A KISZABADULT SZELLEM

Klein György
Stockholm, Karolinska Institut

Az Egyesült Államokban találkoztam először Szilárd Leóval. Az "atombomba atyjának" vagy a "Manhattan-terv motorjának" nevezett tudós, Hirosimát követően otthagyta a fizikát, és két tevékenységnek szentelte életét: a biológiának és a politikának. Politikai működését rendszerint a színfalak mögött, személyes kapcsolatain és magáncsatornáin keresztül fejtette ki, miként közvetlenül a Manhattan-tervet megelőzően is, de a cél most pontosan az ellenkező volt: Hirosima után Szilárd munkáját kitartóan annak érdekében végezte, hogy elősegítse az atomsorompó-egyezmény megkötését, szervezze a békés fejlődést előtérbe állító Pugwash-konferenciát.

Szilárd Leóval szót váltottunk az immunológiáról, amely érdeklődésének az előterébe került. Szavai szerint többet akart tudni a tumorok és az immunrendszer viszonyáról és megígérte, hogy fölkeres Stockholmban. Úgy váltunk el, mintha mindig ismertük volna egymást, de egy pillanatig sem hittem, hogy meglátogat. Egy évre rá minden figyelmeztetés nélkül kinyílt stockholmi dolgozószobám ajtaja és belépett Szilárd. Sem nem írt, sem nem telefonált előzőleg. Leült velem szemben, mintha megbeszéltük volna a találkozót. Elővette a noteszét és kért, hogy beszéljek területem "legutóbbi dolgairól". Jegyzetelt, néhány apró megjegyzést ejtett és több kérdést tett föl. Azután ment ugyanolyan váratlanul, mint ahogy jött. Nem tudtuk, vajon fölébredt-e az érdeklődése vagy gondolt-e arra, hogy visszajön. Másnap megint nyílt az ajtó. Szilárd leült. Elgondolkozott a hallottakon. Megkísérelte értelmezni kísérleteink egy részét, javasolt másokat. Ezeknek talán fele félreértésen vagy a kísérleti rendszer elégtelen ismeretén alapult. A másik fele zseniális volt. Hallva a szavait, nem értettük, hogy az ő egyszerű magyarázatai miért nem jutottak az eszünkbe vagy miként nem jöttünk rá magunktól az általa ajánlott kísérletre, amely közvetlen választ adhatott a fölvetett kérdésre.

Kezdtük megérteni Szilárd magatartását. Ha hirtelen fölállt és elment, ez csak annyit jelentett, hogy fáradtnak érzi magát. Néha visszajött másnap, máskor hónapok, esetleg fél év múlva. Hálásan tudomásul vettük, hogy rajta vagyunk a "körforgalmi jegyzékén" és nem vártuk már, hogy előre bejelentkezzen. Szilárd volt a világ első és talán utolsó "peripatetikus" - körbesétáló - biológusa. Utazásai során eljutott a Pasteur Intézetbe, az Egyesült Államok, Svájc meg Anglia számos laboratóriumába. Magatartása mindenütt hasonló volt. Kevésszer esett meg, hogy közös anyanyelvünket, a magyart használtuk volna. De itt-ott hirtelen néhány nem várt magyar szót mondott, találót és elméset, csöndesen és idegenszerű hanglejtés nélkül. (1919 karácsonytájt hagyta el Magyarországot.)

Szilárdot nem sok kötötte a hazájához. Mégis, az USA-ban élő kiemelkedő magyar-zsidó fizikusok és matematikusok közül sokan tartoztak a legközelebbi barátai közé: Wigner Jenő, Teller Ede és Neumann János. Egy interjú során megkérdezték Szilárdtól, hogy Budapesten erősen gondolkodásra ösztönző matematikatanára volt-e. "Ó, dehogy" - válaszolta - "igazi idióta volt. A matematikaórák kibírhatatlanul unalmasak voltak." Szilárd ennek ellenére hangsúlyozza, hogy az életét tudománynak szentelni kívánó fiatalember számára mennyire ösztönző volt a budapesti társadalom értékrendszere, a liberális zsidó polgári környezet, ahol fölnőtt. De nemcsak Szilárd tudományos érdeklődésének gyökereit lehet ebből a kulturális milliőből származtatni. Az úgyaninnen való sok más nagy tudóshoz hasonlóan Szilárd is igen kiterjedt szellemi érdeklődésű volt, villámgyors és változatos asszociációkkal. Ezek az asszociációk lehettek szórakoztatók, provokálók, cinikusak, költőiek vagy akár gyilkosak - lehetett őket szeretni vagy gyűlölni, de irántuk nem lehetett közömbösnek maradni. Mindez hihetetlen megfigyelőképességgel párosult - főként az emberek cselekedeteinek nyilvánvaló vagy titkos indítóokait illetően.

