HIROSIMA - EGY DÖNTÉS PSZICHOLÓGIÁJA

Teller Edének, az Eötvös Társulat új tiszteleti tagjának székfoglaló előadása
az Eötvös Egyetemen, a Gólyavárban, ezer ember előtt, 1993. november 25.

Olaszország

Hosszú a történet, és hogy mi hogyan történt, az sok mindenen múlott, ami ma már szinte véletlennek tűnik. De azt talán csak a Jóisten tudja, hogy mit jelent ez a szó: véletlen.

Fermivel szeretném kezdeni. 1932-ben Göttingenben még tanultam a fizikát, de elkezdtem tanítani is. A doktorátusom már megvolt. Fermi hallotta, hogy talán Rómába jövök. Írt egy gyönyörű levelet a magyar hatóságoknak, amiben engem agyba-főbe dicsért. (Nekem hozzáfűzött egy sort: - "Kérem, Teller Úr, ne vegye rossz néven levelem. Mindenesetre örülni fogok, ha láthatom Önt.”) Ennek alapján megkaptam az engedélyt, hogy Rómában a magyar kutatóknak és művészeknek szánt Palazzo Falconieriben lakhassam.

Fermi ebben az időben már szorgalmasan munkálkodott azon, hogy minden elemet besugározzon neutronokkal. A neutron-többlet hatására az atommag radioaktív lett. Amikor azután elért az uránhoz, akkor nem egyfajta radioaktivitást kapott, hanem sokfélét. Nodackné egy német kémikus volt, aki két új elemet fedezett föl, amelyek közül az egyik - a rhénium - létezik is, a másik - a mazurium - azonban nem. Nodackné azt írta Ferminek: ez a sokféle aktivitás talán azt jelenti, hogy az uránmag kettéhasadt. Erre Fermi kiszámította, hogy maghasadás egészen biztosan nem történhetett. És a számításai helyesek voltak. Az egyetlen baj az volt, hogy a számítás hibás atommag-tömegméréseken alapult.

Fermi mégis majdnem fölfedezte a maghasadást. Azt nézte, hogy ha egy urán-mag több neutront kap, vajon magasabb lesz-e a kibocsátott a-részecske energiája. A reakció eredményét Geiger-számlálókkal figyelte. Ekkor észlelnie kellett volna a hasadványokat! De Fermi - sajnos - jó kísérletező volt, és nem akarta, hogy kisenergiájú a-részecskék zavarják a mérést. Ezért az uránt befödte egy vékony abszorbens fóliával, hogy azon csak a nagyenergiájú a-részecskék tudjanak átjönni. Így veszítette el a nagy töltésű, erősen ionizáló, ezért hamar lefékeződő hasadványokat.

Volt egy másik híres fizikus is, aki majdnem fölfedezte a maghasadást: Scherrer, Svájcban. Fermiéhez hasonló kísérletet végzett el, és a Geiger-számlálója borzasztó nagy impulzusokat jelzett. Scherrer erre fölhívta a műszerosztályt és szemükre hányta: - “Tegnapig jól működött a számláló, ma pedig nagy lökéseket jelez, elromlott!"

Hát itt érdemes egy pillanatra elgondolkozni. 1932ben Hitler még nem volt hatalmon. Ha 1932-ben tudtunk volna maghasadásról, bizony nem tudom megmondani, kik dolgoztak volna tovább rajta, és mire használták volna. A maghasadást - mint mindnyájan tudjuk - csak 1938-ban fedezték föl. Én 1932-ben minderről még nem tudtam semmit.

Anglia

1933-ban és 1934-ben Koppenhágában dolgoztam. 1934 őszén Angliába mentem. Ép egy fizikus ülés volt, Rutherford beszélt. És bizony Rutherford tíz percig, negyedóráig mennydörgött arról, hogy van, aki azt hiszi, hogy magenergiát használni is lehetne. Ez pedig lehetetlenség. Magenergia csak a tiszta fizika számára érdekes, azt a világon semmire sem lehet használni. Én ezt nem tudom úgy elmondani, mint Rutherford tette, mert ő negyed órán keresztül magyarázta, de ez volt a lényeg. Nem értettem, mi ütött bele. De ezután, még azon a héten fölkeresett Londonban egy régi barátom: Szilárd Leó. Ő egészen különleges ember volt. Nem bánta, ha embereket sértett meg, de volt egy elve: az embereket nem szabad untatni. Ezért soha életében nem mondta azt, amit vártak tőle.

