A TERMÉSZETTUDOMÁNY ÉS A TERMÉSZETTUDOMÁNYOS OKTATÁS SZEREPE A 21. SZÁZADBAN

Németh Judit
ELTE, Elméleti Fizikai Tanszék

Helyzetfelmérés

Természetesen a címet azonnal ki kell javítanom: azt, hogy mi lesz a következő száz évben, senki nem tudja. Ezelőtt száz évvel semmit nem tudtak a globális gazdaságról, az információs hálózatokról, az atomenergiáról. Ezért csak arról szeretnék néhány szót mondani, hogy véleményem szerint hogyan kell Magyarországnak, a magyar tudománynak és a magyar oktatásnak a következő évtizedre felkészülni. Hogyan lehet az ország és a polgár sikeres?

Mielőtt elkezdenénk ezt vizsgálni, gondolkodjunk el a világ és az országunk általános helyzetén. Mi jellemző az ezredforduló világára? 1.) Globalizáció, amelyben a tőkegazdag nemzetek gazdagabbakká, a tőkeszegények szegényebbekké válnak. 2.) Új ipari forradalom, amely a korszerű tudománynak a gazdaságba való gyors behatolása révén megy végbe. 3.) Az információs társadalom (vagy másképpen a tudásalapú társadalom) kialakulása.

Hazánk kis és tőkeszegény ország, tehát megvan a veszély, hogy az Európai Unióban alárendelt és kiszolgáltatott szerepet fog játszani, hacsak ki nem tudunk törni az adott helyzetből. Ehhez legalább is mérsékelten sikeressé kell válnunk.

Kérdés, mekkora lesz a tudomány fontossága az eljövendő évtizedekben. Az utóbbi időben csökkent a tudomány iránti megbecsülés. Az emberek valahogy nem ismerik fel, hogy ha a tudományos eredményeket rosszra használják, abban nem a tudósok, hanem a politikusok és a gazdasági szakemberek a hibásak. Egy vezető politikusunk néhány éve, amikor kutatás- és oktatásfejlesztésre kértek tőle pénzt, azt kérdezte, minek? "A fejlesztéseket úgyis Nyugaton végzik, mi itt csak alkalmazunk." Csak két dologra nem jött rá: egyrészt, hogy a mai technikát megfelelő szinten alkalmazni csak nagy tudással lehet. Nagy tudást csak jó műhelyekben lehet szerezni. Jó tanárok pedig csak akkor vannak valahol, ha közben érdekes és színvonalas kutatómunkát is végezhetnek. A másik, hogy nekünk szinte az egyetlen eladnivalónk a tudásunk, és ha a megfelelő körülményeket biztosítják, ebben vagyunk olyan jók, mint bárki más.

Állandóan felmerül a tudománnyal kapcsolatban az a kérdés is, hogy mi hajtja előre a fejlődést: a tudomány vagy a technika. Néhány éve Nyugaton sokan azt mondták, amit a tudomány meg tudott csinálni, azt már megcsinálta: jelenleg kimerült, a fejlődés a technika fejlődésétől várható. Japánban ezzel szemben azt állították, hogy a tudományos kutatásokon alapuló technika gyakorlatilag mindent megcsinált, amit lehet, a továbblépéshez most megint zseniális, új tudományos felfedezésekre van szükség. Ma már Nyugaton is felismerték, hogy szükséges a tudomány fejlődését támogatni, és ehhez megfelelő oktatás kell.

Nagy kárt okoz a tudomány megítélésében a média. A legkülönbözőbb áltudományos híreket felkapják azért, mert az érdekes, és esetleg többen figyelnek fel rájuk, és nem gondolnak arra, hogy közben az ország és így a saját jövőjüket is veszélyeztetik. Szomorú a helyzet, amikor például Magyarországon már a Sulineten és az eVilágon is megjelenhetnek tudományt támadó, hamis hírek.

Még ha a társadalom gyanakodva tekint is a tudományra, Nyugaton a politikusok felismerték a tudomány és az oktatás fontosságát a gazdasági fejlődésben. Clinton elnök három éve 2,8 milliárd dollár emelést kért az akadémiai tudománynak, ezen belül megduplázta az NSF (tudományos pályázatok támogatására szánt alap) költségvetését. Azt állította a kongresszusnak, hogy ez az emelés hihetetlen gazdasági fellendülést fog okozni, hiszen a tudomány és technológia fejlődése a gazdasági növekedés motorja.

