KIEGÉSZÍTÉSEK BÉKÉSY GYÖRGY ÉLETRAJZÁHOZ.

Tarnóczy Tamás
MTA. Természettudományi
Kutatólaboratórium

Békésy György tavaly decemberben harminc éve vette át a Nobel-díjat, az idén pedig júniusban 20 éve, hogy meghalt. Ugyancsak tavaly ünnepelte egykori munkahelye, a volt Postakísérleti Állomás - róla is megemlékezve - 100-éves jubileumát. Már ennyi is elégséges ok volna arra, hogy részben hiányos, részben ellentmondó életrajzi és munkássági adatait megkíséreljük kiegészíteni. Ráadásul csak ma kezdjük világosan látni, hogy mely tényezők okozzák a pontos összeállítás nehézségeit. Egy olyan életútról van szó, amelynek folyamatossága annyira kettészakadt, hogy az itthoni kapcsolatokból csak az 1946 előtti, a külföldiektől pedig csak az 1946 utáni életrajzi adatok állíthatók össze. Hozzájárul a szerencsétlen helyzethez, hogy Békésy itthoni dokumentumait vagy elvesztette, vagy nem vitte magával, így ifjabb koráról 60-70 év elmúltával maga is bizonytalan emlékezés alapján tudott önéletrajzot írni, sokszor tárgyi vagy időbeli tévedéssel, vagy fölcserélt sorrenddel.

Kinti barátainak közlései az első időszak szempontjából nem mérvadók. Ők néhány közvetlenül hallott anekdotán kívül csak a Békésy utolsó éveiben írt háromféle (!) önéletrajzból dolgozhattak. A második időszak szempontjából viszont az itthoniaknak rosszabb a helyzetük. A hazai rokonok, barátok és ismerősök, ha külföldre jutottak, csak ritkán és rövid időre látogathatták meg. Az így megismert adatok is csak szájhagyomány útján terjedtek, hiszen Békésy az akkori terminológiával élve “disszidens" volt. A legbiztosabb hazai kapcsolatot a családdal különösen édesanyjával - váltott levelezése jelentette. Az emlékek egyébként a családtagok körében is elég elmosódottak, hiszen a család már korán kettészakadt. György volt a három testvér közül az egyetlen, aki 22-éves kora előtt csak néhány hónapot tartózkodott Magyarországon és évekig alig találkozott testvéreivel. Az események tehát nem mindenki előtt egyformán játszódtak le.

A legalaposabb életrajzi vizsgálatot Dániel József főiskolai tanár végezte, aki az életrajzok és méltatások ismerete mellett a még élő családtagok és a régi munkatársak fölkeresésével, szóbeli közléseik szalagra vételével, fölbecsülhetetlen értékű munkát végzett. Sajnos, terjedelmi korlátozások miatt a gyűjtött anyag jó része nem kerülhetett be az egyébként igen olvasmányosan és szakmailag is korrekten megírt “A múlt magyar tudósai" .sorozatban megjelent kis Békésy-könyvbe [1]. Eredeti életrajznak tekinthető Békésy 1968-ban készített sokszorosított kézirata, amit eredetileg a magyarországi működéséről írt, de aztán -talán többször is - kiegészített és módosított [2], és egy ettől részben eltérő, S. Batkin (Békésy háziorvosa) által rendelkezésre bocsátott, nálunk fordításban megjelent önéletrajza [3]. Tudunk még egy változatról, amelyet néhány hónappal halála előtt írt, de amely csak 1974-ben jelen meg az Annual Review of Physiology évkönyvében [4]. Egyébként ez a legelmélyültebb, néhol filozófikus magasságú emlékezés.

Nagyjából a [2] és [4] anyagból és néhány személyes megbeszélésből jött létre Floyd Ratliffnek a Békésy-Gyűjtemény könyvébe írt életrajza [5]. Más bel- és külföldi megemlékezések és ismertetések is tartalmaznak életrajzi adatokat, ezek azonban mind másodlagosak és az [1]-ben közöltekkel szemben nem jelentősek. Létezik még három hazai emléket tartalmazó kézirat (Békésy Miklós, Halden Elemér, Tarnóczy Tamás) és néhány méltató előadási anyag; ezeknek eddig ismeretlen adatait e cikkben földolgoztuk.

Munkánkban különösen fontosnak tartottuk a korábbi. csak kéziratban meglévő [2] szöveg anyagát a magyarul közölt [3] életrajzéval összehasonlítani. Lehet, hogy lektori tanácsra, több - inkább emocionális jellegű - részlet maradt ki a későbbiből. Több rész azonban szóról-szóra megegyezik. Sajnos a magyarra fordított anyag is módosításra szorul. Ezért helyesnek tartjuk apróbb tévedéseinek kijavítását, s egyben kötelességünknek éreztük, hogy a külföldön hiányosan összeállított, a [3]-ban megjelent cikkjegyzéket 14 hiányzó tétellel kiegészítsük és néhány helyen módosítsuk. Végül jónak láttuk, hogy az egyelőre föllelhető, Békésy személyével foglalkozó magyar irodalmi jegyzék összeállítását megkezdjük [6-27]. Az utóbbiban segítségemre volt dr. Komora Valéria, klinikai adjunktus, akinek ezért köszönetemet fejezem ki.

Egy életmű megismeréséhez hozzátartozik a legközvetlenebb családtagok némi ismerete is. Ebben sok értékes adatot tárt fel az [1] alatti munka és ehhez kívánunk hozzájárulni néhány további gondolattal.

Békésy Sándor (1870-1923), az édesapa, akit mindenütt - az önéletrajzokban is - mint külügyi tisztviselőt vagy diplomatát említenek, valójában bölcsészdoktor volt és közgazdaságtudománnyal foglalkozott. Kolozsvári egyetemi asszisztenssége után, 1895 körül a Kereskedelmi Minisztériumba nevezik ki iparfelügyelőnek, mint főfelügyelőt, szaktudósítóként 1900-ban Münchenbe küldik, majd 1910-ben Konstantinápolyba, s innen Zürichbe. A háború kitörése után a Közös Külügyminisztérium átveszi és mint I. oszt. követségi tanácsos - valószínűleg 1915 végén vagy 1916 elején - a svájci Osztrák-Magyar Követséghez nyer beosztást. Ezúttal már Bernbe, ahol a kereskedelmi osztály vezetését látja el. A vesztes háború után a magyar Külügyminisztérium veszi át és rövid idejű prágai beosztás után visszakerül Budapestre.