Ennek a mindig illedelmes és látszólag igen jámbor közép-európai úrnak legjellemzőbb tulajdonsága talán az alázatosság teljes hiánya volt, amikor arról volt szó, hogy a végső gyakorlati konzekvenciáig hű legyen a racionálisan levont végkövetkeztetésekhez. A sok példa közül egy talán a legvégzetesebb a Manhattan-terv. Amikor belátta, hogy a nukleáris láncreakció lehetséges, mindjárt fölmérte, milyen veszéllyel járna, ha Hitler állítana elő atombombát. Aggodalma később alaptalannak bizonyult, ami abból is adódott, hogy a német Geheimrat (titkos tanácsos) címet viselő professzorok nem voltak hajlandók együttműködni a "zsidó fizikusokkal".

Szilárd elkötelezettsége abból a meggyőződéséből táplálkozott, hogy ha a nyugati civilizáció életben akar maradni, akkor meg kell előznie Hitlert. Cselekednie kellett. Szokatlan képessége volt arra, hogy tudományos érveléssel vagy ha úgy kellett, politikai megfontolásokkal rábírjon embereket: kötelezzék el magukat a. terve mellett.

Bele tudta magát helyezni mások gondolatvilágába. E tulajdonság egészen mindennapi volt a közép-európai zsidóknál, akiknél a diszkrimináció és az üldöztetés évszázadai jó alkalmat adtak ennek kifejlesztésére. Szilárdnál e tulajdonság tetterővel, célratöréssel, s kitartó akarattal párosult. Korlátai abban az őszinte meggyőződésben rejlettek, hogy a tudósok nemcsak létre tudták hozni az atombombát, hanem ellenőrizni is képesek esetleges alkalmazását. A Manhattan-tervhez a startjelet az adta meg, hogy Szilárd rávette Einsteint egy Rooseveltnek szóló levél megfogalmazására, és Einstein némi habozás után 1939. augusztus 2-án megírta ezt. E döntő lépés eredményeként az elnök a kérdés közelebbi megvizsgálására bizottságot létesített. A hadseregnek a bizottságban helyet foglaló képviselői először heves ellenállással fogadták Szilárdnak azt a javaslatát, hogy nukleáris láncreakciót hozzanak létre, amely azután felhasználható lesz katonai célokra. Teljesen értelmetlennek tartották a tervet. Ki tudta elképzelni, hogy korábban kipróbálatlan elven alapuló új fegyvert lehessen kifejleszteni egy folyamatban lévő világháború során.

Szilárd nem adta meg magát. Célkitűzése világos volt, ámbár tudatában volt annak, hogy az általa javasolt út örök időre a világ visszafordíthatatlan megváltoztatásához vezet, aminek jelentősége messze túlnyúlik a második világháborún. Így írta le a maghasadásban bekövetkező neutronduplázódást, amelyet Zinn-nel együtt 1939. május 3-án figyelt meg: "Minden készen állt, nem volt egyéb teendőnk, mint az, hogy elfordítsunk egy kapcsolót, hátradőljünk és nézzük a katódcső képernyőjét. Ha felvillanások jelennek meg rajta, ez azt jelenti, hogy az uránhasadás során neutronok is kibocsátásra kerülnek, ekkor viszont küszöbön áll az atomenergia nagyarányú felszabadítása. Elfordítottuk a kapcsolót és láttuk a villanó fényeket: Néztük őket egy darabig, majd mindent lekapcsoltunk és hazamentünk. Ezen az éjszakán kevés kétségem volt afelől, hogy a világ nagy baj előtt áll."

