THREE MILE ISLAND LECKÉJE

Kemény G. János
az Eötvös Társulat tiszteletbeli tagja,
a Dartmouth College (USA) emeritus professzora

1979. tavaszán történt, - hogy egész pontos legyek, 1979. április 11-én - hogy a feleségemmel beléptünk a Fehér Házban az Ovális Terembe. Addig én sohasem találkoztam az Egyesült Államok elnökével, és ha 48 órával korábban valaki azt mondta volna, hogy hamarosan el fogom fogadni egy speciális elnöki bizottság vezetői tisztét, meg lettem volna győződve, hogy az illető teljesen elvesztette józan eszét. De íme, valahogy ott voltunk, és ennek következménye lett életem legnehezebb, de egyben legvarázslatosabb hat hónapja. Szeretnék elmondani Önöknek egyet-mást ennek a bizottságnak a munkájáról, azonkívül szeretnék beszámolni néhány komoly aggályomról, amelyek az ott szerzett tapasztalataim nyomán támadtak.

Két héttel korábban egy kisebbfajta, normál esetben jelentéktelen rendellenesség lépett fel egy pennsylvaniai atomerőműben, és az egy olyan eseménysorozatot indított el, amelynek világraszóló visszhangja támadt. Ennek eredményeképpen Carter elnök kinevezett egy 12 főből álló bizottságot, amelyben semmi közös nem volt, ha csak az nem, hogy együttesen képviselték azt a maximális különféleséget, amit a Fehér Ház egyáltalán képes volt előállítani. Különbözők voltunk szakképzettségben, szakmai tapasztalatokban, hagyományainkban és az atomenergetikáról vallott nézeteinkben. Megkérdezhetik, amint azt a médiumok gyakran meg is tették, hogy egy ilyen potenciális anarchiával szemben milyen szempontok irányítják a bizottság elnökének a kijelölését. Az én szabvány válaszom az volt, hogy az egyetemi kari gyűlések levezetésében szerzett tíz éves elnöki gyakorlat okvetlenül ideális felkészülés egy ilyen posztra.

A csoport tagjai szerencsére jó képességű és végtelenül munkabíró embereknek bizonyultak, így végül is a fontosabb körülményekre vonatkozólag olyan mennyiségű meggyőző bizonyítékot sikerült összegyűjtenünk, hogy ez az elképesztően sokszínű bizottság végül egyhangú döntést hozott. Bizonyos szemszögből ezt joggal nevezhetjük az 1979-es év csodájának.

Engedjék meg, hogy főbb megállapításainkat összegezzem az Önök számára. Amikor első összejövetelünket tartottuk, négy héttel a baleset után, mindenki azon a véleményen volt, hogy egy nagyon egyszerű kezelői hibával állunk szemben. Az operátorok nem ismerték fel, hogy egy szelep nyitott állapotban beragadt. Egyéb jelenségeket is félremagyaráztak, és ez arra indította őket, hogy kikapcsolják az üzemzavari zónahűtő rendszert. Abból az eseményből, aminek olyan jelentéktelen kis üzemzavarnak kellett volna maradnia, hogy soha nem is hallottunk volna róla, kétségen kívül ezek a kezelői hibák csináltak tényleg komoly balesetet. De élénken emlékszem ezeknek az operátoroknak az eskü alatt vallott állítására, hogy őket soha nem képezték ki olyasmire, amivel akkor találták magukat szemben. Akkor nem hittem nekik, de még mielőtt befejeztük volna munkánkat, meggyőződhettem róla, hogy igazat mondtak: valón nem voltak hasonló eseményekre felkészítve.

Ez meggyőzőn minket arról, hogy az operátorok kiképzési programját alaposan felül kell vizsgálni. Mint kiderült, a betanulás egy része munka közben történik, a képzés másik része pedig - szerződéses alapon - a berendezéseket gyártó cégek feladata. Egy tanú, az egyik gyártó cég képzési főnöke nagyon büszke volt azokra a tökéletesítésekre, amelyeket ő az előző mintegy öt évben cége kiképzési programjába bevezetett. - Mi volt a legjelentősebb tökéletesítés? - kérdeztük tőle.

Mikor ide jöttem - mondta - nagyon sok órát mérnökök tartottak. De a mérnökök nem tudnak úgy beszélni, hogy az emberek meg is értsék őket. Ezért az első szabály, amit kimondtam az volt, hogy mérnök nem vehet részt a operátorok oktatásában.

Ettől a felelettől mi nem voltunk teljesen elragadtatva, különösen amikor kissé a dolgok mélyére ásva felfedeztük, hogy az operátorok képzési programjából lényegében az összes elméleti háttérismeretet kidobták. Alapvetően gombok nyomogatására képezték ki őket, ami tökéletesen kielégítő lehet normál üzemmeneti feltételek között, de komoly üzemzavari helyzetre valóban nem készítették fel őket. Mindez teljesen törvényes, a Nukleáris Felügyelő Bizottság (Nuclear Regulatory Commission, NRC) követelményeit kielégítő eljárás volt. Így bevett gyakorlat lett, hogy az operátorokat olyan üzemzavarokra készítették fel, amelyeknél csak egyetlen dolog romlott el. Soha nem végeztek olyan gyakorlatot, amikor egymástól függetlenül két dolog romlott volna el. A szóbanforgó balesetben viszont három különböző dolog romlott el egymástól függetlenül. A szimulátorok tökéletesen alkalmasak ilyen eseménysorok előállítására. Mielőtt bizottságunk hathónapos mandátuma lejárt, a Three Mile Island atomerőmű szimulátora hűen reprodukálta a balesetet, csak hát egy kicsit későn ahhoz, hogy az operátoroknak hasznára legyen; ők egyszerűen nem voltak ilyesmire beprogramozva. Ha ezt a betanítási programot összehasonlítjuk a pilóták képzésére kidolgozott tipikus szimulátoros programmal, azt találjuk, hogy iparágunk jelentős hátrányban van.

