A REAKTOROKNAK JÓL KELL MŰKÖDNIÖK...

Teller Ede
a BME tiszteletbeli doktora,
az ELTE tiszteletbeli professzora,
az MTA tiszteletbeli tagja

A háború után, 1948-ban Amerikában létrehoztak egy Reaktorbiztonsági Bizottságot, én voltam a vezetője. A legelső, amit mondtunk: reaktoroknak jól kell működniük, mert ha egy baleset is történik, akkor azután vége lesz a reaktorok használatának. Ezért szabályokat állapítottak meg. Azt hiszem, ezeket a szabályokat némi pontosítással ma már általánosan el is fogadták. De annak idején mindez titokban ment. Akik tudtak róla, azok reaktormérnökök voltak, és ők csakhamar úgy kezdtek bennünket hívni, hogy “Reaktorellenes Bizottság". Pedig ez nem volt a szándékunk.

A legtöbb elénk került reaktortervet jóváhagytuk. De egy reaktorral gond támadt. Akkor Lilienthal volt az amerikai Atomenergia Bizottság elnöke, ővele kerültünk összeütközésbe. Ez a reaktortípus pár éve már működött, így csak mintegy mellékesen terjesztettek elénk, mondván, hogy a tapasztalat biztonságosaknak mutatja őket. Mi azután épp e reaktorokról állapítottuk meg, hogy nem biztonságosak! Ezek voltak a háború alatt épült hanfordi reaktorok, amelyek plutóniumot termeltek.

Ha egy reaktorban az egyik hűtővezetékből túlhevülés okozta elforrás miatt víz távozik, annak két következménye lehet. Az egyik az, hogy a neutronok kevésbé lassulnak le, kisebb gyakorisággal idéznek elő maghasadást, ezért a neutron-láncreakció gyengébben megy. Másrészt a víz el is nyel neutronokat, ezért a vízvesztés folytán a neutron-láncreakció erősebben szalad. Nos, a hanfordi reaktorokban annyi grafit volt, hogy a neutronok amúgy is lelassultak, így vízveszteség majdnem kizárólag a neutronelnyelés csökkenésére vezetne. A reaktor erősebben működne ott, ahol felforrt a víz, ezen a helyen emelkedne a hőmérséklet. Ettől azután a mellette lévő csövekben ugyancsak felforrna a víz. Egy új láncreakció indulna meg: egy csővezetékben felforr a víz, erre környékén lévő vezetékekben is forrni kezd a víz, olyan gyorsan, hogy a folyamat terjedését nem lehetne leállítani.

Erre a kritikára az Atomenergia Bizottság kijelentette, hogy a mi bizottságunkban csupa professzor ül, akik ehhez a műszaki kérdéshez nem értenek. Kineveztek egy másik tanácsadó bizottságot is, amelynek adminisztrátorok és mérnökök lettek a tagjai^{. 1} Ők azután egyáltalán nem értettek a reaktorokhoz, és meglepő módon ezt még tudták is. Ezért hozzánk jöttek, és azt mondták: “Bejöhetünk a ti üléseitekre megfigyelőként?" Ekkor mi már nem beszéltünk az elítélt hanfordi reaktorokról. Ők csak figyeltek, tanultak, tárgyaltak, és egy év múlva ugyanarra a következtetésre jutottak, mint mi, csak ezt még határozottabban fogalmazták meg. Ennek hatására végül leállították a hanfordi reaktorokat.

Ilyen uránfűtésű, grafitmoderátoros, vízhűtésű reaktorokat később sehol a világon nem építettek, kivéve a Szovjetuniót. Ott lett a baj! Nem csak ez a vizes instabilitás okozta a bajt, hanem az is, hogy Csernobilben minden járulékos biztonsági berendezést kikapcsoltak. Így következett be, hogy a reaktor azután tényleg felrobbant. Gázrobbanás történt úgy, ahogy azt mi előre láttuk.