Amikor a Manhattan-tervről volt szó, Szilárd világosan látta, hogy az atomkorba lépés nagy problémákat okoz. De amikor az atombomba valósággá vált még úgy hitte: a tudósoknak még mindig módjuk van irányítani a fejleményeket. Feltehetően mindenkinél "egy nappal korábban" értette meg azt is, hogy ez az eset nem áll fenn. A Manhattan-terv nagy technikai és szervezési sikert hozott. De 1944-ben már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Németország el fogja veszíteni a háborút, nincs és föltehetően születőben sincs német atombomba. Az amerikai atombomba még nem volt készen, de közel állt a létrehozása. Amikor a német atombombából nem lehetett semmi, Szilárd, Einstein és sok más fizikus indítékai elestek. De a terv megvalósítása teljes ütemben folytatódott. Ekkor Szilárdban felvetődött a kérdés, mi az értelme annak, hogy folytassák a bomba elkészítését. Miként kerüljön felhasználásra a bomba, ha a Japán elleni háború még nem ért véget? 1945 tavaszán Szilárd kénytelen volt belátni, minimálisak a lehetőségei, hogy befolyásolni tudja a bomba alkalmazását. Utolsó, elkeseredett próbálkozásként rávette Einsteint, hogy írja meg Roosevelt elnöknek 1945. március 25.-i keltezésű levelét. Ebben Einstein leírta, hogy a titoktartási előírások miatt nem tud Szilárdtól minden információt megkapni, ennek ellenére tájékoztatni kívánja az elnököt Szilárd és a többi tudós nyugtalanságáról, amelynek az az oka, hogy egyre hézagosabbá válnak a tudósok és a kormányszervek kapcsolatai. A levélben kérte Rooseveltet, hogy a lehető leghamarabb fogadja Szilárdot és hallgassa meg az érveit.

Ezt követően Szilárd megkísérelte Roosevelt asszony közvetítésével az elnök kezébe adatni a levelet. Rooseveltné korábban már juttatott el férjéhez üzenetet a fizikusoktól. Most május 8-át jelölte meg, hogy Roosevelt akkor fogadja Szilárdot. De néhány nappal e megállapodás után, április 12-én az elnök meghalt. Szilárd lázasan kapcsolatot kezdett keresni Truman elnökhöz. De washingtoni ismerősei között nem talált olyat, aki bejáratos volt a korábban viszonylag ismeretlen alelnökhöz. Ekkor Szilárd a rá jellemző találékonysággal felkutatta, hogy a Manhattan-terv egyik munkatársa Truman szülővárosából, Kansas Cityből való. Megtalálta a kapcsolatot és rá három nappal már hivatalos volt a Fehér Házba. Az elnökhöz azonban sohasem jutott el, mert James Byrneshöz utasították, ő volt külügyminiszternek kiszemelve Truman kormányában, de ezt Szilárd nem tudta. Feltételezte, hogy azért küldik Byrneshöz, mert ő lesz a felelős az atomerő felhasználására vonatkozó minden kérdésért. Megkísérelt a Byrnes illetékességébe tartozó politikai célkitűzésekre hivatkozni. Hangsúlyozta, hogy nagy hiba lenne a bombát felhasználni. Ez azt jelentené, hogy leleplezik a veszedelmes nagy titkot még azelőtt, hogy elhatároznák: a jövőben miként kezelik az atomerőt. Így Amerika vezető pozíciójának elvesztését kockáztatja. Byrnes egyáltalában nem értett egyet Szilárddal. Nézete szerint azonnal eredményt kell felmutatni. Az amerikai kongresszus 2 milliárd dollárt adott a tervre. Ha nem használják a bombát, a közvélemény ezt úgy értékelné, hogy a költséges terv nem sikerült. Byrnes véleménye szerint az oroszok visszafogottabban bánnak majd a kelet-európai országokkal, mivel az atombomba ledobása után jobban tisztelik majd az USA katonai erejét. Szilárd teljesen el volt képedve. Utolsó érveként azt hangoztatta, hogy az atombomba alkalmazása atomfegyverkezési versenyhez vezet az USA és a szovjetek között. Ez az érv sem hatott. Szilárd mélységesen leverten távozott Byrnes irodájából.

Ezután Szilárd megkísérelte rábírni Oppenheimert, a Manhattan-terv tudományos vezetőjét, akadályozza. meg, hogy a japán városok ellen alkalmazzák a bombát. De Oppenheimer nem értett egyet Szilárddal. Szilárd felfogását, amely szerint a fizikusoknak szembe kellene fordulniuk a bomba katonai alkalmazásával, egy másik fizikus sem osztotta - és ez honfitársa és ifjúkori barátja, Edward Teller. Hirosima előtt egy hónappal, 1945. július 2-án Teller azt írta: ha Szilárd meg tudná őt győzni a bomba ellen felhozott morális kifogásainak helyességéről, akkor ő, Teller nem tiltakozna, hanem haladéktalanul abbahagyná a tervvel kapcsolatos munkáját. Hozzátette: "Olyan borzalmas, amin dolgozunk, hogy semmiféle tiltakozás vagy politikával való időfecsérlés nem menthéti meg a lelkünket."

