Melyek a legrégibb gyermekkori emlékeim? A hidak, a gyönyörű hidak. Szülővárosom, Budapest egy folyó, a Duna két partján épült. Laktam a Tiberis, a Temze, a Hudson, a Rio Grande mellett, de egyik sem ébreszt olyan melegséget bennem, mint a Duna gyönyörű hídjaival.

Legrégibb a Lánchíd, a tizenkilencedik század csodája; két végén két-két oroszlán vigyáz rá. Apám, úgy nyolcvan évvel ezelőtt azt mesélte, hogy amikor az oroszlánokat felállították, ünnepséget rendeztek a szobrász tiszteletére. És akkor jött egy kisfiú, aki furcsának nyilvánította az oroszlánok száját. A szobrász állítólag öngyilkos lett, mert szégyellte, hogy az ásító oroszlánoknak elfelejtett nyelvet csinálni.

A modern, elegáns Margit-híd kiágazik a Duna egyik szigetére. Ott, annak a kolostornak a romjai között játszottam, ahol régen egy királylány élt és meghalt. Születésem előtt egy évvel a nagy magyar költő, Ady Endre verset írt Szent Margitról. Ebben lefesti a később szentté avatott fiatal hercegnőt, aki menekül apja féktelen, durva barátai elől, és egy Nyugatról jövő gyengéd trubadúrról álmodik. Az utolsó sorok szívbe markolóak:

Az észak-déli irányban folyó Duna elválasztja egymástól a modern Pestet az ősi Budától, ahol a korai magyarok egykor várat építettek. Kiskoromban, apámmal és Emmi nővéremmel majdnem minden vasárnap sétáltunk a Budai-hegyekben. Anyám nem jött velünk, ekkor kezdődött izületi gyulladása, ami később kezét és lábát megbénította.

Élénken él emlékezetemben a kis Temes folyó is, mert édesanyám ennek a partján, a Budapesttől távoleső Lugoson nevelkedett. A Temes északi partján állt nagyszüleim háza, velük szemben a másik oldalon, a város főterén a görög ortodox templom. Jól emlékezem a házra, a kis kútra az udvaron, ahonnan a vizet hoztuk. Legkedvesebb emlékeim mégis a maisodik emeleti erkélyhez fűződnek: onnan csodás látványt nyújtott a mindennapos jövés-menés, a főtéri piac nyüzsgése.

Nyaranként - júliusban és augusztusban - családunk dajkával vagy nevelőnővel együtt elhagyta Budapestet. Nagyon régi emlékem az 1910-ben Balatonon töltött nyár. Két és fél éves koromben büszke voltam szókincsemre, az igazán, igazán vagy igen, igen szavakat ismételtem szüleim csodálatára. A két évvel idősebb Emmi nővérem - aki most a család krónikása - szerint szüleim korábban aggódtak némaságom miatt. Azt is elmondja, hogy az igazán szót németes hangsúllyal ejtettem ki. Anyám otthon németül beszélt, ez a kétnyelvűség nehézséget jelenthetett számomra.

A következő nyarakat a hegyekben töltöttük, 1913-ban az osztrák Dolomitokban fekvő, Innsbruck melletti Toblachba utaztunk. Itt szüleim elhatározták, hogy kocsival kirándulunk a “Drei Zinnen" (Három Orom) hegyre. Néhány órát kellett kocsiznunk, többször le kellett szállnunk, mivel a lovak nem bírták a terhet hegynek felfelé.

Ez alatt a vakáció alatt volt az első mélyreható élményem. Anyám szülei látogattak hozzánk egy bérelt automobilon. Ezzel ugyanaz az út a Drei Zinnenre csak harminc percig tartott, még leszállnunk és gyalogolnunk sem kellett. Azt hiszem akkor kezdődött tiszteletem a technika vívmányai iránt.

Ez a szünidő azért is emlékezetes számomra, mert nem abba lakásba tértünk vissza, amelyikből elmentünk¹. Apám ügyvéd volt, irodája a lakásunkon, a városközpontban lévő kormányhivatalok közelében volt. Az új lakásunk, amelybe a vakációról visszatértünk 1913-ban egy színes homlokzatú, sokbejáratos vadonatúj hatemeletes házban volt, amely palotaként él emlékezetemben. A gyermeki szem nagyítólencseként működik.

