.
A Fizikai Szemle 1967-es évfolyamának első száma a Szupravezetés
néhány alkalmazása címmel cikket közölt Pozsgai
Imre fizikus hallgató tollából. A rövid cikk még nem is
utalt rá, hogy a tollat Berényi Dénes szemináriumvezető
mozgatta. A kéziratot sokszor át kellett írnom, és Dénes
nagy türelemmel és megértéssel segített munkámban.
A szupravezetés mint kapocs késztetett arra, hogy
jelen cikkem megírjam, és utólag köszönetet mondjak
Berényi Dénes akadémikusnak, egykori szemináriumvezetőmnek,
aki mély nyomokat hagyott bennem és kis
csoportunk valamennyi tagjában. Nehéz helyzetekben,
amikor a szakmához és a tudományhoz való ragaszkodás
volt a tét, az ő szavai jutottak mindig eszünkbe.
Az élet úgy hozta, hogy elektronmikroszkópiával,
elektronsugaras mikroanalízissel és röntgenfluoreszcens
analízissel foglalkoztam, illetve foglalkozom. Az, hogy a
szupravezető mágneses lencsék alkalmazása előnyös
lehet az elektronmikroszkópokban, már 1967-ben, az
említett cikk írásakor is világos volt. Annak viszont még a
gondolata sem merült fel, hogy a szupravezetés a röntgendetektálás
területén is fontos szerepet tölthet be.
Hullámhosszdiszperzív (WDS) és
energiadiszperzív (EDS) spektrometria
A szupravezetésen alapuló röntgendetektorok jelentőségét
akkor látjuk kellő megvilágításban, ha megnézzük,
hogy a fejlődés ezen fokát milyen konstrukciók előzték
meg, és azok milyen teljesítményre voltak képesek.
Az első röntgenspektrométerrel ellátott pásztázó elektronmikroszkópot
(vagy terminológiailag pontosabban,
mikroszondát) R. Castaing alkotta meg PhD-munkája keretében
1951-ben. A munka elméletileg és gyakorlatilag
oly teljes volt, hogy az utókornak keveset hagyott csiszolásra,
finomításra. Ez a mikroszonda hullámhosszdiszperzív
röntgenspektrométerrel volt felszerelve, amelyben
egy analizátor kristály a Bragg-törvénynek megfelelően
szelektálja a különböző hullámhosszúságú
röntgensugarakat. Detektorként proporcionális számlálót
alkalmazott. Ebben az elrendezésben követelmény,
hogy az analizálandó minta, az analizátor kristály és a
detektor, a proporcionális számláló egyetlen körön, a
fokuszáló körön foglaljon helyet.
A mikroszonda manapság is fontos eszköz, mert hullámhossz-
(vagy energia-)felbontása olyan jó, hogy például
a geológiában - ahol nagyon sok mintakomponens
egyidejű jelenlétével kell számolni - is ideális megoldásnak
bizonyul. Az elektrongerjesztésen alapuló röntgenemissziós
analitikai módszer elektronsugaras mikroanalízis
néven vált ismertté a magyar szakirodalomban, míg a
röntgengerjesztésen alapuló röntgenemissziós analitikát
röntgenfluoreszcens analízisnek nevezzük.
Az elektronsugaras mikroanalízis roncsolásmentességével,
kiváló abszolút detektálási határaival (10-14-10-15 g) és
nagy laterális felbontásával (1-10 µm) tűnik ki, a röntgenfluoreszcens
analízist a roncsolásmentességen kívül a nagyon
jó relatív detektálási határok (1-100 ppm) jellemzik.
A Bragg-törvényen alapuló hullámhossz-szelekciót mindkét
módszerben egyaránt sikeresen alkalmazzák.
