Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 2002/10-11. 293.o.

KÉP A FALON

A Wigner-Polányi kapcsolat

Palló Gábor
MTA Filozófiai Kutatóintézet

Wigner Jenő szobája az 1980-as évek elején a princetoni egyetem folyosójára nyílt. A szoba tágas, világos, de túl spártai. Nincsenek jelen sem a nagy tudós szellemének, sem a híres ember fontosságának jelei. Minden személytelen: rend, tisztaság, kevés tárgy, csak az íróasztal melletti falon lóg néhány bekeretezett fekete-fehér fénykép. Talán három vagy négy. Köztük Rátz Lászlóé, mellette Polányi Mihályé.

Ez volt az első alkalom, hogy interjút készítettem Wigner Jenővel. Miután kikapcsoltam a magnót, megkérdeztem, nincs-e néhány régi levele, mely beszélgetésünkkel összefügg. Valahonnan előhalászott egy vacak sárgás papírdobozt, benne rendezetlen régi papírok. Azt mondta, a folyosó végén találok egy fénymásoló gépet, odaszól, hogy az ő számlájára engedjék használnom. Ebben a dobozban találtam meg Polányi Mihállyal folytatott levelezését. Később az American Institute of Physicsben további darabokra bukkantam, még többre a Polányi Archívumban, amelynek másolata a Polányi Társaság jóvoltából az MTA mikrofilmtárába került. A levelezés kitesz vagy 150-200 oldalt. Többsége persze találkozók szervezése, nem nagyon érdekes értesítések. Sok passzus azonban nagyon érdekes: megvilágító erejű.

Polányi több, mint tíz évvel volt idősebb Wignernél: 1891-ben született. Orvosként végzett Budapesten, majd Berlinbe költözött. A Kaiser Wilhelm Institut für physikalische Chemie und Elektrochemie osztályvezetője lett immár mint első osztályú kémikus. Innen 1933-ban költözött Manchesterbe, ahol 1947-ig működött a fizikai kémia professzoraként a lehető legnagyobb elismertséggel. Ekkor mégis szakterületet változtatott: régi vonzalmainak megfelelően filozófus lett. Ismét nagy érdeklődést, de persze széleskörű bírálatot is kiváltó munkásságot folytatott egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig. A külföldre került nagy magyar tudósok egyik vezéregyénisége volt.

Wigner 1963-ban ezt mondta Polányival való megismerkedéséről a híres tudományfilozófusnak, tudománytörténésznek Thomas Kuhnnak:

"A gyárban, ahol apám dolgozott, volt egy okos vegyészmérnök, nem tudom hallott-e róla - Paul Beer. Ő írt Polányinak, hogy levélben bemutasson. Polányi meghívott a házukba, ahol megismerkedtem Markkal. Csodálatos élmény volt számomra. Polányi és Mark egész este vitatkozott és én csak ültem. Ki se nyitottam a számat." (American Institute of Physics, Niels Bohr Library, Sources for the History of Quantum Physics, 1963. december 3.)

Wigner végül Hermann Marknál készítette el szakdolgozatát és Polányi lett a doktori témavezetője. Bizonnyal erre az időszakra tehető Wigner ismerkedése a szimmetriával; szakdolgozatában a kén réteges szerkezetével foglalkozott, Berlinbe is a KWI-ben dolgozó krisztallográfus, Weissenberg hívta meg egy kristályszimmetria-probléma megoldására. Közben fokozatosan sodródott a legtisztább elméleti fizika felé. Erről az időszakról így emlékezett Wigner a Kuhnnak adott interjúban:

"Doktori disszertációmat Polányinál csináltam. Már tudom, hogy óriási filozófiai hatást gyakorolt rám. Különös történet esett meg később. Tettem egy megfigyelést, amelyet Polányi még nem is tudott, mégpedig azt, hogy asszociációs reakció nem lehetséges, mert a két részecske relatív mozgásának energiája kontinuus és a molekula végállapota diszkrét. Ezért a pontos illeszkedés valószínűsége lehetetlen. Ezt a megfigyelést tettem és elmondtam Polányinak. Polányi figyelt, de ahogy később elmondta, nem értette meg. Megkérdezte, mi a helyzet a molekula kinetikus energiájával. Azt válaszoltam, hogy a molekula kinetikus energiáját a lendület és a tömegközéppont felől kell nézni. Nos, én értettem, de ő valahogy nem, és nem erőltettem a dolgot. Alapjában túlságosan szerény voltam, mert nagyon jelentős megfigyelésről volt szó. Egyik nap Polányi visszatért az ügyre: "Nagyon sajnálom; ezt a dolgot, amiről mindig beszélt, épp most hallottam egy előadásban Borntól és Francktól. Nagyon sajnálom. Mondtam nekik, hogy ugyanerre a gondolatra jutott, de kiderült, hogy cikküket már beküldték, és nem lehet semmit tenni. Nagyon sajnálom. Nem tudom, miért nem értettem meg." Azt hiszem, azért nem értett, gondolom ma, mert az ember nem ért egy fiatalembert, aki forradalmi jellegűt mond.

Tulajdonképpen nagyon jó, hogy nem értett meg, mert újra átgondoltam a dolgot. "Hogy is van ez? Igazából ezek reagálnak és asszociálódnak is." Azután Polányi és én - azt hiszem, becsületesebb megmondani, hogy ez az én munkám volt, Polányi biztosan egyetértene vele. Elgondolkodtam, hogyan lehet, hogy ugyanúgy reagálnak és kiépítettem egy elméletet, amely szerint a vonalnak van bizonyos szélessége és ezt a szélességet különös és teljesen helytelen módszerrel kiszámítottam, de az eredmény véletlenül helyes lett. Két módszerrel is elvégeztem a számítást és ugyanazt az eredményt adták. Mindkét számítás megalapozatlan volt, mert ebben az időben nem létezett alap az energiaszint szélességének kiszámítására. De én meggyőztem magamat, hogy ez a helyes érték. A két számítás egymástól független volt!... Ez volt a doktori disszertációm. Végül Volmer bírálta el és kételkedett, de én meg voltam győződve az elmélet helyességéről." (1963. november 21., interjú Kuhnnak)

A fennmaradt levelezés azonban csak később kezdődik, 1933-ban, amikor Wigner már jobbára Amerikában élt, Polányi pedig éppen Manchesterbe költözött. Ezek a korai levelek inkább a mindennapok zaklatottságát mutatják, mint az intellektuális közösséget. Még politika sem sok van bennük - a lényeget mindketten tudták - szakma pedig alig. Annál meglepőbb, hogy a vérprofi Wigner már ebben az időben mennyire filozofikus és éppen Polányival osztja meg gondolatait. 1933. december 30-án már Amerikából de még németül, szigorúan magázva fejezi ki Lieber Herr Polányinak a tudomány értelmével kapcsolatos kételyeit:

"... a nehézségek, amelyeket már Berlinben oly nagyon éreztem, itt valamelyest elhalványultak. Olyan nehéz ezekről a dolgokról beszélni, azt hiszem, félünk, hogy hamis, azaz kellemetlen eredményre jutunk. Ezek a kérdések 18 éven keresztül foglalkoztattak mindannyiunkat, és azután megoldhatatlannak tekintve feladtuk, majd elfelejtettük őket. A mi korunkban, amikor az ember már nem annyira az eredményre koncentrál, még nehezebbnek tűnnek. Nevetséges butaságnak látszik, hogy újra úgy akarjuk tudni: mindennek, amiért éltünk, kultúrának, igazságosságnak, tudománynak van célja, Biztosan nem helyes azonban az sem, hogy a napi élet forgatagában el akarjuk ezt felejteni. Amikor az ember ilyesmin gondolkodik, észre kell vennie annak komikumát, hogy azok az emberek, akiknek foglalkozása a gondolkodás, kis kérdéseket tanulmányoznak anélkül, hogy az egész vállalkozás hasznosságával kapcsolatban a fejüket fájdítanák... elsősorban mi vagyunk azok, akiknek ezeket az alapkérdéseket meg kell fontolniuk, ki más is tenné, ha nem mi? ... Tudom, hogy régóta foglalkozik ezekkel a gondolatokkal, mégsem tudok semmit arról, mit gondol róluk."