A hányatott életű diplomata közben jelentős tudományos tevékenységet fejtett ki. György fia születése évében (1899) jelent meg alapvető munkája “Öregségi és rokkantsági biztosítás" címen. Másik nagyobb könyve “A mag és a burgonyanemesítésről" a mai agrárbiológiai szemlélet előfutára. Számos szakcikket írt, külföldi megbeszéléseken és kiállításokon képviselte a magyar kormányt. A későbbi Nobel-díjasunk apjának tehát inkább járna a tudós, mint a diplomata jelző.

Az édesanya, Mazaly Paula, miután 25 évi házasság után 1923-ban férjét elvesztette, a család motorja maradt. Nemcsak buzdított, hanem irányított is. Bár gyermekei akkorra már gyakorlatilag felnőttek, az állami nyugdíj mellett nehéz megélhetés várt volna rájuk, ha okos tanácsaival és meglévő összeköttetéseivel nem tudott volna segítségükre lenni az álláskeresésben.

A három gyermek, György (1899), Lola (1901) és Miklós (1903) közül a fiúk alkatilag inkább édesanyjukra, a lány inkább édesapjára hasonlított. Antropológiai szempontból azonban nem érdektelen, hogy ennek ellenére a 80-as években Passuthné Békésy Lola mosolyában tökéletesen György mosolyát ismertem föl.

Érdeklődés szempontjából Györgyöt a természettudományok és a latin mellett már korán a művészeti esztétika érdekli, sőt maga is fest és rajzol. Postakísérleti hagyatékának átnézésekor tapasztaltam, hogy cikkeinek ábráit mindig maga tervezte és vázolta föl. A rajzolók által készített végleges ábrát filmen rögzítették, s ezeket gondosan eltette. Később szó esik még művészeti gyűjteményéről és érdekes, hogy amikor 1956-ban Amerikában a

Nemzeti Tudományos Akadémia tagjának jelölték, a kiküldött kérdőív kérdésére: “Fő érdeklődési területe?" röviden ezt válaszolta: “Művészet". Zenei képességéről Ratliff azt írja, hogy Bernben két tanártól is tanult zongorázni. Az egyikről Békésynek nagyon rossz véleménye volt: “valójában nem tudja, hogyan kell zongorázni", a másikat jó technikájúnak tartotta, de azt mondta róla, hogy olyan precízen játszott, mint egy svájci óra. Békésy viszont rubato stílusban szeretett játszani és inkább improvizált. Ugyanezt vélelmezi Miklós öccse is; aki azt is megemlíti, hogy főként Liszt műveket (rapszódiát?) játszott szívesen, “Bár sohasem tanult rendszeresen zenét és kottaolvasást".

A művészeti érdeklődés és tehetség nem idegen a családtól. A kolozsvári nagybácsi [1] széles körű érdeklődése és kitűnő ízlése nyilván hatással volt az unokaöccsek fejlődésére. Miklós, aki egyébként 1954-ben Kossuth-díjat kapott az anyarozs fermentálásáért, kitűnő szobrász. A 70-es évek végén elkészíti bátyja portréját, amelynek érdekessége, hogy Békésy “beszédes kezei" bámulatosan jól érzékeltetik az ujjak mozgásában az alkotó és egyben tanító gesztust. Miklós és Horváth Mária leánya, Békésy Mariann pszichológus és neurológus szakorvos, és már megszületett a negyedik generáció első tagja is. Az egész családon végigvonul egyrészt a természettudományos vonal (fizikus, orvos, agrobiológus), másrészt az erős kötődés a művészi alkotó irányhoz. Mindehhez vegyük még hozzá a Dániel által emlegetett kolozsvári jogászprofesszor anyai nagybácsit, az ő művészeti és zenei érdeklődését. Az apai nagybácsik seregében orvosprofesszor is akad, Békésy pedig maga említ egy minisztériumi államtitkárt [2].

Lola nővérük az író Passuth László felesége lesz, maga művészetelemzéssel és történettel foglalkozott, lányuk, Krisztina pedig hivatásos művészettörténész és Párizsban él.

Az évszámokban nehéz eligazodni. Több nehézség és ellentmondás van az időközökben és az iskolaváltások pontos idejében. Ez a kérdés azért érdekes, mert egy kisgyermek életében az ilyen hányatott életforma negatív nyomokat szokott hagyni. Békésy György ezzel szemben szorgalmas és eredményes tanuló volt, alti nagyon gyorsan szokott meg egy új környezetet és igen gyorsan tanult meg egy új nyelvet (amit aztán, egyik könyvében írt előszava szerint, gyorsan el is tudott felejteni). Kétségtelen, hogy magyar kiejtése sohasem volt teljesen tiszta és mondatszerkezetei német hatásról árulkodtak.

A legegyöntetűbb képzést a müncheni elemi iskolában nyerte (1905. szept. - 1909. jún.). Az isztambuli alsó fokú gimnázium, amelybe csak megerőltető francia tanulás után vették föl, bizonyos értelemben törést szenvedett, mert 1913-ban még az év lezárta előtt el kellett a forrongások elől menekülniük. Így az V gimnáziumot - ezúttal magyar tanulás után - itthon, az Attila úti gimnáziumban kezdte meg. Az állami érdekek általában mindig megelőzték a családlakat, ezért, vagy még 1913 decemberben, vagy legkésőbb január elején következett a svájci út. A nyelv már ismert volt, így aztán, megunva a sok pedagógiai módszerváltozást - hiszen még a Zürich-Bern iskolaváltozás is soron volt -, Békésy jóformán magántanulóként két és fél év alatt négy osztály anyagát sajátította el. 1916 őszén rendkívüli érettségire jelentkezett, amit sikeresen le is tett. A bő féléves műszerinasság - egyetemre csak 18 éves korában jelentkezhetett - értékesen egészítette ki addig inkább elméleti jellegű tudását, amit aztán az egyetemi laboratóriumokban, és persze később is, bőven hasznosított.

A svájci egyetemi eseményeket jól ismerjük, de például az “új elem fölfedezése" anekdotikus történet hiányzik a [3] lefordított dolgozatban. Egyébként sok más részlet elhagyása és bevétele is arra mutat, hogy ez a későbbi átdolgozott formája a [2]-nek. Viszont [4]-ben véglegesen eldől a zürichi Minerva iskola szerepe, mert maga Békésy is emellett teszi le a voksot. Dánielnél ez az adat javítandó.

Még egy rövid kitérő a katonai behívásról. Ezt [1] pontosan rögzíti, amiért tévesnek vagy legalább is pontatlannak kell minősítenünk a [3]-ban (282. lap második hasáb) önéletrajzi sorait: “Az első világháború után, amikor 1918-ban visszatértem Svájcba..." Békésyt még 1917 októberében behívták (a nyáron betöltötte 18. életévét) és 1918 elején pedig már visszaengedték, hiszen egyetemi tanulmányait folytatta. A háborúnak pedig még ekkor messze nem volt vége. Még egy Svájccal kapcsolatos félreérthető rész ezúttal a [2] önéletrajzban, hogy 10 év utáni svájci tartózkodás után, állással együtt állampolgárságot ajánlottak volna föl számára. A 10 éves tartózkodás csak 1923 végén járt le, amikor 2 évi itthoni tartózkodás után Békésy éppen doktorált Budapesten.