A hullámhosszdiszperzív detektálásnak van egy hátránya:
az analízis szekvenciális, egy időpontban egyetlen
elemet tud csak detektálni, ezért időigényes. Az egymást
követő elemek detektálásához az analizátorkristály helyzetét
meg kell változtatni. A kvantitatív analízishez minden
egyes elemre mérni kell a röntgenintenzitást a csúcspozícióban
és két háttérpontban. Ráadásul ugyanezeket a
méréseket az etalonokon is el kell végezni. A geológiában
egy nyolckomponensű minta nem számít ritkaságnak,
a fent vázoltak szerint az ilyen minta kvantitatív analíziséhez
48 mérést kell elvégezni.
Ezért a törekvés a szimultán detektálás irányában nagyon
is kézenfekvő volt. A 60-as, 70-es években kerültek
alkalmazásra a lítium adalékolásával készült (Li driftelt)
szilícium (Si(Li)) detektorok, amelyek a szóban forgó
igényt elégítették ki. A nátriumtól az uránig valamennyi
elem egyidejűleg detektálhatóvá vált. Egy újabb fejlesztés
a detektorablak konstrukciójában azt eredményezte, hogy
a detektálható legkisebb rendszámú elem a nátrium helyett
a bór lett. Mozgó alkatrészek nem lévén, a mérések
reprodukálhatósága annyira jó, hogy etalon nélküli eljá-
1. ábra. A szilícium drift dióda vázlata
rással is lehet kvantitatív analízist végezni, ami szintén az forrás
időmegtakarítás irányába hat.
A Si(Li) detektor egy p-i-n szerkezetet tartalmaz, amelyben
az saját vezetésű (intrinsic) tartományt lítium driftelésével
hozzák létre. Minthogy elektromos tér hatására a
lítium a detektorban szobahőmérsékleten nem maradna
helyén, a detektor cseppfolyós nitrogénnel való hűtése
vált szükségessé.
A saját vezetésű tartomány úgy viselkedik, mint egy
ionizációs kamra, csak akkor képződik benne töltés, ha
oda ionizáló sugárzás jut be. A beérkező röntgenkvantum
annyi elektron-lyuk párt hoz létre, ahányszor nagyobb a
sugárzás energiája, mint a detektoranyag tiltottsáv-szélessége.
(ESi = 1,1 eV. Ha a folyamat statisztikus jellegét is
figyelembe vesszük, akkor egy elektron-lyuk pár keltéséhez
szükséges átlagos energia szilíciumban nem 1,1 eV,
hanem 3,6 eV). A röntgenfotonok energiájának meghatározása
így elvileg elektronáram-mérésre vezethető vissza.
Bár ez az energiadiszperzív spektrometria (EDS) további
előnyöket is hozott a hullámhosszdiszperzív detektáláshoz
képest, például a detektálás nagy hatásfoka miatt kisebb
besugárzó elektronáramokkal lehetett dolgozni, mint
WDS-sel, ami végső soron a minta hőterhelésének a csökkentéséhez
vezetett. Az öröm mégsem volt teljes, mert az
EDS-detektálás energia-felbontóképessége 120-130 eV (a
MnK sugárzás 5,9 keV-es vonalánál mérve) sokkal rosszabb,
mint a WDS 1-10 eV-os energiafelbontása. A nagytisztaságú
germániumból készült detektorok valamit javítottak
a helyzeten, de elvileg 90 eV-os felbontásnál jobbra
nem lehet számítani a félvezető detektoroknál.
Az EDS rosszabb energiafelbontása gyakoribb csúcsátlapolásokat
eredményezett, mint a WDS-nél és ezért természetes
volt a törekvés olyan röntgendetektor kifejlesztésére,
amely párhuzamosan detektál, ezért olyan gyors,
mint az EDS, de energiafelbontása olyan jó, mint a
WDS-é. Ez az, amit meg lehet valósítani a modern szupravezető
detektorokkal!
Mielőtt ilyen nagyot ugranánk az időben, említsük
meg a szilícium saját vezetésű tartományát hasznosító
másik két detektortípust, a PIN diódát és a szilícium drift
diódát (SDD). Ezek abban az értelemben képezik a fejlődés
újabb lépcsőfokát, hogy sikerült olyan nagy tisztaságú
saját vezetésű szilíciumréteget készíteni, hogy lítiumdriftelésre
már nem volt szükség, és a cseppfolyós nitrogénnel
való hűtéstől meg lehetett szabadulni.