Két évvel később a következő politikai jellegű megfigyelést tette Wigner mégpedig magyarul:

"Ha jól értem, amit Baldwin mond, akkor azt állítja, hogy ő hazaáruló! Tudta, hogy hazáját veszély fenyegeti, de nem tett ellene semmit (2 évvel ezelőtt), mert féltette a hatalmát. Az angol politikai helyzet tökéletes rejtély előttem, noha meg vagyok győződve, hogy a demokratikus államok fascistái, [fasisztái, P.G.] főleg a franciák tényleg saját érdekeiket messze hazájuk érdekei fölé helyezik. Csak azt csodálom, hogy a világ nem látja ezt. Itt Amerikában sok embert ismerek, akinek ez a felfogása. Téves ez?" (1936. december 8.)

A következő évben így vélekedett még mindig magyarul, de már tegeződve, Kedves Misi megszólítással:

"Egy pár év óta hátat fordítottam a nemzetgazdaságtannak, mert úgy éreztem, hogy idegenben vagyok, ahol a politikától távol kell magam tartani. Nagyon kellemetlen dolog valamivel foglalkozni és amikor mindenkit érdekel nem beszélni róla. Ez az idegen-érzésem azonban már sokkal kevésbé erős, tán egy év óta, és biztos, hogy ezek a kérdések még engem is mindennél jobban érdekelnek. Noha fenn kell tartanom azt, hogy a politikai kérdések csak részben nemzetgazdasági kérdések és legelsősorban mégis pszichológiai kérdések. És félek, hogy a Te felvilágosító tendenciád csak kisrészben oldja meg a lélektani kérdést." (1937. október 5.)

A lassan indulgató atombomba projekt idején, már a negyvenes években Wigner írt általános benyomásairól, de tényleges tevékenységéről persze egy szót sem:

"A menekültek voltak, akik elsőnek ismerték fel az új országuk elleni fenyegetés veszélyét, és a rendelkezésükre álló minden erővel megpróbálták mások figyelmét is felhívni rá. De érthető, hogy az emberek szélsőséges helyzetekben azokra kívánnak támaszkodni, akiket intuitíve saját nemzetiségükhöz tartozónak ismernek, akikkel együtt nevelkedtek és akiket gyermekkoruk óta ismernek. Nem szabad engednünk, hogy a rájuk vonatkozó intimebb tudásunk becsapjon bennünket: körülvesznek minket és mi komolyan megpróbáljuk megérteni őket.

Wigner Jenő 70-ik születésnapján
Wigner Jenő 70-ik születésnapján

Jelenleg Amerika különös keveréke az olyan embereknek, akik nem győződtek meg a veszély közeliségéről, olyanokénak, akiket meggyőztek a legutóbbi események és nagyon kevés olyannak, aki látta a dolgokat egészen kezdetektől. Ez utóbbi csoport mindent megtesz, hogy felkészítse az országot és sohasem láttam idegenellenes érzést ezek részéről." (1940. szeptember 1.)

Nem tudni miért, hosszú szünet következett a levelezésben. Semmi okunk föltételezni, hogy a viszony lazult volna; talán máshogy tartották a kapcsolatot vagy elvesztek a papírok. Mindenesetre a hatvanas évekből datálódnak a következő levelek. Ekkor már megjelentek Polányi Mihály leghíresebb könyvei, sorra születtek fontos tanulmányai. Wigner ebben az időben szintén sokat foglalkozott filozófiai kérdésekkel, amint a Szimmetriák és reflexiók (Gondolat, 1972.) címmel magyarul is megjelent tanulmányaiból olvashatjuk. A most már angol nyelvű levelek sokat segíthetnek a filozófus Wigner megértésében.

