Fizikai Szemle 1991/1. 3.o.

Igen, de negatívan. A Mintagimnáziumba jártam. Ott Oberle Károly egyáltalán nem szerette, ha tudtam valamit matematikából, amit ő nem tanított. De egy tekintetben hálás vagyok. Nagyon megszabályozott minket, hogy tisztán, olvashatóan írjunk. Ezt én soha nem tanultam meg, de Oberle Károly nélkül még rosszabbul írnék.

Kérem, az nagyon kellemes élmény volt, miután nyertem. Egyvalamire különösen emlékszem. A fizikai versenyben megkérdezték: van egy pohár 0°C hőmérsékletű vízben egy darab jég. Ha elég hőt adunk hozzá, hogy a jég elolvadjon, de a hőmérséklet ne nőjjön meg, akkor a vízszint felmegy vagy lemegy? Világosan emlékszem, hogy ezt hogyan oldottam meg. Gondolkoztam egy pár másodpercig. Akkor nem valami féle logikai meggondolás, hanem egy dallam jutott eszembe. Volt egy dalunk: "Minden vízbe mártott test, kisangyalom, a súlyából annyit veszt, kisangyalom, mint ami az általa node kiszorított víz súlya, kisangyalom." Ezek után nem kellett több logika.

A Maxwell-egyenletek bizony nagyon szépek voltak. Azokat ugyanaznap fejeztem be - elég gyorsan ment -, amikor este a Vigadóban meghallgattam a IX. Szimfóniát, és ezt egy kicsit nehezebbnek találtam, mint a Maxwell-egyenleteket.

A Műegyetemre jártam karácsonyig. Emlékszem, hogy a gőzgépről tanultunk. Egyik tanárunk azt mondta nekünk, hogy ami a jogásznak a lakkcipő, az a mérnöknek a logarléc. Erre emlékszem, noha nem volt sok köze az absztrakt fizikához. Az első szemeszter végén kimentem vegyészmérnöknek Karlsruheba. De csaltam: matematikát is tanultam, mert akkor engem a matematika lényegesen jobban érdekelt, mint a fizika. Az első évem vége felé a halmazelméletről hallgattam. Nagyon érdekes volt, hogy az ember végtelenségeket hasonlíthat össze.

Ez nem ment olyan egyszerűen. Karlsruhéban tanultam. Ez volt az a műegyetem, amit a német kémiai ipar támogatott, az IG Farben. Azok alkalmaztak egy osztrák kémikust, Hermann Markot. Ő egészen elsőrangú polimérkémikus volt. Egy-két tanítványa Nobel-díjat kapott, pedig neki kellett volna a díjat elnyernie. Úgy beszélt, mintha könyvből olvasná, csak jobban. Olyanfajta kémikus volt, aki igazán érdeklődött az anyag iránt. Tőle hallottam először a molekulaspektroszkópia elemeit. Ő odaadta Macke egyik munkáját, hogy referáljam. 1927-ben lehetett. Miután megtanultam a kvantummechanikát, nagyon érdekelt a többatomos molekulák spektroszkópiája. Broglieről beszélt nekünk, a Schrödinger-egyenletekről is szó esett. Mindezt folyóiratokból kellett volna összekeresgélni, ha az embernek nincs olyan szerencséje, hogy a tanítója Hermann Mark. Nagyon széleslátókörű ember volt. Tőle tudtam meg, hogy a fizikában valami egészen különös dolog történt, ami még soha nem volt: megszületett a kvantummechanika. Ott és akkor kezdtem megváltoztatni érdeklődésemet. - Hermann Markról szeretnék még mesélni. Ő félzsidó volt. Jött Hitler. Ekkor az IG Farben barátságosan elbocsátotta. Bécsben fogadott el egy professzúrát, ami jól is ment 1938-ig. Ekkor a német tankok nagy nehezen (akkor még nem voltak valami jók) bevonultak Bécsbe. Hermann Mark el akart menekülni. De még aránylag fiatal ember volt, nem volt világhíre. Sok pénze sem volt, és ami volt, azt sem vihette el. De mivel kémikus volt, nem keltett nagy feltűnést, hogy platinát vett. A platinából drótokat csinált, a drótokból viszont kabátakasztókat, amiket feketére festett. Télikabátokat akasztott rájuk, hogy súlyuk ne tűnjön föl. A Mark-család és kicsi vagyonuk így hagyta el Ausztriát. Akkorra már fiai is voltak. Egyik fiát, Hans Markot sok évvel később én tanítottam kvantummechanikára. Ő azután a kormányban is szolgált, mint a légierő minisztere (az 1970-es évek vége táján), most pedig a texasi egyetem élén áll. Ott voltam Hermann Mark 95. születésnapján New-Yorkban, amit nagyon megünnepeltünk, de ott-alig 20% amerikai volt, mert a tanítványai az egész világból jöttek. Talán ennyit hozzáfűzhetek a kémiából a fizikához.