Si-PIN dióda detektorok
A Si-PIN diódák detektálási mechanizmusa lényegében
megegyezik a Si(Li) detektorokéval. A beérkező sugárzás
( vagy röntgensugárzás) töltéshordozó párokat hoz
létre 3,6 eV átlagos gerjesztési energia révén. A PIN diódák
saját vezetésű tartományában nincs lítium, hanem egy
nagy ellenállású 8000-12000 cm-es réteg képezi az i-típusú
(szigetelő) részt. A tartomány teljes kiürülését 50 V-os
záró irányú feszültséggel szokták elősegíteni. Cseppfolyós
nitrogénnel való hűtésre nincs szükség, a Peltier-effektussal
elért -20 °C elég. Bár a PIN diódák energiafelbontása
valamivel rosszabb, mint a Si(Li) detektoré, a
hűtés egyszerűsége számos alkalmazásban előnyösebbé
teszi azokat a Si(Li) detektoroknál.
Szilícium drift dióda detektorok
A szilícium drift dióda sémáját az 1. ábra mutatja. Körkörös
szerkezetével kedvező töltéshordozó begyűjtést
érnek el. (A szilícium drift diódák XFlash védjeggyel ellátott
termékek.) Energiafelbontásuk jobb, mint a PIN detektoroké,
és a Si(Li) detektorokétól is kevéssé marad el.
Versenyképességüket az biztosítja a Si(Li) detektorokkal
szemben, hogy cseppfolyós nitrogénhűtésre nincs szükség,
a Peltier-hűtő elégnek bizonyul.
Nagy előnye, hogy a téreffektus-tranzisztoros erősítőt
(JFET, Junction Field Effect Transistor) a detektor felületére
lehet integrálni, ezáltal alacsony az anódkapacitás,
ezért nagy a detektálási sebességük (106 imp/s nagyságrendű).
A FET-nek az SDD-re való integrálása alacsony
zajt is biztosít. Ha a fenti sémától eltérő módon nem középen,
hanem aszimmetrikusan helyezik el az anódot,
további javulást érnek el az energiafelbontásban. (133 eV
1000 imp/s bemeneti sebességnél.) Ezt a konstrukciót
"szilícium drift droplet" detektoroknak nevezik és SD3-mal
jelölik. Mind a PIN diódáknak, mind pedig a SDD-knek
megvannak a Si(Li)-től eltérő speciális alkalmazási területeik,
például a PIN diódák asztali röntgenfluoreszcens
spektrométerekben, az SSD-k pedig kiválóan alkalmasak
gyors térképezésre a pásztázó elektronmikroszkópban.
Szupravezetésen alapuló röntgendetektorok
A szupravezetésen alapuló röntgenspektrométerek kifejlesztését
az a törekvés vezérelte, hogy legyenek gyorsak,
mint a Si(Li) detektorral működő spektrométerek, de
energiafelbontásuk legyen olyan jó, mint a hullámhosszdiszperzív
spektrométereké. Az új típusú röntgendetektorok
közül kettőt tárgyalunk itt részletesebben: az első a
mikro-kaloriméter, a másik a szupravezető alagúteffektuson
alapuló STJ spektrométer (STJ - superconducting
tunnel junction).
Mikro-kaloriméter detektor
A mikro-kaloriméter (Transition Edge Sensor, TES) egy
detektor abszorbensből és egy nagyon érzékeny hőmérőből
áll. A beérkező (röntgen)sugárzás energiája hővé
alakul át az abszorbensben, és a hőmérő méri ezt a hőmérséklet-
változást. Szükség van egy olyan ("gyenge")
kapcsolatra a környezettel, amely biztosítja, hogy a hő
kifelé ne távozzon el, és az abszorbensből és hőmérőből
álló rendszer a lehető leggyorsabban visszatérjen alapállapotába,
hogy képes legyen a következő röntgenkvantum
detektálására.