Reaktoroknál nem szabad ilyen komédiákat csinálni, mert akkor az emberek túlzott félelme még jobban el lesz túlozva, és akkor azután tényleg nem építenek több reaktort. A csernobili katasztrófának nem szabad megismétlődnie!

Amit az oroszok most azután az ilyen típusú reaktorokkal csinálnak, az nem is olyan egyszerű. Kissé dúsabb uránt használnak, ami miatt az elnyelő kontrollrudak mélyebben merülnek a reaktorba, így az a vízvesztésre kevésbé érzékeny. Nagyon valószínű, hogy a fenti baleset Oroszországban nem fog megismétlődni, de nem vagyok abszolút biztos. Legjobban azt szeretném, ha ez a reaktortípus teljesen eltűnne.

Ha a reaktor-biztonságot úgy akarjuk megtárgyalni, hogy mindenki átérezze: minden problémát komolyan vettünk, akkor minden megtörtént reaktor-szerencsétlenséget sorra kell vennünk. Három olyan eset volt, ahol nagy baj történt. Most a két másik esetről is beszélni szeretnék.

Az első egy angol reaktornál esett meg 1957-ben Windscale-ben. Wigner-gyulladás történt. Azért nevezik így, mert ennek lehetőségét Wigner Jenő előre megmondta. Amikor a maghasadásban keletkezett gyors neutron ütközik a grafit-moderátor atomjával, a szénatom elhagyja a helyét, és ezután nem talál vissza, hanem a grafit-síkok közt helyezkedik el. Ha ez sokszor megtörténik, sok szénatom nem lesz a helyén, így a grafitban kémiai energia halmozódik fel. Ha azután felmelegítjük a grafitot, néhány szénatom mocorogva visszaesik a helyére. Így energia szabadul fel, ettől a hőmérséklet emelkedik, a szénatomok mozgékonysága nő, még több szénatom hazatalál és még melegebb lesz, mint azt Wigner Jenő megjósolta. Ezért időnként óvatosan felmelegítették a grafitot, hogy a szénatomok hazamenjenek.

Nos, egy ilyen melegítési akciót Windscale-ben nem csináltak elég óvatosan, és a grafit úgy fölhevült, hogy meggyulladt. (Pedig a grafit nem könnyen gyullad meg.) A radioaktivitás terjedni kezdett. Erre az angolok óvatosan viselkedtek. Nem öntöztek vizet a grafitra, az csak gőzt fejlesztett volna, jobban szétszóródott volna a grafit, és több tűz támadt volna. E helyett vártak, amíg széndioxidot tudtak odavinni, és szén-dioxiddal oltották el a tüzet.

A harmadik baj nálunk történt Amerikában, a Three Mile Island atomerőműben. Az egy nagy baj volt, akkor lett meggyőződésem: az emberi ostobaságnak talán van alsó határa, de felső határa nincs. Itt két ostobaság történt

Még korábban, valahol az Egyesült Államok közepén az történt, hogy egy szelep, amely visszatartja a vizet a reaktorban, nem záródott el. Így a reaktor vizet vesztett. Kezdett fölhevülni. Az operátorok észrevették, hogy mi a baj. Leállították a reaktort, rendbehozták. És írtak egy gyönyörű jelentést, amiben benn van: “Ha mi ezt az üzemzavart időben nem értettük volna meg, nagy baj történhetett volna." Ők rendes emberek voltak. A jelentést el is küldték a központi reaktorbizottsági hatósághoz. Ott pedig a jelentést szépen eltették egy fiókba, és senkinek nem mutatták meg. Ha ezt szétküldték volna az összes atomerőműhöz, a Three Mile Island baleset soha nem történt volna meg. Ez volt az első ostobaság.

Egy éven belül egy hasonló szelep nem zárult be Three Mile Islandon. A reaktor okos volt: azonnal leállította magát, és külön vizet hozott be. Ez reggel 4 órakor történt. Ha az operátorok - miután a szakértőket telefonon értesítették - azonnal hazamentek volna, nem lett volna semmi baj. Sajnos, ottmaradtak és észrevették, hogy jön a víz, mert zajt csinál. Erre kézzel leállították az extra hűtővizet. Ez volt a második ostobaság, amire még a reaktor sem volt felkészülve, és a láncreakció leállítása után, a hasadványok radioaktivitása által termelt hőtől leolvadt a közepe.