Münchenbe mentem Sommerfeldhez. Ő ugyan jó fizikus volt, de (sajnálom, hogy német szót kell használnom, amit nem szeretek) Geheimrat is volt, és én a Geheimratokat nem nagyon szerettem. Lipcsében volt egy balesetem, kórházba kerültem. Mire meggyógyultam, a Geheimrat Indiában tanított, én pedig elmentem egy fiatalabb emberhez Lipcsébe, Heisenberghez. Azt mondtam - ez hiba volt -, hogy a gimnáziumban nem tanultam sokat. (Magam érdeklődtem sok minden iránt.) Azért a középiskolában is tanultam valamit, ami fontos lett, tudniillik pingpongozni. Heisenbergnek hetente pingpongestéi voltak, ahol mindenkit megvertem, Heisenberget is.

Ez már a baleset után volt. Teniszezni már nem nagyon lehetett, pingpongozni még igen. De Heisenberg nagyon ambiciózus ember volt. Elment a világ körül utazni, úgy mondják elő is adott talán. De a hosszú hajóúton egy japántól igazán megtanult pinpongozni. Ezután soha nem tudtam megverni.

Heisenberg nekem egy nagyon egyszerű kérdést adott. A hidrogén-atomtól eltekintve a hidrogénmolekulaion a legegyszerűbb probléma - egyetlen elektron és két mag. Az egyenleteket szeparált formában, nagyon egyszerűen fel kellett írni. Erről a hidrogén-molekulaionról megjelent két munka. Az egyik szerzője dán volt, ő a hidrogén-molekulaion alapállapotára numerikusan megoldotta az egyenleteket. A másik szerző amerikai volt, aki bebizonyította, hogy ez a megoldás nem létezik. Volt tehát egy megoldás, és volt egy bizonyítás a megoldás nemlétéről. Heisenberg behívott az irodájába, és azt kérdezte: "Hát melyiknek van igaza?" Én szerencsére matematikát tanultam, és érdekelt a függvényelmélet. Sajnos, az amerikai túl sok függvénytant tudott - félig. Ő azt követelte, hogy a végtelen közelében a függvény exponenciális lehet, de ne lehessen más esszenciális szingularitása. De minket ez a függvény csak reális pozitív elliptikus koordinátákra érdekel. Hogy miként viselkedik negatív vagy imaginárius értékekre, hogy ott talán végtelen lesz, annak a fizikában persze semmi realitása nincs. Azt mondtam Heisenbergnek, hogy a dánnak kb. 100%-ig igaza van. Mire Heisenberg azt mondta: "Jól van. Kérlek, ha Te már ilyen okos vagy, számítsd ki a gerjesztett állapotokat is." Hát ennek nekimentem. Erre reguláris megoldások nem voltak, viszont volt az intézetben egy számítógép. Kézzel kellett tekerni, ugyan számokat is köpött ki, de főleg lármát csinált. Azon böcsületesen számolgattam, majdnem egy jó évet. Akkoriban jobban aludtam, mint manapság, főleg reggel és délelőtt. Délután bementem az egyetemre, olvasgattam és számoltam. Doktori munkám többnyire éjfél előtt, de néha éjfél után készült. Heisenberg annak idején legényember volt, hat-hét évvel volt idősebb nálam. Akkor 21 éves voltam, ő pedig 28. Lakása éppen a fölött a szoba fölött volt, ahol én számokat termeltem, meg zajt. Heisenberg néha lejött és beszélgettünk, ami mind nagyon szép volt. Talán az olvasó számára a zajnál érdekesebb, hogy Heisenberg egy alkalommal panaszkodott nekem, hogy most már a fizika milyen unalmas. Ő akkor már fölfedezte a bizonytalansági relációt is, igyekezett kvantumelektrodinamikán dolgozni, ami egy kicsit félresikerült. Világos volt, hogy akkor már a legnagyobb kérdéseket megoldotta. Nekem mégis nagyon-nagyon érdekesnek látszott, hogy Heisenberg a fizika folytatását akkor már túl triviálisnak tartotta. Azt mondta, hogy ilyen körülmények között ő nem is lett volna fizikus. Természetesen megkérdeztem tőle, mi lett volna, ha nem fizikus. Azt mondta: zenész. Nagyon jól zongorázott. Meg is tanultam tőle egyszer, hogy lehet egy Bach-darabot egy kicsit jobban játszani, mint azt Bach írta. De egy éjjel lejött, már éjfél után volt, és azt kérdezte, hogy mikor leszek kész. Mondtam: talán még egy-két év. - "Hát nem elég, amit már csináltál?" - Megnézte és azt mondta: "Elég lesz. Csak írd le, ez már jó." - A mai napig nem tudom, hogy azért kaptam meg a doktorátust, mert eleget csináltam, vagy mert a zajból volt elég. De eskü alatt állítom: ha az utóbbi volt az eset, nem ez volt a szándékom a zajongással.