A berni egyetemi abszolutórium 1921 nyarára esik, Magyarország leggyászosabb, egyben legnehezebb korszakára. A különleges helyzetre tekintettel, bizonyos formaságok elhagyásával nem kellett itthon sokat “ráhallgatnia" a Pázmány Péter Tudományegyetemén, hogy kémikusi oklevelét fizikusi végzettséggel egyenértékűnek fogadják el. Ezzel a könnyítéssel 1923-ban Tangl Károlynál fizikusi doktori címet szerezhetett, bár itthon írt disszertációja (amit a nemzetközi bibliográfia elhallgat) lényegében fizikokémiai. Rövidebb változata 1927-ben német folyóiratban is megjelent. Különös, hogy erre Békésy nem emlékszik: “Olyasmit csináltam, amit ma interferencia-mikroszkópnak neveznek, de sajnos nem publikáltam" [3]. Különnyomata nálam is megvan.

Nehéz az 1923-27 köztiidőszak próbálkozásainak és munkahelyeinek egészen pontos időbeli rögzítése is. Dániel említi, hogy egész rövid ideig a Süss cégnél is dolgozott. Békésy Miklós emlékezésében azt írja, hogy bátyja a berni inasévében készített egy mérleget, amit később a Postamúzeumnak adományozott. A mérleg formáját és kivitelezését tekintve, szerintem inkább a Süssnél töltött időben 'készíthette el. Békésy a korábbi önéletrajzban megjegyzi, hogy sem a Zeiss céghez, sem az Egyesült Izzó Kutatólaboratóriumba nem vették föl.

Ennél az epizódnál sokkal érdekesebb az a szintén Békésy Miklóstól származó adat, hogy György már 1924-ben a Postakísérleti Állomáson dolgozott, éspedig az akkori igazgató, Paskay Bernát jóvoltából és privát engedélyével. Ebből az időből datálódik az alábbi történet (Békésy Miklós 1922-t ír, de ez nyilván tévedés): “Paskay az a vezető volt, aki jól látta a fejlődés irányait, s a nála jelentkezőt saját felelősségére - fizetés nélkül - engedte a laboratóriumokban kísérletezni. Igen jól tette! Egy alkalommal, amikor a Vezérigazgatóságtól megjelentek ellenőrizni az intézetet, Paskay személyesen tüntette el az illetéktelen idegent: levitte az alagsor egyik szobájába, rázárta az ajtót, a kulcsot saját zsebébe tette, s amikor a vezérföl jött ellenőrző urak eltávoztak, hozta fel ismét Györgyöt munkája folytatására a laborba."

Békésy pesszimista szemléletére jellemző, hogy [2]-ben így ír (egyes helyeken eredetiben közlöm a kéziratos anyag idézeteit, nehogy fordítási félreértés fordulhasson elő): “...Paskay did not like me too much at the beginning". Egyébként ő is megerősíti, hogy akkor fél évig a Kísérletiben dolgozott. Ez az idő talán 1924 novemberétől a Siemens ösztöndíj kezdetéig (1925 nyaráig) terjedhetett. Ratliff [5] hibás adatot ír, amikor a Siemens ösztöndíjat 1926/27-re keltezi.

Miklós azt is megjegyzi, amit egyébként többen is észrevételeztünk, hogy a Postakísérleti emléktábláján helytelen kezdő évszám áll, Békésy 1926 óta már biztosan folytonosan ott dolgozott, csak a kinevezését később kapta meg.

Azonban van még egy érdekes pont, amit meg kell vitatni. Nyilvánvaló, hogy részben nyelvtudása, részben kapcsolatai révén a fiatal Békésy külföldön is próbált állást keresni. Ez teljesen érthető, valamint az is, hogy a Siemens cég szívesen fogadta az ajánlkozást és alkalmazta is a jelentkezőt. Az azonban nehezen képzelhető el, hogy egy frissen doktorált ismeretlen fiatalembert külföldről több ajánlattal keresnek meg. Ratliff például így: “He received numerous offers of positions outside Hungary and finally accepted one at the firm Siemens and Halske...". Békésy viszont [2]-ben ugyanerről: “Everybody, tried to give me a position outside Hungary, and I received...". Ez tehát hazai segítségre vonatkozik. A spontán külföldi meghívások valamivel később, az 1928-as dolgozat megjelenése után futottak be.

A Postakísérleti Állomáson végzett munkáról és az elért eredményekről nagyjából pontos adataink vannak. Munkatársai: dr. Jancsár Józsefné Gesztessy Mária és dr. Nagy Dezső fizikusok, Kiss Sándor és Krenkó Béla technikusok. Jancsárné és Mária tehát nem két személy, ez [2] hibája, amit Dániel is átvett. Kiss Sándor, később villamosmérnök készítette el a kísérletekhez használt elektrodinamikus rezgéskeltőt, amit Békésy először Moszkvában látott 1935-ben, ottani előadása alkalmából. Ugyanakkor ismerkedett meg Andrejev akadémikussal és látogatta meg kutatóintézetét. Minderről, valamint a Philips Laboratóriumban tett látogatásáról csak [2]-ben van szó. Néhány további jel is arra mutat, hogy a fordításban közölt ún. Batkin-féle kézirat [3] egy később átfogalmazott forma. Például hiányzik belőle az orvosokról alkotott korábbi negatív vélemény, valamennyi politikai megjegyzés, az amerikai megérkezés whealthy-healtlhy humoros ügye stb. Talán a fordítás óvatosságára vall, hogy a szöveg utolsó előtti ötödik sorában “egy francia emberrel való barátságom" áll, holott egy volt francia jezsuita tanáráról van szó, aki annak idején Konstantinápolyban tanította. Az előbbiekkel szemben - fölöslegesen - kétszer is szerepel a Batkin kézirat szövegében a wolfram kontaktusok kérdése, továbbá a hawaii tartózkodás idejéről egyszer 2, másszor 3 év van említve. Ez nemcsak az átdolgozásra utal, hanem esetleg évszám tévedésre is: 1968 helyett 1969 valószínűbb a szöveg keltezési dátumára, de Ratliff is téved az 1970-nel ([5], 23).