Egy darabig nyugtatott bennünket az a gondolat, hogy sok operátor atommeghajtású hajókról jött át, így komoly tapasztalatokkal rendelkeznek. Rickover admirális azonban rámutatott a személyiségi jogokat védő törvény egy következményére: hacsak az alkalmazott nem ír alá jogfeladó nyilatkozatot, az új munkaadó nem szerezhet tudomást arról, hogy új alkalmazottja kiválóan szerepelt-e a tengerészetnél vagy kirúgták onnan. Mivel nem szokványos ipari gyakorlat ilyen jogfeladó nyilatkozatok aláíratása, meg vagyok győződve arról, hogy e munkaerők között van mindenféle, a kiválóktól le egészen olyanokig, akiket soha nem is lett volna szabad felvenni.

Másik nagy kérdéskör (ami szakterületemből kifolyólag személyes ügyemmé vált) az operátorok számára a vezénylőben rendelkezésre álló információ. Sosem fogom elfelejteni a balesetet szenvedett blokk viszonylag érintetlen testvérblokkjánál tett látogatásunkat. Mellékesen megjegyezve, ez a blokk igen impozáns volt: a berendezés hatalmas, láthatólag jól megépített, és a személyzet jól értette a részleteket. Minden végtelenül nagyszerű volt, míg be nem érkeztünk a vezénylőbe, ahol elég szokatlan helyzetet tapasztaltunk. Amint beléptünk, egy nagy falat láttunk, ami telis-tele volt kis panelekkel, amelyek mind figyelmeztető jelzések adására szolgáltak. Ha emlékezetem nem csal, azt hiszem, számuk ezer felé járhatott, és mivel a vezénylőről tartott sztereotip ismertető nekem nem mondott sokat, inkább azt figyeltem, mi történik a teremben.

Körülbelül öt perc múlva egy csengő megszólalt, az operátor csinált válaszképp valamit, miközben az előadás folyt tovább. Én félbeszakítva az előadót megkértem, lenne szíves megmondani nekünk, mi is történt. Ő közölte, hogy egy riasztó jelzés szólalt meg, de egy riasztó jelzés nem okvetlenül olyasmit jelez, amitől meg kell riadnunk. Ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy az operátornak meg kell néznie valamit, és szükség esetén igazítani rajta. Mindegyik kis műanyag panel mögött van egy jelzőlámpa, mondta, és a villogó fény jelezte a kezelőnek, hol van valami probléma. Ő megnyomta a megfelelő gombot, a csengő elhallgatott, és az operátorok foglalkozni kezdtek a probléma elhárításával.

Tíz perccel később, amikor egy másik jelzés szólalt még, én már tapasztalt voltam. Rögtön megláttam, melyik lámpa villog, az operátor odament, megnézte, megtette a helyes választ, a normál állapot helyreállt. Tizenöt perccel később újra hallottam egy jelzést, nézelődtem körbe, de nem láttam egy villogó lámpát sem. Láttam, hogy az operátor körbeszalad, majd segítséget hív, aki aztán egyenkint elkezdte leszedni az említett kis műanyag lapokat. Én ismét kézfelemeléssel jeleztem: “Uram, megkérdezné az operátort, hogy most mi történik?" - Egy darabig suttogva tárgyaltak, majd közölte: - “Ó, semmi lényeges. Ha egy jelzés megszólal, de nem látunk villogó lámpát, ez azt jelenti, hogy az érintett izzó kiégett." - Ezután vagy tíz percig figyeltem, amint kínlódva szedegették le a kis lemezeket, és végül tényleg megtalálták a kiégett izzót (olyan volt, mint egy közönséges villanóizzó). Kicserélték, és amint villogni kezdett, tudták mi a hiba. Azt hiszem, csak bajt okoztam magamnak, mert a médiumoktól hallótávolságon belül megjegyeztem: nem gondolnám, hogy ez a vezénylő a modern technológia nagyobb dicsőségére szolgálna. Azt is mondtam, hogy 20 éve elavult. Kaptam is ezért egy erős kritikát. Ez tulajdonképpen jogos volt, kijelentésem valóban hamisnak bizonyult: az NRC dokumentumok között később felfedeztünk egy tíz évvel korábban írott jelentést, amelyben a szakértő közölte, hogy a vezénylő már akkor húsz évvel elavult volt.

Mi azzal az előítélettel kezdtük el munkánkat, hogy az igazi nagy probléma a berendezéssel van. Meggyőződéses végkövetkeztetésünk viszont az volt, hogy az alapvető berendezések meglepően jók. A vezénylőt tervezték pocsékul azok szempontjából, akiknek azt kezelni kellett. A bizottság figyelme lassan, de folyamatosan és majdnem teljes mértékben átterelődött a berendezésekről az emberekre. Úgy találtuk, hogy ez az egyik legiszonyatosabb “személyzeti probléma", amivel valaha találkoztunk. Ezt három szinten állapítottuk meg. Már szóltam Önöknek az operátorok kiképzéséről. Hasonló problémát találtunk a vezetőség hozzáállásában, de ezt találtuk az NRC-a belül is.

