<p></p>
Már Faraday is feltételezte, hogy a fény szoro­san összefügg az
elektromossággal és mágnesség­gel. Maxwell pedig megteremtette az
elektro­mágneses fényelmélet impozáns épületét. Nem csoda tehát, hogy
Faraday úgy gondolta, hogy a mágneses erőtérnek kell lennie annak az
eszköznek, amellyel be kell avatkoznunk, ha módosítani akarjuk valamely atom
színképét. Azon sem csodálkozhatunk, hogy Zeeman ugyanezt az utat
választotta és ezen az úton a legragyogóbb sikert érte el. Maxwell
elgondolásának továbbfej­lesztése révén Lorentz már megalkotta azt az
elkép­zelést, hogy az atomban töltéssel rendelkező ré­szecskéknek kell
lenniök, amelyeket ő még annak idején "ionoknak" nevezett, és hogy
mozgásukkal ezek alakítják ki a testek elektromos és optikai viselkedését.
Minthogy az elektrolízis bizonyos elemi töltéskvantumok létezésére engedett
követ­keztetni, - kézenfekvő volt, hogy egy ilyen "atomban levő ionnak"
tulajdonítandó az elemi töltés. Ennek a részecskének tömegéről azonban nem
volt semmi­féle ismeret. Zeeman első kísérleteiből Lorentz el­mélete alapján
máris kitűnt, hogy ennek a tömeg­nek a legkönnyebb atom tömegénél jóval
kisebb­nek kell lennie. Hamarosan megállapíthatóvá vált, hogy mintegy
1/1850-ed része a hidrogénatom tömegének. Az "ion" kifejezés, amely már
használa­tos volt a töltéssel rendelkező atomok, illetve atom­csoportok
megjelölésére, ennek az atomon belül elhelyezkedő töltéshordozónak a
megnevezésére alkalmatlannak bizonyult. Nemsokára "elektron­nak" keresztelték
el. Ezzel az elektronnal pedig olyan nagyhorderejű új részecske került a
fizikába, hogy egyáltalában nem csodálkozhatunk azon, hogy a Nobel-bizottság
már a második alkalommal, 1902-ben, amikor a fizikai Nobel-díj odaítéléséről
kellett döntenie, közösen Zeemannak és Lorentz­nek ítélte oda ezt a díjat. 
<p></p>