A leginkább autentikusnak tekinthető önéletrajz azonban mindenképpen a [4] jelű, amelyet két hónappal halála előtt zárt le és adott postára a tudós, A dolgozat részben filozófikus jellegű, de igen sok szakmai utalást is tartalmaz és néhány adata sehol más helyen nem került közlésre. Ez az anyag Ratliffhez is eljuthatott, hiszen az ő cikke is 1974-ben jelent meg, amellett számos egyezést tartalmaz az önéletrajzzal.

Az említett utolsó önéletrajzban Békésy beszámol egy kísérletsorozatról, amelyet Beznák Aladár professzorral közösen végzett macskák nyálmirigyének elektromos ingerlés hatására jelentkező működési változásáról. A megnövekedett kiválasztás idegi magyarázatára nem tudtak egyértelmű választ találni, s csak ez után fordult Békésy figyelme a hallásmechanizmus vizsgálata felé. A félbemaradt macskakísérletekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy a kísérlethez mindig a legmegfelelőbb állatfajtát kell kiválasztani. Hivatkozik arra, hogy például az egyetlen idegszál elkülönítése és azon az idegáram vezetésének vizsgálata a Limulus nevű rákfajta szemidegével volt megvalósítható. Két teljes oldalt szentel a hallószervi csigában végzett vizsgálatok méréstechnikai vonatkozásaira, és azokra a bizonyító kísérletekre, amelyek szerint az eredményeket nem befolyásolja, hogy még élő (tehát vérellátásban részesülő) vagy már kimúlt állat alaphártyájának viselkedéséről van-e szó.

A régi munkahelyétől való elszakadás egyik negatív következményéről kell még szólnunk. Az 1946-ban ösztöndíjjal külföldre induló Békésy még nem volt biztos benne; hogy nem fog többé hazatérni, tehát tudományos tevékenységének minden eszközét, dokumentációját és eredményét itthon hagyta. Magának az volt a véleménye, hogy egy dolgozat elkészítéséhez két év kell, de egyidejűleg több témán is lehet dolgozni. Például egyfajta kísérlet eredményeiből több elgondoláshoz is lehet adatokat kinyerni. Az itthon hagyott félbemaradt munkák eszközei persze rövidesen elkallódtak, de a följegyzések, vázlatok és különnyomatok megmaradtak.

Amikor 1953-ban néhány munkatársammal a Postakísérletin nagyjából Békésy örökébe kerültem, kérésemre engedélyt adtak az előző vezetőség által két ládába zárt “Békésy hagyaték" fölbontására. A ládákban egyes megmaradt könyveken és kéziratokon kívül, főként a megjelent cikkek különnyomatai rejlettek. Ezekből 1-1 példányt azonnal postán elküldtem számára Cambridge-be. Tudtam, hogy nagyon hiányozhatnak. Öröme nagy volt; válaszában említette, hogy addig föllelhetetlen unikumok is voltak közöttük. Talán ezek a dokumentumok is segítettek az Experiments in Hearing könyv anyagának összeállításában, s tudvalévőleg a könyvet a Nobel-díj bizottságnak is beterjesztették...

A tudományegyetemi meghívás története Dánielnél részletes és korrekt, ugyancsak az ottani működés elemzése is. A tanszéki beiktatás ideje 1940 ősze, tehát sem a saját 1939-es adatom, sem a Postakísérleti 1941-es évszáma [27] nem helyes. Néhány megjegyzés az egyetemmel kapcsolatban azonban még tehető. A tanszéknek nem volt nagy asszisztenciája: egyelőre László Zoltán, Cornides István és Balogh József nevét ismerjük biztosan. Külső munkatársak is dolgoztak. Az 1940/41-es tanév még döcögve indult. Tangl Károly 1940 januárjában halt meg, Rybár István hamar átköltözött Tangl helyére, a volt Eötvös Tanszékre, Békésynek pedig meg kellett szerveznie és át kellett alakítania a volt Rybár tanszéket a Múzeum körúti épület II. emeletén. Békésy tehát [2]-ben téved; nem az általa említett Eötvös tanszéket kapta meg, pedig ehhez hosszabb megjegyzést fűz.

Az előadási kísérletek hagyományos őseszközei nem elégítették ki Békésy korszerűbb elképzeléseit, és az ebben erős Cornides csak 1942 februárjában került a tanszékre. További veszteséget jelentett az oktatásban, hogy 1944 novemberében ő is bevonult és hadifogság után csak 1946 őszén jött haza, amikor Békésy már Stockholmban volt. Békésynek egyébként 45/46-ban sok nézeteltérése volt az Egyetem akkori felügyeleti szervével, amiről Dániel részletesen ír. Viszont az nem valószínű, hogy Békésy sértődöttségében lemondott volna a tanárságáról, mint ahogy [2] kéziratában írja: “Therefore I resigned from the University. I went back to the laboratory of communication..." Ez az epizód már 1946-ban történt, de a végleges szakításnak ellentmond, hogy éppen 1946/47-re kérte egy évre szabadságolását az Egyetemtől. Egyébként tudományos érdemeire való tekintettel, mindkét munkahelye pártolta a stockholmi kutatási szabadságot.

Érdekes mozzanat, hogy még Svédországból, de már a harvardi meghívás birtokában kérte a következő tanévre a szabadsága meghosszabbítását, amely még sikerült 47/48-ra, de már reménytelen volt 1948/49-re. Itt a pontos adatok a következők: Beller Ferenc egyetemi tanácsos, dékáni hivatali vezető a kérést kari jóváhagyással fölterjesztette a minisztériumba, s erről 1948 április 13-án Békésyt levélben is értesítette. Ugyanebben a levélben kérte Tarnóczy magántanári habilitációjának elbírálását, ami szintén egyetemi kari ügy volt. Békésy ekkor még ragaszkodott a budapesti tanszék megtartásához, hiszen Amerikában 1948-ban publikált egyik dolgozatát, amelyet az Akustische Zeitschriftben megjelent cikkből fordítottak le - akkoriban a győztes hatalmak minden tudományos eredményt átvehettek - még budapesti dátumozással, 1947. szeptember 4-i érkeztetéssel közölték a Journal of the Acoustical Societyben. Itthon azonban a 48-as időszakban, eltekintve egy rövid 100 éves szabadságharci megemlékezés-sorozattól, már javában folyt az államosítás és az iskolareform. A miniszter, Ortutay Gyula tehát a fölterjesztést elutasította.

Ezzel tudósunk helyzete gyökeresen megváltozott. Az akadémiai tagságát már korábban elvesztette, most az egyetemi kapcsolata is megszűnt, viszont a Harvardon véglegesítették. Nem maradt más hátra, mint hogy utolsó kapcsolatként megtartsa magyar állampolgárságát, amit évi meghosszabbításokkal meg is tett.