Dániába mentem egy Rockefeller-ösztöndíjjal, onnan Londonba kerültem az University College-ba. 1934 karácsonyán, 1935 újévkor Pesten voltam, mint rendesen. Mikor visszaértem Londonba, levél várt Gamowtól: menjek Washingtonba, engem is hívnak professzornak. 1935 szeptemberében érkeztem meg Amerikába.

1936 nyarán több hétre hazajöttünk a feleségemmel. Ortvayt kicsit ismertem, arra emlékszem főleg, hogy mindig figyelmeztetett: vigyázzunk a könyveire. Két év múlva, 1938-ban megint haza akartunk utazni, de az már a Müncheni Egyezmény nyara volt, és nem mertünk jönni. Azután még kevésbé.

Gamow-val Koppenhágában ismerkedtem meg. Gamow kedves és egyenes ember volt, nagyon jó barátok lettünk. Koppenhágában volt egy motorbiciklije. Húsvétkor elvitt vele egy másik dán szigetre. Pár kellemes napot töltöttünk együtt. Az volt különben az egyetlen alkalom, amikor motorbiciklin ültem. 1935 elején aztán írt egy levelet Washingtonból: "Egyedül vagyok. Gyere!" Mentem. Azután így dolgoztunk együtt. Még mindig szerettem sokáig aludni, egyetemi előadásaimat a George Washington Egyetemen este tartottam, amikoris az idősebb emberek Washington tájáról bejöttek, hogy kvantummechanikát tanuljanak, ami akkor Amerikában bizony még újdonság volt. Gamow viszont néha reggel 10-kor, néha már 9-kor felhívott minden másnap, valamilyen őrült ideával. Sok mindenhez értett, a világot egyszerűnek látta. Egyet azonban nem tudott: a matematikát. Volt egy nagyszerű tulajdonsága. Ha megmondtam neki, hogy az ötlete őrültség, azt mondta: - "Hát jó." - Nem sértődött meg. De 17 közül egy esetben az idea nem is volt olyan őrült. Pár kis dolgozatot írtam Gamowval. Irtunk a termonukleáris reakciók elméletéről. A másik dolgozat a béta-bomlás kiválasztási szabályáról szólt. Amikor a béta-bomlás elméletét Fermi felállította, az elektron és neutrinó spinjének szerepét figyelmen kívül hagyta. Feltételezve, hogy a bomlás során az atommag impulzusmomentuma nem változik. De Gamow észrevette, hogy van egy bomlás, amely nagy valószínűségű, és az atommag impulzusmomentuma eggyel változik. Megkérdezte tőlem: hogy lehetséges ez? Ebből lett a Gamow-Teller féle kiválasztási szabály. Kellemes időt töltöttem Washingtonban. Ott valamit nagyon megtanultam: meghallgatni más emberek ideáit, és ha kell: kritizálni. Nagyon jó évek voltak. Addig tartott, amíg egy másik magyar, Szilárd Leó meggyőzött arról, hogy most már mást is kell csinálni, mint a legszebb dolgot: elméleti fizikát.

