Roska Tamás: Feleségem zongoraművész, én pedig kutató vagyok, ez segített sok tekintetben.

Esztó Zsuzsanna, zongoraművész (Roska Tamás felesége): Abszolút optimistán, áll hozzá mindenhez: Na, nekimegyünk és megoldjuk, és minden jó tesz. Ez mindvégig jellemezte Tamást.

Roska Botond, neurobiológus (Roska Tamás fia): Számomra az volt a nagy élmény, hogy mindkét szülőmet nagyon izgatta valami. hétköznap, ha hazamentünk, akkor vagy a zenéről beszélgettünk, vagy a tudományról. Vagy a kettő kapcsolatáról, vagy zenét hallgattunk, vagy valaki zongorázott.

Roska Tamás: Általános iskolában volt egy fizikatanárom, aki egy nagyon tehetséges, dolgos, és mai szemmel nézve, hihetetlenül karizmatikus tanár volt. Sturman Sándornak hívták. Amikor általános iskolás voltam, nyaranta vele mentem rádiót, jégszekrényt, meg ilyesmit javítani. Emlékszem milyen élmény volt, mikor először csináltam magamnak egy rádiót.

Édesapám, és a nagyapám is sebész volt, tehát kvázi gondolhatta volna az ember, hogy én is orvos leszek. De mindenkinek világos volt, hogy mire készülők: az elektronika, a villamosmérnökség az út, amin elindulok.

Ma elképzelhetetlen, hogy valaki kitűnően érettségizik, és nem jelentkezhet egyetemre. Édesapám a helyi kórháznak volt a sebész-főorvosa. Az 1956 utáni megtorlás idején ő is belekerült abba a szórásba, hogy egy kisvárosban néhány embert, néhány ismertebb embert hogyan lehet megfélemlíteni, pontosabban rajtuk keresztül az egész közösséget. Elvitték internálótáborba, majd utána börtönben volt, tulajdonképpen szinte semmiért, és mikor érettségiztünk, az érettségi után mondta az igazgató, hogy sajnos nem tudják továbbítani az én egyetemre való jelentkezésemet.

Akkor följöttünk Budapestre, és egy évig a Hang- és Kinotechnikai gyárban dolgoztam anyagmozgató segédmunkásként. De ez egy olyan élettapasztalatot jelentett így visszagondolva, amit nem lehet másképp megszerezni, csak így. Nemcsak azért, mert az ember reggel 4-kor fölkelt, hogy 5-kor elinduljon és 6-ra odaérjen, de hihetetlen erőbedobást jelentett, hogy fölkészüljek a következő évre, hogy reményeim szerint biztosan fölvegyenek.

Mikor végre bekerültem az egyetemre, nagyon izgalmas élményeim voltak. Rögtön az elején Fáber Gusztáv professzor úr azzal a furcsa ötlettel állt elő, hogy ő szeretne mindegyikünkkel külön-külön beszélni. Fáber világhírű mechanika professzor volt, ezen kívül ő tervezte a hidak újjáépítésének statikáját. Nagy becsben álló, nagyon kedves, de nagyon szigorú embernek ismertük. Namost, odamentünk. Énrám is rám került a sor. 10-12 percet beszélgettünk, és valahogy úgy jöttem ki, hogy a marsall-bot a kezemben van. Nekem valami fontosat kell majd csinálnom.

Aztán eltelt még egy-két év, és Simonyi Károly professzor úr kezdett minket tanítani. Azt már hallottuk, hogy a tanár úrra majd oda kell figyelni. Alig vártuk, hogy elkezdődjenek az órái. A két év alatt, ameddig tanított nagyon mély ismeretet kaptunk tőle a természetről, és az emberről.

Különösen érdekes az, hogy a gyerekeink pályája, foglalkozása hogyan alakult, és így talán egy kicsit nagyobb áttekintésünk van a világról családon belül is.

Esztó Zsuzsanna: Az esküvőt nagyon-nagyon komolyan vettük mind a ketten.

Roska Tamás: A gyerekek szempontjából a zene nagyon fontos dolog, Zsuzsi lányunk zeneakadémista volt, Botond fiúnk csellistának indult. Később ő is zeneakadémista lett előkészítőn, még mielőtt a tudománynak szentelte magát. Zsófi is elkezdett zongorázni, de aztán végül átváltott az énekre. Szerencsére nagycsaládban nőttünk fel, és a gyerekek is. Péter a legnagyobb fiúnk. Nemrég doktorrá avatták teológiából. Néha magam félve gondolok arra, hogy vajon az én gyerekeimnek milyen példát mutattam, amit nem mutat az ember, hanem éli.

