Nagyon nehéz a búcsú Szép Ivántól, mert a veszteség is nagyon nagy. Egy szeretett, tisztelt, hozzánk közel álló személy elvesztésének fájdalma mindenkit másként érint, hiszen a fájdalom nagyon személyes dolog. Más a vesztesége a családtagoknak, a barátoknak, a munkatár-saknak, és más egy szakmai közösségnek is, amelyben élete jelentős részét töltötte.

Iván azon szerencsések egyike volt, aki a háború megrázkódtatásai után fiatalon, de már alkotókészsége teljében tapasztalhatta meg, élhette át egy - azóta már tudjuk - világot átformáló terület, a félvezető technoló-gia születését és fejlődését, majd megérhette annak kitel-jesedését is. Ez keveseknek adatik meg, s ez az élmény -úgy gondolom - semmi máshoz nem hasonlítható. Az él-mény annál is gazdagabb volt, mert Iván e szakma szüle-tésének perceitől kezdve jelen lehetett, s tehetségét, alkotóerejét annak fejlesztésére fordíthatta. Gazdag ké-mikusi ismeretre volt szükség ahhoz, hogy Magyarorszá-gon létrejöhessenek az első elemi félvezető egykristá-lyok és tranzisztorok, majd később az összetett félvezető anyagok még bonyolultabb világa. Kiváló valóságérzéke segített abban, hogy az új ismeretek a laboratóriumok-ban, majd a mindennapi gyakorlatban is elfoglalhassák méltó helyüket.

Szép Iván pályája a HIKI-n át vezetett a MÜFI-be ahol évtizedeken át, nyugdíjba vonulásáig dolgozott tudomá-nyos igazgatóhelyettesként, s mint az akadémiai félvezető kutatás létrehozója, szellemi és gyakorlati irányítója. E tevékenységét jellemzendő, hadd idézzem egy kedves, személyes emlékemet. 1957 tavaszán akkori munkahe-lyemen, a Debreceni Egyetemen megjelent egy, szá-momra addig ismeretlen, öles termetű úr, akinek nagy hatást gyakorolt szenvedélyes érvelése, amellyel végzés előtt álló vegyész hallgatókat próbált meggyőzni arról, hogy jövőjüket kötelezzék el a félvezető szakmának az akkor megalakulás előtt álló MÜFI keretei között. Tobor-zó munkáját siker koronázta, hiszen az általa kiválasztot-tak közül nem egy vált később a szakma elismert kutató-jává. Öröm volt számomra, hogy később - noha nem is azonos szakterületen, de - egy intézeten belül dolgoz-tunk sok éven át.

Iván - ez meggyőződésem - boldog ember volt. Kriti-káiban, szakmai meggyőződésében nem ismert megal-kuvást, de humora soha nem hagyta el. Sok kedves mondása vált szállóigévé intézetünkben. Boldog volt, mert teljes szakmai világot teremtett, amely őelőtte nem létezett. Tanítványok sorát nevelhette, akik közül sokan ma szakmájuk meghatározó személyiségei. Boldog volt, mert a haláláig közel érezhette magához azt a világot, amelyben mindig élt és amelyet szeretett.

Most amikor barátainak, tisztelőinek, az MTA-MFKI és utódintézete, a MTA-MFA munkatársainak a nevében búcsút mondok, különösen érzem, milyen közel állt hozzánk. Ezt az érzést örökké őrizzük.

Iván, kedves barátom, Isten Veled.

Bartha László

______________________________