<p></p> Már Faraday is feltételezte, hogy a fény szorosan összefügg az elektromossággal és mágnességgel. Maxwell pedig megteremtette az elektromágneses fényelmélet impozáns épületét. Nem csoda tehát, hogy Faraday úgy gondolta, hogy a mágneses erőtérnek kell lennie annak az eszköznek, amellyel be kell avatkoznunk, ha módosítani akarjuk valamely atom színképét. Azon sem csodálkozhatunk, hogy Zeeman ugyanezt az utat választotta és ezen az úton a legragyogóbb sikert érte el. Maxwell elgondolásának továbbfejlesztése révén Lorentz már megalkotta azt az elképzelést, hogy az atomban töltéssel rendelkező részecskéknek kell lenniök, amelyeket ő még annak idején "ionoknak" nevezett, és hogy mozgásukkal ezek alakítják ki a testek elektromos és optikai viselkedését. Minthogy az elektrolízis bizonyos elemi töltéskvantumok létezésére engedett következtetni, - kézenfekvő volt, hogy egy ilyen "atomban levő ionnak" tulajdonítandó az elemi töltés. Ennek a részecskének tömegéről azonban nem volt semmiféle ismeret. Zeeman első kísérleteiből Lorentz elmélete alapján máris kitűnt, hogy ennek a tömegnek a legkönnyebb atom tömegénél jóval kisebbnek kell lennie. Hamarosan megállapíthatóvá vált, hogy mintegy 1/1850-ed része a hidrogénatom tömegének. Az "ion" kifejezés, amely már használatos volt a töltéssel rendelkező atomok, illetve atomcsoportok megjelölésére, ennek az atomon belül elhelyezkedő töltéshordozónak a megnevezésére alkalmatlannak bizonyult. Nemsokára "elektronnak" keresztelték el. Ezzel az elektronnal pedig olyan nagyhorderejű új részecske került a fizikába, hogy egyáltalában nem csodálkozhatunk azon, hogy a Nobel-bizottság már a második alkalommal, 1902-ben, amikor a fizikai Nobel-díj odaítéléséről kellett döntenie, közösen Zeemannak és Lorentznek ítélte oda ezt a díjat. <p></p>