Fizikai Szemle 1958/4 - Erő János: Statikus gyorsító-berendezések

Fizikai Szemle honlap

Fizikai Szemle 1958/4. 103.o.

Statikus gyorsító-berendezések

Bevezetés

Atommagreakciók kísérleti vizsgálata általában egy- anyagmintának meghatározott energiájú részecskenyalábbal való bombázása útján történik. A részecskék energiája a legkülönbözőbb lehet, a vizsgálandó jelenség természetének megfelelően ezred eV -tól több milliárd eV -ig terjedhet. A kisenergiájú tartományban - néhány keV alatt - természetesen nem jöhetnek számításba olyan magreakciók amelyekben a bombázó részek elektromos töltéssel rendelkeznek (proton, deuteron, -rész) mert az atommagok azonos töltése miatt a Coulomb-taszítás megakadályozza a kölcsönhatást. Ebben az energia-tartományban ezért kizárólag neutronokkal hozhatunk létre magreakciót. A keV-os nagyságrend felett az alagút effektus már elég nagy ahhoz, hogy - főleg könnyű magoknál - töltött részecskék is megközelítsék az atommagot és számottevő valószínűséggel hozzanak létre magreakciót még akkor is, ha energiájuk nem éri el a néhány MeV-os Coulomb-gát magasságát. Töltött részekkel létrehozott magreakciók a MeV tartományban bírnak legnagyobb jelentőséggel. Itt az energia még elég kicsi ahhoz, hogy az atommag teljes egészében kölcsönhatásba lépjen a bombázó résszel és a reakció eredményeként mindössze egy-két könnyű rész hagyja el a magot. Ezt tekinthetjük a klasszikus magreakciók tartományának, ahol különösen az atommag energianívórendszerének tanulmányozása tart számot érdeklődésre, akár a nívók egyedi, akár pedig statisztikus jellegű vizsgálatával. 50-100 MeV felett már sok nukleon emittálására van lehetőség, hiszen a nukleonok átlagos kötési energiája az atommagban mindössze 8 MeV. Itt már az atommag "felrobbanása" következik be és ezekből a folyamatokból a mag szerkezetére vonatkozóan nem sokat tudhatunk meg. Annál nagyobb szerepük van az ilyen nagyenergiájú reakcióknak az elemi részek kutatása szempontjából, hiszen ebben a tartományban már nagy valószínűséggel következik be mezonképződés.

Az bomlással a természet maga szolgáltat olyan részecskéket, amelyek elegendő energiával rendelkeznek magreakciók létrehozásához. A rádióaktív források több MeV -részeivel létrehozott átalakulások tanulmányozása igen nagy jelentőséggel bírt a magfizika kezdeti időszakában. Ilyen módszerrel sikerült először magreakciót megfigyelni 1919-ben. Az ezt követő években a kísérleti technika kifejlődésével lehetőség nyílt az alfa.gif részekkel létrehozott reakciók részletes tanulmányozására is. Az alfa.gif-részek ugyanis jól definiált energiával lépnek ki a magból és vékony anyagrétegen áthaladva a rétegvastagságtól függő meghatározott energiát veszítenek. Így meg van a lehetőség a bomlási energiánál kisebb bármilyen energiájú alfa.gif-rész előállítására és ezzel a magreakciók energiafüggésének vizsgálására. Sajnos a rádióaktív bomlás csak igen korlátozott lehetőséget nyújt a magreakciókkal foglalkozó kutatók számára. Korlátozva van a bombázó részecske típusa hiszen a csak elvétve felhasználható sugárzáson kívül egyedül az -részecske tanulmányozására ad lehetőséget (a -részek az atommaggal nem lépnek kölcsönhatásba). Limitálva van ezenkívül az energiatartomány és az időegység alatt kibocsátott részecskék száma is. A természetben előforduló maximális energia 10 MeV körül van, egy Curie aktívitású preparátum pedig mindössze 3,7 · 10¹⁰ részecskét bocsát ki másodpercenként. Ezért volt indokolt a törekvés, hogy az elektromos töltéssel rendelkező protonokat, deuteronokat, vagy akár az -részeket is mesterséges úton, nagyfeszültség segítségével gyorsítsuk fel a kellő energiára. Az első ilyen kísérletet Cockroft és Walton végezte el 1930-ban. 600 kV-os feszültséget állítottak elő az általuk kidolgozott kaszkádkapcsolás segítségével, és ezt protonok gyorsítására alkalmazták. A nagyenergiájú protonok líthiumba ütközve a

Li⁷ + H¹ = 2 He⁴

magreakciót hozták létre.