1996-ben K.D. Irwin és munkatársai az amerikai National
Institute for Standards and Technologyban kidolgoztak
egy olyan nagy energiafelbontású röntgendetektort,
amely mikro-kaloriméter elven működik.
A detektor legkritikusabb része az igen érzékeny hőmérő,
amely a normál elektromos vezetés és szupravezetés
közötti átmenet (transition edge) (2. ábra) kihasználásán
alapszik. A szupravezető állapotból a normál állapotban
való átmenet akkora ellenállás-változást okoz,
hogy mikrokelvin hőmérséklet-változások mérését is lehetővé
teszi. Ezért vonult be az irodalomba Transition
Edge Sensor néven ez a mikro-kaloriméter.
A mérőelrendezést, illetve annak a sémáját a 3. ábra
mutatja. A beérkező röntgensugarak energiájukat a (néhány
mikrométer vastag) normál állapotú bizmut abszorbens
rétegben adják le. A bizmutban bekövetkező hőmérséklet-
növekedést érzékeli a szupravezető Al és normál
vezetésű Ag kettős rétegből álló hőmérő. Röntgenbesugárzás
hatására a hőmérő áramkörében ellenállás-növekedés
és impulzusszerű áramcsökkenés jelentkezik a szupravezető
kvantuminterferencia-berendezés (SQUID - Superconducting
Quantum Interference Device) bemenetén.
Az elrendezés előnye, hogy a normál vezetés és szupravezetés
közötti átmenet nagyon meredekké tehető, ezáltal
a hőmérő nagyon érzékennyé válik. A detektor energiafelbontása
4,5 keV-en 14 eV. (Két másik berendezésben
1 keV-en 2,6 eV és 4 eV-nál 0,2 eV felbontást mértek.)
Összehasonlításképpen a konvencionális félvezető EDS-ek
energiája kedvező esetben 120 eV (5,9 keV-nél).
Kulcsfontosságú paraméterek az
abszorbens hővezető-képessége és
a hőmérő hőkapacitása.
Az abszorbens jó hővezető-képessége biztosítja, hogy
a röntgenfoton elnyelése és energiájának termikus energiává
való átalakítása után az abszorbens mielőbb visszatérhessen
abba az alapállapotába, amelyhez viszonyítjuk
a hőmérséklet-emelkedést. A jobb hővezetés miatt a
fémes abszorbensek segítségével elérhető időállandók
kisebbek (1 µs), mint a félvezetők abszorbensekkel (1
ms). Az abszorbens vastagsága is hangolási paraméter:
vékonyabb abszorbens rétegekkel jobb energiafelbontást
lehet elérni, a vastagabb rétegek viszont szélesebb röntgenenergia-
tartományban használhatók.
A hőmérő hőkapacitása abból a szempontból fontos,
hogy minél kisebb röntgenkvantum-energiát, minél nagyobb
hőmérséklet-változássá lehessen átalakítani. Az Ex
energiájú röntgenfoton Qx hőmennyiséggé való átalakulásakor
a T hőmérséklet-változást a hőmérő C hőkapacitása
határozza meg:
ahol c -vel a fajhőt, azaz az egységnyi tömegre vonatkoztatott
hőkapacitást jelöljük.
Míg a különböző anyagok fajhője a szobahőmérséklet
környezetében függetlennek tekinthető a hőmérséklettől,
addig alacsony hőmérsékleten a fajhő T3-nal arányosan
csökken. A 0,1 K körüli hőmérsékleten működő mikrokaloriméter
szupravezető hőmérőjének hőkapacitása
rendkívül kicsi, ezért a hőmérséklet-konverzió érzékenysége
nagyon jó.
