezen a tavaszon egy másik lehetőséget is kaptam éneklésre. Ez a csoportestély volt. Hagyomány volt az egyetemen, hogy ilyenkor minden csoport előad valamit a tanárainak. Büfé és tánc zárta az összejövetelt. Mindez nem volt túl nagyszabású, valamelyik egyetemi teremben tartottuk. A sarokban állt egy pianínó. Néhány évfolyamtársammal összehoztunk pár rövid jelenetet, mások vicceket adtak elő. Ráadásként összetereltem énekes társaimat meg a zongorakísérőt és előadtuk a “Don Giovanni" betanult jelenetét. Bár a többiek sosem hallották még az eredeti művet vagy tán épp ezért - tetszéssel fogadták a produkciót.

Az est betetőzéseként Hilda érkezett egy ajánlattal. Kollégáival ugyanis kupaktanácsot tartottak, és ott született az ötlet: nem volna-e kedvünk - mint olyanoknak, akiknek nyilvánvalóan van tehetségük az efféle dolgokhoz - nyitószámként szerepelni a végzős évfolyam év végi ünnepségén.

A lehetőség ellenállhatatlan volt. Az ünnepségnek egy nagy színház adott helyet, és a tanév társasági csúcsrendezvényének számított. Sok száz vendég jelent meg ilyenkor, és a jegyeket már elővételben eladták. Alsóbb évfolyamból nem is hívtak meg senkit, így hát a nekünk - első éveseknek - szóló felkérés egészen rendkívüli volt. Azon nyomban vállaltuk.

Azt javasoltam, hogy a labormunkát jelenítsük meg pantomim formájában. Ez minden kémikusnak ismerős, hiszen a gyakorlati kémia világába mindenki ezen keresztül jutott be. Volt is egy ötletem, így vállalkoztam a forgatókönyv megírására.

Igazság szerint ekkor az analitikai kémia már a fő érdeklődési területem volt, és nemcsak a darab szempontjából. Az első félévben a labor az a hely volt, ahol olyan kísérleteket végeztünk, amelyek segítettek megérteni az órán tanultakat. A második félév viszont változást hozott, mert ismeretlen összetevők meghatározása lett a kísérletek célja. Ez az, amit analitikai kémiának hívunk.

Az első feladatok egyszerűek voltak, egy foglalkozás alatt végeztünk velük, de a félév haladtával az összetevők egyre bonyolultabbak lettek. Nehezítette a dolgot, hogy egyre több ilyen ismeretlen összetevőből állt a vizsgálandó anyag. Volt, hogy csoportban dolgoztunk, máskor egyedül. Egyre gyakrabban volt arra szükség, hogy több laborfoglalkozást szenteljünk egy-egy vizsgálatnak. Növelte aggodalmainkat, hogy világossá tették: az elemzések hatékonysága - a megfelelő összetevők kimutatása és az erre fordított idő - alapvetően meghatározza a jegyünket.

Miközben volt, aki ezt rabszolgamunkának tekintette, én kedveltem, és jól is csináltam. Talán otthoni piszmogásom is segített. Különösen kedvemre volt annak a deduktív folyamatnak a gyakorlása, hogy ha az egyik elemzés ad egy eredményt, és egy másik egy másikat, hogyan következik ebből, hogy a keresett összetevő X kell, hogy legyen.

Hilda derűsen és energikusan ösztönzött bennünket. Amikor megakadtunk, azzal vigasztalt minket, hogy ez csak egy triviális feladat, különösen a vizsgafeladathoz képest. Az ugyanis - figyelmeztetett - olyannyira bonyolult, hogy még senkinek sem sikerült tökéletesen megoldania.

A későtavaszi meleg együtt érkezett a vizsgafeladat időpontjával. Mindenki kapott egy titokzatos oldatot, benne vagy fél tucat vegyület. Mindenkié más volt. Meg kellett határozni az összetevőket. A jegyünk a vizsgálat eredményétől függött. Az én oldatom víztiszta volt, semmilyen útmutatást sem adott. Négy hetet kaptunk.

A vegyelemzést két különböző módon lehetett végezni. Az első során lépésről lépésre végig kellett járni az elemek felismerésének-kizárásának jól kitaposott útját. Ha az ember itt mindent pontosan végzett el és az eredményt helyesen értelmezte, szükségszerűen el kellett jutnia végül a jó megoldáshoz. Azonban ez a szigorú eljárás nagyon pepecselő és időrabló munka, és fennállt a veszélye, hogy az ember kifut az időből.