Az új lakás² mintegy két sarokra volt a régitől, de innen sokkal szebb volt a kilátás. Az egyik ablakból a Duna túlsó partján emelkedő Budai-hegyeket, köztük a legmagasabbat, a János-hegyet láthattam. A lakás legszebb helyisége apám irodája volt, innen a Szalay-utcai tűzoltóságot láttam, ahol a tűzoltók a “ló nélküli" nagyon szép vörösre festett kocsikon az automatikus létrákat emelték és süllyesztették.

Ifjúságom nagyobb részét ebben a lakásban töltöttem, amely a Legfelsőbb Bíróság épületének közvetlen közelében volt. Szemben volt a Parlament, közben a nekünk nagyon kedves park, amelyben a nővéremmel gyakran játszottunk. A Bíróság főbejárata feletti Justicia Regnorum Fundamentum latin felirat hirdette, hogy az állam talpköve az igazságosság.

Ma már világos előttem, hogy akkoriban nem minden magyarnak jutott ki ebből az igazságosságból. Magyarország iparosodásnak indult agrárország volt. Buda és Pest 1873-ban történt egyesülésétől 1913-ig terjedő időszakban Budapest lakossága háromszorosára, egy millióra nőtt. Szüleim több százezer emberrel együtt ezekben az években költöztek az ország fővárosába. Középosztályhoz tartozó értelmiségiként kényelmesen éltünk, de a lakosságnak a mezőgazdaságban dolgozó többsége csak az év egy részében kapott munkát és borzasztó nyomorban élt.

Apám liberális gondolkozású volt, hitt a demokráciában és abban, hogy a nép életszínvonalán javítani kell, de a politikai életben nem vett részt. Tartózkodó, higgadt, nyugodt természetű ember volt. Nem azonosította magát egyik párt programjával sem, a jó kormányzás elveit próbálta megfogalmazni - magyarul, de olykor latin szavakat is használt.

Az Osztrák-Magyar birodalom, mint az akkori politikai világ általában, az írj és a régi között ingadozott és többször háborúskodott. Az első konfliktusra csak halványan emlékezem, ez a Balkánon játszódott le 1912-ben, amikor Görögország, Bulgária, Szerbia és Montenegro felkelt a török birodalom ellen. Családunk aggódott, mert ebben az időben Magyarországon a férfiakat 42 éves korig mozgósíthatták. Apámnak ehhez még egy éve hiányzott, és ha Magyarország belépett volna a háborúba, akkor neki is be kellett volna vonulnia. Szerencsére Magyarország nem avatkozott be, így apám otthon maradt.

Élénken él emlékezetemben, hogy amikor öt éves koromban tükröt kaptam, apám megmutatta, hogyan kell a napsugarakat a mennyezetre irányítani. Ez nekem nagyon tetszett, órákig játszottam vele, míg egyszer csak csöngettek, az apám nyitott ajtót. Amikor visszajött, elvette tőlem a tükröt: véletlenül szemben, a Legfelsőbb Bíróság egyik bírájának kopasz fejét világítottam meg vele. Szüleim nem voltak szigorúak, nevettek a “bűnömön", amely engem mégis nagyon nyomasztott. Kicsi koromban szinte krónikusan rossz volt a lelkiismeretem. Nem hiszem, hogy ennek valami alapja lehetett, de sokszor aggódtam, hogy esetleg megsértettem valakit.

Anyám aggodalmaskodó természetű volt, úgy látszik, őt utánoztam, de volt olyan eset, amikor ettől függetlenül féltem valamitől; például a sötétben - annyira, hogy néha most is meglep, hogy már nem félek. Hét éves koromig éjjel a szüleim minőig égve hagytak egy lámpát a szobámban.

Anyámhoz fűződő legrégibb emlékem Beethoven-szonátákhoz kapcsolódik. Körülbelül másfél méter magas, kis asszonyka volt, és nagyon szépen zongorázott. Azt hiszem, mielőtt apámmal találkozott, hívatásos zenész szeretett volna lenni, de nem volt elég önbizalma, hogy nagyközönség előtt fellépjen. Nem volt hajlandó máshol muzsikálni, mint a családi körben.