Az általában kínosan udvarias Wigner nagyon pontosan kifejezte miben nem ért egyet mesterével:

"...arra a pontra vonatkozik, amelyben gondolkodásunk különbözik. Mindketten úgy érezzük, hogy a materializmus abszurd és ebben tökéletesen egyetértünk. Azonban a te fő okod a Gestallt elméleten alapul. Egyetértek az elmélet fontos és érdekes állításaival, de az én okom a materialista filozófiával való egyet nem értésre "mélyebb szintről" ered. Azt hiszem, hogy ez körülbelül olyan érvénytelen, mint úgy tenni, mintha a mechanika megadná a választ az egész fizikára és az elektromos jelenségek a klasszikus mechanikából következnének. Két okom van arra, hogy ezt gondoljam. Az egyik teljesen ontológiai, a másik a modern kvantummechanikán alapul. Ez talán nem adja meg a teljes képet, de másfelől, nincs ok azt hinni, hogy egy korábbi, kevésbé tökéletes elmélet megadja a teljes képet." (1965. február 19.)

Ez utóbbi véleményt Wigner felfogása mutatja a biológiai életre vonatkozóan.

"Elgondolkoztam az élet kérdésére vonatkozó nézeteinken és talán kicsit jobban értem, mit nem találok teljesen kielégítőnek a te elgondolásodban. Úgy tűnik ugyanazt a megkülönböztetést teszed az élő és élettelen tárgyak között, mint a gép és alkatrészei között. Más szavakkal, te a hangsúlyt a gép céljára helyezed és ugyanígy az élőlényekben a tárgyak elrendezésének célszerűségére. Nem egészen hiszem, hogy ez tökéletesen igaz lenne az élettel kapcsolatban és, még emocionálisan sem érzem úgy, hogy kívánatos lenne a gépet egyenlőnek tekinteni az élőlénnyel. Nem emocionális szempontból úgy érvelnék, hogy csaknem minden új jelenségsor, mint az elektromosság, magerők, hő, fény, vagy teljesen új fogalmakat igényelnek leírásukhoz, vagy legalábbis új és meglepő átértelmezést a régi jelenségek terminusaiban. Semmi ilyesmit nem látok az életről folyó mostani vitában, és be kell vallanom, hogy Elsasser kicsit ködös gondolatai túlságosan konvencionálisnak tűnnek számomra.

Úgy érzem, a vágyakozások és emóciók jelenségei legalább annyira újak a mai fizika számára, mint amennyire az elektromosság volt a mechanika számára, és ezeket nem lehet majd a mai fizika fogalmaival leírni, még a mély szinttel sem, amelyekkel a gépek adekvátan leírhatók. Más szavakkal, az élet és a gépek között óriási a különbség, mert a gépek nem mutatják az akarás és az emóció jelenségeit." (1965. szeptember 14.)

Aligha volt igazságos Polányit a redukcionizmus vádjával illetni. Ha valaki, ő igazán a "szintek" mélységes különbségének híve volt. Minden esetre Polányi válaszában azt írta Wignernek:

"Nagyon örülök, hogy megmaradt filozófiai érdeklődésed, mert ez összehoz bennünket abban a törekvésben, mely kizárólagos célommá vált. Nem tudom megmondani, gondolataink meddig követnek hasonló ösvényt. Nem eléggé bízom fizikai tudásomban ahhoz, hogy az általad vizsgált problémákkal foglalkozzak, de remélem párhuzam van megközelítéseink között, mert ugyanazon igazságok felé tartunk.

Talán gondolkodásunk stílusában is van hasonlóság, mert korunk uralkodó iskoláinak ugyanazon helytelen sajátosságai ellen lépünk fel. Lehetséges, hogy a Duke környékén, ahova ellátogattál, az én egyet nem értő attitűdöm mély benyomást tett a hallgatóságra, és amikor látták egyetértésedet, megpróbálták néhány nézetedet az enyémmel azonosítani. Ez a reakció gyakran előfordul, amikor az emberek meglepődnek az új irányokon. " (1965. február 10.)