Roska Botond: A legfontosabb egy olyan családban felnőni, ahol az egyik legértékesebb dolog az új dolgok megismerése. Ez mindennél fontosabb. Fontos, hogy mindig valami egészen újat találjon az ember. Ennek az újnak a felfedezése örömet okoz, és ez az öröm igazi érték. Azt hiszem, hogy ez az az értékrendszer, amiből talán a legtöbbet tanultam. És ezt a családomnak köszönhetem.

Roska Tamás: Ha nem jön közbe egy csonthártyagyulladás, akkor talán Botond most csellista. Egy barátunk azt mondta, amikor Botond elkezelte az orvosi egyetemet, majd később kutatói pályára ment, hogy úgy csinálja, mintha csellózna: teljes idegrendszerével, teljes erőbedobással. Talán az ember akaratlanul is befolyásolja gyermekeit. Talán a túlzott kötődés a munkához szintén motiválhatta a gyerekeket. 1968 augusztus elején, éppen a prágai felkelés, a prágai tavasz előtt, volt egy nemzetközi konferencia Prágában. Fiatal kutatóként először mentem egy ilyen nagyobb konferenciára. Ott Ernie Cue professzor úr, Berkeley-ből hallotta az előadásomat, és 1970-ben meghívott, hogy menjek ki hozzá. Az Országos Ösztöndíj Tanács, ami az akkori BM-től függött, kellő előkészítés után úgy döntött, hogy mégsem mehetek ki. Az akkori rend szerint megkértek egy-két dologra, hogy ezt-azt hozzak majd haza. Természetesen ezek illegális információk lettek volna, amire én azt mondtam, hogy szó se lehet róla. Nem engedtek ki. 1974-ben a Távközlési Kutató Intézetben dolgoztam, ahol egy vezető egyszer megkérdezte, hogy miért nem megyek én ki. Hát mondtam, miért. Ezen ő annyira meglepődött, hogy azt mondja, hát majd ő elintézi. Elintézte.

Esztó Zsuzsanna: Egyetlenegyszer tudott telefonálni egy fél év alatt. Életünk legkeményebb időszaka volt. De olyan hasznos volt számára, hogy eldöntöttük, ennek így kellett lennie.

Roska Tamás: A 80-as évek elején Magyarországon nagyon fontos kormányzati cél volt, hogy a kutatók olyan programokban vegyenek részt, az elektronika, számítástechnika csúcstechnológiájában, ahonnan a legfontosabb információkat át lehet konvertálni, át lehet vinni a Szovjetunióba. Ebben néhányan jeleztük, hogy nem kívánunk részt venni, így lettünk persona non grata. Így kerültünk akkor ide, a SZTAKI-ba, ahova Vámos Tibor fogadott be. A Távközlési Kutatóintézetből érkeztünk, ahol a hatvanas-hetvenes években hihetetlenül nagy kutatás-fejlesztés volt. Ez az intézet ebben az időben Közép-Európa talán legerősebb elektronikai, távközlési kutatóbázisa volt. Ennek a kutatásnak meghatározó alakja volt Csurgay Árpád professzor úr. Mi akkor kihátráltunk ebből a nem túl nemes feladatból, amit az. akkori kormányzat ránk szabott, és így jutottunk egy nagyon-nagy kutató laboratóriumból ebbe a néhány kis szobába, föl a várba, a volt clarissa kolostor helyén a SZTAKI-ba. Ez valóban oázis volt, az egész elektronika, számítástechnika történetét újratanultuk. Ez a másfél-két év egy teljesen szabad kutatási lehetőséget teremtett ebben a kellemes, csendes környezetben. Végiggondolhattuk, hogy mi lesz a következő évtizedben a fejlődés.

