REFORM - INDULATOK HELYETT

Kosáry Domokos
a Magyar Tudományos Akadémia elnöke

A Magyar Tudományos Akadémia új ciklusa, amely legutóbbi rendes közgyűlésünkkel indult, most egy éve vette kezdetét, szinte egyidőben a politikai rendszerváltozással. A demokratikus választások nyomán megalakult új kormány elnöke egy nappal hivatalba lépése után jött el közénk, hogy üdvözölje és támogatásáról biztosítsa a megújuló Akadémiát. Hangsúlyozta, hogy a legfontosabb szerepek egyike az, amelyet e különleges nemzeti intézményünk a történelmi forduló idején betölthet, és hogy a tudományos élet újjáalakulásának programját immár nem felülről írják elő nekünk, hanem tőlünk várják a kezdeményezést.

Az Akadémia, teendőinek és felelősségének tudatában, valóban saját kezdeményezéséből már akkor úgy foglalt állást, hogy a legszükségesebb reformok keresztülvitele céljából sürgősen kiküld olyan bizottságokat, amelyek egy világos és egységes akcióprogram elkészítésére alkalmasak, és ennek az akcióprogramnak a keresztülvitelére mielőbb sort kerít.

Most, egy év múltán, elsősorban arról kell itt számot adnunk, hogy ebből mit, hogyan sikerült megvalósítanunk, és hogy miként látjuk ma az Akadémia helyzetét, további teendőit és jövőjét.

A mérleg részleteit természetesen a később sorra kerülő elnökségi beszámolónak kell majd tartalmaznia. Itt elöljáróban, inkább néhány olyan főbb kérdést szeretnék érinteni, mely elvi szempontból, meg az ország, illetve Közép-Európa keleti zónája fejlődési viszonyai szempontjából külön figyelmet érdemel.

Két elvi követelmény

Az akcióprogram kidolgozásánál a hazai rendszerváltozás egész jellegének megfelelően két elvi követelményt kellett figyelembe vennünk. Az egyik, az első azt kívánta, hogy végképp emeljük ki az Akadémiát és tudományos életünket abból a politikai függési rendszerből, amely a pártállam idején a maga bürokratikus eszközeivel, hierarchikus, utasításos módszereivel irányította és egyben korlátozta, gátolta a tudomány fejlődését, az alkotó tehetség kibontakozását, és amelynek maradványai az utolsó évek igazán nem lebecsülendő lazító változásai ellenére sem tűntek akkor el, sőt, elvileg újjáéledésének sem volt intézményes akadálya. Ebből nyilvánvalóan az adott struktúrák alapos átalakításának szükséges volta következett.

A másik követelmény viszont az volt, hogy ezt az átalakítást úgy, olyan módszerekkel, olyan ütemben hajtsuk végre, hogy közben az Akadémia és a tudományos kutatási szervezet képes legyen fennakadás nélkül, folyamatosan működni, hogy a meglévő, megmaradt, megőrzendő értékek e sokat vesztett, szegény országban veszélybe ne kerüljenek.

Ami az első követelményt illeti; emlékezhetünk arra, hogy a legutóbbi rendes közgyűlés által kiküldött különböző bizottságok előkészítő munkája, javaslatai testületi megvitatása után, még a múlt év őszén elkészült az akadémiai reform alapelveit megfogalmazó munkálat, amely egységes koncepcióba illesztette a részelemeket, és hangsúlyozta, hogy az átalakítás, a korszerűsítés folyamata ezzel még korántsem zárult le, hiszen a most esedékes lépéseket természetesen, belőlük következőleg is, továbbiaknak kell majd követni. Azt is hangsúlyozta a munkálat, hogy az alapelvek elfogadása tanúságot fog tenni arról, hogy az Akadémia mennyiben képes a jelen történelmi kihívásának eleget tenni, a visszanyert és őt megillető szabadsággal megfelelő módon élni és saját dolgait rendbetenni. Az alapelveket az 1990. decemberében tartott rendkívüli közgyűlés - nem kis vita után - elfogadta, és intézkedéseket tett azok gyakorlati keresztülvitele érdekében. Hogy e téren meddig jutottunk, arra három témában később még külön szeretnék visszatérni.

