Fizikai Szemle 1970/4. 231.o.

NAGY LÁSZLÓ 1924 -1969

A hazai fizikus társadalmat mélyen megren­dítette Nagy Lászlónak, a magyar fizika és a magyar tudományos élet kiemelkedő egyéniségének váratlan halála. Kitűnő kollegánkat, tudo­mányos életünk kiváló szervezőjét és vezetőjét, elvtársunkat és sokan barátunkat vesztettük el vele.

Nagy László 1924. december 24-én született; nagyon korán, 45 éves korában, alkotó ereje teljében érte utol a halál. Ifjúkori indulása: segéd­munkás, majd samottüzemi formázó a Kőbányai Téglagyárban. Itt, ebben a környezetben alakult ki kommunista világnézete, amely 1947-ben eljuttatta a Magyar Kommunista Párt soraiba, amelyhez mindig, a nehéz időkben is hűséges ma­radt. A tehetséges munkásgyerek egyetemre ke­rült, fizikus szakra; 1948-ban pedig felvételt nyert a Bolyai Népi Kollégiumba. Egyetemi tanulmá­nyai elvégzése mellett hallatlan lelkesedéssel, ere­jét és idejét nem kímélve vett részt a szocialista típusú egyetem kialakításában. 1949-ben és 50-ben ő volt a Természettudományi Kar Tanulmányi osztályának vezetője. E fontos megbízatás mellett aktívan részt vett mind az egyetemi, mind a budapesti ifjúsági mozgalomban. Országos jelen­tőségű, komoly megterhelést jelentő megbízatásai mellett végezte el egyetemi tanulmányait. Szinte hihetetlen, hogy ilyen társadalmi igénybevétel mellett a tanulás frontján is példamutatóan megállta a helyét: vizsgáit kitűnő eredménnyel tette le és 1951-ben matematika-fizika szakos tanári diplomát nyert. 1950-ben a Magyar Tudományos Akadémia III. Osztályának szaktitkára lett és ilyen minőségben dolgozott 1952-ig.

1952-ben került a Központi Fizikai Kutató Intézetbe, mint Jánossy Lajos akadémikus aspiránsa. Hihetetlen szorgalommal, invencióval látott hozzá, hogy megismerkedjék a kozmikus sugárzás fizikájával és az elektronikával, amelynek isme­rete elengedhetetlen volt ahhoz, hogy mérőberendezését megépítse. Első tudományos munkája a kozmikus sugárzás által ólomban keltett záporok kísérleti vizsgálata volt. E záporok számának az ólom vastagságától való függését leíró ún. Rossi-­görbében egyes külföldi szerzők az első prominens maximum mellett felfedezni véltek nagyobb vas­tagságnál egy kisebb, második maximumot is. Nagy László rendkívül alapos, körültekintő, min­den lehetséges hibaforrást figyelembe vevő, szá­mos oldalról ellenőrzött mérései bebizonyították, hogy a második maximum nem létezik. Nagy László e munkájának jelentős szerepe volt abban, hogy ezután egyértelműen le lehetett zárni a titokzatos második maximum kérdését. E mérés során volt alkalmunk először megismerkedni Nagy Lászlónak, a fizikusnak erényeivel: az őt annyira jellemző mélyreható gondolkodásával, rendkívüli alaposságával és precizitásával. Kandidátusi disszertációját 1956-ban védte meg, sikerrel.

Amikor Magyarország megvásárolta a Szovjet­uniótól a kísérleti atomreaktort, szükségessé vált tapasztalt kísérleti fizikusok átirányítása a reaktor neutronjaival végezhető magfizika, területére. Nagy László elsőként vállalta az új feladatot. Ettől kezdve tudományos érdeklődése az alacsony energiájú magfizika és ezen belül is a. hasadás nagy jelentőségű jelensége felé fordult. Elért ered­ményeiről számos idegen és magyar nyelvű publi­káció tanúskodik. Munkássága nemzetközi elis­meréseként 1969-ben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség Maghasadási Konferenciáján meghívták az egyik szekció elnökének.

