ÉLVEZD TANÍTVÁNYODBAN A FELFEDEZÉS ÖRÖMÉT!

- interjú Milton Kopelmannal

A nevelés világának ma már csak nyugdíjasa vagyok, de 42 éven át annak tevékeny résztvevője voltam. Ebből a 42 évből 39 esztendő a Bronx Iskolához kötődik. Fiatal biológiatanárként ott kezdtem 1949-ben. 1961-ben a biológia munkaközösség vezetője lettem, majd 1977-től az iskola igazgatója, egészen 1990-ig, amikor nyugdíjba mentem.

A Bronxi Természettudományos Iskola speciális állami iskola tehetséges tanulók számára. Tantervében nagyobb hangsúlyt kapott a természettudomány és a matematika, mint más iskolákban. Most 2800 tanulónk van a 9-ik évfolyamtól a 12-ig. Minden tanulónk továbbtanul Amerika valamelyik egyetemén.

Az iskolát 1938-ban alapították. Az alapító igazgató, Dr. Morris Meister szintén természettudományos tanár volt. Hitt abban, hogy ha sok okos tanulót egyetlen iskolába gyűjt, akkor ők egymást úgy serkentik és úgy motiválják, hogy az egész együtt lényegesen többet ér majd, mint a részek összege. Ilyen módon olyan oktatási intézmény született, amelyik sokkal többet adott, mint amire bármely más szokványos iskola képes lett volna.

A természettudomány kezdettől fogva az iskola hangsúlyos területe volt. Már Dr. Meister is érzékelte, hogy nem elég az, ha a tehetséges gyerekeket összehozzuk. Az ő érdeme volt, hogy felismerte: nagyon gyakran egy társadalom jövője nem csak a kitűnő képességű fiatalokon múlik. Sokkal inkább azon, hogy a kitűnő képességű emberek értik-e a természettudományt, és képesek-e problémamegoldóként gondolkodni. Ezért kezdettől fogva a természettudományokon volt a hangsúly.

Az iskolát 1938-ban alapították New York egyik negyedében, Bronxban. Abban az időben a Bronx lakossága elsősorban európai emigránsokból tevődött össze. Sokan érkeztek Kelet-Európából, sokan közülük Magyarországról, a Szovjetunió, Lengyelország és mások mellett. Kezdetben a gyerekek főként az alsóbb középosztályból, a munkásosztályból és szegény családokból jöttek. Szegény családokból, akik közül sokan kelet-európaiak, sokan zsidók voltak.

A környezet anyagi szempontból tehát nem volt gazdag. De intellektuális szempontból nagyon gazdag volt! Ezek a családok - bár többségük nem volt iskolázott hittek a nevelésben, és azt akarták, hogy gyerekeik iskolázottak legyenek. Ennek eredményeként a kiválasztott gyerekek (mert ahhoz, hogy ebbe az iskolába jöhessenek, felvételi vizsgát kellett tenniök) tanulni akartak. Motiválva voltak, hogy tanuljanak, és olyan atmoszféra alakult ki, ahol minden közül a tanulás volt a legfontosabb.

Ismétlem: az anyagi háttér szegény volt. De nagyon gazdag volt a hit az iskolázottságban és a tanulásban.

Az iskolát manapság sok szempontból mondják sikeresnek. Bár az iskola alig több, mint 50 éves, ez alatt az idő alatt négy Nobel-díjas fizikust neveltünk fel. Melvin Swartz nem régen kapta meg a fizikai Nobel-díjat. Leon Cooper 1947-ben végzett a Bronat Iskolában. Steve Weinberg és Sheldon Glashow az 1950-es osztályból valók. Mint igazgató mindegyiküket meghívtam az iskolába, hogy beszéljenek a gyerekeinkhez. Azt akartam, hogy a gyerekek tudják, olyan iskolába járnak, amelyik négy Nobel-díjast adott a világnak fizikából.

Tanítványaink közül sokan lettek egyetemi professzorok, természettudományos tanárok vagy kutatók. És nem csak a természettudományban lettek vezetőkké, de más területeken is. Például tanítványunk volt olyan híres író, mint a Purlitzer-díjas E.L. Doctorow. Érdekes lehet Önöknek, hogy a korábbi nemzetvédelmi miniszter, Harold Brown szintén a mi tanítványunk volt. Vagy olyan híres üzletember, mint Ronald Lauder és testvére. De sokan mások is, akik ma vezető szerepet visznek az amerikai társadalomban.