Ami a másik követelményt, a működőképesség fenntartását illeti, ez nyilvánvaló és természetes mind a tudomány, mind általában országunk vonatkozásában. A tudományos kutatás akkor szolgálja legjobban a nemzet érdekeit, ha saját feladatait, saját normái szerint, folyamatosan végezni tudja.

A nemzetközi normáknak megfelelően

De hadd húzzam alá ennek fontosságát adott helyzetünkben nemzetközi szempontból is.

A rendszerváltás feladatai közé tartozik, hogy minél több szállal kapcsolódjunk vissza az egységesülő Európához és általában a nagyvilághoz. Ehhez azonban szükség van azok együttműködési készségére és bizalmára is, akikhez vissza szeretnénk kapcsolódni.

Szélesebb regionális méretekben ez azt jelenti, hogy Kelet-Közép-Európa frissen szabadult országainak nemzetközi megítélése és egyben konkrét visszakapcsolódási lehetősége nagy mértékben attól függ, hogy átalakulásukat mennyiben tudják hatékonyan, következetesen, de ugyanakkor a stabilitás, a demokratikus jogállam kiszámítható és megbízható viszonyai között véghezvinni. Ahol bizonytalanná válik a talaj, törzsi villongások és demagóg, kiszámíthatatlan indulatok ütik fel fejüket, ott a bizalom jeleire sem politikai, sem gazdasági téren, így a tőkebeáramlás terén sem igen lehet komolyan számítani. Aki naivul azt hiszi, hogy a fejlettebb világ, minden, esetleg kedvezőtlen jel ellenére, pusztán érzelmi okból keblére öleli újra haza kívánkozó szegény rokonait, az olyan illúziókban él, amelyek után az épp oly értelmetlen sértett csalódottság másnapjának kell következnie.

A tudomány terén ez azt jelenti, hogy az újjáalakítást mind szakmai, mind szervezeti, mind emberi vonatkozásban a nemzetközi normáknak és elvárásoknak megfelelően kell véghezvinnünk úgy, hogy tudományos életünk és egyben Akadémiánk működőképessége, stabilitása megfelelő szakmai szintje és ezzel együtt nemzetközi elismertsége folyamatosan biztosítva legyen, és ezt ne zavarják szükségtelen megrázkódtatások vagy éppen kiszámíthatatlan indulatok, rögtönzések.

E téren talán sikerült is bizonyos eredményeket elérni. Az elismerés és nemzetközi bizalom jelének kell tekintenünk, hogy az European Science Foundation nagy jelentőségű szervezete a múlt év őszén a Magyar Tudományos Akadémiát - elsőnek a volt blokkországok hasonló intézményei közül - felvette tagjai sorába. Nemzetközi kapcsolataink, amelyek már az elmúlt évek során is erősödni tudtak, most nekilendülve más fontos eredményeket is hoztak. Említhetném a Royal Society-t, a Svéd Királyi Akadémiát, a japán Sasakawa alapítványt, a Finn Akadémia ajánlatát stb. Itt azonban csak arra szeretnék még utalni, hogy a hazai egyetemekkel kötött Athenaeum-társulás, az új tudományos továbbképzési rendszer is fokozatosan, még az eddiginél is jobban igényli a részben már kialakuló, de még szélesítendő együttműködést, olyan külföldi egyetemekkel, amelyek a fejlettebb országokban fiatal kutatóinknak meghatározott időre - persze nem végleg - tanulmányi lehetőséget biztosítanak, - mármint akkor, ha úgy látják, hogy megbízható, komoly partnerrel van dolguk. (Azzal a kérdéssel, hogy a diákok vissza is térjenek, kutatóink ne áramoljanak a nagyvilágba, a braindrain problémájával külön bizottsági előterjesztés foglalkozik.)

Kultúra és történelem kontinuitása

Hogyan haladjunk tovább? Németország radikálisan szétbontotta a keleti rész korábbi akadémiai szervezetét. Csakhogy ott egyrészt volt egy másik, fejlettebb és igen gazdag nyugati német szervezet, amely közben is folyamatosan működhetett, és amely átmeneti nehézségek után keletet is magához tudja majd igazítani. Nálunk, ilyen támasz híján, a problémát saját magunknak, saját házunkon belül, saját erőből kell megoldani. Másrészt pedig a keleti német szervezet - ismeretes módon - sokkal szigorúbb, kiterjedtebb volt és politikailag sokkal exponáltabb.