Hát nekem Szilárd Leó elmesélte, hogy ő bizony elment Rutherfordhoz, és azt mondta neki, hogy a magenergiát föl lehet használni, hogy abból nagy robbanásokat lehetne csinálni. Erre őt Rutherford nagy ívben kiröpítette. Rutherford úgy felizgult, hogy még jóval később is csak arról tudott beszélni, előadásában is nagyrészt azt bizonygatta, hogy ez milyen nagy butaság.

Szilárd nekem elmagyarázta, hogy egészen egyszerű a kérdés: van-e olyan magreakció, amely egy neutron hatására indul meg, és az ember a végén több neutront kap. Szilárdon annyira bosszantotta Rufherford visszautasítása, hogy elhatározta: ő most erre a neutron-láncreakció ötletre szabadalmat kér. Meg is kapta. Sok évvel később szabadalmát eladta az amerikai kormánynak 20000 $-ért - egész olcsó áron. De a szabadalomba pontosan be kellett írnia, mivel csinálja a láncreakciót és hogyan. Azt írta: uránnal, tóriummal vagy berilliummal. Miért gondolta, hogy berilliummal mehet a láncreakció? Ő is úgy járt, mint Fermi. Aston tömegspektrográfos méréseinek eredményeivel számolt, és az E=mc² képlet alapján arra következtetett, hogy a n + ⁹Be ⁴He + ⁴He + 2n reakcióban energia fog fölszabadulni. Aston mérése azonban kicsit hibás volt. Igaz, hogy a berillium nincs messze attól, hogy energiát produkálhatna, de nem teszi. A nagy fölfedezésre még pár évet várni kellett, de az tény, hogy Szilárd jó 4 évvel a maghasadás tudatos fölfedezése előtt már fölismerte a láncreakció lényegét: magenergiát bizonyos körülmények között lehet kapni egyszerűen azáltal, hogy az ember alkalmas anyagból egy kritikus tömeget összehord.

Mindenki tudja, hogy ez attól lett lehetséges, hogy az urán-atommag neutron-besugárzás hatására - a Coulomb-taszítás következtében - két részre hasad. Ezt a jelenséget már Fermi is látta, de nem értette, hogy mit lát. A maghasadást végül is a Kaiser Wilhelm Institutban fedezték föl, Berlinben, 1938 végén.

Amerika

Washingtonban, a George Washington Egyetemén nekünk évente volt egy konferenciánk. 1939 januárjában erre a konferenciára Niels Bohr is eljött. A konferencia előestéjén barátom, George Gamow, aki szintén ott tanított, telefonon fölhívott és azt mondta: - “Ez a Bohr megőrült! Azt mondja, hogy az urán-atommag kettéhasad!"

- Hát nekem az jutott az eszembe, hogy talán Bohr nem is őrült meg, talán az uránmag tényleg széthasad!? Valóban: Bohr másnap reggel elmagyarázta a maghasadást, és majdnem mindjárt elterjedt köztünk a felszólítás: erről többet ne beszéljünk, mert még túl érdekes dolgok történhetnek.

Bohr már Koppenhágában hallott arról, hogy a Kaiser Wilhelm Institutban (Berlinben) a hasadás egyes termékeit, mint például a báriumot és a jódot fölismerték. Frisch és Meitner értelmezték a hasadás magas energiáját. A kísérlet eredményeit megüzenték Bohrnak, amikor ő már hajón volt Amerika felé. Bohr pedig még a megérkezése estéjén elmondta nekünk. Ezután a Carnegie Institute for Terrestrial Magnetism egy nap alatt megismételte a kísérletet. Hihetetlen volt. A kísérlet a legkönnyebben elvégezhető kísérletek egyike, mégis évekig tartott, amíg rájöttek, miről van szó. Ezután már sokan hajtogatták: alaposan meg kell gondolni, mi következhet ebből. Maga Fermi is az amerikai Tuve-val együtt elment az amerikai flotta vezetőihez, és ajánlotta ezt a vizsgálatot, de nem hallgattak rá.