De lehetett saját utat is választani. Ugyanazokkal a szigorúan meghatározott vizsgálatokkal indult, de az előtűnő eredményekre intuitív módon reagálva saját vizsgálati sorozatot állíthattunk be, amit aztán az új eredményekhez kellett igazítani: Ennek a módszernek nagy előnye, hogy kevesebb munkát igényel és gyorsabb is, de megvan az a veszélye, ha a vizsgálatok rossz irányba indulnak el, az egész elemzés kudarcba fullad.

Bíztam annyira szervetlen kémiai ismereteimben, hogy a rizikósabb utat válasszam. Néhány lépés után eltértem a tanult folyamattól és gondosan jegyzetelve abba az irányba indultam, ami logikusnak tűnt számomra. Először gyorsan haladtam. Sok elemet tudtam kizárni, illetve meghatározni. Ezután a dolog nehezebbé vált. Eredménytelen vizsgálatok sora következett. Egyre megszállottabban meriiltem a feladatba, ami megoldhatatlanul nagynak tűnt.

Teljesen magamra voltam utalva. Mindenki más-más oldatot kapott, mindenki kereste a megoldás útját, és tökéletesen belemerült a maga problémájába, így nem volt módom senkivel sem megbeszélni a gondjaimat. Hildát sem hívhattam segítségül. Olyannyira szabálytalan módon jutottam oda, ahol voltam, hogy akkor sem tudott volna rajtam segíteni, ha ez megengedett lett volna. Egyre inkább kis szellemi gubómban éltem, elemek és szervetlen vegyületek táncoltak a szemem előtt éjjel-nappal. Már csak egy hét volt hátra és borzasztóan aggódtam.

Egy nap labor után késő délután mentem haza. Villamosra szálltam. Szívesen előreengedtem a tolongókat, így azután a külső lépcsőn lógtam, a tavaszi szél arcomba fújt. Kissé veszélyes, de rendkívül frissítő volt így utazni. Ezen az estén is így lógtam, bámulva a sűrűsödő májusi alkonyatba, de sem az ismerős utcák, sem a forgalom képe nem jutott el az agyamig. Atomok, molekulák, vizsgálati sémák keringtek a szemem előtt.

Aztán egyszer csak rájöttem. Nem tudom, mi idézte elő. Az addig kavargó vizsgálati eredmények hirtelen összeálltak és az előző hetek zűrzavarából előbukkant egy látomás arról, hol tartok most; és hová kell eljutnom. Leugrottam a villamosról és hazarohantam. Elővettem a jegyzeteimet és ellenőriztem, hogy helyesen összegeztem-e az elvégzett vizsgálatok eredményeit. Mindent jónak találtam. Alig vártam a másnapi laborgyakorlatot. Hipotézisembe vetett teljes hittel vázoltam fel a bizonyításhoz szükséges vizsgálatok sorát. És azok beváltak.

Letisztáztam a jegyzeteimet, végleges formába öntöttem az anyagot, felsoroltam a megtalált szervetlen vegyületeket. Az utolsó nap reggelén korán felmentem Hildához és átadtam a laborpapírokat. Kifűrkészhetetlen mosollyal olvasta el, aztán rám pillantott és megkérdezte: - Biztos ebben, Gróf?

- Igen - válaszoltam. De hirtelen nem is voltam már olyan biztos, még ha úgy is hangzott.

Másnap Hilda köré csoportosulva hallgattuk, amint felolvasta a vizsgált anyagok összetevőit. Az enyém volt az egyetlen, ami teljesen jó lett. Valójában - Hilda szerint - először sikerült valakinek minden szempontból megoldania a feladatot. Társaim meglepettnek tűntek. Hildát büszkének láttam. Én magam a mennyekben voltam.

Teljesítményem híre előttem járt. A többi órán is mosolyogva gratuláltak az oktatók. Nagyszerű befejezése volt ez az első évemnek.

Hátra volt még egy feladat az év végén: a pantomim előadása a diplomázók ünnepségén. Mivel én írtam, rendeztem és szerepeltem is benne, csaknem annyi elfoglaltságot jelentett, mint a gyakorlati vizsga.

A végzősök az “Igor herceg" című orosz opera alapján adtak elő egy szatírát. Ennek a “Szigor herceg" címet adták. Egyetemi éveik eseményeiről énekeltek, kifigurázva a tantárgyakat és az oktatókat. Az ilyen ünnepségeken csak egy produkció szokott lenni, úgyhogy a mi szerepeltetésünk a hagyomány felrúgásának számított. Az egész egyetem szeme előtt kellett produkálnunk, tehát muszáj volt jól csinálni.