Az atomenergetika olyan iparág, amely - úgy tűnik - a berendezések bűvöletében él. Berendezései átkozottul jók, de szilárdan tartja magát az az alapvető tévhit, hogy a berendezéseket teljesen “bolondbiztos"-ra lehet tervezni. Azt hihetnénk, a Three Mile Island Atomerőmű balesetének meg kellett volna ingatnia ezt az elképzelést, de ha az ember mélyen hisz abban, hogy semmi igazán rossz nem történhet, az egyértelmű hibajelzéseket hajlamos figyelmen kívül hagyni. Nézzük például a David Besse (Ohio) Atomerőműben 1977 szeptemberében bekövetkezett balesetet, amelyet elég alaposan kivizsgáltunk. Erős hasonlóságot mutat azzal, ami másfél év múlva a Three Mile Islandban történt. Itt is két kisebb hiba lépett fel: egy szelep nem zárt le, és a kezelők kikapcsolták az üzemzavari zónahűtő rendszert. Fontos leletünk volt egy a gyártónál készült mérnöki feljegyzés. Ebben nagy örömüket fejezték ki, hogy a blokk alacsony teljesítményen üzemelt, és nemrég raktak be friss üzemanyagot, így nem volt a zónában túl nagy a maradéksugárzás. Hozzátették, hogy ha az üzemzavar más körülmények között következett volna be, annak igen súlyos zónakárosodás lett volna a következménye. Ez a dokumentum abszolút helyesen - azt állítja, hogy az operátoroknak világos utasításokat kell adni. Le is írja azokat az utasításokat, amelyekkel meg lehetett volna akadályozni a Three Mile lsland balesetét. Ez a dokumentum azonban elkeveredett a kérdéses szervezet bürokratikus útveszt8ően, soha nem hozták nyilvánosságra. Egy hasonló történet, amelynek hőse egy viszonylag alacsony beosztású NRC-ellenőr, ironikusan végződött. Ő is aggódott a Davis Becse erőműért, és hónapokon keresztül csak mondta megállapításait, mind hiba, míg végül kihasználta azt, amit a nyitott ajtó politikájának neveznek: felkeresett két magas beosztású bizottsági tagot, akik nagyon komolyan vették 8t, és elrendelték a vizsgálatot. Sajnos, ez 1979. március 21-én volt, mindössze egy héttel a Three Mile Island baleset előtt. Már késő volt.

Vannak más példák is. Az egyik például a Tennessee Valley Authoritynél történt, a másik Svájcban, amikor vezető mérnökök megjósolták, hogy különböző kézenfekvő helyzetekben az operátorok zavarba jöhetnek; ezeket a jelentéseket a vezetőség félretette, nem vett róluk tudomást.

Nem a kompetens szakemberek hiánya volt az oka a tétlenségnek. Az alapvető hozzáállás az volt, hogy a rendszerek már “bolondbiztosak".

A bárom “személyzeti probléma" közül utoljára hagytam az NRC-ét. Közölnöm kell Önökkel, hogy az NRC legalább is abban a felépítésben, ahogyan egy évvel ezelőtt láttam - kész tragédia volt. Határozottan nem a megoldást képviselte, hanem a problémának egyik súlyos összetevője volt. Nem azt állítom, hogy hanyagok voltak a rendeletek kibocsátásában; tonnaszámra adták ki őket De ezek az utasítások - megítélésünk szerint - kezdtek harmad- vagy negyedrendű fontosságú kérdésekkel foglalkozni. Mintha az atomenergetika valóban jelentős és alapvető kérdései elkerülték volna az NRC figyelmét Például nem foglalkoztak az operátorok kiképzésének a kérdésével. Egyik leggyengébb oldaluk felügyeleti, illetve a törvényeket betartató tevékenységük volt. Az volt a kedves szokásuk, hogy bizonyos nagyon nehéz kérdéseknek általános címkét adtak, így elfektetve őket a polcon. Ezenkívül nem volt szisztematikus rendszerük arra - most abszolút betűszerinti értelemben mondom, és ezzel csak magas beosztású NRC tisztségviselők eskü alatti állítását ismétlem -, hogy a tapasztalatokból levonják a tanulságot Ók egy olyan ügynökség voltak, akik abszolút biztosan meg voltak arról győződve, hogy a berendezések olymértékben tökéletesek, hogy semmi igazi baj nem történhet. Ezért őszintén meg voltak győződve arról, hogy bármit cselekszenek, az elegendő a nukleáris biztonság garantálására.