Szilárd Leó mindenhez értett. Még ahhoz is, hogy lehet ezt megmagyarázni az amerikai vezetésnek, hogy lehet őket rábírni a munka megindítására. Egy dolog volt, amit a Szilárd nem tudott: nem tudott autót vezetni.

1939 nyarán New Yorkban dolgoztam a Columbia Egyetemen, akárcsak Szilárd. Egyik nap Szilárd odajött hozzám és azt mondta: - “Teller úr, kérem, hajtson ki velem Einsteinhez!" - (Soha életében nem tegezett. Nagyon jó barátok voltunk, de én nem Edward vagy Ede voltam, Szilárdnak én Teller úr voltam.) Einstein nyaralt. Hát jó, augusztus 2-án kihajtottam. Az egyetlen baj az volt, hogy Szilárd nem tudta, hogy Einstein hol lakik. Kérdeztük, senki nem tudta. Végén egy 8 éves kislányt szép copffal - kérdeztünk meg, hol lakik Einstein. Ő se tudta. Erre Szilárd azt mondta: - “Hát az az öreg ember a hosszú fehér hajjal?"- “Az ott lakik a második házban!" - Bementünk, Einstein szívesen fogadott, teát adott Szilárdnak, és mert demokrata volt, behívta a sofőrt is. - Szilárd kivett a zsebéből egy levelet, azt Einstein szép lassan elolvasta és azt mondta: - “Hát ez lesz az első eset, ahol is a magenergiát közvetlenül felhasználjuk, nem pedig közvetve az által, hogy a Nap csinálja, mi pedig a Naptól kapunk energiát." - Ezzel ráírta a levélre, hogy Albert Einstein.

Ezt a levelet Szilárd nem adta postára, nem küldte el Roosevelt elnöknek, az hiba lett volna. Akkor ugyanis a titkárnő kezébe került volna a levél, és az elnök sose látta volna. Hanem azt - mint mondám, augusztus elején Szilárd egy bankár barátjának adta, aki az elnököt ismerte. Roosevelt három hónappal később kapta kézhez a levelet, október végén. Nem kaphatta volna jobb időben: ez röviddel azután volt, miután a náci Németország és a Szovjetunió felosztották Lengyelországot. Ekkor egy olyan okos ember, mint Roosevelt már világosan láthatta: itt nagy a veszély, itt a veszély a küszöbön áll. Azonnal írt a Bureau of Standards (az Egyesült Államok hivatalos laboratóriuma) vezetőjének, Briggs dr.-nak: - “Tessék egy ülést összehívni, hogy a levél tartalmát jól megbeszéljék!

Szilárd, Wigner, Fermi mellett engem is meghívtak erre az ülésre. De Fermi azt üzente: nem jön. Ő járt már a flottánál, ahol nem hallgattak rá, neki ebből elege volt. De tudták, hogy én még 1932-ből ismertem Fermit, aki akkor olyan szívélyesen meghívott. (Igaz, akkor én őt többször megvertem ping-pongban. Nagyon udvariatlanul. Ő csak egyszer vert meg, mert én akkor balkézzel játszottam. És amikor ezzel a győzelmével büszkélkedett, a bal kezemet mutattam neki. Mégsem haragudott meg rám.) Hát engem küldtek, hogy beszéljem rá Fermit: jöjjön el az ülésre. - “Nem jövök. " - Jöjjön! - “Nem jövök. Miért jöjjek? Ami mondanivalóm van, az egyszerű. Azt te is megmondhatod nekik."- Hát elmentem az ülésre, mert előléptettek: már nem Szilárd sofőrje voltam, hanem Fermi hírvivője.

Ott ültünk. Volt ott egy magasrangú tiszt Aberdeenből, aki egy betűt, nem hitt el nekünk. Azt mondta, hogy ő nem hisz ilyesmiben, ő a halálsugarakban sem hisz persze akkor még nem voltak lézerek. - “Nálunk Aberdeenben" - mondá - “van egy kecske, ami egy 3 m-es kötéllel oda van kötve egy cövekhez. 10000 $-t kínálunk akárkinek, aki ezt a kecskét egy halálsugárral megöli. De a kecske ma is él és virul. És különben is"- mondá - “a háborúkat nem az nyeri, akinek jobb fegyvere van. Háborút az nyer, akinek igaza van. "- Ezt nagyon kellemes volt hallani egy tiszttől, de voltak némi kételyeink. Hitlernek és Sztálinnak volt igaza Lengyelországban!?