A gyorsítás általános elvei Elektromos térbe helyezett e töltésű részecskére

P = eE

erő hat, ahol E az elektromos térerősség vektora. Ha biztosítani tudjuk azt, hogy az erő hatására szabadon elmozdulhasson, akkor felgyorsul és kinetikus energiája megnő a kezdő (1) és a végpont (2) közti potenciálkülönbségnek megfelelően

E = e (V₁ - V₂)

értékkel. Nagyenergiájú atommagok előállításához tehát, szükség van mindenekelőtt egy ionforrásra, amely a kisenergiájú és lehetőség szerint teljesen ionizált atomokat szolgáltatja, majd egy olyan térrészre, amelyben a nyomást kis értékre csökkentettük le, hogy az ionok ütközés nélkül vagy legalábbis minimális számú ütközéssel tudják befutni pályájukat. Végül elő kell állítani egy megfelelően kialakított elektromos teret, amely a most már szabadon mozgó ionokat felgyorsítja és az ionforrástól a céltárgyhoz irányítja.

A gyorsítóberendezéseket két nagy csoportba oszthatjuk. Az első, elvileg egyszerűbb megoldásnál a vakuumrendszer, az úgynevezett gyorsítócső két végpontja között azt a teljes feszültségkülönbséget hozzuk létre, amelynek megfelelő energiát el akarunk érni. A gyorsítócső egyik végén elhelyezett ionforrásból kilépő kisenergiájú ionok a csövön való egyszeri végigfutás alatt végső energiájukat érik el. Ezt a típust nevezzük statikus gyorsítóknak. A másik típus, - amelyet célszerűen periodikus gyorsítóknak nevezhetünk - jellemzője, hogy a végenergiának megfelelő feszültségnek csak tört részét állítja elő, és ezen az aránylag kis feszültségkülönbségen többször futatja át a gyorsítandó részecskét. Ennek energiája minden átfutásnál a feszültségkülönbségnek megfelelően megnő.

Bármelyik típusú gyorsításról legyen is szó, a kívánt nagyságú gyorsítófeszültség előállításával a feladatnak csak egy részét oldottuk meg. Az ionforrás és a céltárgy között az ionok ugyanis néhány métertől sok ezer km-ig terjedhető utat tesznek meg, ami a céltárgy néhány cm₂-es felületéve1 rendkívül kis térszöget definiál. Ezért gondoskodni kell arról, hogy ne csak azok az ionok jussanak a céltárgyra, amelyek az annak megfelelő térszögben indultak el, hanem azok is amelyek akár a kezdeti helytelen irányítás, akár később bekövetkező irányváltozás miatt a helyes iránytól eltértek. Ezt az irányfokuszálást elektromos és mágneses terek kialakításával tudjuk elérni.

A periodikus gyorsítók egyes típusainál a gyorsítás feltétele az, hogy az ionok a gyorsítási periódus meghatározott pillanatában, fázisában fussanak át a gyorsító résen. Itt tehát az irányfokuszálás mellett a fázisfokuszálás szükségessége is fellép, azaz gondoskodni kell arról, hogy a helyes fázishoz képest sietve, vagy késve érkező ionok se essenek ki a további gyorsításból. Ezt általában a gyorsító tér időbeli változásának helyes megválasztásával lehet elérni.

Statikus gyorsítók

Az 1. ábrán látható a statikus gyorsítók elvi felépítése. A kívánt potenciálkülönbség előállításáról a nagyfeszültségű berendezés gondoskodik, amely manapság általában kaszkád generátor vagy nagynyomású szalaggenerátor. Az előállított nagyfeszültséget a gyorsítócső elektrodáihoz vezetjük, amelyek egyrészt a gyorsítás, másrészt az irányfokuszálás feladatát látják el. A gyorsítás menete természetesen független attól, hogy milyen berendezés állította elő a feszültséget és kizárólag a gyorsítóelektródák kialakításától függ.