Összehasonlítva a három esetet, úgy értékelem: ha a Three Mile Islandból kiszabadult radioaktivitást 1-nek nevezem, akkor Windscale-ben 1000 volt és Csernobilben egymillió. Az első két esetben egyetlen ember sem szenvedett, kivéve a pénztárcákat, ahonnan egy-két milliárd dollár elpárolgott. Csernobilben talán ennél is több. De ott rögtön volt vagy 30 áldozat. Hogy később mi történt, én nem tudom. Nem hiszem, hogy 1000 embernél több lesz az áldozat Ez bizony nagy szám. De majdnem ennyi elpusztul egy nagy repülőgép-szerencsétlenségben, mégsem szüntetik be a repülést. Például a vízenergia legalább olyan veszélyes, ahol gátak omlottak össze, és emberek fulladtak bele az árba. Azt hiszem, még ha Csernobilt bele is számítjuk, akkor is azt lehet mondani, hogy a magenergia kevésbé veszélyes, mint az energiatermelés más alternatívái.

Hogy lehet a világot hosszú távon energiával ellátni? Én azt mondom, hogy hasadásos magenergiával. Nem termonukleáris energiával. Engem nagyon érdekel a fúzió, sokat dolgoztunk rajta 1950 táján. Amikor 1940 körül azt ajánlottuk, hogy reaktorokat építsünk, két éven belül működött egy hasadási reaktor. Fúziós reaktor még ma sincs!

Tavaly elmentem Angliába, ahol a legintenzívebben dolgoznak fúziós reaktoron. Cardiffban van egy nagy modell, hatalmas teremben egy óriási gyűrű. Ebben egy hatalmas mágnes tartja benn a nagyenergiájú részecskéket, amik reagálnak. Megkérdeztem tőlük: mikorra tudnak egy valóban működő modellt csinálni? Azt felelték: 2010-re. Amire viszont én azt mondtam: “Túl késő. Amit ilyen sokáig tart fölépíteni, az nem lesz egyszerű és nem lesz olcsó."

A sok nehézség közül egyet említek. A deutérium és trícium atommagok fúziójában nagyon gyors neutronok keletkeznek. Ezek nekimennek a gyűrű belső falának. Márpedig ennek a falnak nagyon tisztának kell lennie, különben innen idegen atomok jönnek be a reakciótérfogatba, és megmérgezik az ott folyó fúziós láncreakciót. Ott azonban nem szabad semminek lenni, aminek a töltése egynél nagyobb. Talán ebből a leegyszerűsített gondolatmenetből is értik, miért félünk mi attól, hogy egy óriási, költséges berendezést építsünk amit majd ha igazán dolgozik, egy év után le kell állítani, mert a fala elszennyeződött. Ez pedig csak egy a fúziós reaktor sok nehézsége közül. Szupravezetés nélkül nem is lehet olcsón ilyen mágnest működtetni. Talán a világűrben lesz értelme fúziós reaktort használni, de sohasem lesz olyan egyszerű, mint a maghasadásos reaktor.

A hasadási reaktor primitív szerkezet. Neutronok keletkeznek, azután lelassítják őket (szerintem ez a jobb típus), a lassú neutronok maghasadást váltanak ki, amiben újra neutronok keletkeznek. Az egyetlen probléma, hogyan vigyük ki a felszabadult energiát, de erre a mérnökök már 200 éves tapasztalattal rendelkeznek. A reaktoroknak jól kell működniök, és jó szakemberek ezt meg tudják csinálni.

Pakson ismét sok emberrel beszéltem, reaktormérnökökkel, és megmaradt a róluk alkotott jó véleményem. Most ehhez még egy megerősítést szeretnék fűzni.

Ha egy reaktorral baj van, akkor az emberéletet fenyegető kockázat - mint mondtam - kicsi, de a pénzveszteség nagy lehet, akár milliárd dollár is.