Mindenféléről beszéltek, végén rám került a sor. Ekkor elmondtam a mondókámat. Azt mondtam: - “Én Fermi üzenetét hozom: a munkához grafit kell. A grafit ugyan olcsó, de nekünk tiszta grafit kell, nagyon tiszta, és azt így kitisztítani bizony nem olcsó mulatság. Mi az egyetemeken dolgozunk, bennünket nem kell fizetni. De a tiszta grafitra pénz kell, az első évben, kérném tisztelettel, 6000 $. "- Az ülés után Szilárd majdnem meggyilkolt engem, amiért ilyen keveset kértem, de a 6000 $-t megkaptuk. Ez volt az atomenergia-program első évi költségvetése.

Mindennek egy kicsit több értelme volt, mint ami első pillanatban látszana. Mert hát mi történt ezenközben Németországban?

Mindezt a németek is látták. Ők a vállalkozás fejének a legjobb emberüket tették meg, Heisenberget, aki a tanárom volt. A németek is igyekeztek reaktort építeni. A németek is gondoltak arra, hogy ezen célból a neutronokat le kell lassítani, és erre a grafit volna jó. Egy nagyon jó fizikusuk, Bothe megmérte a grafit neutron-abszorbciós hatáskeresztmetszetét, és azt találta, hogy az túl nagy. Valahogy nem gondoltak arra, hogy nagyon tiszta grafitot használjanak, akkor talán megy a láncreakció. Helyette sokkal nehezebb megoldást választottak: nehézvízzel kezdtek dolgozni.

Itt van egy megjegyzésem. Heisenberg a tanárom volt. Amit mondani fogok, az talán szubjektív. Mert a tanáromat, Heisenberget, aki a kvantummechanikának talán legfontosabb részeit kidolgozta, én nagyon tisztelem és nagyon szeretem. 1939 nyarán ő Amerikába látogatott. S sokan - én is - kértük őt: maradjon. De ő azt mondta: “Ha a fivérem egy ezüst kanalat lopott, azért ő mégis a fivérem." - Sajnos, Heisenbergnek nem volt igaza. Amit az ő fivérei, a német nácik csináltak, az egy milliószor több volt, mint kanállopás. Ezért Heisenberg drágán fizetett. De ő egy jó német volt és otthon maradt.

Egész életemben nem ismertem senkit, aki jobban törekedett volna arra, hogy tökéletes munkát végezzen, mint ő. Heisenberg hibákat akkor sem vétett, amikor zongorázott. És ha fizikáról volt szó, akkor ott hiba nem lehetett. De akkor miért nem mondta a Heisenberg Bothénak: - “Ez a kísérlet fontos! Biztos vagy benne, hogy ez a grafit valóban tiszta?" - Meg vagyok győződve, hogy Heisenberg szabotált. Nemcsak azt mondom, habár talán ez az igazság, hogy Heisenberg ezúttal nem igyekezett annyira, mint rendesen szokott; én ezt nem hiszem. Heisenbergnek egészen más volt a természete, a karaktere. Nem volt egyszerű, de erős és világos jellem volt. Én azt hiszem, hogy Heisenberg szabotált.

Miután a nácik elfoglalták Koppenhágát, Bohr halálos veszedelemben élt. Később el is menekült hozzánk Amerikába. Mielőtt elhagyta volna Dániát, Heisenberg - akiben a nácik igazán nem bíztak, majdnem koncentrációs táborba került - elment Bohrhoz. Miközben a Karlsberg kastélyban beszélgettek - ahol Bohr lakott - Heisenberg azt mondta: - “Én a hazámnak dolgozom a háborún, és ez jó." - Azt hiszem, ezt Heisenberg azért mondta, mert tudta, hogy amit ott négy fal között mond, azt a nácik lehallgatják. - Én mindezt jóbarátomtól, Heisenberg közeli barátjától, Karl Friedrich von Weizsäckertől tudom. Később sétálni mentek a kertbe. Ott azután Heisenberg ezt mondta Bohrnak: - “Én a magenergián dolgozom, és remélem, hogy nem sikerül. Én azt is remélem, hogy az amerikaiaknak sem fog sikerülni. "- Miért mondta? Heisenberg nem akarta, hogy eredményes legyen.