Zene iránti rajongásomat anyám zongorázása keltette fel, a hegyek szeretetét apám ültette el bennem, de a matematika iránti érdeklődésem a sajátom. Nincsenek pontos emlékeim, de már igen kicsi koromban arra törekedtem, hogy megértsem a dolgokat. 1912-ben csak négy és féléves voltam, de mikor visszajöttünk a nyaralásból, a számokon törtem a fejemet. Este, lefekvés után titkos játékkal szórakoztam. Azt már tudtam, hogy egy perc hatvan másodperc, és elkezdtem kiszámolni, hogy hány másodperc van egy órában, egy napban vagy egy évben. Izgalmamat csak fokozta, hogy minden alkalommal más eredményt kaptam.

Miért lehet egy gyereknek ilyen furcsa passziója? Senki sem ajánlotta nekem, és sohasem beszéltem róla, csak amikor középkorú lettem. Talán lázadás volt a lefekvés kényszere ellen? Vagy pedig a sötétségtől való félelmemet akartam elűzni vele? Az is lehet, hogy a számok azért vonzottak, mert ha hibázunk, ki lehet javítani, vagy mert a szavak zavarba ejtettek, amikor beszélni kezdtem. Bármi is az oka, de amennyire emlékezem, első vágyaim közé tartozott, hogy megtaláljam a világban a szabályszerűséget. Ennek az volt a következménye, hogy már nagyon fiatalon jól megtanultam fejben számolni.

Egy gyerek még nem tudja, hogy napjai és éjszakái hogyan állnak össze évekké, amelyek meghatározzák, hogy képes lesz-e majd beilleszkedni a világba. A szellemi függetlenség talán örökölt jellemvonás, az is lehet, hogy ez a fiatalokat általánosan jellemzi, de kevesen őrzik meg felnőttkorukra. Nem tudjuk, hogy a szellemi önállóság sikereket vagy kudarcokat hoz majd - esetleg mindkettőt - arról azonban már nagyon fiatal korom óta megbizonyosodtam, hogy a számokban megtaláljuk a következetességet.

1988 végén felhívott Marx György, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat elnöke. Meghívott egy magyarországi látogatásra. Mint minden emigráns, én is arról álmodoztam, hogy viszontláthatom szülőhazámat. Számos emigráns, köztük Wigner Jenő barátom is már a magyar kommunista kormány liberalizációja alatt hazalátogatott. Velük ellentétben én maradtam a vasfüggöny innenső oldalán.

Nem volt könnyű a döntés, amit a következő eset is mutat: 1975-ben a budapesti Minta-Gimnázium, ahol érettségiztem³, találkozót szervezett hajdani osztályunk részére. Gyermekkori barátom, Keszthelyi Nándi és más volt osztálytársam telefonon hívott a találkozóra, és hozzátették: “Ha nem fogadod el a meghívást, megmondunk Grögernek és Martosnak. " (Latin-, illetve fizikatanárunk, mindkettő szigorú fegyelmet követelt meg és gyakran keményen büntettek bennünket.) Néhány tréfás szót váltottunk még, de én nem fogadtam el a meghívást. Két nap múlva két biztonsági tiszt keresett fel engem a Livermore Nemzeti Laboratóriumban és érdeklődtek: kicsoda Gröger és Martos. Amíg hazám nem szabadult fel a kommunista uralom alól, nem akartam viszontlátni.

Marx György telefonhívása idején már vége volt a kommunista uralomnak, így 1990. december 1-jén, több mint 54 év után egy hétvégére Budapestre érkeztem.

Budapesten lenni szívszorító érzés volt; megint otthon voltam. Elutazásom előtti napon értesítettek, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választott. Hihetetlen volt számomra a szívélyes és lelkes fogadtatás. Életemben először esett nehezemre megtartani előadásomat; alig bírtam megszólalni a feltoluló érzésektől.

Szerettem volna, ha Mici is eljön Magyarországra; néhány hét múlva, 1991. január végén el is jött velem kétheti tartózkodásra. Végiglátogattuk a régi kedves helyeket, hajdani lakásainkat, iskolainkat, elmentünk a Városligetbe, ahol a szerelmeseknek még mindig ugyanaz az óra mutatta az időt, mint amelyik Midnek és nekem - hatvan évvel azelőtt. Néhány dolog látszólag megváltozott: Az a ház, ahol gyerekkoromban laktam, kisebb és kevésbé elegáns volt, mint ahogy emlékeimben élt. Az utcák kissé kopottnak tűntek, de nagyon szimpatikus volt az emberek lelkesedése.