A franciák felajánlották, hogy Pakson atomerőművi reaktort építsenek. Nem szívesen teszem, de tételezzük fel egy pillanatra, hogy mi lenne, ha ezzel a reaktorral valami zavar támadna. Mindenki tudná, hogy francia gyártmányú reaktorról van szó. A magyarok kára talán egymilliárd lenne, de a franciák közvetett kereskedelmi vesztesége talán százmilliárd! Ilyen kockázatot egy cég sem vállalna el a nélkül, hogy alaposan körül ne nézzen. Ezért a franciák reálisan akarták felmérni, önmaguk akarták megismerni a magyar közvélemény hangulatát. Annak pedig, hogy a franciák Pakson akarnak reaktort építeni, az az oka, hogy a Paksi Atomerőmű személyzetét, azok tudását és módszereit kiválónak ismerték meg. Más magyarázat nincs. Ezt tudnunk kell, és jó volna, ha ezt Magyarországon mindenki megértené.

Nem fog-e elfogyni a hasadóanyag? Énszerintem nem. Mert hasadási reaktort sokféleképpen lehet csinálni, nem fogom az összes változatot elmondani. Csak azt, hogy én melyiket kedvelem. Ha az uránt tisztességesen ki akarjuk használni, az ²³⁸U izotópot is hasznosítani kell. Ha ez befog egy neutront, béta-bomlásokkal plutónium lesi be181e. Ez jól működik reaktor fűtőanyagként, de csal akkor, ha gyors neutronokra szorítkozunk. De gyors neutronokat nehéz beszabályozni. Ezért én a tóriumot kedvelem. Ha tórium befog egy neutront, béta-bomlásokka ²³³U izotóppá alakul, és a ²³³U-val működő reaktort nagyon könnyű szabályozni. És tórium sokkal több helyen található, mint urán, így van belőle elég kb. egymillió évre.

A tórium se jó, mondják, mert az ²³³U béta-aktív, é. egyik leányeleme nagyon átható gamma-sugarakat bocságy ki, amitől a mérnökök félnek. Hát építsenek vastagabb; falakat! Én a nagyon kemény gamma-sugarakat szeretem. Hiszen az egyik kérdés, amit meg kell válaszolni: hogyan lehetünk biztosak abban, hogy abból a hasadóanyagból nem visznek-e el valamennyit, és nem csinálnak belőle atombombát? Márpedig, ha van egy ilyen kemény gamma-sugár, az már három méter távolságból kiabál. Így sokkal könnyebb annak ellenőrzése, hogy nem visznek el belőle. Ezért kedvelem a tóriumot. És van még más lehetőség is gazdaságos hasadási reaktort építeni.

Van egy probléma, ámít nem oldottak meg. Talán mert nem akarták megoldani. Ez a radioaktív hulladékok elhelyezése. Mit lehet velük kezdeni? A válasz nagyon egyszerű. Hulladékok nincsenek, radioaktív melléktermékek vannak. Ha radioaktív anyagokat állítunk elő és azokat eldobjuk, lehet, hogy bajba kerülünk. De ha megtartjuk és használjuk, ha tudjuk, hogy az aranyat ér vagy többet is, akkor sohasem lesz baj. Sohasem volt. Mert az a radioaktivitás, ami bajt okozhat, az 100 000-szer nagyobb a nagyon egyszerű eszközökkel kimutatható értéknél. Egy hatemeletes ház is veszélyes, ha kiugrom az ablakon. De nem kötelező kiugrani! A radioaktivitás is olyan, mint ez a magas ház, mint a hatodik emeleti ablak. Ha van nálam valami, ami elkezd kattogni vagy sípolni, ha túl sok a radioaktivitás és én túl közel mentem hozzá, akkor nagyon nehéz bajba kerülni.

Ez a radioaktív termék nem fog aranyat érni, ha nem kezdjük el használni. De használni ezerféleképpen lehet. Ebből csak három használatot fogok megemlíteni, mint példát.