Néhány évvel később Wigner a megismerésre, ezen belül a társadalomtudományokra vonatkozó elgondolásairól írt Polányinak:

"... a természettudomány a percepció kiterjesztése. Azt hiszem, ezt a megállapítást a gestalltelmélettel kapcsolatban teszed, én viszont ismeretelméleti kérdésnek tartom. Az csoda, hogy tudomány létezik, hogy a természetben vannak szabályosságok, melyeket formulázni tudunk. Azonban ugyanilyen csoda, hogy képesek vagyunk látni és hallani, és hogy kommunikálni tudunk egymással. Gyakran említem..., milyen fontosak a csecsemőkorban tanult dolgok. És nagyon homályos, hogy hogyan is tanultuk meg őket. Még mindig nem értem, gyermekeink honnan sejtették meg, hogy a szánkból kijövő hangoknak jelentésük van, és hogyan sejtették meg ezek jelentőségét.

Hadd említsem meg, hogy már többször emlékeztettelek arra, amit Hadamard "A tudatalatti szerepe a matematikai felfedezésben" c. könyvéből tanultam. Úgy látom, a matematikai felfedezés két részből áll. Az első, amikor tudjuk az eredményt és van valamiféle intuitív tudásunk a fennálló helyzetről. A második, az elsőnél rendszerint valamivel könnyebb, amikor az ösztönösen látott helyzetet megformulázzuk és formális bizonyítékot adunk. A társadalomtudásokkal, akiket olyan jogosan bírálsz... az a baj, hogy a folyamat második részét próbálják használni az egész helyett. Ez a bírálat nem vonatkozik minden társadalomtudásra, mert sokan értik, hogy a matematikának csak alárendelt szerep juthat a társadalomtudományokban. Ez az alárendelt szerep abból a tényből következik, hogy nem léteznek használható axiómák, melyeket a bizonyítás alapjaként használhatnánk. Figyelemre méltó, milyen sok társadalomtudós nem érti, hogy matematikai igazolás nem létezhet axiómák nélkül." (1971. február 4.)

Ez az időszak, amikor Wigner elkezdett nagyon komolyan aggódni a világ akkori állapota miatt. A fenti levélben figyelemre méltó folytatása így hangzik:

"Úgy tűnik nekem, legalább olyan súlyos válságban vagyunk, mint amikor a válság a nácizmushoz vezetett. Akkoriban azt mondtam, megtanítottak minket arra, hogy nincsenek más törvények, csak a fizika törvényei. Más szavakkal: nincsenek áthághatatlan morális törvények. Amit most megtanulunk az az, hogy nem értjük az emberi motívumokat és érzelmeink alapjait. Olyan gyakran halljuk, hogy ilyen és ilyen viselkedés lehetetlen, mert a feltételezett aktornak nem fűződik hozzá érdeke. Elfelejtik azonban, hogy  v á g y a i n k n a k  n i n c s e n e k  o k a i  és szándékainknak nincs racionáléja. Néhány nappal ezelőtt a rádióban valakit Shepardról, az asztronautáról kérdeztek. Ez az ember azt mondta, nagyon egyszerű a dolog: repülni akart. Van ennél kevésbé közönséges cél és mi mégsem értjük, hogy ez egy lehetséges cél." (1971. február 4J

Egy évvel később még több aggodalom:

"Ha lehetséges, még jobban aggódom a világ miatt, mint 1937-ben és az okok nagyon hasonlóak. Vajon a fiatalság legaktívabb és legenergikusabb része szembe tud-e szegülni a csábításoknak, melyeket azok kínálnak nekik, akik a régi maradványok eltávolítását akarják és a fiatalokat azonnal hatalmi pozícióba helyeznék? Élhető vajon a demokrácia, ha bonyolultnak látszik a legtöbb ember számára, hogy ténylegesen megismerkedjen azokkal a kérdésekkel, amelyekben döntenie kell? Van elég kaland és cél, amire egy fiatal törekedhet egy demokráciában, és elég erős vonzást gyakorol az emberekre, elég erőset hogy határozottan kiálljanak érte? Ha a demokrácia elpusztul, az emberi társadalom a legtöbb ember számára a bolyban élő hangyáéra fog hasonlítani?" (1972. március 4.)