Forgatókönyvünk szerint a kémiai elemek viselkedését mutattuk meg a laboratóriumi kínzatás során. Minden szereplő egy bizonyos elemet képviselt. Zoltán barátom zongorán játszott egy klasszikus balettzenét, amire eljátszottuk, hogyan reagálnak az elemek egymással a hevítés, szűrés és más tudományos beavatkozás során. Az egész egy nagy bennfentes tréfa volt, és az a tény, hogy a csoport éppen hogy túlesett a laborvizsgán, külön zamatot kölcsönzött neki.

Volt egy még bennfentesebb tréfa is benne, amit csak a mi csoportunk értett. A darabban szerepelt két hallgató egy fiú és egy lány -, akik két, egymástól alig megkülönböztethető elemet játszottak. Ez e két elem mindenre ugyanúgy reagált és nagyon nehéz volt köztük különbséget tenni. A szereplők egyformán alacsonyak volt, hasonlítottak is egymásra, miként az eljátszott elemek is, de az igazi tréfa az volt ebben, hogy ők éppen jártak egymással és valóban elválaszthatatlanok voltak. Úgyhogy amikor egy Bunsen-égővel-vagyis papírból kivágott, felnagyított lánggal - melegíteni kezdtem őket, felugrottak egy székre és egyszerre ültek le, egymás kezét fogva egész idő alatt. Az első próbán ettől mindenki kacagásban tört ki.

Számos próbát tartottunk a laborgyakorlatok közé szorítva. A labormunka ugyan teljesen lefoglalt bennünket, de a próbák kitűnő szórakozást jelentettek. Mindenkinek támadt új ötlete is, a végeredmény kollektív alkotás lett.

Annak ellenére, hogy a produkcióra lelkesedéssel készültünk, az iskolán kívül feszélyezett központi szerepem. Ennek következtében, bár a szüleim részt akartak venni az ünnepségen, mereven ragaszkodtam ahhoz, hogy ne legyenek ott. Azzal érveltem, hogy jelenlétük még elfogódottabbá tenne. Szüleim vonakodva bár, de elfogadták kérésemet, azonban nagyon-nagyon sajnálták.

Eljött a nagy nap, gyülekeztünk a függöny mögött. Meglepetésemre felkértek, hogy néhány szóval vezessem be a produkciót. Erre nem készültem és még a gondolata is riasztott annak, hogy nagy tömeg előtt beszéljek. De amikor kimentem a függöny elé és láttam a tengernyi várakozó tekintetet, különös nyugalom áradt el bennem. Hirtelen az volt a benyomásom, olyan emberekhez szólok most, akik kíváncsiak a mondanivalómra. Így hát vázoltam, hogy mit is fognak látni, és ezt élénk tapssal fogadták.

Aztán felment a függöny és játszani kezdtünk. A “Hattyúk tava" bevezető hangjaira - Zoltán zongorázott sorban bevonultunk. A ruhánk szinte egyforma volt, csak a nyakunkban lógó tábla mutatta, ki melyik elemet képviseli. A közönség, akik között számos vegyész is ült, értékelte a viccet és sokan nevettek, amint az elemek jelleme kibontakozott.

Így hát az első év nagyszerű eredménnyel zárult. A pantomim sikere óriási volt. Egyetemi előmenetelem ígéretesen alakult. De még fontosabb volt, hogy emlékezetem szerint először éreztem magam otthon egy közösségben. Nem voltam többé kívülálló. A nyári szünetet fergeteges hangulatban kezdtem.

Annyira boldog és elfoglalt voltam ebben az évben, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagytam, ami az egyetemen kívül zajlott.

Ezt az évet ijesztő politikai hírek és fejlemények jellemezték. Sztálin halála óta új arcok és nevek bukkantak föl a szovjet Központi Bizottság vezetői között. Egyikük sem lett olyan fontos vagy elismert, mint amilyen Sztálin volt életében, és egyikük sem maradt a posztján hosszabban.

De 1956 elején új orosz vezetőről keringtek hírek, akit Nyikita Hruscsovnak hívtak. A szóbeszéd szerint Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt egyik hivatalos ülésén elítélte a Sztálin által éveken át folytatott terrort és a kegyetlenségeket. Én magam sosem láttam leírva Hruscsov kijelentéseit. A hírek több változatban fordultak elő, de kitartó létezésük arra engedett következtetni, hogy van bennük valami igazság.