Csehszlovákiában a tudomány különösen súlyos helyzetbe került 1968 után. Alig pár éve még cseh barátaink, akiket magánemberként olykor sikerült meghívnunk egy-egy konferenciára, viszonylag igen kedvezőnek találták az akkori magyar viszonyokat és például abban, hogy jómagam 1982-ben, ha nem is ellenkezés nélkül, bekerülhettem az Akadémiába, immár a rendszer szétlazulásának bizonyos jelét vélték, - talán nem is egészen alaptalanul - felfedezni.

Őszintén kívánjuk cseh és szlovák barátainknak, hogy átesve az ezután elkerülhetetlen operáción, mielőbb a felemelkedés útjára léphessenek, és megindulhasson az a baráti kooperáció közöttünk, illetve a lengyelekkel együtt hármunk között, amelynek tervéről Varsóban már a múlt év őszén megállapodtunk.

Ami pedig saját portánkat illeti, én hiszek a magyar kultúra és történelem kontinuitásában, abban, hogy minden súlyos kár és veszteség ellenére a múltból életerős szálak vezetnek felénk és a jövő felé. Annak idején a sztálinizmus azt képzelte, hogy az addig történteket egyszerűen le tudja zárni, félre tudja söpörni. Helytelen volna átvennünk ezt a tévedést és feltételeznünk, hogy a magyar történelem ilyen különálló szakaszokból állhat. Még helytelenebb volna észre nem vennünk, hogy szakmai értelmiségünk, a régiekkel és az újabb utánpótlással együtt, zömmel minden akadály, kényszerítés, megalázás vagy éppen emberi gyengeség ellenére folyamatosan további valódi értékeket produkált, és morálisan is túlélte a nehéz időszakot. Ezért jobb feltételek között már most is több erővel indulhatunk az új felé. Az erőszak mindig gyűlölködést, és az indulat mindig új indulatot produkál. Ezt le kell zárnunk egyszer! Az értelmes önzés és a keresztényi türelem egyaránt azt kívánja, hogy az emberekben meglévő pozitív vonásokat hasznosítsuk, támogassuk, biztassuk munkájuk megbecsülésével is, mert a rosszat így lehet visszaszorítani. A nagy többségre feltétlenül ez áll. Egy-két más esetben pedig ha kell, még mindig folyamodhatunk más eljárásokhoz is. Addig viszont vigyázzunk arra, hogy ebben a törékeny országban átrendezés címén lehetőleg ne dobálják az olyan ládákat, amelyek maradék porcelánunkat őrzik.

A Magyar Tudományos Akadémia kész arra, hogy nagy nemzeti érdekű problémák megoldását a maga eszközeivel elősegítse. Ilyen például a környezetvédelem kérdése, amely most is folyamatosan a bős-nagymarosi probléma vizsgálatához kapcsolódik. Ilyen továbbá az a kérdés is, hogy milyen legyen az a Magyarország, amelynek a XX. és XXI. századi, nem pedig a XIX. századi, vagy még korábbi Európához kell visszakapcsolódnia. Itt ezúttal nemcsak a gazdaságra gondolok, ahol szintén van egy pár lényeges különbség, hanem a politikai struktúrára, az államberendezésre.

Nyilvánvaló, hogy az egységes Európába olyan állami struktúra illeszkedhetik csak bele, amely lényegesen különbözik a XIX. századi nemzetállam koncepciójától. Abban, mint valami privátmenazsériában, az állampolgárok kizárólag az uralkodó nemzeti elit tulajdonának számítottak. Ez a XX. és XXI. századi Európa értelmében tarthatatlan. Ezért az államstruktúrának nemcsak fent kell változnia, hogy ne kizárólagos szuverenitással bírjon, hanem össze tudjon illeszkedni másokkal, de az alsóbb szférákban is meg kell változnia, mert biztosítania kell a különböző nyelvi, vallási és egyéb csoportok emberi jogait. Ez egy országban sem belső ügy csupán. Egy ilyen új koncepció kidolgozása céljából nemzetközi munkacsoport szervezésében állapodtunk meg a múlt év nyarán a brüsszeli egyetemmel. Ez a munkálat is megindult.