Kitűnő, sokat ígérő fizikus volt, de még talán nagyobb tisztelettel adózhatunk Nagy Lászlónak a kitűnő szervezőnek és vezetőnek. Neve össze­forrott a KFKI Magfizikai Főosztályának meg­teremtésével, felvirágoztatásával. szervezői, veze­tői munkáját alaposság, széles látókör, mély hu­manizmus és elvi szilárdság jellemezte. Voltak a hazai magfizika  történetében nehéz periódusok, és az esetleges súlyos következmények elhárításában

a magfizikusok sokat köszönhetnek Nagy László harcos, szilárd, következetes kiállásának.

Szerepe azonban messze túlnőtt a magfizikán. Nagy László a KFKI egyik vezető egyénisége volt, akinek szereplése és munkája összeforrott az Inté­zet sorsával. Csaknem két évtizede került az Inté­zetbe. Az Intézet alakította őt és ő alakította az Intézetet. Mindvégig cselekvő, formáló tényezője volt közösségünk munkájának és közéletének. Éle­tének utolsó éveiben egyik jelentős tagja volt a KFKI Igazgató Tanácsának és a KFKI Pártbi­zottsága Végrehajtó Bizottságának. Mint az Igaz­gató Tanács tagja nagy hozzáértéssel, a kutatók egyéni törekvéseinek és szempontjainak figyelembevételével és ugyanakkor példamutató szerénységgel intézte az Intézet nemzetközi kapcsolatait.

Jelentős szerepet játszott az ország tudományos életének a KFKI-n kívül eső területein is. Éveken át szaktitkára volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulatnak, majd tagja a Társulat elnökségének. Szaktitkára volt a Magyar Tudományos Akadé­mia Magfizikai Albizottságának, a Tudományos Minősítő Bizottság Fizikai és Csillagászati Szakbizottságának, továbbá tagja volt az Országos Atomenergia Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Szakbizottságának.

Mindenütt ott volt, ahol úgy érezte, hogy kötelessége segíteni a magyar tudományos élet felvirágoztatásában. Sokrétű, gazdag, teljes élet volt az övé. Hallatlan erőfeszítéssel, felelősségvállalás­sal, lelkiismeretességgel, egészségét sem kímélve igyekezett helytállni a tudományos munka, a tu­dományszervezés és a pártmunka minden jelentős frontján. Ez a hallatlan felelősségtudat, kötelesség­érzet, erejének nem kímélése, ami jellemezte őt ­egész életében, a tudományos és vezető köteles­ségek szüntelen összeegyeztetése vezetett végül is oda, hogy az állandó túlterhelés ilyen tragikus módon megbosszulta magát.

Az Intézet és egyben a magyar tudományos köz­élet egyik legismertebb, legmegbecsültebb vezetője volt. Ezt tükrözi, hogy kétszer kapott munkája elismeréseként „Szocialista Munkáért Érdemér­met" (1955 és 1961), Bródy-díjat (1960), akadémiai elnöki jutalmat (1960), Akadémiai Díj első fokoza­tát (1962), OAB elnöki jutalmat (1969).

Kitűnő ember volt. Egyénisége nagyszerű em­beri tulajdonságokat egyesített: a puritánságig menő szerénység, elvhűség és szilárdság, ugyan­akkor mély megértés az emberi problémákkal szemben, következetesség és rendkívüli kitartás. Mint vezetőt nemcsak közvetlen munkatársai tisz­telték és szerették, hanem szeretettel és megbecsü­léssel vették körül a vele közvetlen kapcsolatban nem álló, de őt ismerők is.

Búcsúzunk Nagy Lászlótól a kitűnő kollegától, a nagyszerű vezetőtől és szervezőtől, az elvhű kommunistától, barátunktól. Bizonyosak vagyunk benne, hogy élete, tevékenysége, munkássága aktív hatóerőként sugárzik majd tovább, bár hiányát hosszú ideig fájdalmasan fogjuk érezni mindnyájan.

K. D.