Ezt még másképpen is alá tudom támasztani. Amikor 1945 tavaszán a nácikat legyőztük, az angolok körülbelül 10 elsőrangú német fizikust elvittek egy egész szép farmra Angliába. Ott tartották őket hónapokig. Lehallgatták a beszélgetéseiket, de nagy titokban tartották a lehallgatás tényét, főleg pedig azt, hogy a németek mit mondtak egymásnak. A lehallgatott beszélgetések szövegét csak két évvel ezelőtt hozták nyilvánosságra. Ebből szereztem egy példányt. Különösen azt akarom elmondani, mi történt, amikor ezeknek a német tudósoknak augusztusban megmondták, hogy ledobtunk egy atombombát Hirosimára. A németek nem hitték: - “Hogy lehetett? Az amerikaiak egy reaktort dobtak le?" - Pár óra múlva Heisenberg megbeszélésre hívta a barátait: - “Ez bizony egy atombomba volt, és egy atombomba így meg úgy működik. "- Nagyon érdekesnek és fontosnak találom, hogy itt Heisenberg megint elkövetett egy hibát. Leírta, hogyan működik egy atombomba, és azt mondta: - “Az atombombának nagy a hatásfoka, mert belőle magas hőmérsékleten gyorsan eltávozik a sugárzási energia. Ezért az összehozott töltet együttmaradhat, a neutronok tovább tudnak szaporodni, további maghasadásokat képesek gerjeszteni. "

Amikor én ezen dolgoztam, ugyanez volt az elképzelésem. Pár nap múlva azonban rájöttem, hogy ez nem igaz. Rájöttem, hogy az opacitás valószínűleg elég nagy ahhoz, hogy az energiát benntartsa, ezért ez a gyors hőleadás nem lép fel. A bomba a sok hőtől felhevül és szétmegy, a láncreakció hamarabb megakad. A mi munkánk során ezt a problémát én vetettem föl. Megegyeztünk Oppenheimerrel, a los alamosi laboratórium igazgatójával, hogy az energia kiszivárgása valószínűleg nem jelentős, de ebben nem lehettünk egészen biztosak. Mivel nekünk sok egyéb dolgunk volt, Oppenheimer azt ajánlotta, menjek el és keressek embereket, akik ezt jól kiszámítják. Meg is tettem. A számítást egyik barátom végezte el két diákjával, de nekem nem volt szabad megmondanom, miért. Ő azonban megkérdezte: - “Milyen hőmérsékleten számoljuk?" - Amikor megmondtam, látszott az arcán a sokk, a megdöbbenés, de nem szólt egy szót sem, nem kérdezett. Tudta, hogy miről van szó, de én nem mondtam meg neki. Ő sem mondta meg nekem, hogy mit gondol róla. A titoktartásnak ez is része volt annak idején.

Hogy visszatérjek Heisenberghez: egy olyan rendkívüli fizikus, mint Heisenberg, ezt a hibát elkövette. Márpedig biztosan hiba volt, mert ő a többi németnek biztosan az igazat akarta mondani. Ha ő ezen - korábban - egy hétig gondolkozott volna, rájött volna a hibára. Ő tudta, hogy van elég energia az atombomba-robbanásra, de a részletekről Hirosima előtt valójában nem gondolkozott. Ez a téma őt nem foglalkoztatta igazán. Ez nem volt olyan valami, amit ő meg akart oldani.

Még egy kérdés maradt. Talán fölösleges, de megemlítem. Vajon háború után miért nem mondta, hogy ő szabotált? Én csak azt mondhatom, ami szerintem Heisenberg jelleméből egyértelműen következik. A háború vége előtt ezt bevallani halálos ítélet lett volna. A háború vége után ezt bevallani dicsekedés lett volna. Heisenberg barátai közül sokan voltak a nácik ellen. Néhányan a nácik mellett voltak. Bizonyára voltak olyanok, akik nem egészen határozták el magukat. Heisenberg úgy maradhatott becsületes és tiszta, ha erről a háború után egy szót nem szól. Nem is szólt.