Irwin és munkatársai a bizmut abszorbenshez hőmérőként
ezüst-alumínium kettősréteget használtak. E kettősrétegben
a rétegek egymáshoz viszonyított relatív vastagságát
változtatva olyan hőmérők voltak előállíthatók,
amelyben a normál vezető - szupravezető átmenet nagyon
meredek (100 µK széles) és a kritikus hőmérséklet
(amelynél szupravezető állapotba megy át) az 50-100 mK
közti hőmérséklet-tartományba esett (jóllehet a szupravezető
komponens a tiszta alumínium kritikus hőmérséklete
1 K körül van).
Az árammérő SQUID a Josephson-effektuson alapul:
vékony szigetelővel elválasztott két szupravezető között
alagúteffektus révén áram tud folyni a szigetelőn keresztül
anélkül, hogy feszültséget alkalmaznának. Az alagút-
áram rendkívül érzékeny a külső mágneses tér megváltozására,
és ezt a jelenséget használják fel a SQUID-ben
mágneses térerő (illetve az ezt létrehozó elektromos
áram) változásainak mérésére.
Höhne és munkatársai mikro-kaloriméterükben arany
abszorbenst és irídium-arany kettősréteget használtak
hőmérőként (lásd az 1. ábrát, ebben a kombinációban
az irídium a szupravezető). Ők nem TES-nek, hanem
SPT-nek (Superconducting Phase-Transition Thermometer)
nevezték detektorukat, de lényegét tekintve mindkét
rendszer a normál fémes vezetésből a szupravezető állapotba,
illetve az onnan való "visszabillenést" használja ki.
Szupravezető alagút detektorok
A szupravezető alagútátmenet (Superconducting Tunnel
Junction, STJ) egy hordozóra párologtatott két (50-50 nm
vastag) szupravezető alumíniumrétegből áll (3. ábra),
amelyek között vékony (0,2 nm) szigetelő Al2O3 réteg
van. A szóban forgó munkában nióbium elektródokat
alkalmaztak, és az elrendezést 500 mK hőmérsékletre
hűtötték le. Maga a detektorfelület kicsi, 141×141 µm2.
Ha a szigetelő réteg elég vékony, akkor Cooper-párok
tudnak áthaladni az egyik szupravezetőből a másikba
kvantummechanikai alagúteffektus révén (Josephson-áram).
A szigetelőre merőleges irányban kis előfeszítést
(~0,4 mV) és a szigetelővel párhuzamosan külső mágneses
teret (B ~ 100 gauss) alkalmaznak, hogy a Josephson-áramot
megszüntessék.
A detektor működési elve a következő: a mérendő
röntgensugárzás energiája a Cooper-párokat kvázirészecskékre
(két különálló elektronra) bontja szét, és ezek
az elektronok alagúteffektus révén átjutnak a szigetelőn,
és a körben áramot hoznak létre. A létrejött áram arányos
a sugárzás energiájával.
A mikro-kaloriméterektől eltérően itt külső mágneses
teret is kell alkalmazni. A detektáló rétegek vékonyak, a
berendezés gyorsabb, mint a mikro-kaloriméterek: 104
impulzus/s sebességet is el lehetett érni. Az energiafelbontás
viszont valamelyest gyengébb: 6-15 eV energiafelbontást
értek el a 180-1100 eV energiatartományban.
A rétegek vékonyságával függ össze, hogy az 1 keV
alatti energiatartományban, bór, szén, oxigén és fluor
K-vonalainak és az átmeneti fémek L-vonalainak analízisekor
értek el vele kimagasló eredményeket.
Egy másik munkában szintén szupravezető alagútátmenettel
(Al / AlxOy / Al), de vastagabb Al rétegekkel
(290 nm) 12 eV felbontást értek el a MnK vonal 5,9
keV-es vonalára vonatkoztatva.
Tekintettel arra, hogy a röntgendetektor felülete kicsi,
üvegkapillárisokból álló lencsével (Kumakov-lencse)
fokuszálják a röntgensugarakat a detektor felületére.
Energiafelbontás
Felmerül a kérdés, hogy mi teszi lehetővé azt, hogy
szupravezetőkkel működő röntgendetektorok energiafelbontó-
képessége sokkal jobb, mint a hagyományos félvezető
Si(Li) és Ge detektoroké.