- Nagyon érdekes látni, hogyan változott az iskola demográfiai szempontból. Megadatott nekem, hogy lássam ezeket és más változtatásokat is. Például a Bronx nem az többé, ami volt. A Bronx nagy része kiégett, a Bronx nagy része nem több, mint egy óriási városi bomlás. Ma tanítványaink távoli kerületekből jönnek az iskolába, sokan közülük két órát utaznak metrón, buszon, csak hogy ott lehessenek.

Az iskola sokszínűsége óriási. Manapság például a gyerekek 16 %-a fekete, 10 %-a spanyol, 31-32 % jött Ázsia valamelyik részéből, Kínából, Japánból, Koreából, Indiából, és így tovább. Más gyerekek között sok zsidó gyerekünk, ír gyerekünk, olasz gyerekünk van. Az iskola olyan, akár az ENSZ. És a csodálatos dolog ebben a sokszínűségben, hogy a gyerekek elfogadják és segítik egymást. Egyike a leggyönyörűbb dolgoknak az a hangulat, ami azonnal érezhető, amint valaki belép az iskolába: a gyerekek támogatják egymást és gondoskodnak egymásról. Folytatjuk a hagyományt az emigráns gyerekek nevelésében. Ezt tettük 1938-ban, amikor sokan érkeztek Kelet-Európából. Most a világ más tájáról jönnek, de ők most is emigránsok gyerekei.

- Erősen hiszek abban, hogy a gyerekeket serkenteni kell, amennyire csak lehetséges, hogy önálló kutatásban vegyenek részt, hogy saját választásuk szerint dolgozzanak problémákon más gyerekekkel, hozzáértő szakemberekkel és tanárokkal. És megérezzék, hogy mit jelent egy problémát felismerni, mit jelent információt gyűjteni.

- Olyan problémáknak kell lenniök, ami megfelel a gyerek szintjének. Nem kell, hogy magas szintű tudományos probléma legyen, mert a lényeges nem ez. A lényeges maga a folyamat. Ha egy gyerek a kilencedik osztályban részt vesz egy egyszerű probléma megtalálásában és megoldásában, akkor megtanul valamit arról, hogy hogyan kell hipotézist felállítani, hogyan kell információt gyűjteni, hogyan kell egyszerű kísérletet megtervezni, hogy kell azt kivitelezni. Így a gyerek - akár Nobel-díj várományos, akár nem - megtanul valamit a tudományos módszerből, ami vele marad örökre, és jó esélyeket ad neki élete hátralévő részére.

Amikor önálló vagy egyéni kutatásról beszélek, ez alatt nem azt a fajta laboratóriumi munkát értem, ami oly gyakran folyik a legtöbb iskolában világszerte. A gyerekeknek megmondják, hogy aznap mit kell tenniök, hogy aznap mit kell feltalálniok. Aztán kitöltetnek velük egy munkafüzetet, ahol az üresen hagyott sorokba előírt kérdésekre kell válaszolniok. Ez nem kutatás, ez nem természettudományos nevelés, de még csak nem is tanítás. Főleg pedig egyáltalán nem érdekes a gyerekeknek! Sokkal inkább a felfedezésről beszélek, sokkal inkább az olyan információ-átadásról, amelynek alapján a gyerekek megtalálhatják az őket érdeklő kérdést. A tanárnak még a laborban sem szabad azt erőltetni, amit úgy nevezünk, hogy szakácskönyv-tudomány. Úgy kell megtervezni a labormunkát, hogy az osztálytermi munka folytatása legyen. Például, ha viták folynak az osztályban és egy kérdés felmerül, akkor a tanár javasolja: Gyerünk a laborba, nézzük meg, mit láthatunk!

- A legjobbak a nyitott végűek. Hát nem ez az, amit a kutató tesz? Mi érdekes volna abban, ha valamit olyat kellene tennünk, amit mások már korábban megtettek? Mi az érdekes abban ha tudjuk, hogy van már válasz? A kérdés legyen nyitott, amikor csak lehetséges. És ezt lehet csinálni mindig minden gyereknél. Ez volt a legfontosabb, amit próbáltunk az iskolánkban. Erre ösztönöztük a gyerekeket. Bevezettük őket egy olyan fajta önálló kutatásba, amiről most beszéltünk.

- Van egy pár adomány, ami a tanárt jó tanárrá teszi. Kettő közülük nagyon, nagyon fontos. Az egyik az intelligencia. A másik - nem tudom, melyik a fontosabb, talán egyformán fontosak - a gyerekek megérzése, a hit a gyerekekben, a gyerekek szeretete, és az az öröm, amit a tanár érez, amikor tanuló és felfedező gyerekek arcát figyeli.