A gyorsítócső: A gyorsítócső egy 20-30 cm átmérőjű, néhány méter hosszú szigetelőanyagból készült cső, amelyben diffúziós szivattyúk 10^-5 - 10^-6 Hgmm nyomású vakuumot tartanak fenn. Ezáltal biztosítva van benne az ionok szabad mozgása. Az ionok a felső, nagyfeszültségű elektródában elhelyezett ionforrásból indulnak ki. Ez lényegében egy gázkisülési cső, amelynek katódjában nyílás van, hogy a feléje tartó ionok a kisülési térből a gyorsítócsőbe juthassanak. Itt a kívánt elektromos teret fém elektródák segítségével alakítjuk ki, melyek potenciálja fokozatosan csökken a nagyfeszültségű elektróda potenciáljától egészen földpotenciálig.

Kétféle elektróda elrendezés használatos. A szakaszos felépítésnél - amilyen az 1. ábrán is látható - az elektromos tér kevésszámú gyorsító rés közvetlen környezetében van koncentrálva, ami egyenetlen, lépcsős potenciál eloszlást jelent az ionok útja mentén. A homogénteru gyorsítócsőben - mint: neve is mutatja - egyenletes potenciáleloszlást, homogén elektromos teret hozunk létre.

A 2. ábrán egy szakaszos gyorsítócső hét hengeralakú elektródája között kialakuló elektromos teret láthatjuk. Jól végig tudjuk követni ennek az elektromos lencsének gyorsító és fokuszáló hatását. Az első, V₁ potenciálon levő gyorsítóhenger belsejében az ionsugár energiája Ek₁ = e(V₀ - V₁), ha V₀ a nagyfeszültségű elektróda potenciálja, ahonnan az ionok Ek₀= 0 energiával indultak el. A második henger potenciálja V₂ < V₁, a köztük kialakuló elektromos tér axiális komponense Ek₂ = e (V₀ - V₂) energiára gyorsítja fel az ionokat. Ha most egy olyan ion mozgását vizsgáljuk, amely az ábra szerint a szimmetriatengellyel párhuzamosan, attól bizonyos távolságra halad az első henger belsejében, akkor láthatjuk, hogy erre a gyorsító résben radiális irányú erők is hatnak mégpedig az A - A szimmetriasík felett a tengely felé, alatta attól elmutató iránnyal. A szimmetria következtében ugyanakkora erőhatás irányítja az ionokat a

tengely felé, mint amekkora az A - A sík után ellenkező irányba. Az első szakaszban azonban még kicsi a részecskék energiája, lassan haladnak s így soká tartózkodnak a tengely felé mutató erő hatása alatt. Az A - A sík alatti szakaszt már felgyorsulva nagy sebességgel futják át, ezért a kifelé mutató erők hatása kevésbé tud érvényesülni. Az összegezett hatás végülis az eredetileg tengellyel párhuzamos nyalábnak tengely felé való irányítása, fokuszálása lesz.

A homogénterű gyorsítócsőben nagyszámú elektróda alkalmazása biztosítja az egyenletes potenciáleloszlást, és a tengely mentén állandó elektromos tér kialakulását (3. ábra). Ennek a homogén térnek fokuszáló hatása kicsi, feladata elsősorban a gyorsítás. A fokuszáló hatást a homogén tér elején és végén kialakuló inhomogén terek fejtik ki.

A gyorsítócső alsó, földpotenciálon levő végén, ahol a céltárgy és a megfigyelőberendezések helyezkednek el Ek, = eV₀ energiával, megfelelő fokuszálás esetén néhány milliméter átmérőjű sugárnyaláb formájában jelennek meg a felgyorsított ionok. Mielőtt a céltárgyba ütköznének többnyire egy mágneses elhajlítón futnak át, amely elkülöníti a meg nem felelő ion-fajtákat. Ez a mágneses eltérítés - amelynek mértéke az ionsugár energiájától függ - felhasználható megfelelő szervomechanizmus közbeiktatásával a feszültségforrás feszültségének és ezzel az ionsugár energiájának stabilizálására is.