Ezek után nem meglepő, hogy a bizottság tagjainak oly különböző háttere ellenére arra az egyhangú konklúzióra jutottunk, hogy alapvető változásokra van szükség mind az iparban, mind az NRC-nél, mind a személyzet, mind a hozzáállás terén, ha a jövőben meg akarjuk akadályozni olyan súlyos balesetek bekövetkezését, mint amilyen a Three Mile Islandnál történt Hosszú listát állítottunk össze javaslatainkból, amelyek az atomerőművek biztonságának javítását célozták. Ugyanakkor meg kellett állapítanunk, hogy nem találtunk olyan problémákat, amelyeken ne lehetett volna segíteni, vagy amelyek' arra a meggyőződésre vezettek volna bennünket, hogy az atomenergia túl veszélyes ahhoz, hogy járható energiatermelési alternatívát jelentsen. Személy szerint nekem nem volt különösebben ki alakult véleményem az atomenergetikáról, sem mellette, sem ellene, mielőtt ennek a bizottságnak az elnöke nem lettem. Ma már van véleményem. Ha az elkövetkező néhány évben megvalósítják azokat az ajánlásokat, amiket mi felvetettünk, úgy vélem, hogy az atomenergetika egyike lehet az emberiség számára rendelkezésre álló energiatermelési alternatíváknak. Hasonlóképpen meg vagyok győződve arról is, hogy ha nem hajtanak végre a mi ajánlásainkhoz hasonló intézkedéseket, ha mához egy évre csak üzleti kérdés lesz az egész, mint ahogy az szokott lenni, akkor az atomenergetika saját magát fogja kiütni a versenyből, saját hozzáállásának áldozata lesz. Ezért mi az atomenergetika fölé egy állandó szigorú felügyelő bizottságot ajánlunk, amelyet - én úgy képzelem - nagyon rövid időn belül fel fognak állítani, így az amerikai nép is tudhatja majd, hogy komolyan követik-e ezeket a javaslatokat.

Amint én saját bizottságunkat figyeltem, ahogyan végigküzdötte a hat hónap nagyon-nagyon nehéz munkáját azért, hogy egyetértésre jusson az energiaprobléma egy nagyon kis darabkáját illetően: egyetlen atomerőmű egyetlen balesetével kapcsolatban, és amíg figyeltem a szövetségi színteret, roppant komoly aggodalmak kezdtek bennem ébredni: :hogyan lesznek képesek az emberek szembenézni a közvetlen jövővel, hogyan lesz képes valaha is hatékony megoldásokat találni rettenetesen bonyolult problémáinkra?

Ezek az évek feltétlenül a döntések évtizede. E döntések nehezek és gyakran fájdalmasak lesznek. Sok problémánkra nincs egyszerű vagy kellemes megoldás, hanem a döntés mindannyiunktól áldozatokat fog követelni. Az energia és az infláció két olyan téma, amelyek rögtön eszünkbe jutnak, de még sok más is van. Például alapvető változások várhatók az USA egészségügyi ellátási rendszerében, és remélem, alapvető változások lesznek közlekedési rendszerünkben is. Nemrégiben egy listát készítettem az ilyen problémákról, hogy megállapítsam, mik a közös tulajdonságaik. Hat ilyet találtam:

- E problémák bármelyike sokkal, de sokkal összetettebb, mint a Three Mile Illand. És még az is épp elég nehéz volt - igazából végtelenül nehéz - 12 becsületes, keményen dolgozó és kiváló embernek egyetértésre jutni az utóbbival kapcsolatban.

- A problémák döntéselőkészítéséhez jelentős technikai input szükséges, tudósok, mérnökök, orvosok közgazdák és sok más szakember részéről.

- A problémákat nem lehet egyenként megoldani. Nem lehet itt egy kis darabot, ott egy kis darabot rendezni és várni, hogy ezek majd egymáshoz illeszkednek, mint az összerakós játék darabkái. Megoldásuk rendszerszemléletü megközelítést igényel; átfogó tervre van szükség.

- E problémákat össznemzeti szinten kell megoldani. Például energia tekintetében egy ország nem maradhat úgy, hogy fele energiában gazdag, másik fele energiában szegény, mint ahogy az sem lehetne, hogy egyik fele bővelkedik ennivalóban, a másik fele meg éhezik.

- Tekintettel az áldozathozatalra, amelyre várhatólag

fel fognak bennünket szólítani, a terveket nem lehet végrehajtani széles körű nemzeti konszenzus nélkül.

- Valakinek el kell végeznie a választást a meglevő alternatívák közül. Ez várhatólag az Elnök és a Kongresszus feladata lesz, de washingtoni tapasztalatom után az aggaszt, hogy nem látok hatékony eljárásrendet, ami az ilyen döntésekhez rendelkezésre állna.

Hadd mélyedjek el kissé jobban ezekben a pontokban. Nézzük például a technikai inputot. Volt egy idő, amikor, ha valaki információt kért tőlem a tudományról, azt mondtam neki: “Menj, kérdezd meg a tudósokat." Ha erre azt kérdezték volna, hogy “Melyiket?" - én valószínűleg azt feleltem volna, hogy “Ha jó tudósról van szó, akkor mindegy, hogy melyik, mert ha a szakterületéről van szó, és elég hosszú ideig végezte a kutatást, eljutott a tudományos igazságig". Még mindig ezt hiszem, de ennek nincs mindig gyakorlati értéke, hiszen a technikák, amelyeket használunk, néha a tudományos ismeretek határterületére esnek.