Egy másik ilyen probléma megoldása céljából miniszterelnökünk felkérésére Jelenkortörténeti Bizottságot küldtünk ki az 1956. utáni évtizedek történetének tudományos igényű, szervezett feltárása érdekében, azzal, hogy ennek a bizottságnak minden iratanyagba szabad betekintése legyen. A cél nyilván az, hogy megismerjük ezeket az évtizedeket, szakmai igényességgel feltárjuk, hogy mi miért és hogyan történt, és ez egyszersmind megakadályozza azt, hogy ezt szenzációvadászat vagy személyes érdekek szolgálatában végezzék.

A művelődés, illetve közelebbről a tudomány területén most három olyan problémát szeretnék érinteni, amely természetesen messzemenően érinti az Akadémia és a tudományosság jövőjét. Az egyik ilyen kérdés az akadémiai tőrvény. A múlt év decemberi közgyűlés az új akadémiai törvény alapelveit is elfogadta. A kiküldött bizottság elkészült a törvényjavaslat végleges szövegével és ez a Tudománypolitikai Bizottság elé került. Ez a törvény alapvetően fontos, a tudományos kutatás szabadságát, a politikai, ideológiai befolyástól való mentességét biztosítja és egyszersmind köztestületi önkormányzattá nyilvánítja az Akadémiát.

A törvény mielőbbi tárgyalását és elfogadását külön tájékoztató és külön kérelem formájában, az alábbi indokokkal próbáltam volt alátámasztani.

1. A megkezdett akadémiai reformokat most már csak akkor tudjuk határozott, eredményes lépésekkel tovább folytatni, ha ehhez megvan a törvényes alapunk. Jelenleg még olyan törvény van érvényben, amely ellentmond a jelenleg már átalakult akadémiai struktúrának.

2. Egy ilyen törvény elfogadása a mai viszonyok között újabb, igen kedvező hatást váltana ki a nemzetközi megítélés terén, nemcsak a tudomány, hanem a politika és az egész ország szempontjából.

3. Széchenyi István születésének 200. évfordulóját a Kormány és az Országgyűlés aligha tudná méltóbb formában megünnepelni, mint egy ilyen új akadémiai törvény elfogadásával, amely biztosítja a tudományos kutatás szabadságát és az Akadémia köztestületi önkormányzatát.

Bevallom, szerettem volna, ha a törvény most, a közgyűlés idején már megszülethet. Meg is tettem minden tőlem telhetőt ennek érdekében. Ez most nem bizonyult megvalósíthatónak. Reméljük azonban, hogy a törvény rövidesen mégis megszületik.

Persze közben meg kellett és részben még most is meg kell birkóznunk a törvényt ellenző bizonyos tendenciákkal. Nem olyan ellenvetésekről szeretnék itt említést tenni, hogy felvetődik, mi is az a köztestület. Ez már volt a magyar jogban korábban is. Azt sem tartom reális ellenvetésnek, hogy várjuk meg a felsőoktatási vagy a minősítési törvényt, és azzal együtt kerüljön a törvény az Országgyűlés elé. Ezeknek jól kell egymáshoz illeszkedniük, de a koncepciók egyeztetésével azonban ez külön-külön is jól biztosítható.

Felmerült, hogy legyen egy nagy törvény általában a tudományról, mindennel együtt. A tudományról persze, ismeretes módon, nem lehet törvényt hozni, csak tudományos intézményekről. Meg aztán egy ilyen általános törvényt hozni körülbelül olyan volna, mintha általában a magyar gazdaságot akarnánk törvénybe foglalni. Kicsit olyan ez, mintha a rátótiak módján, keresztben vinnék a létrát az erdőn.

A fő vitapont azonban a törvény vonatkozásában is az akadémiai kutatóintézeti hálózat. Ez a 37 intézet, a minősített kutatókat tekintve 3300 fővel és az egyetemeken működő számos akadémiai kutatóhellyel, egy olyan jelentős szellemi potenciált képvisel, amelynek nemzeti értékét nem lehet eléggé túlbecsülni, és amelyet súlyos hiba volna veszélyeztetni, szétbontani.