Ez és a következő levelek bizony már az öregedés érzéseit mutatják:

"Miért deprimálnak bennünket olyan gyakran az események? Talán azért, mert már nem reméljük, hogy erőfeszítéseink eredményeként 20 év múlva minden jobb lesz? Ha visszatekintünk, sok rossz esemény történt, nagyon is sok a múltban, de talán nem jelezték számunkra fenyegetően, hogy hangyatársadalom felé haladunk." (1973. november 25.)

Lassanként következett a búcsúzás. Polányitól aligha olvashatunk sok hasonlóan meghatódott érzelmes sort, mint a halála előtt egy évvel írt levélben:

"Öregszünk és ahelyett, hogy ezt gyakoribb levelezéssel viselnénk el, napjaink fogyását saját gondolatainkkal való küszködéssel töltjük. Talán túl gyengék ezek és nem tudják, hogyan beszéljenek önmagukért. Az az izgalom, ahogy egymásra emlékezünk, elvesztette sürgősségét, de a hosszú együttlétezés még intenzívebbé válik, mint régen. Végül is, olyan figurákká lettünk, akiket sokan ismernek jól körülírható módon. Az én nevem vándorolt és súlyt kapott a több, mint hatvan év alatt, míg te persze híres lettél az egész világon.

Még az én szemeim is, melyek több, mint ötven éve figyelnek téged, most nagy fizikusnak és a történelem csinálójának látnak. Jelentőséget kaptál még akkor is, ha izgatott emlékeid az én barátságom sajátos formájára redukálódtak. És azt hiszem, ez kölcsönös nálunk.

Valójában fenn áll annak veszélye, hogy különcségeink humorát élvezzük egymásban. Rád gondolok és hirtelen elmosolyodom egy rólad szóló halvány emlékemen.

Tehát úgy gondolhatsz közelgő végemre, mint egy élet összegzésére, mely életet privát módon osztottam meg sok különféle emberrel, akikről nem sokat tudsz és én is alig tudok róluk valamit.

De talán mindez túl komoly vagy éppen fordítva nem elég komoly. Akármiben is volt részünk a jó munkánkat illetően, úgy érzem, hogy fiatalságunk és az azt követő események emlékei mulatságosak. Élvezettel merülök a rólad szóló első híradásokba, melyek egy barátom kezeiből érkeztek, aki édesapádnál dolgozott. Mosolyogni tudok megérkezéseden és ahogy beszéltél velünk mielőtt otthon érezted volna magad nálunk. És aztán növekvő örömmel látom briliáns kezdésedet, ahogy hamarosan kis lépésekkel elsétáltál legnagyobb eredményeidhez, hogy végül nagy alakká válj, akit az emberi élet csatái tápláltak és mindezt visszhangozzák mosolyra késztető föltűnő tulajdonságaid.

Nos kedvesem, én így szeretlek téged az út végén, melytől te még több mérföldnyivel távolabb vagy, mint én." (1973. június 11.)

Ez után írta Wigner a következőt:

"Biztosan tudod, milyen magas helyet töltesz be gondolkodásomban mint ember és tudós (savant) és azt is tudod, hogy a szüleimen kívül csak egy ember van - a már meghalt gimnáziumi matematikatanárom - akinek annyira lekötelezettje vagyok, mint neked. Hatalmas mennyiségű tudományt tanultam tőled, de még több emberi megértést. És ez közelebb visz a tárgyhoz vagy inkább kéréshez, mellyel régóta szeretnék előállni: kérlek, küldj egy képet magadról, hogy a matematikatanáromé mellé akasszam az irodámban." (1973. július 28.)