Az elsőről mindenki tud, ez az orvosi alkalmazás. Elmesélem, hogy velem mi történt egy alkalommal. Volt egy szívoperációm. Kivettek a lábamból egy eret és több darabban betették a szívembe. Azóta a szívem majdnem olyan jó, mintha fiatal volnék. Az operációt végző orvos később találkozott velem Washingtonban, és azt mondta: “Ideje, hogy megvizsgáljuk, hogyan működik a szíve." Elmentem a Georgetown University-re, ott a vérembe tettek egy csomó technéciumot. Amikor a szív összehúzódik, kevesebb sugárzás jön ki belőle, amikor kitágul, akkor több. Körülvettek Geiger-számlálókkal, és látták, hogyan működik a szívem. Tornázni is kellett, akkor nem működött olyan jól, mint lehetett volna, de nem működött olyan rosszul sem, mint lehetett volna. Megvizsgáltak, és azt mondták, még fogok élni. Ez délelőtt történt. Délután elmentem a Fehér Házba. Leültünk beszélni az elnök tudományos tanácsadójával, aki nagyon jó barátom. Csakhamar jön ám fölhevülve az őr: “Urak, ki hozott ide be radioaktivitást?" Barátom tudta, honnan jövök. Odafordult az őrhöz és elmondta: “Íme, ez a radioaktív Dr. Teller!" Kérem, ideiglenesen én olyan “forró" voltam, hogy az őr radioaktív detektora megszólalt. Ezek az orvosi megfigyelések messze túllépik azt az értéket, mint amit általában megengednek, de nagyon szükségesek, hogy megtudják, mi megy végbe a szívben, az agyban és máshol. Ehhez radioaktivitás kell, de így furcsa dolog állt elő. Mi az Egyesült Álllamokban már úgy félünk a radioaktivitástól, hogy amikor egyszer az Elnököt orvosilag meg kellett vizsgálni, a vizsgálathoz szükséges radioaktív izotóp csak Kanadában volt meg, azt Kanadából kellett behozni. Amerikában mindentől jobban félnek, mint az indokolt volna.

Mi másra lehet még használni a radioaktivitást? Élelmiszerek besugárzására, amitől természetesen az élelmiszer nem lesz radioaktív. De így kitisztogatjuk az oda nem való mikroorganizmusokat. A radioaktivitás is megváltoztatja az élelmiszert, de sokkal kevésbé, mint forralás vagy fagyasztás. Ez a legjobb, legolcsóbb, legártatlanabb módszer az élelmiszer konzerválására. Mivel nem könnyű megőrizni az élelmiszert, annak 20-30%-a megromlik. Ezt el lehetne kerülni. Több jutna belőle a fejlődő országokba, ahol nincs elég ennivaló.

Egy harmadik alkalmazás a szennyvíz fertőtlénítése. Biológiailag szennyezett anyag veszélyes, mert a biológiai szenny szaporodni tud. Nem is kell a radioaktív termékeket egymástól elválasztani. Ha velük besugározzuk a szennyet, biológiailag olyan ártalmatlanná lehet tenni, hogy azután szinte akármit lehet vele csinálni. Így a világ elszennyeződését korlátozni lehet.

Szeretném ajánlani: térjünk észre, nézzük meg, miként lehet a radioaktív melléktermékeket teljes biztonsággal használni. Elkerülhető, hogy velük valaha is baj legyen, és különböző (orvosi, biológiai...) kutatásokhoz és más alkalmazásokhoz nagyon értékesek. Azt hiszem - és ebben nem én vagyok az egyetlen - hogy a radioaktivitástól úgy féltek valaha, mint a boszorkányoktól. Azt mondom, nem is szorul bizonyításra, hogy a magyarok okosabbak, mint akárki más. Ha mások félnek a boszorkányoktól, mi ne féljünk. Könyves Kálmán királyunkat azzal vádolták, hogy könyveket olvasott. Hát 8 hozta azt a törvényt, amit a magyarok azóta mindig tiszteletben tartottak: “De strigis quidem, quae non sunt, nulla questio fiat." (A boszorkányokról, mivel nincsenek, semmi kérdés ne essék.) Ha hallgatnánk Könyves Kálmán királyra mindenfajta boszorkány tekintetében, abból még pénzt is lehet csinálni. Barátságosan felajánlhatnánk az Egyesült Államoknak, meg a németeknek is, hogy mi az ő használt radioaktív fűtőelemeiket elszállítjuk és használjuk. Jöjjön Bécsből minden inspektor hozzánk, mi minden becquerel egységért felelünk, mi tudjuk, kibe mennyi technéciumot tettünk. Ebből bajnak nem szabad lenni, és nem is kell.