Az enyhülés első jele az 1969. évi díszdoktorság a Budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, amit Washingtonban vett át a követségünkön. Az Akadémia rehabilitációja azonban már csak halála után 8 évvel következhetett be.

Ezen a helyen tartom illendőnek, hogy Békésyvel való kapcsolatomról szóljak. 1937-ben kerestem fel először a Postakísérletin, bejelentvén, hogy frissen végzett fizikusként a beszéd akusztikájával kívánok foglalkozni. Hallásvizsgálatai iránti őszinte tudományos tiszteletem megnyilvánulására, fejét ingatva csak így válaszolt: “Hát csináltam valamit..." Később is többször számoltam be eredményeimről, amikor könyvet is kölcsönzött nekem, sőt Marschalkó igazgatót (nem Dr. M., ahogy az életrajzokba átkerült) megkérte, hogy adjon kölcsön az intézet nekem egy jó mikrofont. Egy akkor modern Brush kombinált membrán nélküli kristálymikrofont kaptam; még ma is nálam van. Az első elkészült dolgozatomat, amit a nyelvészek támogatásával adtak ki, és ma is sűrűn idéznek, nem fogadta el disszertációnak, ezért egy fizikaibb jellegű munkát készítettem, és másfél év veszteséggel, csak 1943 őszén vizsgázhattam. Szigorú ítélő módszerére jellemző, hogy a három vizsgáztató professzor summa cum laude szavazatával szemben, ragaszkodott a cum laude elfogadáshoz. Ki tudja, hogy hatással volt-e ez a momentum arra, hogy sem előtte, sem utána doktorandusz nem jelentkezett nála. Egyébként később már nem is volt módja erre, mert oktatással nem foglalkozott.

Még a teljesség kedvéért megemlítem, hogy 1947-ben 4 hónapos stockholmi ösztöndíjas koromban többször találkoztunk, majd Koppenhágában 1962-ben a Nemzetközi Akusztikai Kongresszuson gratuláltam Nobel-díjához (amikor kedves tanítványaként mutatott be barátainak), végül 1965-ben még fél évvel az emlegetett harvardi tűzvész előtt láthattam csodálatos készülékeit, és csodálhattam néhány műkincsét. Még leveleztünk az 1971. évi budapesti Nemzetközi Akusztikai Kongresszuson való részvétele érdekében, de betegségére hivatkozva, már nem vállalta az utat.

Az 1979. június 4-i emléktábla avatás közönségének részlete. Balról a második hölgy Békésy Miklósné, mellette jobb felé Miklós és a lánya Mariann, Rontó Tibor, az Intézet igazgatója, Tamóczy Tamás és Nagy Lajos az OpAkFi, Géher Károly a Híradástechnikai Egyesület részéről, távolabb kalapját kezében tartva Bognár Géza, az Akadémia Műszaki Osztályának elnöke. (Foto: Postakísérleti)

Egy elvesztett és megkerült kézirat történetéről mind [1], mind [2] beszámol. Az utóbbi részletesebb adatokkal is szolgál. Tegyünk most hozzá néhány további részletet! A Postakísérleti bombázása 1944 április 3-án történt, ami után a megmenthető dolgokat átszállították Zugliget egyes házaiba (nem Hűvösvölgybe, a helynévben maga Békésy is téved), ahol 1944 végén a várost elfoglaló csapatok kaptak szállást. Hogy az első vagy a második helyen veszett el a kézirat másolata, nem fontos. Viszont fontos a megkerülése, mert közben egy németországi bombázás alkalmával az ottani eredeti példány semmisült meg. A következtetésekkel azonban vigyázni kell. Az Akustische Zeitschriftnek 1944-ben már csak egyetlen száma jelent meg, s abban egy Békésy cikk is. Beérkezési időpontja: 1943. november 2. Nem erről a cikkről van szó. A nyilván később megkerült kézirat tehát már ebben a folyóiratban nem kerülhetett közlésre.

Bár Békésy 1936 óta főként az Akustische Zeitschriftben publikált, ezúttal máshova kellett fordulnia. Érdekes, hogy nem svéd folyóiratra gondolt, ahol már szintén jelentek meg cikkei, hanem itthon akarta a szerinte “egyik legjobb dolgozatát" közreadni. Ez azonban érthető okokból csaknem egyenlő volt a lehetetlennel. Békésy 1946-ban még akadémiai díjat kapott, és úgy értesült, hogy rövidesen megindul az Acta Physica Hungarica, így természetesnek tartotta, hogy az Akadémiához forduljon. Ismét eredetiben idézem [2]: “I submitted it for publication but it was not accepted. I do not know exactly the reasons why. The gentleman who told me I should submit it to the journal was more hurt than I." Biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem annyira az elfogadásról, vagy nem elfogadásról van itt szó, hanem arról, hogy az Acta még csak tervezési állapotban volt, hamaros megjelenésére semmiképpen nem lehetett számítani (az első szám 1951-ben jelent meg). Négy évet várni pedig nem lett volna értelme.

Békésy mégis nagyon megneheztelt, hogy a dolgozatot nem fogadták el. Majd részletesen leírja, hogy az amerikai követségen keresztül hogyan akarta kiküldeni a kéziratot az Acoustical Societynek, és hogy ennek milyen diplomáciai akadályai voltak. A végén mégis sikerült a harvardi kollégákhoz eljuttatni, azok lefordították angolra, és a cikk 1946. augusztus 12. érkezési keltezéssel a J. Acoust. Soc. Am. 19, 452-460 (1947) folyóiratban, tehát igen gyorsan meg is jelent. Erre a dolgozatra kapta meg később 1962-ben a Társulat aranyérmét. Gondoljuk azonban el, ha az Akadémián a dolgozatot közlésre ott tartják, a legelső Actában csak 4 évi késéssel jelenhetett volna meg - méghozzá németül. Mi lett volna akkor az aranymedálból?

Minden életrajz ismerteti a gyermekkori szervezeti gyöngeségét és a gyógyulás után visszamaradt félelemérzetét, hogy egészsége újból megrendülhet. Azt ugyan az orvosi diagnózis nem említi, de nyilván gyermekkori tüdőcsúcshurutról volt szó. Erre utalnak a tudós későbbi megjegyzései a ködös, nyirkos időtől való félelméről, sőt kimondottan a tüdővészre történő utalásairól. Például Berlinből való idő előtti hazautazásáról ezt írja [2]: “...the climate in Berlin... made me very depressed and I was always afraid I would get TB." Vagy részletes ismertetése arról, hogy hogyan kémleltette ki az uppsalai klímát: “... Uppsala is again told and dark and maybe I pick up a lung disease." Sőt még súlyos rákos betegségében is a tüdőgyulladás a fő gond] a. Arról csak érintőlegesen írnak az életrajzok, hogy másféle félelem is élt benne. A nevezetes [4] életrajzban az I. Világháború alatti félelmére következtethetünk két általa említett esetből. Egy kinti német barátja öngyilkos lett, egy cseh ismerőse pedig, aki hazament az Ausztriától való elszakadásért küzdeni, tizedelés áldozatává vált. Ennek ellenére 1921-ben lelkesen kezdett dolgozni. Viszont a II. Világháború után kedves műszerésze, Krenkó Béla letartóztatása és fogolytáborban való elpusztulása mély nyomot hagyott benne.