Ha valaki intelligens és gondos a gyerekekkel, úgy gondolom, lehet belőle jó tanár. Természetesen, szükséges a tudományos háttértudás is, természetesen szükséges, hogy a tanárnak megfelelő végzettsége legyen. De ezeket mindig meg lehet tanulni. Az olyan emberről, aki kiváló a szakmájában, akinek magas a végzettsége, de nem érzi a gyerekeket, arról az emberről azt gondolom, hogy sohasem lesz alkotó tanár. Más szóval azt mondom, ha Benned megvan az érzék a gyerekekhez és örömmel figyeled őket, amikor tanulnak, jó úton haladsz.

- Erősen támogatom a tanulmányi versenyeket, mert nagyon sok érdekes dolgot művelnek a gyerekekkel. Oly mindegy, hogy milyen politikai filozófia mondja, én azt gondolom, az emberi lélek boldog a versenytől, és ez így egészséges. Úgy találtam az én iskolámban, hogy a Westinghouse Természettudományos Tehetségkutató Verseny jó kihívás. Van, aki azt mondja, hogy a verseny szörnyű dolog, ahol szegény gyerekeknek meg kell vívniok egymással. Szerintem a verseny épp olyan motiváció, amilyenre a gyerekeknek szükségük van. Általa a gyerekek belehabarodnak a természettudományos kutatásba és problémamegoldásba. És ha ez megtörténhet, akkor érdemes benne hinni, mert több gyerek lesz, aki élvezettel csinálja majd a természettudományt. Én helyeslem a versenyeket!

Azt gondolom, mind a kétféle versenynek helye van, bár én a Westinghouse versenyt jobb szeretem. Az az érzésem: bármi, amivel a fiatal emberek arra sarkallhatók, hogy érdeklődjenek a természettudományok iránt, (engem nem érdekel, hogyan nevezik azt, Westinghouse Versenynek vagy Diákolimpiának), ha teljesíti ezt a feladatot, megéri.

A Westinghouse Természettudományos Tehetségkutató Verseny egyedi a maga nemében, ugyanakkor bonyolult verseny a szervezés és a tervezés szempontjából. A gyerekek két dolgot küldenek be a versenyre. Az egyik egy kutatói tanulmány, amit néhány év vagy hónap alatt csinálnak meg. A másik egy kérdőív, ami néhány információt és referenciát tartalmaz a gyerekekről. A Westinghouse-nál az az érdekes, hogy a gyerekeket kutató tudósok értékelik, azaz az írásaikat olyanok pétik meg, akik maguk is gyakorló kutatók. Ennek következtében a választás objektív, de nagyon kritikus. A Westinghouse Tehetségkutató Verseny sok gyereket ismert fel, akik később eredményeket értek el a természettudományokban, sőt, több amerikai Nobel-díjas is ezeken a versenyeken bukkant fel. Ez a különleges ebben a versenyben. És ez az oka annak, hogy a mi iskolánkban erősen támogattuk és támogatjuk ezt a versenyt.

A Bronx Iskola országos első a Westinghouse Verseny elmúlt 50 évében, ami azt jelenti, hogy évente több gyerekünk kerül a döntőbe. (Minden évben 300-400 indulóból választják ki a 40 döntőst.) Az elmúlt években nekünk 160 döntőben szereplő gyerekünk volt, míg a második legjobb iskolának kevesebb, mint száz. Sokkal vezetünk. Sikerünk részben abban a programban van, amit kifejlesztettünk az iskolában, és amiről korábban beszéltem.

- Köztudott, hogy az amerikai állami iskolák költségvetése nem a legrózsásabb . . .

- No, igen. A mi iskolánknak is a szokásos költségvetése van, pontosan olyan, mint bármelyik másik állami iskolának. Mi sem kapunk többletpénzt ezen az úton. De azért lehetett néhány dolgot tenni. Bátorítottam az Öregdiákok Szövetségét, a Szülők Tanácsát, nem eredménytelenül. Létrehoztam egy magánalapítványt az iskoláért. Kunyeráltam, kölcsönöztem, loptam. És erre ösztönöztem a tanáraimat, sőt a szakfelügyelőiket is, hogy eszközökhöz jussunk, hogy többletbevételünk legyen.

Megpróbáltunk együttműködési szerződéseket kötni, hogy azok kisegítsenek az anyagi gondokból. Erősen hiszek abban, hogy a jövőben az ilyen együttműködéseknek nagy szerepük lesz. Azt kellett az együttműködő intézményekkel megértetni, hogy az ő jövőjük forog kockán. Felelősséget kell vállalmok a középiskolák felszerelésében, az eszközök beszerzésében és a szaktanácsadásban. Csak így lesz biztosítva a jövőjük jó mérnökökkel, tudósokkal és kutatókkal.

_________________________