Nem csak radioaktivitással van baj! Mi Livermore-ban dolgozunk Kaliforniában. Itt tengerészeti támaszpont volt a Második Világháborúban. Innen indultak a repülők. A repülőgépeket triklóretilénnel mosták le, és a talaj azóta tele van triklóretilénnel. A kísérleti egerek triklóretiléntől rákot kapnak. Az fenyeget, hogy a triklóretilén a talajban hetven év múlva el fog diffundálni oda, ahol az az ivóvízbe kerülhet. Ezért ezt ki kell tisztogatni! Mert ha valaki ilyen szennyezett vizet inna egész életében, a rák-megbetegedés valószínűsége 1%-kal megnőne. Ez pedig ellentétben áll az amerikai törvénnyel. Ezért ma már nem fegyvereket fejlesztünk Livermore-ban, hanem a triklóretilént üldözzük.

Az okoskodásban itt csúszott be egy kis hiba, amiről a legtöbb biológus tud, de a közönség nem tud róla. A rákkockázatra vonatkozó kísérleteket kísérleti egereken és patkányokon végzik, hogy gyorsan és olcsón lehessen csinálni. Mármost amennyire értjük a rákot - és azt hiszem, ennyire értjük - rák azzal kezdődik, hogy egy élő sejt megváltozik és aszociális lesz. Szaporodni kezd, így eljut a test bármely részébe. Kis állatoknak ezerszer-tízezerszer kevesebb sejtjük van és százszor rövidebb ideig élnek. Így a rák gyakoriságának náluk tíz- vagy százezerszer kisebbnek kellene lennie, mint az embernél vagy az elefántnál. De annyi rákot kapnak, mint mi! Ezt csakis akkor lehet megmagyarázni, ha feltételezzük, hogy mi olyan vegyületeket fejlesztettünk ki a szervezetünkben, amelyek bennünket jobban megóvnak a ráktól, mint amennyire az egerek vannak védve. Tehát ha az egér rákot kap, az valószínűleg egy tízezred faktorral korábban figyelmeztet, minthogy embert veszély fenyegetne.

Nagyon fontos azt megtudni, hogy a rák bekövetkezési kockázata miként függ az állat nagyságától. Ha ezt nem tudjuk megválaszolni, akkor az a hét vagy több milliárd kísérlet, amit kísérleti patkányokon végeztek el, nem mond semmit. Márpedig ezekre a kísérletekre hivatkoznak, akik félnek a radioaktivitástól.

Tudjuk, hogy a nagyon erős radioaktivitás halálos. De ma az engedélyezett megengedhető dózis lényegében ugyanannyi, mint amit a sugárzási háttértől úgyis kapunk. Én eszerint bizony életveszélyt vállaltam, mert Magyarországra repültem. Nem Magyarországgal volt a baj. A sztratoszférában, ahol 10 órán át repültem, sok volt a sugárzás. “De az az égből jön, talán azzal nem lehet semmi baj! Ami egy reaktorból jön, azzal lehet a baj!" Kérem, talán még ez sem a butaság felső határa. De azt hiszem, hogy a sugárzástól való félelmet jó volt jobbról és balról szemügyre venni, hogy tudjuk: mi boszorkány és mi nem. A világ számára lehet elég energiát termelni, és lesz is elég, ha nem félünk attól, amitől nem kell félni. Félelem értelem nélkül nem használ.

_____________________________