Ott elkezdtük újra tanulni a szakma alapelemeit. Másfél év alatt egyszer csak észrevettem, hogy az akkor feljövő neuroszámítógép-terület egy csomó részéhez én értek, hiszen korábban a nemlineáris rendszerek kvalitatív elméletében már hasonló dolgokkal foglalkoztam. Akkor ragadott meg a neuroszámítógépek irányzata. Ekkor került nemsokára a kezembe Hámori-József professzor úr könyve, a “Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal". Ez engem akkor nagyon izgatott. Beleolvastam, hogy az agy két féltekéje mit csinál. Addig soha nem tanultam neurobiológiát, és nem igazán tudtam az agykutatásról. De annyira megragadott, hogy gondoltam, ezt előbb-utóbb el kell olvasnom. Egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet. Úgy éreztem, hogy megtaláltam egy olyan alapelvet, a természetnek egy olyan csodálatos konstrukcióját, amely alapja lehet egy újfajta számítógép-elvnek. Ez pedig az agy két féltekéjének a munkamegosztása, ami nagyon leegyszerűsítve úgy szól, hogy van egy (többnyire a bal oldalt levő) félteke, amelyik logikai következtető, tehát hosszú következtetésekkel jut el az új felismeréséig. És van egy másik (jobbfelőli) oldal, amely az egyszerre megragadás, a képi megragadás, az intuíció helye. Ebből született pár hónap múlva a duális, majd később analogikainak nevezett számítógépelv. Ezután, 1988 nyarán meglátogatott Chua professzor úr, akinek elmondtam, mivel foglalkozom, ő meg elmondta, hogy most készülnek publikálni egy új dolgozatot, a celluláris-neurális hálózatokról.

Prof. Leon O. Chua - Berkeley Egyetem Kalifornia: Az eredeti CNN, melyet én találtam fel egy hallgatóval együtt, valójában egy igen elvszerű számítógép volt. Egyáltalán nem büszkélkedhetett túl nagy teljesítménnyel. Akkor lépett előre, amikor Roska professzor úr előállt csodálatos ötletével, az univerzális CNN számítógéppel, amit lényegében ő alkotott meg.

Roska Tamás: 1992-ben megalkottuk a Analogikai Celluláris Számítógépelvet, azt az újfajta számítógépet, amelyiknek az elemi műveletei, hullámok, téridőbeli jelenségek, úgy, mint például az agy egy csomó részében, a látórendszerben, valamint a retinában is. Akkor még csak egy olyan chip volt, ami mondjuk egy nagyon egyszerű elemi utasítást 6 x 6-os processzor tömbön volt képes megoldani. Ebből kellett eljutni egy tárolt programú, sokezer processzort tartalmazó számítógéphez. Ez elég nagy figyelmet keltett a San Francisco Chronicá-ban, amelyik az egyik legnagyobb újság volt a Szilíciumvölgyben. Egész oldalas cikk foglalkozott ezzel, két aspektusból. Az egyik maga az új számítógép-elv: egyszer csak kiderül, hogy van olyan számítógép is, ami ugyanúgy tárolt programú, ugyanúgy programozható, de az elemi utasítása egy tér-időbeli hullám. A másik pedig: akkor találkoztunk Frank Earbyn professzor úrral, aki a retinakutatás világhírű alakja, akit nagyon megragadott ez a modell. Azt mondta, hogy ezt tulajdonképpen egy neurobiológusnak, egy retinakutatónak kellett volna föltalálnia, mert ez olyan, mint egy retina.

Roska Botond: Az agyban a retina áll legközelebb ezekhez a chipekhez, hiszen ha kivesszük, a retina, maga is ugyanúgy néz ki, mint egy chip. Ez egy kis lapocska, amiben rétegek vannak, és abban az analóg chipben, amit az édesapámék feltaláltak, szintén rétegek vannak. Itt az egymással közel levő neuronok egymással beszélgetnek. A chipen is közel levő analóg processzorok egymással beszélgetnek. És ezért, mert a struktúrája hasonló, olyanná lehet esetleg programozni a chipet, ami hasonló dolgot csinálhat, mint a retina.

Roska Tamás: Úgy is gondolhatjuk, hogy minden kis képponthoz, a retinánk szinte minden kis fényérzékelőjéhez tartozik egy kis számítógép, és a lokális minden kis számítógépnek van analóg memóriája és logikai memóriája is, és így tovább. Az igazi előnye a mi technológiánknak - úgy érzem - a bonyolult, zajos mozgó világban fölfedni mozgó képeket. Két évvel ezelőtt az Intel cég kihozott egy tízezer Pentium processzoros szuperszámítógépet, aminek 2 m² az összes szilíciumfelülete. Ehhez hasonló teljesítményt ér el a mi chipünk, 1 négyzetcentiméternyi felületen.