A nagyfeszültségu generátor. Ha egy szigetelten elhelyezett fémelektródát elektromos töltéssel látunk el, akkor annak a földhöz képest

V = Q / C

lesz a potenciálja, ahol Q az elektródára vitt töltést, C pedig az elektróda és a föld közötti kapacitást jelenti. Ennek következtében az elektróda felületén E térerősség lép fel, melynek nagysága a feszültségtől és az elektróda alakjától függ. A feszültséget addig lehet növelni, amíg a felület valamelyik pontján a térerősség túl nem lépi a levegő E_ü átütési szilárdságát és átütés nem következik be. Normálállapotú levegőre E_ü = 3 millió Volt/m. R sugarú, önmagában álló gömbön a feszültség és a térerősség közötti összefüggés

E = V / R

Ha ezt összevetjük az átütési szilárdságra megadott fenti adattal, láthatjuk, hogy egy 2 m átmérőjű gömbön maximum

Vmax = E_ü · R = 3 MV / m · 1m = 3 MV

érhető el. Ezt természetesen a felületi egyenetlenségek és a földpotenciálon levő felületek (falak, mennyezet) közelsége még csökkenti.

A levegő szigetelőképességének letörése a feszültségnövelés szempontjából csak az egyik korlátozó tényező. Az elektródát tartó szigetelőoszlopok és a gyorsítócső mentén ugyanis átívelés következhet be, esetleg még az átütésre vezető feszültség elérése előtt. Az átívelés ellen az oszlopok hosszának elegendő nagyra való választásával lehet védekezni.

Mindebből következik, hogy egy-két millió Volt feszültségnél nagyobb feszültség eléréséhez rendkívül nagy méretekre van szükség ezért a feszültségnövelés a geometriai méretek növelése útján ezen a határon túl gyakorlatilag nem valósítható meg. Van azonban egy másik lehetőség is a feszültség növelésére, mégpedig a környező gáz szigetelőképességének, átütési szilárdságának növelése. Ez a gáznyomás megemelésével egyszerűen valósítható meg. Fennáll ugyanis az alábbi összefüggés:

E_ü(p) = E_ü(1) · p

vagyis pl. 10 at nyomás esetén a levegő eredeti E_ü(1) = 3 MV/m átütési szilárdsága E_ü(10) = 30 MV/m-re nő meg s így azonos geometriai elrendezés mellett 10-szeres feszültséget lehet elérni. Gyakorlati kivitelnél a nagy feszültségű elektródarendszert egy nagynyomású tartályban helyezik el, amelyet valamilyen indifferens gázzal - legtöbbször nitrogénnel - töltenek meg. Ezeknél az úgynevezett tankgenerátoroknál egy feszültségosztó ellenálláslánc megfelelő potenciálú pontjaihoz kötött segédelektródákkal szokás gondoskodni

arról, hogy minél egyenletesebb potenciáleloszlás, minél homogénebb tér alakuljon ki a nagyfeszültségű elektróda és a földelt felületek között. Így a nagyfeszültségű elektróda közelében a gyors potenciálesés mérsékelhető, ami egyben a felületi érerősség csökkenését is jelenti.

A kaszkád-generátor. A közönségesen ismert ventilcsöves egyenirányító kapcsolás a feszültség megkétszerezésére is felhasználható és az alapkapcsolás továbbépítésével az első fokozat feszültsége elvileg tetszőleges mértékben megsokszorozható. Egy három fokozatú kaszkádkapcsolás látható a 4. ábrán, mellette az egyes pontok feszültségének változása terheletlen állapotban.

Az a) pont földpotenciálon van, a b) pontra a transzformátor váltófeszültsége jut. A b - c kondenzátor feltöltődik a váltófeszültség csúcsértékére és így a c) pont ennyivel van a b) pont feszültsége felett. Az a - c ventilcsövön levő feszültség - mint látható - a 0 és a kétszeres csúcsfeszültség között mozog. A c - d ventilcsövön nyitott állapotban átfolyó áram feltölti az a -d kondenzátort a c) pont maximális feszültségére, vagyis a kétszeres csúcsfeszültségre. Ez a kondenzátor a c - d ventil szelephatása miatt nem tud kisülni és így a d) ponton a transzformátor kétszeres csúcsfeszültségének megfelelő egyenfeszültség jelenik meg. A c - d ventilen ugyancsak 0 és a kétszeres csúcsfeszültség között változik a feszültség. Ezt egyenirányítja hasonló módon a következő kaszkádegység és így a d - f kondenzátor ismét a kétszeres csúcsfeszültségnek megfelelő egyenfeszültségre töltődik fel. Ugyanez a helyzet a harmadik fokozat f - h kondenzátorán. Az a - h pontok között tehát az első fokozat feszültségének háromszorosa azaz a transzformátor csúcsfeszültségének hatszorosa jelenik meg. További fokozatok hozzáadásával a feszültség az eddigiek szerint tovább nő.