Ellátogattunk Debrecenbe is, ott az egyetemen többszáz főnyi hallgatóságnak tartott előadásom alkalmából melegen üdvözöltek. Elmentünk együtt Mátrafüredre, ahol fiatal korunkban még (formailag) “külön" vakációztunk. Ötven év után igen nagy örömet okozott, hogy ifjú éveink kedves helyeit végigjárhattuk, de még nagyobb öröm volt, hogy ezeket Micivel együtt látogathattuk meg. Mindketten nagyon szerencsésnek éreztük magunkat. Szülőföldünk túl volt a nyomasztó éveken, és láthattuk, hogyan tér magához.

Mici egészségi állapota miatt ez volt az utolsó közös látogatásunk. Mindeddig sikerrel küzdött az emlőrák ellen, túlélte az agytumort (és a műtétek utáni gyógyszeres kezeléseket), a tüdőbaj azonban veszedelmesebb ellenségnek mutatkozott: 2000. június 4-én 91 éves korában befejezte életét. Nem lehet túlbecsülni azt az odaadó szeretetet és gondoskodást, amellyel hetvenhat éven (feleségként hatvanat éven) keresztül körülvett engem.

Magyarországi látogatásaim - az első, a második és a további öt (az utolsó 1996 októberében volt) - nem csupán személyes jellegűek voltak. A Marx Györggyel folytatott első telefonbeszélgetésem után riportokat közvetített velem a magyar rádió, és cikket írtam az atomreaktorokról a Fizikai Szemlének. Felkértek, hogy a műszaki dokumentáció áttanulmányozása után ellenőrizzem a szovjet építésű Paksi Atomerőmű biztonsági rendszerét. Már első látogatásom második napján az üzem akkori igazgatójával, Pónya Józseffel megvizsgáltuk a magyar reaktorokat. Ezek második generációs nyomottvizes egységek és a világ legbiztonságosabb kommerciális reaktorai közé tartoznak.

Az üzem bejárása után megkérdeztem, hogyan ellenőrzik az acél reaktortartály sértetlenségét. A műszakiaktól minden kérdésemre azonnali választ kaptam. A tartályt a cseh Skoda Művek szállította (az üzemnek félévszázados tapasztalata van kitűnő minőségű acél gyártásában). A reaktor közepébe ugyanilyen acélból készült lemezeket tesznek, kitéve őket az intenzív neutronsugárzás hatásainak. Ezeket meghatározott időközönként kiemelik és megvizsgálják. Így megelőzhetik a biztonsági reaktorfalban bekövetkező váratlan károsodást. A válaszok pontossága arra mutatott, hogy a paksi műszaki személyzet kitűnő a képzett szakemberekből áll. A paksi reaktorok tervezése kitűnő, a működése elsőrangú, boldog voltam, hogy ezt a nyilvánosság előtt is megállapíthattam.

Nem állítom, hogy Magyarországon egyáltalán nem félnek a nukleáris ügyektől, de szerintem sokkal helyesebben ítélik meg itt a helyzetet, mivel kitűnő a természettudományos oktatás. Egyik látogatásom alkalmával Tóth Eszterrel, a Lauder Iskola fizikatanárával találkoztam. Eszter is jó barátom lett, nemcsak Magyarországon, de az Egyesült Államokban is több alkalommal találkoztunk. Elmondta, hogy Magyarországon a középiskola utolsó évének második felében tananyag a nukleáris ismeretek. Sok gimnáziumnak a szokásos fizikafelszerelés mellett Geiger-számlálója is van, ezzel mérik a radioaktív sugárzást közvetlen környezetükben. (A nyolcvanas évek elején szovjet katonáktól olcsón lehetett Geiger-számlálót vásárolni. Ezeket csatlakoztatták az iskola egyszerű számítógépéhez.)

Élveztem, amikor Eszter elmesélte a következő történetet. Egy reggel, körülbelül egy hónappal azelőtt, hogy a csernobili baleset radioaktív felhője elérte Magyarországot, a tanulók a számlálóval a háttérsugárzás nagyságát mérték. Akkor a számláló negyven beütést regisztrált percenként. Most viszont megdöbbentek, mert az érték háromszoros volt. A diákok észrevették, hogy az. ablak zárva van, ezért gyorsan kinyitották. A számlálási sebesség azonnal leesett percenként harmincra. A hétvégi szünet folyamán a zárt teremben az épület falából, talajából kiszabadult természetes radioaktív gáz, a radon halmozódott fel, annak leányelemei okozták az aktivitástöbbletet.