Bizottságunk kétszer ütközött ebbe a problémába, egyszer a fizikai tudományok, egyszer a biológiai tudományok területén. Az első esetben egy hipotetikus számítást akartunk elvégezni: mi lett volna, ha a folyamat továbbfutott volna annál, mint ameddig tényleg eljutott, és a rendszerben valóban bekövetkezett volna a zónaolvadás. Sikerült volna-e visszatartani az összeolvadt aktív zónát vagy sem? Nagy nemzeti laboratóriumokkal kötöttünk szerződést, hogy erre a kérdésre megtalálják a választ Mindent meg is tettek, hogy megtalálják. Válaszuk a következő volt: “Azt hisszük, sikerült volna visszatartani." Ez megnyugtatóbb volt, mint a másik alternatíva, de nem lehetünk benne abszolút biztosak, mivel szakértőinknek egyszerűen nem volt elegendő információjuk ahhoz, hogy ezt a kérdést biztonsággal megválaszolják.

A második eset a kis intenzitású sugárzás egészségügyi hatásaira vonatkozott. Ezen a területen az orvostudomány egyszerűen nem ismeri az összes választ. Szerencsére, az adott balesetben oly kevés sugárzás jutott ki ténylegesen a környezetbe, hogy az nem sokat számított, még egy százas faktor bizonytalanság figyelembe vételével sem, ami a becslés tényleges bizonytalansága volt. Kimondhattuk, hogy ennek a balesetnek a következtében nem várhatók (vagy gyakorlatilag nem várhatók) káros egészségügyi következmények. Másrészt ezt a problémát még meg kell oldani általában is és hosszú távra.

Úgy beszélek, mintha a fizika tudósai teljesen meg tudnák oldani a problémákat Ez természetesen nem így van. Ha olyan problémáról beszélünk, ami az egész ország, az egész világ lakosságát fogja érinteni; Több inputra van szükségünk a szociológiai tudományok képviselőitől. Legalább húsz éve mondom, hogy a szociológusok még mindig el vannak maradva a nemzet igényeitől. Természetesen nincs varázslatos út, amelyen áttörést érhetünk el a szociológiában, de reménytelenül szükség lenne valami ilyesmire.

A bizottság munkája során újra és újra előfordultak olyan esetek, amikor érzelmek befolyásolták még a legkiválóbb tudósok ítéletét is. Ez roppant zavart engem, és mindig eszembe juttatta, hogy Galileinek meg kellett tagadnia legnagyobb felfedezései közül néhányat, mert azok ellentétben álltak bizonyos vallási hiedelmekkel. Természetesen, napjainkban nem a vallással van probléma, de folyton küzdenem kellett olyan tudósokkal, akiknek hiedelmei a vallás, sőt, esetenként a fanatizmus határait súrolták. Sietek hozzátenni, hogy ezt a jelenséget tapasztalhattam a nukleáris vita mindkét szélsőségénél. Ezek az emberek eltorzították tudományi ítéletüket, rontották saját hitelüket olyan dolgokat állítva, amelyeknek és ezt bensőjükben jól tudták - csak nagyon kis valószínűséget lehetne tulajdonítani. Ügyvédekké váltak, ahelyett, hogy előítélettől mentes tanácsadók lettek volna. Ez nem egyeztethető össze a tudomány lényegével, ez olyan légkört teremt, amely a szakértők iránt komoly bizalmatlanságot eredményez. Még akkor is, ha egyértelmű és bőséges bizonyítékok állnak rendelkezésre, mindig akadhat olyan tudós, aki vitatja a tényt, és ezáltal az egész tudomány tekintélyét segíti rombolni a nemzet előtt.

Tegyük fel, hogy valahogy sikerült tudományos konszenzust elérnünk. Hogyan folytatunk le egy össznemzeti vitát, legalábbis azokkal a polgárokkal, akik hajlandók odafigyelni és gondolkodni? Ez máshogy nem lehetséges, csak úgy, hogy milliókhoz eljuttatjuk a problémákat. Ez pedig a médiumok igénybevételét jelenti.

Minthogy most valami nagyon csúnya dolgokat akarok mondani a médiumokról, mindjárt megjegyzem, hogy vannak dicséretes kivételek. De hangsúlyozom, hogy ezek kivételek, nem ez a szabály.

A leghátrányosabb lehetőséget komoly ügyeknek az amerikai nép elé való tárására a kereskedelmi televízió kínálja. Kitűnő kommentátoraink specialisták abban, hogy végtelenül bonyolult dolgokat egy percben elmondjanak. Azt is megtanultam, hogy mit jelent az “alapos kifejtés": teljes öt percet kapsz, és ezt csak kétszer szakítja meg egy-egy hirdetés. A közszolgálati tv a kereskedelmi televíziókkal ugyanazokért a piacokért versenyez, ezért az is hasonló módszereket kezdett alkalmazni. Bár a közszolgálati tv valamivel jobban kezeli a kérdéseket, inkább hajlamos arra, ami vonzza a közönséget, és nem szükségképpen arra, aminek legnagyobb a tájékoztató ereje, ami leghasznosabb a nemzet számára.

