Már Faraday is feltételezte, hogy a fény szoro­san összefügg az elektromossággal és mágnesség­gel. Maxwell pedig megteremtette az elektro­mágneses fényelmélet impozáns épületét. Nem csoda tehát, hogy Faraday úgy gondolta, hogy a mágneses erőtérnek kell lennie annak az eszköznek, amellyel be kell avatkoznunk, ha módosítani akarjuk valamely atom színképét. Azon sem csodálkozhatunk, hogy Zeeman ugyanezt az utat választotta és ezen az úton a legragyogóbb sikert érte el. Maxwell elgondolásának továbbfej­lesztése révén Lorentz már megalkotta azt az elkép­zelést, hogy az atomban töltéssel rendelkező ré­szecskéknek kell lenniök, amelyeket ő még annak idején "ionoknak" nevezett, és hogy mozgásukkal ezek alakítják ki a testek elektromos és optikai viselkedését. Minthogy az elektrolízis bizonyos elemi töltéskvantumok létezésére engedett követ­keztetni, - kézenfekvő volt, hogy egy ilyen "atomban levő ionnak" tulajdonítandó az elemi töltés. Ennek a részecskének tömegéről azonban nem volt semmi­féle ismeret. Zeeman első kísérleteiből Lorentz el­mélete alapján máris kitűnt, hogy ennek a tömeg­nek a legkönnyebb atom tömegénél jóval kisebb­nek kell lennie. Hamarosan megállapíthatóvá vált, hogy mintegy 1/1850-ed része a hidrogénatom tömegének. Az "ion" kifejezés, amely már használa­tos volt a töltéssel rendelkező atomok, illetve atom­csoportok megjelölésére, ennek az atomon belül elhelyezkedő töltéshordozónak a megnevezésére alkalmatlannak bizonyult. Nemsokára "elektron­nak" keresztelték el. Ezzel az elektronnal pedig olyan nagyhorderejű új részecske került a fizikába, hogy egyáltalában nem csodálkozhatunk azon, hogy a Nobel-bizottság már a második alkalommal, 1902-ben, amikor a fizikai Nobel-díj odaítéléséről kellett döntenie, közösen Zeemannak és Lorentz­nek ítélte oda ezt a díjat.