Az Európai Unióban is nagy az aggodalom, hogy az Unió lemarad a versenyben. Angliában a tudományos kutatás 1,7 milliárd dollár emelést kapott az egyetemi és kutatólaboratóriumok felszerelésének javítására. Ez 20%-os általános növekedést jelent. Az elosztás nem egyenletes lesz, bizonyos témákat favorizálnak. Az emeléssel még a tudósok is meg vannak elégedve. Külön összeget fordítanak a doktoranduszok fizetésére (80 millió), hogy azok ne menjenek el külföldre, vagy az iparba. Ezenkívül majdnem duplájára emelték 50 vezető tudósnak a jövedelmét, hogy Nagy-Britanniában maradjanak. Ezáltal az egyetemek szintje is emelkedik, hangzott az állítás.

A matematika-fizika tanárok képzésének gondjára is felfigyeltek a világ különböző helyein. Amerikában két új országos tanulmányban tárgyalták az elmúlt években a középiskolai természettudomány-, információtechnológia-, matematikatanítás javításának módját. Az alapvető probléma az, hogy rendkívül nagy hiány van, és főleg hiány lesz az ilyen tárgyakat tanító jó tanárokban. Az egyik javaslat az, hogy az egyetemek intenzívebben foglalkozzanak a középiskolai oktatás segítésével, például legyen olyan lehetőség, hogy a doktori képzésben résztvevők félállásban oktassanak, főleg információtechnológiát. Ehhez a legfrissebb tudással rendelkező oktatókra van szükség, tehát kívülről kell őket behozni. Erre alkalmasak lehetnek a doktori ösztöndíjasok. Egy másik javaslat az, hogy az iskolai körzetek a tanításban sikeres tanároknak nagyobb szerepet juttassanak. Legyenek olyan vezető tanárok, akik ugyan egy iskolához tartoznak, azonban ott nem is nagyon tanítanak, hanem csak a tanár kollégáik segítését végzik. És ezek a tanárok nem csak nagyobb fizetést kapnának, hanem címet is.

Angliában az elmúlt években majdnem kétszeresére emelték a matematika-fizika tanárok fizetését a többi tanárhoz képest, mert nincs elég belőlük. Lehet, hogy ez feszültséget okoz az iskolákban, de az nem okoz feszültséget, hogy egy banki titkárnő jóval többet keres, mint az értelmiségiek jelentős része? Olyan társadalomban élünk, ahol a kereslet-kínálat törvénye uralkodik, nem az igazságosságé és méltányosságé. Aki matematika-fizikához ért, rengeteg helyre elmehet dolgozni, nem megy tanárnak, még ha tanárként végzett is.

Kérdés, mit teszünk mi a tudományos szint növelése és az oktatás javítása érdekében? Mivel tanárok közt vagyok, az oktatás helyzetét próbálom meg áttekinteni.

Az elmúlt 10-15 évben ijesztően romlott az iskolákban a természettudományos oktatás színvonala. Egy angol ismerősöm Oxfordban végzett lánya ide jött férjhez Magyarországra, 1988-ban. A magas szintű értelmiségi szülei azt mondták, örülnek, hogy idejött a lányuk, mert a majdani unokáik itt jobb iskolázást kapnak, mint Angliában. Ma is ezt mondanák?

Egy nagy tudományos vállalat vezetője írta egy cikkében, hogy hosszabb külföldi útjai során magával vitte a gyerekeit is, akik így különböző országok iskoláiba jártak. Különböző területeken jobbak voltak az ottani iskolák, egy dologban azonban mindig a magyar iskolák voltak jobbak: a matematika oktatásában. Ezt bizonyítja az a számos érem, helyezés, amelyet magyar diákok nyertek a diákolimpiákon matematikában, vagy természettudományokban. És ez nem csak az elmúlt 20-30 évre volt jellemző. Külföldre került Nobel-díjas tudósaink valaha versenyfeladatokat oldottak meg a Középiskolai Matematikai Lapokban, (melynek, ha nem magyar lenne a nyelve, világsiker lehetne) és később is elismeréssel emlegették matematikatanárukat és az itthoni matematikai oktatást. A matematika (és a fizika) elsődleges fontossága abban rejlik, hogy problémákat megoldani, feladatokat értelmezni, gondolkodni tanít, ami a mai világban a legfontosabbak közé tartozik. Az, hogy ez a gondolkodásmód mennyire fontos, abból is kitűnik, hogy a világ nagy információtechnológiai, számítógép-tudományi cégeinek vezetői a legnagyobb százalékban fizikusként végeztek, nem mérnökként.