A fejlettebb országokban az elmúlt évtizedekben szintén mindenütt sora alakultak önálló főhivatású kutatóintézetek speciális feladatok elvégzésére. Ezek igen változatos megoldásban helyezkednek el a tudománypolitikai szervezetben, mint például a Max Planck Intézet vagy a CNRS Franciaországban. Sok helyen, így a svédeknél, az osztrákoknál és máshol az akadémiáknak is vannak kutatóintézeteik. Nincs tehát egyértelműen olyan modell, amit követnünk kellene. Azt javaslom, legyen bátorságunk ahhoz, hogy megteremtsük saját hagyományainkat.

A Magyar Tudományos Akadémia a reális helyzetet mérlegelve úgy foglalt állást, hogy kutatóintézeti hálózatát fenntartja, és lényegében így foglalt állást a legutóbbi rendes közgyűlésen a Kormány elnöke is. De természetesen igen komoly reformok, korszerűsítő reformok keresztülvitele mellett.

Ilyen reform a jelentős mértékű önállóság. Az a tény, hogy nem központi hivatal irányítja őket többé, - nincs Központi Hivatalunk már. Az, hogy a kutatóknak beleszólásuk, képviseletük van az Akadémia ügyeibe. Hogy van egy Akadémiai Intézetek Bizottsága. Ezek mind a reformlépések közé tartoznak, és az is, hogy a kutatási eredményeket viszont az eddigieknél lényegesen alaposabban kell szakmai, testületi úton ellenőrizni, értékelni.

Kétféle ellenzést szeretnék itt elemezni. Az egyik a következő. A pártállam utolsó évtizedeiben fokozott törekvés jelentkezett a túlzottan szabadon mozogni kezdő tudományos kutatóműhelyek bürokratikus hatalmi alárendelése céljából. Tulajdonképpen ezt szolgálta az Akadémia szétválasztása dekoratív testületi részre és Központi Hivatalra, amelynek feladata lett a kutatási szervezet, a kutatóintézeti hálózat irányítása.

Ez sem látszott azonban elégnek, még mindig túl szabadon mozogtak. Erre jött az a törekvés, hogy az Akadémia változzék át idős, őszhajú urak valamilyen klubszerű gyülekezetévé, a kutatóintézeteket pedig egy újonnan szervezendő tudományos kutatási minisztérium alá rendeljék. Ilyen megoldás valóban van, például Franciaországban, erősen más viszonyok között, de ott sem teljesen problémamentesen. Ezt személyes tapasztalatból tudom. Hogy ez drágább, nehezebb, de egyébként is, a kutatási témák kiválasztásában, a munkák orientálásában, az eredmények értékelésében a tudományos önkormányzati rendszer funkcióját nem lehet államigazgatási főhatóság jogkörével és bürokratikus módszerével helyettesíteni, azt hiszem, nyilvánvaló.

A rendszerváltás során ez, érthető módon, lekerült a napirendről, de újabban e régi pártállami elképzelés mintha helyenként újjászületnék. Legutóbb egy e kérdésekkel foglalkozó tisztviselő úgy nyilatkozott, hogy az Akadémia térjen vissza Széchenyi Akadémiájához és adja le kutatóintézeteit. A válasz erre egyszerű: nem Széchenyi korához és annak intézményes megoldásaihoz kell visszatérnünk, mert hiszen akkor az illető nyilatkozó is leadhatta volna autóját, a faxot, a telefont, sőt még metróra sem ülhetne. Ha különválik ez a kutatóhálózat, előbb-utóbb valaki hatalmába kerül. Nem hiszem, hogy az akadémiai kutatóintézetek ki akarnának válni az Akadémia hálózatából, inkább azt tapasztalom számos esetben, hogy mások kívülről igyekeznek a biztonság látszatát ígérő védőszárnyak alá behúzódni.