Személyes élményem is van akkori pesszimista világszemléletével kapcsolatban. Amikor 1945 márciusáprilisában a romos és lyukakkal fölszabdalt Andrássy úton egy darabig együtt gyalogoltunk arról beszélt, hogy semmi remény a normális életmenet helyreállítására. Krumplit akart valahol a Pestkörnyéken szerezni, és érdeklődött, hogy a “joint" szerintem ad-e valami támogatást. Érdekes ellentét az előző háború utáni hangulattal szemben. Persze a különbség 24 év. Ratliff [5] az 1946-os helyzetről - nyilván későbbi elbeszélése alapján - így ír: “He became very depressed; his morale dropped do the lowest and it was ever to reach during his entire life", ami nagyjából így adható vissza: “Nagyon levert lett; erkölcsi megítélése mélyre zuhant, ami azután egész életében végigvonult rajta". Ez a letörtsége később csak fokozódott, hiszen svédországi útja már szinte menekülés jellegű volt, és megérkezése utáni hangulatáról maga így ír: “It was Professor Holmgreen and Professor Zotterman who helped me to go back into normal way of thinking and not to be afraid of everybody whom I met on the street." Ugyanarról a Zotermanról van szó, aki később rábeszélte Békésyt, hogy gyűjteményét a Nobel-Alapítványnak ajándékozza.

Az nálunk is tudvalévő, hogy már a Harvard munkatársaként meghívást kapott előbb a stockholmi, később a göttingai egyetemre, és egyiket sem fogadta el. Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy az utóbbi esetben talán csak szóban - azzal is érvelt, hogy az orosz csapatok Hamburgtól 40 km-re állnak (Erwin Meyer, göttingai professzor személyes közlése 1957-ben).

Tulajdonképpen több eredetű elkeseredés okozta végleges elhatározását, hogy nem jön többé vissza. Pedig a Nobel-díjas úton kívül négyszer járt Európában, és édesanyját nagyon szerette volna viszontlátni. Összefoglalva: elhatározásában objektív okok (az itteni munka folytatásának lehetetlensége), egzisztenciális kérdések (marad-e az egyetemen, vagy sem), végül szubjektív lelki okok (barátai halála okozta letargia, s hogy “mindenki ellene tör") is szerepet kaptak. Egészen meglepő például a következő szövegrész még 1946-ból: “I had the feeling they wanted to get rid of me in some way". Persze ez is kimaradt a következő változatból.

Általában a pesszimista, sőt elkeseredést eláruló, 1968-ban papírra vetett megjegyzésekkel szemben az 1972-ben írt utolsó önéletrajza bölcs megnyugvást, tapasztalataink értékes és tanulságos összefoglalását és mély filozófiát sugároz. Halála előtt föloldódott benne ez a súlyos komplexum.

Lehet, hogy a megnyugvást és bölcsességet valóban a régészeti-művészettörténeti gyűjteménye egyes darabjai (vagy ezek is) váltották ki belőle, ahogy ezt Dániel a Kuan Yin istennővel kapcsolatban megsejti vagy megsejtteti. Békésynek kitűnő érzéke volt értékes műemlékeket vagy műremekeket összeválogatni, de annyi pénze sohasem volt, hogy mindezt célratörően, egységes szempontok szerint tegye. Tehát csak abból válogathatott, amit éles szemmel valahol fölfedezett, vagy amit fölajánlottak számára. Ebből következik, hogy nem zárt témájú gyűjteményről van szó. A Kr. előtti VI. évezredtől a XX. századunkig előfordulnak benne kerámiák, bronzok, képek, rajzok, szobrok, éspedig a világ minden tájáról. Békésy fő érdeklődési területe az ősi és keleti civilizációk és a primitív törzsi művészetek alkotásai, de nem kimondottan a folklór. Térbeli eloszlásban is nagyon széles körű a gyűjtemény, hiszen Anatóliától Távolkeletig és Európától a precolumbiai Amerikáig minden területet átfog. Ratliff szép megjegyzése, hogy a gyűjteményt egyszerűen az egész ember egy részének kell tekinteni. Talán 300 darabból áll, ebből 104 tételt mutat be a The Georg von Békésy Collection, Malmő-Stockholm 1974 című kiadvány.

Többször föltették már a kérdést, hogy miből tudta összevásárolnia gyűjtemény anyagát, amelyben valóban nemcsak régészetileg érdekes tárgyak, hanem pénzben kifejezve is nagyértékű darabok foglalnak helyet. A neolitikus 9,6 cm magas, égetett agyag ősanya szobrocska elsősorban múzeumi érték, a csaknem félkilós 18 cm magas színarany kancsó “csak" 4200 éves, de művészi értéke mellett fémértéke is jelentős. Lehet, hogy a Nobel-díj elegendő egy ilyen gyűjtemény megszerzésére? Attól eltekintve, hogy műtárgy gyűjtését 1938 óta rendszeresen folytatta, Békésy a saját maga által föltett szónoki kérdésre az Alapítványhoz intézett levelében 1970-ben azt válaszolja, valójában nem a Nobel-díjat használta föl, de az utolsó 9 év alatt annak többszörösét költötte gyűjteménye gyarapítására, amely gyűjteményt ezúttal fölajánlja a Nobel Alapítványnak. Tudjuk, hogy az ötletet Zotterman sugallta és befolyásolta, és sajnáljuk, hogy a szép darabok nem a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítását gyarapítják, hanem részben a Nobel-Alapítványnál, részben a stockholmi Keletázsiai Múzeumban láthatók.