A magyar természettudományos oktatás magas színvonalát sajnos ma meg kell kérdőjeleznem. Ennek a színvonalnak (itt elsősorban a fizika oktatásáról beszélek, mert azt ismerem legjobban) a csökkenésére sok jel mutat. Ilyen jel egyrészt az egyetemre kerülő diákok, másrészt az onnan kikerülő tanárok színvonala. És kérdés, milyen az információtechnológia-oktatás. Közhelynek számít ma már, hogy az informatika korában élünk. A magas szintű és főleg rugalmas információtechnológiai ismeret elengedhetetlen a jövő szakembere számára, bármilyen területen fog dolgozni. Ez alatt nem a számítástechnikai ismereteket kell érteni, azt viszonylag könnyebb elsajátítani, hanem azt az "összenövést" a géppel, ami a mai fiataloknál gyakran megvan. Ismerni kell az operációs rendszereket, az információszerzés különböző módjait az internet használata révén, és főleg a számítógép használatának ma már természetesnek kell lennie. Külföldről jöttem egyszer haza repülőgéppel. Indulásom előtt egy fiatal magyar kollégám, aki szintén ott volt akkor, azt mondta: "várjon, Judit, megnézem a repülőtársaság honlapját, mit ír a maga gépéről". Kiderült, hogy a gép indulási helyét egy másik terminálra tették át. Nagyon örültem az időben megszerzett információnak, de nekem magamtól soha nem jutott volna eszembe utánajárni. Ha szükségünk van egy telefonszámra, én a telefonkönyvben próbálok kutatni, a fiatal intézeti kutatók azonnal az illető munkahely honlapjára mennek be megnézni. Hiába vannak meg az ismereteim, bizonyos dolgok nem váltak a véremmé. A 21. század emberének, bárhol akar érvényesülni, az információ legmodernebb megszerzési módszereinek az ismerete és állandó gyakorlása elengedhetetlenül szükséges. Attól tartok, a diákoknak ezt csak kevés iskolában lehet ilyen szintig elsajátítani.

Nem akarom én az iskolákat bírálni, hiszen elsősorban nem az iskolák tehetnek a természettudományos oktatás színvonalának csökkenéséről, hanem az egész társadalomszerkezetünk, amelyben a tanár évtizedek óta a legalacsonyabban fizetett értelmiségi, akit nem becsülnek meg, és akivel szemben rengeteg elvárás van. Csak azt állítom, hogyha a mai helyzeten nem változtat a társadalom, Magyarországnak nincs esélye arra, hogy a 21. században sikeresen helytálljon a nemzetközi versenyben. Hiszen, mint említettem, mialatt nálunk a természettudományos oktatás színvonala és óraszáma csökken, a vezető nyugati országokban mindent megtesznek annak emelésére.

Magyarországon az embereknek realizálniuk kell, hogy nagyon megváltozott velük szemben az elvárás. Évtizedeken keresztül az volt a helyzet, hogy a tanulásban sikeresnek kellett lenni, el kellett végezni az iskolákat, diplomát kellett kapni, és ekkor valamilyen szinten állást kapott az egyén, és utána rajta már nem sok múlt, politikai viselkedésének és szakmai képességeinek valamilyen ötvözete meghatározta a karrierjét. Ez a kép mára teljesen megváltozott.

Azt szokás mondani, hogy háromféle tőke van: pénztőke, tudástőke és kapcsolattőke. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, a háromból legalább kettővel rendelkeznie kell. Magyarországon korábban a pénztőke természetesen mindenkinek hiányzott, ma se sok van belőle, a tudástőke nagyon sok embernek megvolt, és kapcsolattőkével nem csak nem rendelkeztek az emberek, de a legtöbbnél a megteremtéséhez szükséges feltételek is hiányoztak. Ha valaki kiment Nyugatra, és a két hiányfeltétel közül az egyiket meg tudta szerezni, sikeressé vált. Érdekes módon sokszor a pénzt volt könnyebb megszerezni, bekerült valaki egy gazdag laboratóriumba vagy gyárba, és ott megfelelő körülmények közé kerülve, rendkívül eredményes munkát tudott végezni, főleg akkor, ha lassan megszerezte a kapcsolattőke elnyeréséhez szükséges feltételeket is. Manapság javult a helyzet itthon is, de még nagyon sokat kell változtatni a felkészülésen.