Igen. Szilárd Leó ugyancsak nagyszerű ember volt, de neki is tudtam segíteni, ugyan egészen másképp, mint Gamownak. Gamow nem tudott matematikát, Szilárd pedig nem tudott autót vezetni. Amikor Szilárd egy levéllel a zsebében Einsteinhez akart menni, engem kért meg, hogy én vezessek. Ez volt - hogy úgy fejezzem ki magam - minden bajnak a kezdete.

Ő azt állítja, hogy nem. Én azt hiszem, hogy igen. Amikor megérkeztünk, Einstein behívta Szilárdot, és mivel demokratikus ember volt, a sofőrt is vele. Ezután Szilárd kivette zsebéből a levelet, amit Einstein nagyon figyelmesen elolvasott. Biztos vagyok benne, hogy Szilárd és Wigner ezt a levelet Einsteinnel már jól megbeszélték, valószínűleg németül. Hogy milyen részletesen beszélték meg, nem tudom. Az angol szöveg azonban nekem úgy hangzott, mintha legalább a végleges megfogalmazás Szilárdtól származott volna. Szilárd és Wigner már Berlinből, a Kaiser Wilhelm Institutból jól ismerték (ez ma a Max Planck Institut). Az a mese, hogy Einstein kezdte el az atomenergiát, csak annyiból igaz, hogy elég okos volt ahhoz, hogy magyarokra hallgasson.

Nekem sok ismerősöm, barátom volt, akiknek különleges tehetségük volt. De közülük Szilárd Leó az egyetlen, akit talán még utánozni is szeretnék. Ő nem bánta, ha az emberek nem szerették, amit mondott. De egyet soha nem követett el: Ő soha senkit nem untatott. Én őt akkor láttam először Pesten, amikor elvégeztem a középiskolát. Németországban talán egyszer sem láttam. Amikor 1934-ben Koppenhágából visszamentem Angliába, az első tapasztalatom az volt, hogy elmentem a Fizikai Társaság ülésére. Rutherford tartott előadást. Sokat beszélt, erősen beszélt arról, hogy milyen őrültség az atomenergia felhasználására akárcsak gondolni is: - "Atomenergia van, de az atomenergia az tiszta tudomány. Abból soha nem lesz más, mint tiszta tudomány." - Olyan hangosan ismételte, hogy tűnődni kezdtem: miért. Pár nappal később Szilárd Leóval találkoztam. Ő elszavalta nekem: "Most, hogy megtaláltuk a neutronokat, lesz mód az atomenergia felhasználására." - Azt is megmondta, hogy elment Rutherfordhoz, megpróbálta erről meggyőzni. De Rutherford nagy ívben kidobta. Ezt sem Rutherford, sem Szilárd Leó nem felejtette el. Egész biztosan ezért ismételgette Rutherford a magáét, ezért Szilárd Leó is. Jó 4 évig eltartott, amíg ebből valami praktikus dolog lett. Ez azon múlt, hogy egy neutron föl tud hasítani egy nehéz atommagot, és a hasadás során több neutron keletkezik. Ez az, amit Szilárd Leó várt és remélt. Azután Amerikába jöttem. Az urán hasadásáról George Washington Egyetem egy konferenciáján hallottam 1939. január 20. körül. Szilárd nem volt ott. Amikor a konferenciának vége volt, feleségemmel arra gondoltunk, hogy a konferencia fáradalmát kiheverjük. Ekkor megszólalt a telefon. Szilárd volt. Jó barátom volt. Nem tudom, hány embert tegezett, engem nem: - "Teller Úr, én az állomáson vagyok, jöjjön értem." El is mentem. Ekkor azt mondta: ''Hát most megjött az ideje. Most megkezdjük." Dolgozott is rajta: Pár hónap múlva már volt elég adat, hogy Einstein elé tegye. Az volt a probléma, hogy háborús veszély volt. Itt volt egy új fegyver lehetősége. Az amerikai kormány erről nem akart tudomást venni. Szilárdnak voltak ötletei mindenféle téren, azon is, hogy nyerjen mozgalma igazi impulzust. Az volt az ideája, hogy Einstein küldjön egy levelet Rooseveltnek. Roosevelt majd elolvassa a levelet, és fog tenni valamit. Ezért történt, hogy augusztus 2-án Szilárd Leó sofőrje lettem, és Einstein aláírta a levelet, majd Szilárdnak visszaadta. (Négy héttel a háború kitörése előtt.) Azután Szilárd odaadta egy bankárnak, Alexander Sachsnak, aki ismerte Rooseveltet. A levél el is érte Rooseveltet, nem augusztusban, nem szeptemberben, hanem október végén. Bizony azt gondolom: nem érhette volna jobb időben - közben Hitler megtámadta Lengyelországot. Hitler és Sztálin szétosztották Lengyelországot. Amikor ezek a rettenetes dolgok megtörténtek, akkor olvasta el a levelet Roosevelt elnök. Sachs tervezte volna így? Nem hiszem. Azt gondolom, ez olyasvalami, amit véletlennek neveznek. Az eredmény az lett, hogy Roosevelt akcióba lépett. Utasítást adott, hogy a maghasadást, annak következményeit meg kell vizsgálni. Ilyen módon járult Szilárd Leó hozzá, hogy ami elkerülhetetlen volt, a magenergia felhasználása először Amerikában történjen meg.