Van azután egy más indíttatású elképzelés és ellenérvünk is, amit én progresszív utópiának neveznék. Azért nevezem így, mert feltétlenül utópisztikus. Meg kell mondani, hogy sokkal több szimpátiával fogadtam ezeket a gondolatokat, talán azért, mert egészen ifjú éveimben én is szimpatizáltam ilyesmivel, amíg meg nem tanultam, hogy a történelem hogyan működik. E szerint az akadémiai intézetek maradjanak ugyan az Akadémia rendszerében, de egészen önálló, külön együttest alkossanak, persze ugyanakkor az intézeti kutatók akadémiai ügyekben többségi döntési jogot kapjanak.

Erre először is azt tudom mondani, hogy ezt a külön együttest éppen olyan hamar megkaparintaná valamely hatósági szervezet, mint ahogy ha valaki egy számítógépet letesz az országút mellé, hogy szabadon működjék, annak előbb-utóbb nyoma vész. A másik észrevételem az, hogy itt tulajdonképpen a politikai demokrácia és a tudományos kutatási módszerek egybemosása, téves értelmezése történik. Nem szólva arról, hogy miért és csak az akadémiai intézeti kutatók vegyenek ebben részt, hiszen az Akadémia munkájában bőven szerepet vállalnak más intézmények kutatói is, a szakmai tudományos bizottságokban, a területi bizottságokban. Hol a határ? Ki a kutató?

A diktatúrában a hatalom előírja, hogy a tudomány mit tegyen, miként működjék, néha még azt is, hogy milyen eredményeket produkáljon. A demokrácia viszont biztosítja a feltételeit annak, hogy a tudomány saját normái, saját módszerei szerint működjék, hogy a hozzáértés és az alkotó tehetség szabadon kibontakozhassék. A kutatók mint állampolgárok természetesen egyenjogúak, de szakmai hozzáértésük nem egyforma. A tudomány előjogok nélkül is, a demokratikus államban is, demokratikus berendezésben is mindig bizonyos mértékig elitet képez, ahol a tudományos hozzáértés szabja meg a sorrendet. Tudományos kérdéseket, értékelési problémákat, és más lényeges szakmai ügyeket nem lehet többségi népszavazással eldönteni.

Itt tulajdonképpen valami olyan jelenségről van szó, amit egy anekdotával tudok illusztrálni. Ivánnal találkoznak az erdőben, amint robbanóanyagot cipel és kérdezik tőle: "Hová mész?" - "Megyek felrobbantom a vasútállomást." - "Te! Hát a háború már 40 éve véget ért!" - "Csakugyan? Nekem ezt nem mondta senki, és én csak robbantgatok, robbantgatok." - Ezek a progresszív utópiák teljes joggal támadták azt a hierarchikus rendszert, amelyben a pártállam tudománypolitikája, szervezete működött. Szeretném, ha megértenék, hogy ezt most már nem kell felrobbantani.

Az Akadémia viszont ettől függetlenül a kutatók minél szélesebb körei számára igyekszik lehetővé tenni a bekapcsolódást az alkotó munka, a tájékozódás feltételeibe. Ennek eszköze a több mint 120 tudományos szakmai bizottság és a még sokkal több munkabizottság ezeken belül. Az ezekben dolgozó többezer kutató többségében nem az Akadémia vagy az intézetek tagja. Ilyen eszköz továbbá a területi bizottságok hálózata Pécstől Debrecenig és ezek szakmai bizottságai, amelyben a helyi kutatókat a levéltárosoktól a középiskolai tanárokig összefogják. Ezt nagyon jelentősnek tartjuk, mert elveszett lehetőségek, elveszett emberi tehetségek megmentéséről, felsorakoztatásáról, aktiválásáról van szó.

A további reformok során nyilván fel fog merülni még a korszerűsítés és ésszerűsítés több más lehetősége is. Fel fog merülni a nem akadémiai kutatóintézetek problémája. Már több alkalommal találkoztunk a kérdéssel, hogy ezekkel mi legyen. Azt hiszem, hogy ez még alapos meggondolásra szorul, de úgy vélem, hogy itt sem valami főhatóság vagy minisztérium kijelölése lehetne a megfelelő megoldás, hanem esetleg olyasmi, hogy az Akadémia kutatóintézeti hálózata főleg az alapkutatások és a társadalomtudományok terén működik, és közelít az egyetemekhez, míg a másik oldalon mondjuk az OMFB kutatóintézeti hálózata főleg az alkalmazott műszaki kutatások terén tevékenykedik, és közelít a vállalatokhoz.