De Teller nem volt meggyőződve Szilárd ellenvetéseinek a helyességéről. Nézete szerint az arzenálból nem lehet kiiktatni egy bizonyos fajtájú fegyvert. Az emberiség csak úgy maradhat életben, ha kizárttá tudják tenni a háborút. Minél veszélyesebb egy fegyver, annál bizonyosabban felhasználásra kerül tényleges konfliktus esetén. Ez ellen semmiféle megállapodás nem nyújt segítséget. Ezért Teller úgy vélte, hogy az egyetlen reményt az atombomba iszonyatos hatóerejének a megmutatása nyújtja. Fontos tehát meggyőzni az embereket a bomba puszta létezéséről. Csak így lehet mindenkivel beláttatni, hogy a legközelebbi háború végzetes lesz az egész emberiségre. "E célt feltehetően legjobban a tényleges katonai felhasználás szolgálná."

Teller merőben másként vélekedett a tudósok felelősségéről, mint Szilárd: "Azért, mert véletlenül mi dolgoztuk ki ezt a borzalmas eszközt, nem lehet bennünket felelőssé tenni, hogy miként használják föl. A felelősség végső soron a népet mint egészet illeti, amit csak úgy kaphat meg, hogy a tények ismertté válnak." Végezetül Teller hangoztatja, hiba lenne "azt megpróbálni, hogyan kötözzük a szellem kisujját az üveghez, amelyből az imént szabadítottuk ki."

1945. május elején bizottságot hoztak létre a bomba esetleges bevetésének megfontolására. Elnöke Stimson honvédelmi miniszter volt, az egyik tudományos tanácsadó pedig Oppenheimer. Szilárd igen szerencsétlennek érezte magát a bizottság összetétele miatt, mivel látta, hogy annak több tagja eleve a bomba felhasználása mellett kötelezte el magát, akik feladatuknak érezték megmutatni, hogy a felhasznált pénz meg is hozta az eredményt. Szilárd igen tisztelte Stimsont, de úgy vélekedett, hogy érvei tarthatatlanok. Amikor az USA csak két bombával rendelkezik, Stimson szerint kockázatos lenne a bomba létezéséről tájékoztatni a japánokat, és megfelelő külső körülmények között - vagyis anélkül, hogy valamelyik városra ledobnánk azt - megmutatni nekik a bombát. Ha ez a demonstráció nem sikerülne, mindenki kinevethetné Amerikát és azt a következtetést vonná le, hogy az egész csak blöff volt. Szilárd viszont azt tartotta, hogy gyorsan el lehetne készíteni több bombát. Nincs kockázata annak, hogy egyik sem lenne működőképes.

Szilárd e sikertelenségek után belátta, hogy nem lehet megakadályozni a kormányt a bomba alkalmazásában. Ezért megszervezte egy tiltakozó okmány megírását, és a titoktartási előírások ellenére nagy személyes kockázatot vállalva körözte azt a tudósok között. Összesen 53 fizikus - a vezető szerepet játszók közül a legtöbben - és sok vezető biológus aláírta a beadványt. Szilárd megkísérelte eljuttatni Trumanhoz az írást, bár a katonák világosan jelezték, hogy vád alá helyezhetik szerződésszegés és a titoktartási rendelkezések megsértése miatt.

Truman Potsdamban tartózkodott. Szilárd ígéretet kapott arra, hogy átadják neki a beadványt. Ez azonban bizonyára nem történt meg, semmiesetre sem azelőtt, mielőtt Hirosimára ledobták a bombát. A katonák még ezután is fenyegették Szilárdot. Nem akarták, hogy nyilvánosságra hozza a petíciót, megmutatva, hogy a tudósok nagy részének az ügyben a hadvezetőségtől eltérő véleménye volt.

Szilárd most sem volt hajlandó engedelmeskedni, és a beadványt közzétették. Hirosima után egy nappal Szilárd fölkereste Einsteint. Ő rettenetesen föl volt háborodva, ezt mondta Szilárdnak: "Látod, igazuk volt a régi kínaiaknak, akik azt mondták: az ember sohase csináljon egyáltalán semmit."

Szilárd a háború után a jövő legfontosabb tudományának a biológiát tartotta, ezért úgy határozott, hogy idejének felét ennek szenteli. Fizikus létére szinte hihetetlen betekintést nyert a biológiába és a modern mikrobiológia egyik előfutára lett. Munkássága másik felét a már korábban említett politikai tevékenységnek szentelte. A Hirosima előtt és után szerzett keserű tapasztalatok nem változtattak azon meggyőződésén, hogy az értelemnek kell kormányoznia a világot, és az értelem képes is erre, a tudósoknak másoknál nagyobb a lehetőségük a racionális cselekvésre. Ebben rejlett Szilárd legnagyobb reménye, és talán ez a hit volt legerősebb korlátja is.

_____________________________
A cikket a szerző engedélyével közöljük