Pár évvel később meghalt, úgy tudom, tüdőrákban. Weizsäckertől tudom, hogy Heisenberg halála előtt ennyit mondott neki: - “Megbánnivalóm nincs". Nekem is ez a véleményem. Nem volt megbánnivalója.

Mi Amerikában dolgoztunk és eredményre jutottunk. Ez jórészt az implózió ideájának köszönhető, amiben a Los Alamosba gyakran ellátogató Neumann Jancsi számításainak nagy szerepe volt. Sokat segített, hogy ő a legújabb számítógépekkel dolgozott.

Mindezen munkában magyarok is dolgoztak. Néha olyan vélemények terjedtek, hogy mi magyarok egymás között túl sokat beszélünk magyarul, és ezt rossz néven vették. De ez nem volt igaz. Én Jancsival akkor beszéltem magyarul, ha egyedül voltunk. Történt egyszer, hogy Groves tábornok nagyon fölháborodott, mert hallotta, amint két gyerek magyarul beszélt Los Alamos közepén. De Los Alamosban egy magyar gyerek sem volt! Kik lehettek? Kiderült, hogy a svájci Felix Bloch két fia beszélt schwizerdütschül, de ezt Groves nem tudta megkülönböztetni a magyartól.

Mire Los Alamosban elkészültünk, Hitler már öngyilkos lett. Chicagóban a plutónium előállításán dolgoztak, az ő munkájuk már hamarabb befejeződött: Hanfordban (Washington államban) már megépültek és működtek a plutóniumtermelő reaktorok. Szilárd, Frank és néhány más jó fizikus meghányták-vetették, hogy most mit kellene tenni. Szilárdtól kaptam egy levelet: - “Mi azért dolgoztunk, hogy a nácik ne előzzenek meg. De a náciknak vége. Ha mi most ezt az új fegyvert arra használjuk, hogy sok embert megöljünk vele, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Jobb lenne az atomkorszakot valamiképp úgy elkezdeni, ami jobban megfelel a mi elveinknek. Kérelmezzük az elnöktől, hogy az atombombát ne használjuk azonnal a japánok ellen. Inkább mutassuk meg nekik, talán megadják magukat. Aláírná-e ezt a kérelmet, gyűjtene-e erre további aláírásokat?" - Én aláírtam volna, de aláírásokat gyűjteni nem mertem a nélkül hogy ne kérdeztem volna meg Oppenheimert, a los alamosi laboratórium vezetőjét. Oppenheimer jó fizikus volt, ezt mindnyájan tudjuk. Born és Oppenheimer munkája az energia megoszlásáról az atommagmozgás és elektronmozgás között csak az első volt a sok jó munka közül. Ő csinált politikát is, és mint a laboratórium igazgatója hihetetlen munkát végzett. Eredményeink több száz ember ötletein múltak és azon, miként kivitelezték azokat. Oppenheimer tudott minden egyes ember hibájáról és eredményéről. Ismerte azt is, mi van bennük belül, a hibák és sikerek mögött. Egyénisége mindenkire személy szerint nagy befolyással volt. Elmentem hozzá és megmutattam neki Szilárd levelét. Oppenheimer általában óvatos ember volt, aki mérsékelten fejezte ki magát. Ezen a levélen azonban szemmel láthatólag megharagudott: - “Hát mit tud a Szilárd? Mit tud a Frank, hogy ilyen politikai kérdésekbe ártja magát. Washingtonban elsőrangú emberek dolgoznak ezen, akik értik a japánokat, ők tudják hogy mit kell csinálni. Mi, technikai emberek, mérnökök, tudósok, maradjunk a mi szakmánknál, ne beszéljük bele a politikába." ¹

Nagyon sajnálom, hogy engem Oppenheimer akkor meggyőzött. Írtam egy levelet Szilárdnak: - “Dolgozni akartam az ügy érdekében. De tudom, hogy a döntés milyen nehéz, ezért inkább annál kell maradnom, amihez értek. " - Leveleinket cenzúrázták. Tudtam, hogy a levelem majdnem biztosan Oppenheimer szeme elé is fog kerülni, ezért nem említettem benne az Oppenheimerrel folytatott beszélgetésemet.

Nekem a történtek személyesen sokat jelentenek. Láttam, hány ember halt meg Hirosimában.

