Fizikai Szemle honlap

Fizikai Szemle 1984/8.

OTTO HECKMANN: Csillagok, Kozmosz, világmodellek
(Gondolat, 1983; fordította.: Patkós László)

E könyv szerzője egy közelmúltban elhunyt jeles német csillagász, aki először a göttingai egyetemen mű­ködött, majd a hamburgi csillagda igazgatója volt, végül nyugdíjba meneteléig a Chilében létesített Európai Déli Obszervatóriumot irányította. A kötet 13 tulajdonképpen önálló írást tartalmaz, melyeket a szerző személye kapcsol össze. Az olvasó egy személyes hangvételű, izgalmas művet kap kézhez, amelyből csillagászati ismeretek mel­lett áttekintést kap a csillagásztársadalom belső életéről is.

A mű célkitűzése láthatóan az, hogy a csillagászat bizonyos alapvető elméleti és gyakorlati problémáit megismertesse a csillagászat iránt érdeklődő de csillagá­szati szakképzettséggel nem rendelkező olvasóval. Hogy ilyen célkitűzéssel efféle mű elkészülhetett és német eredetije nyilván olvasókra is talált már, az megnyugtató egy olyan időszakban, mikor a tudományra általában az egyre növekvő szakosodás jellemző, és egy tudományág (valamilyen szinten való) áttekintése lassan már a szakma­beliek számára is csak távoli ideál. Persze a csillagászat ilyen szempontból mindig is jó helyzetben volt (amiért nyilván művelői is tettek egyet s mást), amit a jól műkö­dő, csillagászok által szervezett és vezetett amatőrmozgal­mak, a kisbolygók és üstökösök felfedezésével a szakma számára is hasznos munkát végző műkedvelők példája mutat. E műben a szerző egyforma kompetenciával beszél a modern relativisztikus kozmológia alapkérdései­ről, a távcsőkészítés technikai problémáiról, egy csillag­vizsgáló vezetésének szervezési ügyeiről és egy másik csillagvizsgáló építéséről.

A könyv szerkezete és változatos tartalma célszerűt­lenné teszi a tartalmi áttekintést; ha minden témára ki akarnánk térni, csak futólagos észrevételekre volna mód. Ehelyett (amit a könyv fülszövegének elolvasása helyet­tesíthet) most négy fejezetről érdemes részletesebben beszélni, legalábbis a recenzens számára ezek voltak a legérdekesebbek.

A könyv első fejezete a kozmológia elméletének fejlő­dése, és főként ahogyan az a szerző életében és tudomá­nyos munkásságában jelentkezett és hatott. Heckmann végigélte a modern kozmológia egész történetét, hiszen az általános relativitáselmélet megalkotásakor már középiskoláit végzi, és pályakezdő, mikor az elmélet terjedni kezd a csillagászok között. Visszaemlékezését még izgalmasabbá teszi ama meghökkentő és szomorú fejlemények leírása, mikor a hatalomra került nemzeti­szocialista ideológia a fizika egész ágazatán nyilvánította a német szellemmel ellentétesnek és átkozta ki (amiben megdöbbentő módon olyan fizikusok is szerepet vállaltak, mint pl. a Nobel-díjas Lenard Fülöp). A szerző, aki az 1933. és 1945. közt Németországban Einstein gravitáció­elméletéről megjelent egyetlen pozitív ismertetés szerzője, maga is részt vett a vitákban, tehát a történtek sok apró részletét ismeri és közli velünk.

A negyedik fejezet a modern kozmológia világmodelljei­vel foglalkozik, ismerteti Einstein, Jordan, Dicke, Hoyle, Gondi, és Gold modelljeit, mindenféle matematikai for­malizmus használata nélkül. Az áttekintés tiszta és vilá­gos képet ad (amennyire ez matematika nélkül lehetséges), és hasznos ismereteket nyújt az érdeklődőknek.

A tizenegyedik fejezetben a szerző néhány érdekes esetet mesél el. Ezek közt különös figyelmet érdemel az áltudományok jelenlegi terjedésének idején a Bueren-féle pályázat története. 1949-ben Godfried Bueren (akit Heckmann csak B. úrként említ) pályadíjat tűzött ki annak bizonyítására, hogy a Nap nem lakható. Bueren, akinek mérnöki végzettsége volt, de a csillagászat iránt csak érdeklődött, valójában azt akarta, hogy a vita során ennek ellenkezője bizonyosodjon be, mivel abban hitt, hogy a Napnak van egy forró külső burka, de azon belül hűvösebb van, és a belső mag felülete lakott. A szent cél érdekében 25 000 márka díjat írt ki, amit azután a Csilla­gászati Társulat, amelysúlyos anyagi gondokkal küzdött, megpályázott. A két fizikusból (egyikük Heisenberg volt) álló bírálóbizottság a díjat a Társulatnak ítélte, de a döntést Bueren nem fogadta el, és perre került sor. A per­ben több fellebbezés is történt. Végül Bueren örököseitől a pénzt csak végrehajtás útján sikerült megkapni. Min­denesetre, Bueren (téves) meggyőződése érdekében saját pénzét kockáztatta, a bíróság pedig nem csillagászati kérdésben döntött, csak megállapította, hogy a pályáza­tot a bírálóbizottság szabályszerűen bírálta el.

A tizenkettedik fejezet az Európai Déli Obszervató­rium (ESO) Chilében történt felépítését meséli el. Az euró­pai szó itt arra utal, hogy a csillagvizsgáló nyugat- és észak-európai együttműködésben létesült, a déli pedig a déli féltekét jelenti, ahol történelmi okokból kevés a nagy csillagvizsgáló, pedig az égbolt egy része csak onnan látható. Heckmann 2 évtizedes szervező és építőmunkát ismertet, diplomáciai tárgyalásoktól olyan részletekig, hogy a zsaluzatokat nem szabad a tengerparton készíteni, és azután szállítani a sivatagba, mert kiszáradnak és eltorzulnak.

Heckmann műve érdekes, elgondolkoztató, kissé szubjektív mű. Habár bőséggel nyújt kozmológiai isme­reteket is, nem ajánlanám, hogy valaki e könyvből próbál­jon kozmológiát tanulni. Ugyanakkor a könyvből sokat tanulhatunk a csillagászat, mint tudomány légköréről és filozófiájáról. A csillagászat pedig nemcsak a legrégibb tudomány. E tudomány az (legalábbis a természettudo­mányok közül), amely leginkább egységes maradt, amely­ben nincs éles határ elmélet és megfigyelés közt, és amely­ben az érdeklődő laikusoknak még mindig van valamelyes (habár korlátozott) részük a tudományos munkában. Ez a fizikusokban nosztalgikus hangulatot ébreszthet, gondoljunk arra, hogy volt idő, mikor Voltaire fordította és népszerűsítette Newton mechanikáját, és hölgyek szalonjaiban vitatkoztak róla. Lehet, hogy ez már a csil­lagászatban is csak a múlt maradványa, de nagyon érde­kes és tanulságos a könyv hangulata.

Lukács Béla