Ezzel áttérhetünk az Akadémia és az egyetemek új kapcsolata, az Athenaeum problémájára. Talán nem túl nagy optimizmus azt mondanom, hogy a legeredményesebben akcióprogramunknak az a célkitűzése jutott előre, hogy az Akadémia és kutatóintézeti hálózata, illetve az egyetemek között együttműködést, Athenaeum-típusú társulást hozzon létre. Az egyetemek és az akadémiák ellentéte a letűnt rendszer hagyatéka volt egész Kelet-, Közép-Európában. A kutatás és az oktatás szétválasztása azzal járt, hogy az egyiket nem engedték oktatni, a másiktól elvették a kutatási lehetőséget.

Az egyetemek egyébként is súlyos helyzete az, hogy a földszinti, az undergraduate képzés is korlátozott volt és sokban hiányzott, az emelet olyan viszonyokat produkált, amin saját erőből nem igen tudnának segíteni. A Magyar Tudományos Akadémia a múlt év őszén felajánlotta az egyetemeknek, hogy segítségükre lesz ennek az emeletnek, a tudományos továbbképzés új rendszerének a kiépítésében. Ezt nevezzük Athenaeum-programnak. Ennek értelmében rendelkezésükre bocsátja a kutatóintézetek felszerelését, műszerparkját, laboratóriumait, könyvtárát és kutatói állományát. Ez az egyetemek és az intézetek közti szakmák szerint kötött megállapodások alapján történik. Ezzel mindenki jól jár: az egyetemek segítséget kapnak, az Akadémiának pedig érdeke, hogy a tudományos utánpótlás jól működjék és hogy kutatógárdáját hatékonyabban hasznosítsa.

A program részletei az alapelvekből már ismeretesek. Hozzáteszem, hogy azóta megalakult az Országos Athenaeum Bizottság az Akadémia és a Rektori Konferencia társelnökei vezetésével, a tagok egyenlő arányban szerepelnek és sorra jöttek és jönnek létre a megállapodások, amelyek ezt a rendszert teljessé teszik.

A kezdeti bizalmatlanság után, már az első tárgyalások eredményeként mindinkább feloldódott az egyetemek ellenkezése. Az egyetemek, élükön a Rektori Konferenciával, sorra csatlakoztak. Személyes tapasztalatom alapján úgy érzem, nem túlzás azt mondanom, hogy az egyetemekkel messzemenően szövetségesekké váltunk. Közös erővel küzdünk minden bürokratikus beavatkozás és maradvány ellen, azért, hogy teljesen meg tudjuk a közös programot valósítani.

Szeretném külön megköszönni az egyetemek rektorainak, a Rektori Konferenciának azt az őszinte, baráti és megértő segítséget, amellyel részt vettek és részt vesznek ebben a munkában. Az a javaslatunk, hogy az Akadémia és az egyetemek Athenaeum társulásának közreműködésével az egyetemekre, illetőleg az Akadémiára, tehát szakmai fórumokra kell bízni a tudományos fokozatok megadásának új rendszerét is. Szeretném jelezni, hogy a mi alapelveinkre épült javaslat lényegében véve bekerült abba a törvényszövegbe, amely a tudományos fokozatokról szóló javaslatot alkotja, és amely most kerül a Tudománypolitikai Bizottság, majd a Kormány és az Országgyűlés elé.

Időnként szemembe mondták a vádat, hogy mi át akarjuk menteni az Akadémiát.

Mivel nagy hagyományokkal bíró, nagy értéket képviselő, nemzetközi súllyal rendelkező, különleges nemzeti intézményünkről van szó, Széchenyi alapításáról, bátran vállalom azt a vádat, hogy valóban minden nehézségen át akarjuk menteni a megújuló Akadémiát! Tovább megyek: magát az országot is!

_____________________________
Elnöki megnyitó az MTA ezévi közgyűlésén, 1991. május 6-án. A szöveget Kosáry Domokos engedélyével közöljük.