Pár hónappal később megtudtam, hogy Oppenheimer személyesen résztvett egy hivatalos zártkörű tanácskozáson. Négy fizikus volt ott: Oppenheimer, Fermi, Compton és Lawrence. Ezt a tanácskozást később Compton megírta könyvében, amelynek címe: Atomic Quest. Leírta, hogy Fermi ezen ülésen nagyon óvatos volt. Fermi általában úgy érezte, hogy a többséggel kell tartania, mert nem értett az amerikai politikához. Fermi tehát nem beszélt. Compton és különösen Lawrence amellett volt, hogy az atombombát meg kell mutatni. Oppenheimer végülis mindenkit rábeszélt, hogy azt jelentsék: a bizottság véleménye szerint az atombombát azonnal használni kell. Nekem azt ajánlotta, hogy én és mások ebbe ne szóljunk bele. Ez engem befolyásolt. Közben ő ebben az ügyben aktívan egy határozott pozitív nézetet képviselt!

Mindehhez hozzá kell fűznöm két megjegyzést. Az egyik: akármit tettem volna akkor, az nem számított volna. A másik (kevésbé világos, de ugyanolyan biztos): .mit Oppenheimer, amit ez a négy fizikus ajánlott, az sohasem került Truman elnök szeme elé. Amit ajánlottak - ma azt hiszem - nagy hiba volt, de ami történt, ettől a hibától függetlenül történt meg.

Egy másik barátom, Lewis Strauss (aki később az Atomenergia Bizottság elnöke lett) írt egy könyvet: Men and Decisions. Abban van egy fejezet Hirosimáról. Szinte elég, ha megmondom a fejezet címét: A thousand years of regret. - Ezer évig kell bánnunk, ami történt. Sajátos, hogy Lewis Strauss általában a fegyverek kifejlesztése mellett volt, ezt a bombázást azonban nem helyeselte. Oppenheimer viszont, aki a háború után minden további fejlesztést azonnal le akart állítani, a bomba bevetése mellett volt. A Los Alamosban dolgozó fizikusok 95 %-a úgy vélekedett, mint Oppenheimer: használni akarták a fegyvert, utána pedig teljesen le akartak állni. Legtöbbjük számára a fegyverek létrehozása és használata szükségképpen együttjárt. Viszont voltak olyanok is, akik ki akarták fejleszteni az erőt, de az erő használatát korlátozni kívánták. Ez lett az én álláspontom is. Ez a vélemény azonban akkoriban minoritás volt.

Továbbmondom, hogy mit olvastam Lewis Straussnál és másutt.

Japán

Japánban a legfontosabb ember Hirohito császár volt, és ő a háború ellen volt. Június végén vagy július elején Moszkvába küldte egyik rokonát, Fomamiro Konomye herceget egy békeajánlattal. Az ajánlat alig különbözött attól, ami a végeredmény lett: - “Csak egy föltételünk van: a császár maradjon meg a trónján. Egyébként mi Japánban mindent megteszünk, amit az amerikaiak akarnak. "

Az amerikai hadiflotta már a háború előtt egy nagy sikert tudhatott a magáénak: megfejtette a japánok titkos kódját. Ezt a japánok később megváltoztatták. De amikor a szabályokat megváltoztatják, erről minden parancsnokságot értesíteni kell, és ez csak a régi titkos kódon történhet. Így az amerikai flotta az egész háború alatt követni tudta, hogy a japánok mit mondanak egymásnak. Lewis Strauss akkor a flottában szolgált. A flotta és ő tudta, hogy Fomamiro Konomye Moszkvában békét kért. Megbízható forrásból tudom, hogy sem az Oppenheimer-csoport ajánlása, sem a flotta értesülése nem jutott el Truman elnökhöz.

Truman június közepén Potsdamba utazott. Ott értesült arról, hogy első atombomba-kísérletünk sikerült. Tudta, hogy Európa egy rettenetes háború után egy rettenetes télnek néz elébe. Talán egész Európa kommunista lesz. Amerikának segíteni kell, de Amerika nem - vagy alig - segíthet, amíg a japánokkal harcolunk. A háborút gyorsan be kell fejezni. Itt van egy új fegyver, azt használni kell. Ezt egyedül határozta el. Nem egész egyedül. Egy embert kérdezett meg, egy okos embert: Churchillt. Ő is ezt mondta. Megtörtént a döntés - én ezt sajnálom.