A félvezető detektorokban a röntgenkvantumok energiája
elektron-lyuk párok létesítésére fordítódik, amelyek
számát úgy kapjuk meg, hogy a röntgenkvantum energiáját
elosztjuk az egy elektron-lyuk pár létrehozásához
szükséges átlagos energiával.
A szupravezető detektoroknál viszont olyan gerjesztési
folyamat megy végbe (lásd alább), amelyhez szükséges
energia sokkal kisebb, következésképpen a gerjesztések
száma nagyságrendekkel nagyobb, mint a félvezető detektoroknál,
természetesen ugyanazon energiájú röntgenfotonok
detektálására vonatkoztatva.
A detektorok energiafelbontására (E érvényes a következő
összefüggés:
ahol N a detektálási folyamat alapját képező gerjesztések
száma.
A BCS-elmélet (Bardeen, Cooper, Schrieffer ) szerint
szupravezetéskor az elektronokból Cooper-párok alakulnak
ki, melyek egymástól viszonylag nagy távolságra (µm)
lévő, egymáshoz lazán kötött elektronpárokat jelentenek.
Hőközléssel, bizonyos aktivációs energiával a Cooperpárokat
kvázirészecskékké (két elektronná) alakíthatjuk
át. A BCS-elmélet megjósolta azt a minimális energiát (),
amellyel a Tc kritikus hőmérsékletű rendelkező szupravezetőre
ez a bontás véghez vihető:
ahol a k Boltzman-állandó értéke 1,38×10-23 J/K.
Figyelembe véve, hogy 1 eV = 1,9×10-19 J, akkor a
-ra (vagy más néven sávparaméterre)
10-3-10-5 eV körüli
értékeket kapunk.
Minthogy a konvencionális félvezető detektoroknál
eV, a szupravezető detektoroknál meV nagyságrendű
gerjesztési energiát kell befektetnünk, ezért a (2) képlet
szerint elméletileg -szer, azaz körülbelül 30-szor
jobb energiafelbontást érhetünk el egy adott besugárzó
energiára vonatkozóan szupravezető detektorral, mint
hagyományos félvezető detektorral.
A valóságban a konvencionális EDS 120 eV felbontóképességet
ér el a MnK 5,9 keV-es vonalára vonatkozóan,
míg a szupravezető detektor felbontása ugyanerre az
energiára vonatkoztatva jobb, mint 6 eV.
Energiadiszperzív röntgendetektálások energiafelbontásai
és elérhető impulzussebességei
energiafelbontás
(eV)
maximális impulzussebesség
(imp/s)
Si(Li)
120-140
105
mikro-kaloriméter
3-7
5x102-103
alagútátmenet
4-15
104
Az 1. táblázat összehasonlítja az eddig ismertetett
háromféle energiadiszperzív röntgendetektálás energiafelbontását
és az elérhető impulzussebességeket. A táblázat
szerint a mikro-kaloriméter energiafelbontása valamelyest
jobb, mint a szupravezető alagútátmeneté, viszont
az alagútátmenet révén több mint egy nagyságrenddel
nagyobb impulzussebességet lehet elérni.
Az alacsony hőmérséklet előállítása
A cseppfolyós nitrogén és hélium alkalmazásának szükségessége
megnehezítené az ilyen detektorok elterjedését,
ezért a CPS nevű német cég olyan detektort fejlesztett
ki, amelyben a 4 K hőmérsékletet cseppfolyós hűtőközeg
nélkül, tisztán mechanikai úton való hűtéssel érik el. A
hűtés utolsó lépéseként a 0,1 K felé ekkor is az adiabatikus
demagnetizáció marad. A 0,1 K-en működő detektorok
hűtőtartálya hasonló méretű, mint a korábbi, konvencionális
félvezető energiadiszperzív röntgendetektoroké,
és a pásztázó elektronmikroszkópra ugyanúgy felszerelhető.