A fenti egyszerű feszültségviszonyok terheletlen állapotra vonatkoznak. Ha a a - h pontok közé terhelést iktatunk be, akkor az a záróperiódusokban kisüti a kondenzátorokat s így hullámosságot okoz. Ezenkívül a h) pont feszültségének maximális értéke sem éri el a terheletlen állapotnak megfelelő feszültséget. Úgy ez a feszültségesés, mint a hullámosság a fokozatok számával rohamosan nő és a fokozatszám túlságos megnövelése esetén elérheti egy fokozat teljes feszültségének értékét is. Ezen túl a fokozatok számát hiába növeljük. A feszültségesést és a. hullámosságot csökkenteni lehet a kondenzátorok kapacitásának és a tápfeszültség frekvenciájának növelésével.

A kaszkádgenerátor konstrukciójának egyik fő problémája a ventilcsövek fűtése. A fűtőszálak ugyanis - mint az ábrából is látható - nagyfeszültségen vannak, s így a hálózatról nem táplálhatók. Ezért legtöbbször a fűtőszálnak megfelelő potenciálú helyen szigetelt tengellyel hajtott fűtődinamót helyeznek el, amely a szükséges energiát szolgáltatja. Elvileg különbözik ettől az az ugyancsak használatos megoldás, amelynél a ventilcsöveket nagyfrekvenciás energiával fűtjük. Néhány száz kc váltófeszültség számára ugyanis a nagyfeszültségű kondenzátorok igen kis impedanciát jelentenek, ami lehetővé teszi, hogy a fűtőszálakhoz rajtuk keresztül juttassunk nagyfrekvenciájú energiát. A legkorszerűbb kaszkádgenerátorokban radikálisan oldják meg a ventilcsövek problémáját : ventilcsövek helyett megfelelő nagy zárófeszültséggel rendelkező száraz egyenirányítókat alkalmaznak. Ez nagymértékű egyszerűsítést jelent a kaszkádgenerátor felépítésében és üzemében is.

A szalaggenerátor. Elvi felépítése az 5. ábrán látható. A nagyfeszültségű elektróda és a föld között szigetelőanyagból készült szalag fut a nyilak irányában nagy sebességgel. E közben elhalad az alsó meghajtó henger közelében elhelyezett tűsor és egy elektróda között. E két utóbbira néhány kV-os nagyfeszültség van kapcsolva, aminek hatására a tűk hegyénél a levegő ionizálódik és a pozitív ionok a szalagra vándorolnak. Az így feltöltött szalagfelület a nagyfeszültségű elektróda belsejében elhelyezett tűsor előtt fut el, a megosztás következtében kialakuló elektromos tér itt is ionizálja a levegőt és a tűről a szalagra vándorló negatív töltés semlegesíti a szalag pozitív töltését: A tűsor a pozitív töltést mintegy "leszedi" a szalagról. A lefelé haladó szalagág ugyancsak kihasználható töltőáram szállításra, ha azt a nagyfeszültségű elektróda belsejében negatív töltéssel látjuk el, a fentiek során ismertetett módon.

A szalag által szállított töltőáram nagysága a szalag sebességének, szélességének és a felületi töltéssűrűségnek szorzata:

képlet

Technikai okokból v és d nagysága korlátozva van, a töltéssűrűség maximális értékét pedig az szabja meg, hogy a töltések hatására fellépő elektromos térerősség nem haladhatja meg a levegő átütési szilárdságát. A felületi töltéssűrűség és a térerősség között fennálló összefüggés::

képlet

E₀ = 3 MV/m átütési szilárdság mellen: a szalaggal felvihető áram maximális értéke:

képlet

d = 0,20 m és v = 10 m/sec esetén I _max = 53 µ A. Ha gondoskodunk arról, hogy a nagyfeszültségű elektróda tartóoszlopai kellő szigetelőképességgel rendelkezzenek, akkor ez az aránylag kis áram fel tudja tölteni az elektródát akár az átütésnek megfelelő maximális feszültségig is.