Nekünk olyan komplex feladatokat kell találni, amit valós időben már nem tud megoldani az 1 gigaherzes, meg majd a 10 gigaherzes Pentium sem, hanem csak a mi chipünk. Hát, ez az az irány, amiről most szó van. Bármennyire igyekeztünk írásban is közreadni, hogy ez még nem látóprotézis, óhatatlanul fölmerül (már csak a vágy szintjén is), hogy előbb-utóbb lesz egy protézis, egy chip, amit beültetnek, és akkor a vakok látni fognak. Ebben az irányban óriási erők mozognak mind Európában, mind az Egyesült Államokban. Az elektronika-számítástechnika és az idegtudományok együttműködésének koronája lesz, ha egyszer ezt meg lehet csinálni.

12-13 év óta sok időt töltöttem kinn, Berkeley-ben, Kaliforniában, évente átlagosan 4 hónapot. Minden kötelezettség nélkül szabadon kutathattam. Ráadásul a világ egyik legjobb helyén, a Szilícium-völgyben, ahol az élet a szakmai, kutatási és tudományos élet - ritmusa sokkal nagyobb. Kaptam egyszer professzori felkérést Berkeleyből. Chua professzor írt, hogy menjek ki állandó professzornak. Akkor közel voltam ahhoz, hogy ezt elfogadjam. De Eötvös Loránd írta valahol, hogy a tudománynak nincs hazája, de a kutatónak van. Hát ez is egy fontos szempont.

1990-ben egész véletlenül úgy adódott, hogy az egyik kezdeményezője lehetettem annak, hogy a Pázmány Egyetem újra kibontakozzék. 1992-ben a veszprémi egyetem rektora megkért, hogy egy új fakultást szervezzek, a műszaki informatika szak akkor kezdődött Magyarországon, aztán egyszer elindult a Műegyetemen is. Három évvel ezelőtt pedig ez az új információs technológia kar megalakult a Pázmány Egyetemen, ahol olyasmit tudunk csinálni először Európában, ami csak egy-két amerikai egyetemen van, hogy összekapcsoljuk az elektronikai, számítástechnikai mérnökképzést az élő tudományokkal.

Nemrég kaptam meg a világ egyes számú bankárának, Alan Greeraspannak egy előadás-átiratát. És az valahogy így szól: 21. század valósága koncepcióvezérelt gazdaság. Ahhoz, hogy olyan fiatal szakembereket neveljünk, akik ebben a koncepcióvezérelt gazdaságban sikeresek lesznek, ezeknek a fiataloknak ismeretekre kell szert tenniük. Olyan tárgyakat kell tanulniuk, mint például matematika, fizika, ez természetes. De gazdaság, meg nyelvek, történelem, filozófia, művészet, képzőművészet. Majd azt írja, hogy Mozart D-moll zongoraversenyének hallgatása hasonló élményeket kelt, mint egy szép matematikai tétel megismerése. Tehát egy olyan multidiszciplináris műveltségre van szükség, amely szélesebb körben fogja át egyrészt az emberi tudást, másrészt pedig az emberiséget magát.

Az emberről alkotott kép sokféle. A családban ez a három kérdés a művészet, a tudomány és az emberről alkotott kép. Péter fiam pap, ő teológiából doktorált. Botond természettudományt csinál neurobiológiából. Feleségem zongoraművész. Lányomnál a művészet és a humán tudományok kapcsolódnak. Azt hiszem, hogy ez egy nagy titok. A művészet, a tudomány és az emberség együtt legyen, és természetesen e mögött a megértésünk. Maga a megértés is egy hihetetlenül gazdag dolog.

Hajlamosak vagyunk mai korban azt hinni, hogy csak az az igaz, amit a természettudományok megmutatnak. Nem. Ha meghalljuk a Mozart Requiemjét, akkor tudjuk, hogy ez igaz. Vagy, ha elolvasunk egy Arany-verset, vagy ránézünk egy Munkácsy-képre, akkor tudjuk, hogy ez igaz. Vagy, ha látunk valakit, aki a családját nemes értékekre neveli, akkor tudjuk, hogy igaz.

Úgy érzem: ez a három oldala az igazságnak meghatározó, és ezek nem egymásba skatulyázottak, ezek külön világok. És úgy érzem, ez az ember világa.

__________________________