Utóirat

1966. december 13-i keltezéssel Wigner levelet kapott A.F. Trotman-Dickenson professzortól, a University College of Wales tanárától, Aberystwyth-ből. Tartalma a következő volt:

"A szokásoknak megfelelően a Nobel Alapítvány körbeküldte felkérését a díjakra való jelölésre. Valószínű, hogy Dr. Polányi Mihály nevét már korábban benyújtották, de az alapítványnál pillanatnyilag nem tartják nyilván. Dr. Polányi munkássága a reakciókinetika jelenlegi felfogásának alapját képezi. Újabban az elektrontranszfer reakciók, melyeket csoportja körülbelül 35 évvel ezelőtt vizsgált, új fontosságra tettek szert, mert a molekuláris beam technikával nagyon jól lehet tanulmányozni őket. Dr. Polányi díjának fő indoka valószínűleg reakciókinetikai munkássága lehetne, de az adszorpció, a kristályok tulajdonságai és a kvantumelmélet terén végzett munkái is igen nagy jelentőségűek.

... a kezdeményezés nagyon megerősödne, ha Ön is támogatná, amely nem zárná ki, hogy más jelölteket is támogasson. Mellékelem a benyújtandó dokumentumok összefoglalását. Nagyon hálás lennék, ha átnézné őket, és tudatná, hogy támogatja-e a jelöltet. A legnagyobb súlyt a Nobel Alapítványhoz intézett közvetlen és független levél adná, de ha jobban megfelelne Önnek, szívesen előkészítenék egy rövid formulát a jelöléshez, melyet aláírna.

Különlegesen értékes lenne az Ön támogatása mint Dr Polányi munkatársáé a reakciókinetikai kutatásban. " Wigner válaszából:

"...Polányi professzor a tanárom volt és nincs senki, akit többre becsülnék nála. ...Mégis, nem tűnik számomra szerencsésnek Nobel-díjra ajánlani őt. Hosszú évek óta filozófusként ismerik Polányi professzort. A reakciósebességről való ismereteinkhez valóban nagyon jelentősen hozzájárult, de ez más emberek hozzájárulásával párhuzamosan történt és nagyon nehéz különválasztani Polányiét az övéktől. Tudom, természetesen, hogy hozzájárulása valamiképpen egyedi volt és én személy szerint többet tanultam tőle a tárgyról, mint akárki mástól. Mégis nagyon kicsinek ítélem annak esélyét, hogy Nobel-díjat kap, ezért a jelölést inkább gesztusnak tartanám, mint igazi javaslatnak. ...Az Ön levele, mely az eredményei iránt érzett nagy elismerést mutatja és az Ön nagyrabecsülését, örömmel tölt el. Ha több embert is talál, aki csatlakozik javaslatához, átértékelem jelenlegi negatív álláspontomat, és teljes szívemből fogom ajánlani." (1966. december 13.)

Dickenson viszontválaszából:

"Több reakciókinetikával foglalkozó tudósról is hallottam, aki kész támogatni a jelölést. Ezek a következők: Sir Cyril Hinshelwood, Sir Christopher Ingold, R.P. Bell, F.S. Dainton, Henry Eyring, Dudley Herschbach, Kauzmann és Kistiakowsky professzorok. Levelemre válaszolva többen említették, hogy Polányi munkája nemcsak történetileg fontos, hanem új jelentőségre tett szert, mivel a reakciókinetikában elért eredményei most váltak igazán fontossá, amikor a reakciók reakciókinetikával foglalkoznak molekuláris beam technikával tanulmányozhatók. (1967. január 17.)

Ennek hatására Wigner néhány soros levelet írt Stockholmba a kémiai Nobel-bizottság titkárának:

Kedves Uram, Szeretném teljes szívemből támogatni Dr. Polányi Mihály jelölését a kémiai Nobel-díjra. Bár jelenlegi munkássága nem a kémia területére esik, múltbeli jelentősége egyre nagyobbnak látszik, ahogy az évek múlnak. Véleményem szerint tökéletesen megérdemli a kitüntetést. Tudom, hogy Trotman-Dickenson professzor formálisan jelölte őt, és jelen levél csak támogatja azt a jelölést. (1967. január 20.)