A hűtő egy kompresszorból és egy rotációs szelepből
áll, amely a detektortól távolabb van elhelyezve és
rugalmas cső köti össze a hűtő másik részével, amely a
detektort is tartalmazza. A rugalmas csőre azért van szükség,
hogy a hűtő mechanikai részének rezgéseit ne vigyék
át a detektorra és az ahhoz csatolt elektronmikroszkópra.
A 0,1 K hőmérséklet elérése adiabatikus demagnetizációval
60-80 percet vesz igénybe, és akkor ez az
állapot akár 8-30 órán át is fenntartható, attól függően,
hogy mekkora a rendszer hőterhelése és egy vagy két
paramágneses sót használnak a hűtőben. A demagnetizációs
hűtést az említett 8-30 óra eltelte után meg kell ismételni.
Az irodalomban leírt hűtőberendezés 30 mK-nél
alacsonyabb hőmérsékletet is képes előállítani.
Alkalmazások
A konvencionális Si(Li) detektorban a Ti L vonalai átlapolnak
a NK vonalával. A mikro-kaloriméterrel nagyon
sokat javul a helyzet, mint azt az 5. ábra mutatja.
A szupravezetésen alapuló röntgendetektorok (kriodetektor
néven is szokás említeni) előnye a konvencionális
félvezető detektorokéhoz képest a könnyű elemek tartományában
mutatkozik meg leginkább. A kis energiájú sugárzások
tartományában a csúcsok megsokasodnak: a
könnyű elemek K vonalai átlapolnak a közepes rendszámú
elemek L vonalaival. A jó energiafelbontásra itt nagyobb
szükség van, mint a nagyobb energiájú tartományokban.
Fontos alkalmazási terület a nagy laterális felbontású
analízis, különösen a félvezetőiparban, ahol az integrált
áramkörök vonalszélessége 0,1 µm alatt van (45 nm 2006
elején). Az elektronsugaras mikroanalízis laterális felbontóképességét
úgy is javíthatjuk, hogy például K vonal
helyett L vonalat analizálunk, mert az utóbbi kisebb gyorsítófeszültség
alkalmazását engedi meg.
Hasonlóan fontos az úgynevezett kémiai eltolódás mérése.
A röntgenanalízis általában eleminformációt és nem
vegyületinformációt ad. Kivétel a könnyű elemek tartománya,
ahol a spektrumok alakja, a csúcsok torzulása fontos
információt tartalmaz a kémiai kötésállapotra vonatkozóan.
Ezt a tulajdonságot eddig is kihasználták, de csak a
hullámhosszdiszperzív spektrométer volt elég jó ilyen
célokra. A kriodetektorok ezen a területen is nagy jelentőségre
tehetnek szert a nagy energiafelbontásuk révén.
A kiváló energiafelbontás miatt a kriodetektorok számos
egyéb területen nagyon ígéretesek, mint például a
sötét anyag kutatása, neutrínófizika, röntgencsillagászat
[1], szinkrotronsugárzás stb.
Összefoglalás
A proporcionális számlálókat követő félvezető alapú
röntgendetektorok (Si(Li) és Ge) szimultán detektálásuk
és az ebből következő gyorsaságuk révén kerültek kedvező
pozícióba. A PIN diódák és a szilícium drift diódák
a cseppfolyós nitrogén, mint hűtőközeg nélkülözhetőségét
és nagy detektálási sebességet hoztak magukkal
előnyként, energiafelbontásban közel állnak a Si(Li) detektorokhoz.
A szupravezetésen alapuló kriodetektorok két fajtája a
mikro-kaloriméter típusú és a szupravezető alagúteffektuson
alapuló STJ csillantják fel a reményt a teljesen új megoldás
irányába, ahol nagy energiafelbontást és szimultán
detektálást egyidejűleg lehet elérni. Ezek a detektorok a
szokásos röntgenanalitikai alkalmazásokon túlmenően várhatóan
az elemi részecskék fizikájában és a röntgencsillagászatban
is fontos mérőeszközök lesznek hamarosan.
Irodalom
1. X-ray Astrophysics,
http://wisp11.physics.wisc.edu/xray/xr_microcalorimeters.htm