A szalaggenerátort egyszerű felépítése rendkívül alkalmassá teszi arra, hogy nagynyomású tartályba helyezve tankgenerátorként működjék. (l. 6. ábra). Ilyenkor feltétlenül szükség van az elektromos tér egyenletessé tételére szolgáló nívólemezekre, ezen kívül a nagyfeszültségű elektróda valamint a tank közé gyakran még egy segédelektródát is helyeznek, amint az a Központi Fizikai Kutató Intézet Atomfizikai Osztályán épült 4,5 MeV tankgenerátor fényképén is látható. A nívólemezek potenciálját egy ellenálláslánc segítségével csökkentjük földpotenciálra úgy, hogy két-két lemez között mindenütt azonos feszültségkülönbség van. Ily módon csaknem teljesen homogén potenciál eloszlást lehet biztosítani, ami a gyorsítócső, a szalag és a tartószigetelő elektromos igénybevételét nagymértékben csökkenti. A szalaggenerátornak nagynyomású tartályba való helyezése a feszültség növelésén kívül azzal az előnnyel is jár, hogy az átütési szilárdság megnövekedése következtében a szalag nagyobb töltőáramot tud szállítani.

A statikus gyorsítók f elhasználása

Említettük már, hogy a gyorsítócsőben bekövetkező gyorsítás szempontjából elvileg közömbös a nagyfeszültség előállításának módja. A kaszkádgenerátor és a szalaggenerátor azonban egymástól annyira eltérő tulajdonságokkal rendelkezik, hogy ezt a gyorsításnál is figyelembe kell venni. Ennek az eltérésnek a következménye az is, hogy alkalmazási területük egymástól

meglehetősen elhatárolt. A kaszkádgenerátor ventilcsövei aránylag nagy áramerősséget képesek átengedni, s így a kaszkádgenerátorok általában több mA terhelő árammal dolgozhatnak, vagyis nagyintenzitású ionsugár gyorsítására alkalmasak. Nagy hátrányuk ezzel szemben a terheléskor fellépő feszültségingadozás, ami több kV-ot is kitehet. A szalaggenerátornál épp fordított a helyzet. A szalagra aránylag kis áramot lehet csak felvinni s így 100 µA nagyságrendű ionáram gyorsítására van csak lehetőség. A generátor feszültsége ezzel szemben igen jól stabilizálható, úgyhogy ma ez a típus - főleg tankgenerátorként használva a magfizikai kutatások egyik legprecízebb berendezésének tekinthető,

A két generátornál a gyorsítócső felépítési is különböző. A kaszkádgenerátor, minta láttuk, szakaszosan állítja elő a nagyfeszültséget, s így szinte megkívánja a szakaszos gyorsítást. Ezért a kaszkádgenerátorokhoz szinte kivétel nélkül szakaszos gyorsítócső csatlakozik, míg a tankgenerátorban

a már amúgyis meglevő potenciálosztás a homogénterű gyorsítócső alkalmazását teszi lehetővé.

A kaszkádgenerátort, minthogy bonyolult szerkezeti felépítése miatt tankban való elhelyezésre általában nem alkalmas, 1-1,5 MV-nál nagyobb feszültségre nem szokták építeni. Az 1 MeV alatti energiatartományban azonban nagy áramerőssége következtében igen sokoldalúan használható, akár a gyorsított részekkel létrehozott magreakciók közvetlen tanulmányozására, akár olyan részecskék forrásaként, amelyek a direkt nyalábbal keltett magreakciók során jönnek létre (neutronok, kvantumok). Különösen elterjedt a kisfeszültségű (néhány száz kV) generátorok neutron forrásként való alkalmazása, mert aránylag egyszerű felépítésük mellett D - D vagy D - T reakciókból igen nagy neutron fluxust képesek szolgáltatni.

A magreakciók tanulmányozása során legtöbbet használt készülék a tankgenerátor. Többnyire 3-4 MV feszültségre készül, de néhány nagy generátor 10-12 MeV energia előállítására is alkalmas. néhány tized ezrelékre stabilizált energiájú ionsugarával különösen alkalmas a magreakciók rezonancia tulajdonságainak vizsgálatára, nagy energiája pedig lehetővé teszi, a magreakciók tanulmányozását nehéz atommagokon is. Igen elterjedt felhasználása éppen avval magyarázható, hogy a magreakciók szempontjából legfontosabb néhány millió eV-os energiatartományban tud kellő energiahomogenitással aránylag nagy ionáramot szolgáltatni.

Erő János
Központi Fizikai Kutató Intézet
Atomfizikai Osztálya