Kapcsolattőke alatt én nem azt az egyszerű formáját értem a kapcsolatteremtésnek, amikor emberek családi körülményeik vagy baráti körük révén jutnak megfelelő pozícióhoz. Ezt nagyon sokan igazságtalannak érzik, pláne ha egyesek gyanús politikai vagy gazdasági összefonódások révén jutnak ilyen kapcsolatokhoz. (Bár ha közben az illető tudása magas szintű, még ez sem olyan nagy baj.) A kívánatos az, ha valaki megfelelően tudja magát menedzselni, megfelelően tudja a tudását előadni és eladni, hiszen az utóbbi időben kiderült, hogy a tudás is egy árucikk, amit el kell tudni adni. Erre az ember hamar rájött tudományos pályafutása alatt: hiába csinált bármi jót, még az sem volt elég, ha eredményét nívós külföldi folyóiratban leközölte (hiszen azt egyáltalán nem valószínű, hogy sokan elolvassák), hanem az kellett, hogy hosszan külföldön tartózkodjon, megismerkedjen területén a legjobb szakemberekkel, azoknak elmondja munkájának a lényegét, konferenciákon ismertesse az eredményeit, és lehetőleg ismert emberekkel dolgozzon együtt. Ha ezek a feltételek megvoltak, lassan megismerték az ő nevét is, és bejutott a nemzetközi vérkeringésbe.

Az ipari életben ez kicsit másként működik, de azt gondolom, lényegileg ott is erről van szó: egy cégnek el kell tudni adnia magát, még akkor is, ha ez eleinte fájó lemondásokkal, előnytelen szerződésekkel jár.

Az eredményes kapcsolatteremtéshez rendkívül sok feltétel szükséges, amelyet már fiatal korban célszerű megszerezni, ui. az egyetem elvégzése után jóval nehezebb. Az első a nyelvtudás. Az angol nyelv magas szintű ismerete ma elengedhetetlen a sikerhez, hiszen anélkül még az internet sem használható, de hazánk földrajzi helyzete miatt célszerű a német tudás is, és természetesen minden további nyelv ismerete plusz előny. És a nyelvtudás ne csak a nagyjából megértés és a kicsit dadogva beszélés szinten álljon, tényleg folyékony nyelvtudásra van szükség. Fontos az udvariasság, a megfelelő viselkedés, a barátságos, kedves modor, de ugyanakkor saját magának vagy cégének jó menedzselése, nagyképűség nélküli dicsérete. Ki dicsérjen minket, ha nem saját magunk? - mondják Amerikában. Magyarországon hosszú ideig az emberek nem ismerték fel saját értékeiket, és túlságosan elfogódottak voltak, amikor magasabb rangú főnökökkel vagy külföldiekkel beszéltek. Ma szerencsére ez a helyzet változik, és örömmel nézem saját környezetemben, amikor azt látom, hogy valaki jó szakember, és egyúttal jó menedzser is (saját magának, és munkatársainak egyaránt).

Ami az egyének sikerének a titka, titka valahogy egy ország sikerének is. Mivel tudunk mi magyarok kitűnni és fennmaradni a jövőben? Ásványi kincseink nincsenek, az iparunk nem elég fejlett, mezőgazdasággal sok pénzt nyerni nem lehet. A 21. század a tudás százada lesz, azzal lehet érvényesülni. A nagy internacionális cégek kezdetben feltehetőleg az olcsó munkaerő miatt települtek ide, azonban ma már idehozzák vagy ide tervezik hozni kutató-fejlesztő laboratóriumaikat, azért mert itt jól képzett és a nyugatihoz képest olcsóbb munkaerőt találnak. Kérdés azonban hogy meddig? Főleg az utóbbi években egyre aggasztóbban merül fel ez a kérdés.

A tanároknak a fenti feladatokra való felkészülést kell szorgalmazniuk a diákjaiknál. Először el kell dönteniük, mi az pontosan, amit meg akarnak tanítani. Azután ki kell választaniuk azt a tankönyvet a sok ajánlottból, amelyik szerintük a kitűzött feladat eléréséhez legjobban hozzásegít. Rá kell szoktatniuk a diákjaikat, hogy gondolkozzanak, a feladatot gondolják végig, és csak azután próbálják megoldani.