Teller Ede Pakson tárgyal az energiatermelés
hazai kilátásairól. (Pónya József vezérigazgató, Marx György.)

Amikor végetért a második világháború, és előre látható volt az atomreaktorok elterjedése, felmerült azok biztonságának a kérdése. Teller Ede vezette az első Nukleáris Biztonsági Bizottságot.

Így volt. Akkoriban mindent titokban tartottunk, ezért nem nagyon tudnak róla. A legelső ülésen megmondtuk egymásnak, hogy az emberek félnek az atomenergiától. A nukleáris baleseteket el kell kerülnünk, mert a reaktorok nem élnének túl komoly baleseteket. Bezárnák őket. De miként fogjunk hozzá, hogy a reaktorok egész biztonságosak legyenek? A megszokott eljárás az volt, amikor az első vasútat építették, amikor gőzgépet csináltak, vagy akármi mást, hogy csak építenek. Ha megtörténik a baleset, akkor látnak hozzá, hogy további hasonló balesetek lehetőségét kiküszöböljék. Nekünk viszont az volt a feladatunk, mielőtt akármelyik atomreaktor elektromosságot adott volna, hogy már 1948-ban, 1949-ben, 1950-ben elképzeljük: milyen bajok lehetnek. És hogyan lehet ezen elképzelt bajokat elkerülni? Lehetetlen feladat, de meg kell csinálni. Ha valaki egy új reaktort tervezett, és elénk terjesztette azzal, hogy ez már biztonságos, mi ezt mondtuk: a tervvel együtt meg kell magyarázni, hogy mi baj származhatik ebből a reaktorból. Tehát a tervezők, a mérnökök maguk mondják meg, hogy hol van a legveszélyesebb pont, és hogy annak a veszélynek mik lennének a következményei. Ha ezek a következmények tűrhetőek voltak, és ha mi ebben a bizottságban nem voltunk képesek egy nagyobb veszélyt előrelátni, akkor azt mondtuk amerikaiul, hogy O.K. A legtöbb esetben azt mondtuk, hogy mehet. Mindennek egy másik előnye is volt. Annakidején minden titkos volt, minden részlet is titkos volt. Az egyik reaktor tervezője nem beszélhetett a másik reaktor tervezőjével. Mi engedélyt kértünk és kaptunk arra, hogy ezeket a kihallgatásokat akármelyik reaktortervező végighallgathassa. A tervezők jöttek, mint ahogy iskolás gyerekek eljárnak más gyerekek vizsgáira, hogy megtudják: hol lehet a baj. Ilyen módon értük el, hogy tágabb körben megbeszéljük: hol lehetnek gondok. Elmondom, hogy találtuk az első nagyobbszabású nehézséget. Sajátosképpen ez nem egy új reaktornál bukkant fel, hanem egy réginél. A háború alatt reaktorokat építettünk Hanfordban, Washington államban. Ezek jól is működtek. Általános szabály volt, hogy attól függően, hogy egy reaktor mennyi energiát termel, kisebb vagy nagyobb környezetből kizártuk a lakosságot. Minél nagyobb a teljesítmény, annál nagyobb területet zártunk le. Az Atomenergia Bizottság megkérdezte: Nem lehetne-e mentesíteni e szabály alól a háború alatt épült reaktorokat, amelyek immár 4 éve dolgoznak nehézség nélkül? Nem lehetne-e kimondani, hogy azok már biztonságosak? Megbeszéltük. Csakhamar rájöttünk, hogy ezeket mi semmiképpen nem akarjuk biztonságosnak minősíteni, mégpedig egy egyszerű és fontos okból. Ezeket a reaktorokat vízzel hűtöttük, de a neutronokat elsősorban nem ezzel a vízzel, hanem grafittal lassítottuk. Ha ezen reaktorok vizet veszítenek, a neutronok még szinte ugyanolyan jól lelassulnak. De a víz neutronokat nyel el. Ha a reaktor vizet veszít, kevesebb neutron nyelődik el, megnő a reaktivitás. Érvelésünket végülis elfogadták, az ilyen (vízvesztésre reaktivitásnövekedéssel reagáló) hanfordi reaktorokat bezárták. Amerikában nem is építettek többé ilyen reaktort. Szerencsére máshol sem, kivéve a Szovjetuniót. A csernobili reaktor ilyen volt. A csernobili baleset megmutatta: igazunk volt.