Ezért azt remélnéd, hogy jobb az újságokra támaszkodni. Vizsgálataink folyamán ezen a területen is ért néhány csalódás. Csak a legfelelősségteljesebb újságok írnak le egy komplett történetet, de az is csak azokhoz jut el, akik elolvassák mondjuk a 79. lap alját is. Ha félig olvasol el valamit, még csak a fő és alcímeket és a történet legszenzációsabb részét olvastad el, így teljesen torz képet kaphatsz arról, ami valójában történt. Másik probléma az a mód, ahogy a képanyagot kiválasztják. Ezen a eljáráson bizottságunk egyre jobban felháborodott, amikor a Three Mile Island ügyét vizsgáltuk. A hűtőtornyokat mindenütt leközölték, rettentően ijesztő dolgoknak ábrázolva őket, sok újság azt állította róluk, hogy sugároztak. Ugyanakkor az egész üzemben valószínűleg a hűtőtorony a leglényegtelenebb dolog. Nem is kapcsolódnak a nukleáris részhez, és sima, közönséges, ártalmatlan vízgőz jön ki belőlük. De az újságokban közölt képeken nagyok és ijesztőek voltak, így Three Mile Island szimbólumává váltak.

Amikor az elnöki bizottsággal való bánásmódról volt szó, akkor mind a nemzeti, mind a helyi médiumok legtöbbje korrekt és kedves volt hozzánk. Ilyen vagy olyan okból kedveltek minket, így én szinte eufórikus értéssel hagytam el Washingtont, hogy milyen jól végeztük a dolgunkat. Csak később, mikor már kissé ki tudtam magam pihenni és némi távlatból néztem a dolgokat, tettem fel magamnak a kérdést: - “Jó, tegyük fel, hogy a médiumok valóban a mi oldalunkon álltak; de mit tudott meg rólunk az átlag amerikai polgár?" - Megállapítottam, hogy a legködösebb fogalmuk sem támadt vizsgálati megállapításaink legnagyobb részéről. Egy két ajánlásunk címszalagra került, mert olyanok voltak, amit a médiumok hangadói “szexinek" tekintenek. A legtöbb amerikai soha nem hallott a, többi javaslatunkról. Nagy részük teljesen tájékozatlan maradt arról, hogy az Elnök lényegében az összes ajánlást elfogadta.

Az utolsó eset jó példa arra, hogyan történik egy történet tálalása. Én magam az ügy középpontjában voltam, mert az Elnök volt olyan kedves, hogy egy futárt küldött New Hampshire-be, hanoveri irodámba. Így az elsők között tudtam meg pontról pontra a hivatalos választ, a mi negyvennégy javaslatunkra: 38-at változtatás nélkül elfogadtak, ötöt némi változtatással (valószínűleg a Kongresszus nem szavazta volna meg őket eredeti formájukban), egy kisebb javaslatot pedig, mint nem kivihetőt, elvetettek. Én boldog voltam, és kíváncsian vártam a sajtó történeteit. De az Elnök még egy dolgot tett e napon: leváltotta a Nuclear Regulatory Commission főnökét. Nos, ez volt a legkevésbé fontos lépés, amit aznap tett: szimbolikus jelentőségű volt. De a nagyobb médiumok nyilvánvalóan azt gondolták: “Ez a nagy sztori!" - és hatalmas szalagcímek alatt közölték az őrségváltást. Hozzám ismét kegyesek voltak, néhány újság egész kifogástalanul közölte nyilatkozatomat arról, hogy mennyire örülök, de akik nem olvasták el a 79. oldalt is egészen az aljáig, azok soha nem értesültek róla, hogy minek is örültem én.

Utoljára hagytam ami a médiumokkal kapcsolatban engem a legjobban aggaszt: ahogyan a tudományos témákat tárgyalják. Szeretik a vitákat. Ez valószínűleg jó az amerikai népnek, mikor politikai választásokról van szó, mikor meg kell ismerni a demokratákat és republikánusokat vagy liberálisokat és konzervatívokat, esélyegyenlőséget adva nekik. De ez a szokás különös hatásokat produkál, ha tudományos témákkal foglalkoznak, mert az egyes tudományos “viták" során a két fél nem szükségképpen érdemel azonos terjedelmet. Én azzal az érzéssel hagytam el Washingtont, hogy egy szép napon a következő bírt fogom olvasni egyik reggeli lapunkban: - “Három tudós, név szerint Galilei, Newton és Einstein arra a következtetésre jutottak, hogy a Föld gömbalakú. A New York Times azonban megbízható forrásból arról értesült, hogy John Doe professzornak kétségtelen bizonyítékai vannak arra, hogy a Föld lapos." Azután a cikk majd folytatódik, páratlan szellemben, egyenlő teret szentelve mindkét fél álláspontja ismertetésének. Ez természetesen csak karikatúra, de ismételten láttam ilyen szélsőséges példákat a nukleáris vita két oldalával kapcsolatban, és nem hibáztatom az embereket, hogy teljesen össze vannak zavarva. Az efféle tudósításoktól az olvasóban az a benyomás támad, hogy nem lehet bízni a tudósokban, hisz látnivalóan egymás között sem tudnak megegyezni.

Tegyük fel, hogy sikerül a nehézségeken úrrá lenni, és nemzeti konszenzusra jutunk. Ekkor valakinek ki kell választani a tervet az energia, a közlekedés, az egészségügyi ellátás, az infláció, vagy akármi más kérdésben.

E pillanatban nem látom a mechanizmust ennek elérésére, és határozottan kijelentem, hogy megfigyelésem szigorú el nem kötelezettségen alapul: a baj az alapvető rendszerrel van. Lehet, hogy az én álláspontomat túlságosan befolyásolja a Nuclear Regulatory Commission, de még ha az NRC nem is tipikusan szövetségi ügynökség, a végrehajtó szervek az utóbbi évtizedekben egyre jobban koordinálatlanná váltak. Hatalmas, szétforgácsolt szervezet, tele az ügynökségek közötti féltékenykedésekkel, ugyanakkor kétségbeejtően szükségünk lenne a koordinált tevékenységre.