Az orosz vezetés változása Magyarországon is tükröződött. Rákosit, aki a magyar kommunista vezetés legelnyomóbb szakaszát fémjelezte, Nagy Imre váltotta fel, aki népszerűsége mellett - úgy hírlett - az oroszoktól is kevésbé függött. Csak rövid ideig maradhatott, azután leváltották és a Rákosi vezetés egy másik tagja lépett a helyébe. De ez alkalommal a Rákosi-klikk sem gyakorolt végletes elnyomást.

Összességében a politikai légkör észrevehető enyhülése zajlott Magyarországon. Sok politikai foglyot szabadon engedtek. De ami rám a legerősebb benyomást tette, az a rádió és az újságok hangnemének változása volt. A politikai és gazdasági témákat sokkal nyíltabban kezdték tárgyalni. Megjelentek a kritikai és elemző vélemények, látszólag büntetlenül.

Úgy tűnt, a változás éllovasai az újságírók és írók lettek. Ezek egy csoportja a Petőfi-körhöz, egy vitaklubhoz tartozott. Nekem csak homályos ismereteim voltak róluk. Azután '56 júniusában kósza hírekből hallottam, hogy a Petőfi-kör a napi újságírói gyakorlatról szervez nyilvános beszélgetést. Néhány barátom azt javasolta, menjünk el rá.

Mivel már mindenki erről az eseményről beszélt, elhatároztuk, hogy órákkal a hivatalos kezdés előtt odamegyünk. Jó ötlet volt. A hatalmas csarnok már szinte megtelt. A kezdés időpontjára minden zegét-zugát megtöltötték az emberek, összezsúfolódtak a lépcsőkön, sokan a nagy, belső udvarra szorultak. Hangszórók közvetítették a beszélgetést a kinnrekedtek számára. Százak préselődtek össze, izzadtak a koranyári melegben, és éljeneztek egy-egy bekiáltott megjegyzésre. Összefutottam más egyetemistákkal számos régi iskola társammal és szüleim néhány barátjával is. Később megtudtam, hogy a szüleim is ott voltak, de nem láttam őket a tömegben.

Barátaimmal sikerült helyet kapnunk az auditóriumban. A színpadon hosszú asztal állt, körülötte egy sor író és újságíró ült. Unokatestvéremnek, Marikának a férje is köztük volt.

Sorban felálltak, és a hallgatóság felé fordulva elmondták, hogyan kellett a magyar közvéleményt félrevezetniük hazugságokkal, ferdítésekkel, túlzásokkal. A kijelentések egy része olyasmiről szólt, ami nekem keveset mondott. De a kommunista párt fő napilapjának főszerkesztője számomra is érthető vallomást tett. Arról beszélt, hogyan szokta meghamisítani a május elsejére szóló időjárás-előrejelzést azért, hogy a szép idő ígéretével rávegye az embereket, hogy a szokásos ünnepi felvonuláson nagy számban megjelenjenek.

Bár én sok megjegyzést nem hallottam meg, de mások igen, mert minden vallomást túláradó éljenzéssel, elismerő megjegyzésekkel, hangos tapssal üdvözöltek. Bár a lelkesedés engem is magával ragadott, mégis észrevettem valami furcsát a tapsokkal kapcsolatban. A kommunista vezetők beszédeit, kinyilatkoztatásait rendre olyan ütemes tapssal fogadták, ami lassú, kimért és teljesen együtthangzó volt. Ilyen tapsot politikai eseményeken tapasztalhattam. Most ironikusnak tűnt, hogy a beszélőket ilyen, “kommunista" tapssal honorálják.

Az összejövetel késő délután kezdődött és még órákig tartott. Véget nem érőnek tűnt a vallomások, feltárások sora. Izgalmas volt mindezt hallani, és nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valami fontos és szokatlan esemény tanúja vagyok. Azt éreztem, hogy a történelem alakításánál vagyok jelen.

Az esemény után hazafelé menet izgatottan tárgyaltuk barátaimmal a történteket. Egyikünk sem élt még át ilyesmit. Azt reméltük, hogy ez jót jelent a jövőre nézve. Azután egy gondolat vert fészket a fejemben. Az egész dolog olyan volt, mint amikor egy nagynyomású főzőedény teteje meggyengül. Az a veszély állt fenn, hogy ha még több gőz képződik, az felrobbanthatja az erejét vesztett fedőt.

_______________________