Az elmúlt évtizedekben a fizikaoktatás terén, azt hiszem, két komoly probléma volt. Az egyik a példamegoldásra fektetett hihetetlen nagy hangsúly volt, amit a felvételi vizsgákra való felkészülés miatt kellett végezni. Ezáltal mechanikus lett a fizikaoktatás, és a tárgy érdektelenné vált, így azután a diákok nem szeretik. A kísérletek, amelyek - főleg a fiatalabbak számára - érdekesebbé tehették volna az órákat, részben anyagi okok miatt, részben időhiány miatt elmaradtak. Azt az érzést, hogy a fizika leírja a természetet, és a természet, annak törvényei izgalmasak és szépek, ilyen módon nem sikerült a diákoknak átadni. A másik nehézség az, hogy a tanárok időnként olyan problémákat is próbáltak bevonni - esetleg a követelmények ilyenek voltak -, amelyeket nehéz elmagyarázni és megértetni a diákokkal, főleg ha a tanárnak is problémája van a mélyebb megértéssel. Tudom, hogy ilyen előfordul, mert egyetem: óráim során velem is megtörtént ilyen. Ezt úgy lehel elkerülni, ha rendkívül alaposan végiggondolja az ember az elmondandó anyagot. A nehezen érthető dolgokat inkább hagyják ki.

Természetesen ahhoz, hogy az órák érdekesek legyenek, a tanárnak is állandóan tanulnia kell, meg kell ismernie az új dolgokat. Magyarországon évek óta van kötelező tanártovábbképzés. Régóta propagáljuk, hogy a tanártovábbképzés (jobb szó, illetve gondolat a mestertanárkurzus, amelyik hasonló szerepet tölt be, mint kutatóknál a workshopok, doktorképző iskolai kurzusok) során lehetősége legyen a tanároknak mestertanár fokozatot szerezni, amelyet a nevük elé írt fokozattal igazolhatnának. A tanári szinte az egyetlen értelmiségi pálya, ahol nincs lehetőség tudományos előbbre jutásra. Nyugati iskolákban vannak vezető tanárok, akik a szakterületükön majdnem önállóan döntenek az órák beosztásáról. Ezek az elismerések és főleg a tudományos előbbre jutás lehetősége (mint a kutatói pályán a PhD vagy az Akadémia doktora fokozat megszerzése) növelhetné a tanárokban a megbecsültség érzését.

Nem tudom pontosan, kik csinálják a tanártovábbképzést, de az biztos, hogy nem az egyetemek. Nagyon utána kellene nézni, kik azok, akiknek tanártovábbképzést engedélyeznek. Valószínűleg a legjobb kombináció a mestertanárok, egyetemi oktatók szövetsége lenne. Azt hiszem, csak olyanok végezhetik a továbbképzést hatékonyan, akik ténylegesen oktatnak, és át tudnak adni hatékony oktatási-kísérletezési tapasztalatokat, ugyanakkor az új dolgokat is tudják.

Még egy oktatási terület, amelyről feltétlenül beszélni kell, a felnőttoktatás. 100 évvel ezelőtt mindenki csak egy szakmát tanult ki, és abban dolgozott élete végéig. Ezzel szemben az állítás az, hogy egy mai fiatalnak élete során egyszer-kétszer szakmát kell váltania. Ez azt jelenti, hogy a felnőtteknek rendszeresen tovább kell képezniük magukat, vagy új szakmát kell tanulniuk. Ez az oktatás ma rendkívül sok szövetkezet kezében van, de kevés ezek között az, amelyik nem a mának tanít, hanem a holnapnak. Ennek a feladatnak az alapos átgondolását is jobban fel kell vállalnia a társadalomnak.

Azt hiszem, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat alkalmas lehet arra, hogy segítse a tanárokat a megnehezült szerepük teljesítésében. A Társulatnak sok tanár tagja van, valószínűleg a legaktívabb tanárok jelentős része tagjai a Társulatnak is. A tanárankétok lehetőséget nyújtanak közös problémák megbeszéléséhez. Meg lehetne vitatni, mi az a legfontosabb része a fizikának, amelyet okvetlen el kellene mondani a diákoknak, és mi a leghatékonyabb módszer arra, hogy amit fontosnak éreznek, meg is tudják szerettetni velük. A területi csoportokban is lehetne közös megbeszéléseket, vitadélutánokat, tapasztalatcserét tartani. Lehetne beszélni arról, mi a leghatékonyabb módszer bizonyos áltudományos tanok megcáfolására. A Társulat szervezésében lehetne mestertanárkurzusokat is tartani, olyanokat, amilyenekre a tanárok úgy érzik, szükségük van. A kutatók, egyetemi oktatók jelentős része szívesen segítenének ebben. És a lehetséges eredmény? Esetleg a természettudományos érdeklődésnek és a tudomány szeretetének növelése? Ki tudja? Mindenesetre a társadalom csak nyerhet általa.

__________________________