A Hawaii-beli tartózkodás nagyon szerencsésen jött a lelkileg meggyötört és a betegség első nyomait már érző tudósnak, ő azonban az utolsó 5-6 évet nem pihenéssel töltötte, hanem néhány nagy fellobbanásban kísérletei mellett előadó körutakat is tett és fárasztó előadásokat tartott. Azt a bizonyos Érzékszervi Tudományok professzorságot nem úgy kell érteni, ahogy nálunk szokásban van. Olyan cím volt ez, amely semmiféle egyetemi előadásra vagy vezetésre nem kötelezte. Teljesen a laboratóriumának élhetett, amelyet a [3]-hoz fűzött megjegyzéssel ellentétben, nem a Nobel-díjból rendezett be. Ő egy fillért sem költött rá; a Hawaii Telefon Társaság alapítványi tanszékként, teljesen fölszerelve adta át az egyetemnek Békésy részére. Megemlítjük még, hogy a Fizikai Szemle ugyanezen jegyzetében még két súlyos évszám hiba is van: a budapesti professzorság megszűnése 1948 és Békésy halála éve 1972. Talán nem érdektelen ideírni, hogy a legközelebbi családtagjai közül édesanyja 97 éves korában, őt 2 évvel túlélve halt meg, Miklós öccse 1980-ban, Lola húga pedig 1989-ben követte.

Több életrajzi adat utal arra, hogy 1968-ban kezdődő és 3 operációval járó betegsége ellenére szenvedéseit türelemmel viselte, sőt hogy optimista hangulati megnyilvánulásai is voltak sikeres előadó körútjai alatt és után. Érdekes közvetlen tapasztalata Csibi Sándor akadémikusnak, hogy 1972 koratavaszán Hawaii-ban jelen volt Békésynek egy előadás jellegű éjjeli beszélgetésén, ahol tudósunk vidáman, szellemesen, “szinte hippi módra öltözködve" mozgott és magyarázott; semmi jele nem volt a néhány hónap múlva bekövetkező katasztrófának. Persze, utólag már tudjuk, hogy a morfium 2-3 órára ilyen csodákat képes tenni. Ettől eltekintve, tisztelettel kell emlékeznünk arra, hogy fájdalmai és sorsának tudomásul vétele mellett egy pillanatra sem mondott le igazi életcéljáról, a természet titkainak fürkészéséről és utolsó betegágyáig nem vált meg kedves laboratóriumától.

Ebben a fejezetben kell röviden foglalkoznunk a tudós eredményeinek akkori és mostani megítélésével is. Erre kiváló alkalom az Experiments in Hearing új, papírkötésű olcsó kiadása 1989-ben. A régi 1960-as szép könyvet (hazai ismertetése [10], az örökös használattal és másolásokkal minden könyvtárban tönkretették, ezért határozták el a könyv újranyomását. Az új kiadáshoz Békésy régi kollégája és részben tudományos vitapartnere, J. Zwislocki írt bevetést. Egyébként ő volt az első, aki az Amerikában 1985-ben alapított Békésy-díjat átvehette. Azóta nem adták ki; elég szigorúak az odaítélés feltételei. Mellékes megjegyzés, hogy ha másban nem is, Békésy emlékének ápolásában jóval megelőztük az Egyesült Államokat. A magyar Békésy-díjat az Optikai, Akusztikai és Filmtechnikai Tudományos Egyesület alapította 1977-ben, s azóta évenként odaítéli. A feltételek itt nem kötik a jutalmazott tudományos tevékenységéhez a jutalmazást. A Potakísérleti Intézet szintén létesített egy Békésy emlékérmet érdemes munkatársai részére, amit 1980 óta évi több példányban is kiadnak. Ugyanez az Intézet már korábban azzal áldozott emlékének, hogy 1979. június 4-én a volt munkahelye falán emléktáblát avatott föl (lásd a címképet). A Magyar Rádió egy emléktábláján szintéri szerepel a neve. Az az évek óta folyó törekvésünk, hogy utcanevet szerezzünk hazánk e nagy fiának, a Fővárosnál eddig zátonyra futott: “Csak legalább 25 éve meghalt személyek jöhetnek szóba"!

Visszatérve Békésy munkásságának értékelésére, természetes, hogy a kezdeti lelkesedés 30 év távlatából már alábbhagyott. Zwislocki ugyan azt írja az említett előszóban, hogy a könyv a hallással kapcsolatos mai tudásunk legfontosabb gyökereit tartalmazza, és hogy mai specializált időnkben meg kell szívlelni a fizika-anatómia-művészet egységes szemléletében megfogalmazódott gondolatokat, ma már sok kritika is elhangzik Békésy átfogó stílusú ismertetéseivel szemben. Nevezetesen arról van szó például, hogy egyes megállapításai elavultak, vagy az új holografikus felvételekkel azokat megcáfolták, vagy például kifogásolják, hogy nem mindig közölt részletes leírást munkamódszereiről; összefoglaló eredményeket és nem pontos kísérleti adatokat közölt; koordináták nélküli hozzávetőleges tendenciákat rajzolt föl stb. Maga Békésy is ismerte ezeket az észrevételeket, sőt utolsó önéletírásában magyarázatára is kitér. A túlrészletezés szerinte elvonja a figyelmet a dolog belső lényegéről és elmondja, hogy a középkori arab tudományban alkalmazott “anekdota" módszer nagyon jól rávezetheti a gondolkozó olvasót a mondanivaló belső lényegére. Faradayra és az elektrofiziológia kezdetének könyveire (talán gondolatban Helmholtzra) is utal. Inkább elveket kívánt megláttatni az olvasóval, mint adathalmazokat közölni vele, ezért mintegy lekerekítette mondanivalóját. Volt is néhány irodalmi vitája ez ügyben pl. S. H. Myginddel 1966-ban. Hogy voltaképpen kinek van igaza, vagy hogy mi az igazi tudományos beszámoló módszer, már jóformán filozófiai kérdés. De biztos, hogy a módszer kialakulásában része volt Békésy, az egzakt tudós, és Békésy, a műélvező művész harmonikus egységének.

a.) A [3] irodalomfölsorolás hibajegyzéke
- halálozási dátum: június 13.
- a kémikus oklevél éve: 1921.
- az 1950-ben kapott kitüntetés: Shambough-díj
- a jegyzékben a társszerzők nevét zárójelbe kell tenni
1928: 46 helyett 246; 1930: 559 helyett 359; 1934: nichtlinearen; 1935: Über die akustische...; 1937: photoelektrische; 1939: piezoelektrische; 1940: terminations; of; Experimental; 1941: Gehör-k; 1947: elektrischen; 1948: 78 helyett 241; 1949: vibration; resonance; 1950: Suggestions... (új bekezdés) 1954: one helyett bone; 1959: Laryngoscope; 1961: az első két sor törlendő, utána a szöveg folyamatos; 1962: Prix; 1965: Cochlear; Rhinol; 1968: 6: helyett 6(2);1974: Physiology

b.) Pótlások az irodalomjegyzékben

1923
Folyadékok diffúziós állandójának mérése. Sz. István Akadémiai felolvasásai I. 10. 1-14.

1927
Ober ein Verfahren um, fiir Diffusionsmessungen, zwei Flüssigkeiten übereinander zu schichten. Phys. Z. 28: 812-14

1935 az első dolgozathoz:
Oroszul megjelent: Uspechi Fiz. Nauk 15/7: 756-772

1936
Sur la réverberation optimum des petites salles. Revue d'Acoust. 5: 145-82
a harmadik dolgozathoz:
azonos formában megjelent: Akust. Z. 1: 128-34