Nézzük a végrehajtó szervek reakcióját a Three Mile Island eseményeire. A rendkívüli állapot idején olyan szervezetlenek voltak, hogy a Fehér Háznak közbe kellett lépnie, és rá kellett néhány fejre koppintani, hogy az ügynökségek együtt tudjanak működni. Négy héttel a baleset után, az első nyilvános meghallgatáskor három nagyobb ágazat vezető munkatársai állították, hogy nem mentek ki és nem végeztek sugárzásmérést, csak a baleset után két és fél nappal. Itt voltunk mi, egy vadonatúj bizottság, vállunkon a legfontosabb feladat terhe: megbecsülni a baleset egészségügyi következményeit, és kétségbeesve konstatáltuk, hogy a legdöntőbb információ pótolhatatlanul elveszett. Nagyon aggódva tértem nyugovóra. Másnap reggel a Department of Energy képviselője, név szerint John Deutch (kémiaprofesszor az M.I.T.-n) tanúsította, hogy a DOE helikopterei kimentek és sugárzásméréseket végeztek. Én félbeszakítottam. “Lenne szíves megmondani nekünk, mikor kezdte azokat a méréseket végezni?" Ő azt felelte: “Sajnálom, de nincsenek nálam az erre vonatkozó feljegyzéseim. Lehetett 12:30 vagy 13:00 óra." Én azt mondtam: “Uram, a kérdés nem az, hogy hány órakor, hanem az, hogy melyik napon." Mire ő: “Hát természetesen, a baleset napján." És valóban, a DOE átadta mindazokat az adatokat, amelyekre szükségünk volt a becslések elvégzéséhez. A fő körülmény, amire rá akarok mutatni az, hogy négy héttel a baleset után a másik bárom nagyobb adminisztratív szervezet, amely részevett az eseményekben, még nem tudta, hogy a DOE-nak birtokában vannak ezek a rendkívül fontos információk. Roppant aggódom a tekintetben: van-e megfelelő rendszerünk arra, hogy össze tudjuk hozni nagyon sok különböző terület szakértőit, és integrált terveket tudjunk létrehozni.

Sokkal jobban nyugtalanít azonban a Kongresszus. Volt egy nagyon kellemes meghallgatásunk szenátorokkal és képviselőkkel. Ők általában rosszul voltak tájékoztatva, és nem volt idejük részletekbe menő megbeszélésekre. Tisztában vagyok persze azzal, hogy a Three Mile Island ügy, amely minket akkor teljesen eltöltött, az ő számukra csak egy volt száz téma közül. A Kongresszus tagjainak kislétszámú, fiatal és tapasztalatlan személyzete van, ezek nyilván nem lehetnek szakértők mind a száz témában. A képviselőknek ezenkívül állandóan fáradozniuk kell újraválasztásukért, ami nagyon igénybe veszi energiájukat.

De mindezek mellett az volt a benyomásom, hogy a Kongresszusnak különösen nehézséget okoz tisztába jönni olyan kérdésekkel, amelyeknek kiterjedt tudományos és technológiai vonatkozásai vannak. Nem várható, hogy szakértők legyenek (nem ennek alapján választották meg őket), de úgy tűnik, még a szakértők felhasználása is nehézségeket okoz nekik. Kiváló fizikusokat, a bizottságban egyáltalán nem fizikával kapcsolatban kérdeztek meg, hanem kvalitatív véleményüket kérdezték valami másról. Eközben arra gondoltam, hogy mi is szenátorokat és képviselőket választunk, hogy nevünkben mondjanak értékítéletet olyanról, ami nem a szakmájuk. Egyesek közülük nagyon magabiztosan nyilvánítottak határozott véleményt tudományos tényekről. Arra gondoltam, a tudósok errek kellenének. Egy éjszaka Washingtonban volt egy rémálmom: a parlament 215 szavazattal 197 ellenében eltörölte a Newton-féle gravitációs törvényt.

Végkövetkeztetésem ez: Sokszor hallottam, hogy bár a demokrácia tökéletlen rendszer, de jól-rosszul mégiscsak átevickél a dolgokon. Az üzenet, amit bosszú és kemény elmélkedések után át akarok adni, ez: nagyon félek, hogy tovább már nem lehet átevickélni. A problémák, amikkel most van dolgunk, nem engednek meg többé ilyen kezelésmódot. Ezért arra a megállapításra jutottam, hogy demokráciánknak fel kell nőnie. Nem fogok varázsreceptet adni arra, hogy ez hogyan fog történni - bár volna ilyen receptem - de felajánlok néhány gondolatot, ami ösztönözni fogja az Önök gondolkodását.