Ma az emberek hazánkban el is fogadják az atomerőműveket, de nyugtalanítja őket a radioaktív hulladékok elhelyezése.

Az atomerőművet lehet biztonsággal kezelni. A hulladékokat még biztonságosabban lehet kezelni. Többféle módon fel is lehet őket használni. Élelmiszerek konzerválására, szennyezett víz és iszap fertőtlenítésére. Orvosi célokra máris hasznosítják kis mennyiségben. Talán még házakat is fogunk így fűteni. A használt fűtőelem radioaktivitásból származó hőtermelése eléri az atomreaktorban üzem közben mutatott teljesítmény, egy ezrelékét, és ez évszázadok alatt is alig csökken, t^-0.2-vel arányos. Óvatos kezelés mellett használt fűtőelemkötegek ingyenes fűtőanyagként hasznosíthatók távfűtésre. Az emberek rettegnek a radioaktivitástól. Miért? Nem tudom. Amit nem lehet látni, az árthat - talán ezért. Talán mert Hirosima emléke ragad rá. Talán más okból. Tény, hogy használni lehet az atomenergiát és melléktermékeit is. (Melléktermékeknek szeretném nevezni és nem hulladéknak.) Azt hiszem, hogy a jövőben használni is fogják. A nagy félelmekre, mint abszurditásra fognak visszagondolni. Talán úgy, mint, amikor ma arra gondolunk, hogy az emberek valamikor boszorkányoktól féltek. Az iskolában tanultam erről valamit. Nekem azt mondták, hogy úgy 1100 táján Könyves Kálmán királyunk valami nagyon okosat írt latinul "De strigis vero, quae non sunt, nulla questio fiat." A boszorkányokról, akik ugyanis nem léteznek, ne legyen semmi szóbeszéd. Nekem azt mondták, hogy amíg világszerte (Amerikában is) boszorkányoktól féltek, boszorkányokat égettek, mi magyarok józanok maradtunk. Szeretném azt képzelni, hogy ez a radioaktivitással is így lesz. Lesz talán egy új Könyves Kálmán, aki úgy törvénykezik a radioaktivitásról, hogy azt föl tudjuk használni, hogy annak az alkalmazását biztonságban élvezzük. Hogy legalább magyar iskolában azt taníthassák: mi okosabbak voltunk. Míg mások csak féltek, mi óvatosan, de jól kihasználtuk nemcsak az atomenergiát, hanem annak minden melléktermékét is. Ami kell: egy második Könyves Kálmán bölcsessége.

(Kérdezte és lejegyezte M.GY.)