1937
Kis zenetermek optimális akusztikai viszonyáról Magyar Posta Műsz. Közt. 11: 135-143
A második dolgozat helyesen: Válasz W. Lottermoser “Bemerkungen zu den subjektiven harmonischen Teiltönen von G.v. Békést'" hozzászólására. Akust. Z. 2: 149
Hírközlés-akusztika. 50 évi Postamérnök szolgálat. Stádium R.T. Budapest, p. 111-114

1940
A második dolgozat megjelenési helye javítandó, helyesen: Schriften zur Sing- und Sprechkultur. Bd I. München und Berlin. p. 110-113

1941
A vibrációs érzés szerepe a technikában. Magyar Posta Műsz. Közl. 15: 9-20
Az utolsó dolgozathoz: azonos formában megjelent: Arch. Sprach-Stimmphysiol: 5: 117-124

1949
Über die Recruitmentmessung beim Hören und beim Vibrationssinn mittels eines neuen Audiomenters. Acta Oto-Laryng. Stockholm. Supplement No 74, 26.28

1953
Description of some mechanical properties of the organ of Corti. J. Acoust. Soc. Am., 25: 770-85
Shearing microphonics produced by vibrations near the inner and outer hair cels. J. Acoust. Soc. Am. 25: 786-90

1958
Method for collecting Samples of Endolymph from the Vestibular Canal without Contamination. Arch. Otolaryngol. 68: 33-36

1962 az utolsó előtti dolgozat után
Egyúttal megjelent: Trans. Am. Otol. Soc. 50: 83-97
Az idegkisülések és periodikus ingerek között tapasztalható együttfutás a hallásnál és a bőrön. Szocialista Posta 14: 121-25
Wave motion in an inhomogeneous system... Hangosfilm 1962 májusi keltezéssel.

1964
A megfigyelés öröme és a belső fül mechanizmusa. Orvosi hetilap 105: 1325-30

1965 a harmadik dolgozat után
egyúttal megjelent: Trans. Am. Otol. Soc. 53: 17-34

1973
Hírközlés-akusztika. 50 évi Postamérnök szolgálat. Stádium R.T. Budapest, 111-114. Újranyomás, Közzétette Illényi András. Kép- és Hangtechn. 19: 71-72

1978
A két utolsó sor törlendő (nem jelent meg)

[1]. Dániel J., Békésy György. A múlt magyar tudósai. Akad. Kiadó Budapest 1990

[2]. G.v. Békésy, My experiences in research laboratories in Europe and Hungary from 1923 to 1945. Sokszorosított kézirat, 1968

[3]. Békésy Gy., Önéletrajzi jegyzetek (fordította Kunfalvi Rezső), Hawaii 1968. Fizikai Szemle 28, 281-293 (1978)

[4]. G.v. Békésy, Some Biophysical Experiments From Fifty Years Ago. Annual Review of Physiology 31, 1-16 (1974)

[5]. Floyd Ratliff, Georg von Békésy. His Life, his Work, an his “Friends". in: The Georg von Békésy Collection. Edit: J. Wirgin. Allhems Förlag, Malmö. The Nobel Foundation, Stockholm 1974 pp 11-24

[6]. Halm T., Amiért Békésy György Nobel-díjat kapott... élet és Tudomány 16/49, 1544-47 (1961)

[7]. Anonim, Békésy György Nobel-díjas. Orvosi Hetilap 102/52 2480-81 (1961)

[8]. Molnár J. (M) aláírással, A legújabb akusztikus Nobel-díjas: Békésy György. Kép-és Hangtech. 8/1, 30 (1962)

[9]. László Z., Dr. Békésy György. Gyógyszerészet 6/6, 228 (1962)

[10]. Tarnóczy T., G.v. Békésy: Experiments in Hegring (Mc Graw Hill, New York 1960), Nyelvtud. Közl. 64, 271-272 (1962), angolul Acta Physica 15, 85-86 (1962)

[11]. Tarnóczy T., Békésy György halláskutatásai. Fiz. Szemle 12/7, 197-206 (1962)

[12]. Anonim, Békésy Györgyöt a SOTE díszdoktorává avatta. Népszava 1970. márc. 2.

[13]. Tarnóczy T., G.v. Békésy: Sensory Inhibition (Princeton Univ. Press, Princeton 1967), angolul Acta Physica 25, 240 (1968), magyarul Kép-és Hangtechn. 16, 148 (1970)

[14]. Halm T., In memoriam Békésy György. Fül-Orr-Gégegyógy 18/4, 193-95 (1972)

[15]. Anonim, Békésy György. Népszabadság 1972. jún. 16.

[16]. Tarnóczy T., Békésy György (1899-(972). Fiz. Szemle 23/5, 129-33 (1973)

[17]. Anonim, In memoriam Békésy György. Gyógyszerészet 17/12, 474 (1973)

[18]. Fóti M., Az orvostudomány és az élettan Nobel-díjasai 1901-1973. Medicina, Budapest 1975 pp. 330-35

[19]. Passuth L., A “nagy magányos". Magyar Nemzet 1977. jan.7.

[20]. Batkin, S. (ford. Kunfalvi R.), Emlékek Békésy Györgyről. Fiz. Szemle 28/8, 294 (1978)

[21]. Anonim, Orvos és Fizikus - Békésy György. Esti Hírlap 1979. jún. 4.

[22]. Anonim, Békésy György emléktábla avatás. Magyar Hírlap; Népszabadság 1979. jún. 5.

[23]. Kunfalvi R., Békésy György. Természet Világa 9, 401-403 (1980)

[24]. Magyar életrajzi lexikon 3. kieg. kötet (nagyrészt T.T. cikke alapján). Akad. Kiadó, Budapest 1981. pp. 65-66

[25]. Tarnóczy T., Magyar tudósok a nagyvilágban II. Békésy György (1899-1972). Nyelvünk és kultúránk (Szerk.: Imre Samu) 51 (1983. szept.) pp. 73-77

[26]. Halm. T., A tanítvány szemével Békésy György emlékezete. Orvosi Hetilap 128/40, 2429-30 (1987)

[27]. Békésy iskola. in: PKI 100 éve (Szerk.: Sallai Gy.) Távközl. Kiadó, Budapest 1991 pp 54-57