A csernobili balesetből származó sugárzás a volt Szovjetunió területén kívül sehol sem volt jelentékeny, nem haladta meg azt a szintet, amit egy átlagos repülőúton kapnak az utasok. A baleset utáni időszakban Európában 50000 abortuszt hajtottak végre. Magyarországon az abortuszok száma nem növekedett, az egészséges csecsemők aránya ugyanakkora volt ezekben a hónapokban, mint azelőtt. Ez a kitűnő magyar természettudományos oktatásnak köszönhető. Európa más tájain 50000 potenciális élet veszett el ily módon, de ez nem a Csernobil-balesetnek, hanem kizárólag a tudatlanságnak tulajdonítható.

Tóth Eszter érdekes felmérést végzett a Mátra hegység egy 2600 lakosú falujában. Itt a házak mintegy negyedében olyan magas radonszintet észleltek, amely kettő-négyszerese volt annak, amit az atomerőművekben dolgozók számára felső határként előírnak. Eszter diákjaival házról-házra járt, és a radontartalom meghatározására detektorokat helyezett el. Az eredmény egyrészt függött attól, hogy a ház aljzatában voltak-e repedések (ez ugyanis elősegíti a radon feláramlását), másrészt pedig, hogy a lakók a szellőztetést vagy pedig a fűtési költségen való takarékoskodást tartották fontosabbnak. A házakat a bennlakókat ért sugárzás alapján négyes skálán osztályozták.

Ezután felkeresték a falu orvosát, és érdeklődtek a falu egészségi helyzetéről. A házak levegőjének radontartalmát hosszú időn át mérve korrelációt határoztak meg a rákos esetek száma és a házakban mért radonszint között. Az volt az érdekes, hogy U-alakú görbét kaptak, a nagyon alacsony és nagyon magas sugárzást kapott emberek között több rákos eset fordult elő, a görbe középső részéhez a vártnál kevesebb rákos megbetegedés tartozott! A néhány száz lakoson végzett mérések eredményei arra mutattak, hogy közepes szintnél immunhatás jelentkezett.

Megkérdeztem Esztertől, hogy folytatja-e a programot? Azt válaszolta, hogy boldogan tenné, de nincs rá anyagi fedezete. Miután megtudtam, hogy milyen összegről van szó, egy magyar környezetvédő csoport születésnapom alkalmából átadta neki a szükséges 3000 dollárt. Ezután Eszter és tanítványai kétszáz település 9000 lakásában végzett méréseket. A legutóbbi cikkében közölt eredmények megerősítették, illetve tovább finomították feltevéseit. Engem lenyűgözött a magyar természettudományos oktatás magas színvonala.

Magyarországi látogatásaim alkalmával sok előadást tartottam, gyakran kaptam dicséretet szép magyar kiejtésem miatt. Ezt az évek során kialakított gyakorlatomnak köszönhetem. A magyar nyelv hozzájárult ahhoz, hogy boldog házas életet éltünk, de abban is segített, hogy elsimítsam a viszályt, ha Mici valamiért neheztelt rám.

Nagyra becsülöm a magyarországi meleg fogadtatást, különösen jól esett a kiemelkedő tudósok szeretete. Elsősorban Marx Györgynek, kedves barátomnak szeretnék köszönetet mondani. Sok kitüntetést kaptam, két helyen is (az Eötvös Egyetemen és a Debreceni Egyetemen) díszdoktorrá választottak. Göncz Árpád a Köztársasági Érdemrenddel tüntetett ki. Egy másik alkalommal, mivel úgy értékelték, hogy hozzájárultam Magyarország jó hírének növeléséhez a világon, megkaptam a “Bene Meritus De Hungaricum Fama Agenda" kitüntetést. Utolsó látogatásomkor Horn Gyula, Magyarország miniszterelnöke, aki korábban külügyminiszterként megnyitotta a határt a keletnémet menekültek előtt látott vendégül. Úgy éreztem, hogy hősként ünnepelnek Magyarországon. Nagyra becsülöm ezt a kedvességet, boldog vagyok, hogy látom Magyarország demokratikus átalakulását. Büszke vagyok szülőhazámra.

__________________________________