Ami elvileg hiányzik az állam színpadáról, az - nekem úgy tűnik - sok pártatlan, interdiszciplináris csoport, amelyek legalább azt meg tudnák mondani, mi lehetséges, és tudnának valamit mondani a különböző megoldások pluszairól és mínuszairól. Vegyük például az energiakérdést. Amit szeretnék megvalósítva látni, az egy, a tudományos akadémiák által - vagy egyéb olyan mechanizmussal, ami a tekintélyt biztosítja - felállított csoport, amely olyanformán küzdene, ahogy a mienk tette, és azt mondaná: “Rendben van, rengeteg javaslat fekszik itt, de túlnyomó részük nem működne. Viszont van 6 különböző terv, amelyek mindegyike lehetséges. Meg fogjuk nektek mondani, mibe kerülnek, mik az előnyeik, mik a hátrányaik, mik a veszélyei mindegyiknek, és mik bennük a bizonytalanságok." Így legalábbis minden egyes változat jól integrált, világosan kigondolt terv lenne. Megbíznám a demokráciát - az Elnököt és a Kongresszust - hogy válasszon közülük. De nem bíznám a demokráciára, hogy próbáljon meg összeállítani egy ilyen tervet olyan módszerrel, hogy mindegyik kongresszusi bizottság kiválasztja a tervnek egy-egy darabkáját. Ha e tekintetben valami kételyük támad, képzeljék el egy pillanatra, hogy a Kongresszus úgy tervez meg egy repülőgépet, hogy minden bizottság megtervezi egy alkatrészét, majd egy tizenegyedik órabeli ülésen az utolsó bizottság eldönti, hogyan kellene az alkatrészeket összerakni. Felrepülnének Önök egy ilyen géppel? Én azt mondom Önöknek, hogy mi repülünk egy energiatervvel, repülünk egy inflációs tervvel stb., amelyek mindegyike pontosan ilyen módszerrel lett összerakva.

Nem természetellenes, hogy szólok néhány szót az egyetemek érdekében, amelyek sokkal fontosabb szerepet szoktak játszani a hosszú távú kutatásban és a nemzet problémáiért való aggódásban. Természetesen, az alapkutatások költségvetésének erős megnyirbálása Nixon elnöksége alatt következett be. Sohasem gyógyultunk ki ebből egészen. Azt hiszen életbevágó, hogy ezt visszarendezzük, hiszen a roppant szükséges szellemi potenciál egy része az egyetemeken van elosztva, és így igen fontos forrást vesztünk el. Az egyetemek másik fontos szerepe, különösen látva, hogy a jelen vezetők hogyan küszködnek nemzeti problémáink kezelésével, hogy kineveljenek egy olyan új vezető generációt, akik korunk óriási kérdéseit képesek megérteni és kezelni.

A médiumok vonatkozásában azt javasolnám, hogy vegyenek fel néhány olyan embert, akik tudnak valamit a tudományról és a technikáról. Egy lépéssel tovább is szeretnénk menni, és tennék egy még radikálisabb javaslatot: ha felvették ezeket az embereket, engedjék őket magukat beszélni, ne csak “mások szájával" szólhassanak. Úgy tűnik, általános hiedelem, különösen a televíziónál, de néhány nyomtatott médiánál is, hogy miután a tudós, vagy mérnök nyilatkozott, hivatásos íróknak vagy színészeknek kell tolmácsolniok szavait a nagyközönségnek, hogy azok megértsék. Nos, nem mondom, hogy minden tudós és mérnök ki tudna állni és úgy tudna beszélni, hogy a hallgatóság nagy része megértse, miről van szó. De az biztos, hogy sokan közülük meg tudnák tenni legalább olyan jól, mint akik ezt ma csinálják. Kevesebb lenne a súlyos tévedés, kevesebb lenne az amerikai közönség vesztesége mint most a “fordítás" következtében.

Kétségtelenül híve vagyok bizonyos reformoknak a választási rendszerben, különösen a képviselők megbízatási időtartamát illetően (mondjuk két évről négy évre növelném), hogy ne kelljen folyton hivataluk megerősítéséért küzdeniök. Azt is gyanítom, hogy az Elnök számára is nagyon jó lenne mondjuk 6 éves, nem megújítható megbízatás. Nem valami különösen eredeti dolgot mondok, s nem is valami mágikus számokat közlök, de bármi, ami tisztségviselőinket - miután már egyszer megválasztották őket - segítené, hogy megszabaduljanak a választási folyamatoktól, lehetővé tenné azt is, hogy több időt és energiát szenteljenek az ország problémáinak.

Utolsó megjegyzésem, talán a legfontosabb: nemzetünknek fel kell ismernie, hogy a jelenlegi rendszer nem működik. Ezt egy sokkal korábbi és sokkal egyszerűbb korszak részére tervezték. Még 200 évvel ezelőtt alapító atyáink választottak így. A demokráciát választották, de nem az athéni demokráciát. Teljesen célját tévesztett dolog lett volna egy olyan antik modell használata, amely a piactérre szólította a polgárokat szavazásra minden felmerülő ügyben. Nekünk pedig ma lényegében ugyanaz a rendszerünk, mint volt kétszáz évvel ezelőtt, s ami mára szintén elavult. Ideje újragondolni ezt a kérdést. Úgy gondolom, hogy a Jefferson-féle demokrácia nem működhet 1980-ban: a világ túl bonyolulttá vált. Nem a demokrácia eltörlése mellett kardoskodom. Amiért én szót emelek, az éppen a demokrácia megmentése. Az amerikai demokrácia megmentésének pedig egyetlen módja az alapvető döntéshozatali eljárás megváltoztatása országos szinten, hogy az alkalmas legyen a hatalmas és bonyolult kérdések kezelésére, amelyekkel az országnak szembe kell néznie.

____________________________