Képzeljük el - mint én elképzeltem, túl későn ugyan, és annak lehetősége nélkül, hogy erre befolyásom lehetett volna -, hogy az első atombombát a Tokiói-öböl fölött dobtuk volna le, és az 10000 méter magasságban robbant volna föl. Megcsinálhattuk volna. Ki tudtuk számítani, hogy a bombának milyen hatása lesz. Tudtuk, hogy ha ezt tettük volna, egy esti órában 10 millió japán látta volna, miként lesz az esti sötétségből déli világosság és egy haláleset sem lett volna.

Azt is tudjuk most, miután a bombát ledobtuk, hogy ennek mi volt a hatása Japánban. Japánt akkor egy kis kabinet kormányozta: hat ember. Okinawa után mindenki tudta, hogy Japán elvesztette a háborút. A kabinetben hatból három feltétlen békét akart, a másik három “tovább akart küzdeni egy jobb békéért." És Hirosima egyetlen szavazatot nem változtatott meg, maradt a 3:3 arány. Ez az állásfoglalás került a császár elé. Ő írt egy beszédet, hogy azt másnap elmondja Japánnak és a világnak. De a háború-párti generális követői puccsot csináltak: bezárták a császárt, keresték a beszédet, de nem találták. A puccsot végrehajtó csapat főnöke háborút akart, de hű volt a császárhoz. Nem helyeselte a császár elleni erőszakot, leállította a puccsot.

Hirohito császár fegyverszüneti beszédét Nagaszaki bombázása előtt megírta. Azt hiszem, hogy nem volt szükség a hirosimai bomba ledobására. Abban biztos vagyok, hogy nem volt szükség a nagaszaki bomba ledobására.

Elhangzott a császári beszéd: - “Mi, japánok tegyük a lehetetlent - kérjünk békét!" - Békét kértek. A generális pedig, aki visszavonta embereit a császári palotából, hazament és öngyilkos lett.

Ha a császár látta volna a bomba hatását, ha megmondtuk volna a japánoknak: adjátok meg magatokat, mert máskülönben két hét múlva ilyen fegyver embert fog ölni - biztosra veszem, hogy elérhettük volna a békét emberélet vesztesége nélkül.

A háború úgy ért véget, hogy nem kellett több millió amerikai katonának Japánba mennie, nem kellett Japánt megtámadnunk, ebben a támadásban nem kellett százezer amerikainak meghalnia, a japán életveszteségnek nem kellett hihetetlen arányúvá válnia. Egy borzasztó háborúnak vége volt, és ez minden más gondot elfedett.

De múltak az évek, és az emberek félni kezdtek. Hirosima előtt talán ezer ember tudta, mi fog történni. De Hirosima után sok ezer millió embernek nem volt fogalma, hogy miként történhetett ez a csoda Hirosimában. Nem is lehetett megmagyarázni nekik, mert az emberek megszokták, hogy amit 5 perc alatt nem értenek meg, azt nem is lehet megérteni. Pedig 2 óra hosszat kellett volna hallgatni, hogy megértsék: mi egy atom és mi egy atommag? De hát ki csinál ilyesmit? A sajtó megmagyarázhatná. De a szenzáció és a félelem sokkal jobban beleillett abba, amit a sajtó oly könnyen csinál.

A kis félelemből egyre több félelem fakadt. Félni kezdtek az atommagtól, a sugárzástól. Ma megtiltunk olyan sugárzást, ami alig több annál, mint amit mindenki kap. És nem maradt ennyiben. Később elkezdtünk félni olyan anyagoktól, amik elpusztítják ugyan a káros bogarakat és szúnyogokat, de talán embernek is ártanak. Azután elkezdtünk félni a szén-dioxidtól és a freontól anélkül, hogy alaposan megvizsgáltuk volna, van-e komoly ok erre a félelemre.

Malthus 200 évvel ezelőtt - amikor még csak 1 milliárd ember élt a világon - megmondta, hogy a nagy népesedésből baj lesz. Azóta több, mint ötszörösére nőtt a Föld népessége, és közben az emberek jóléte is emelkedett.

Az emberek termékenysége nagy. Az emberek leleményessége még nagyobb. Én szeretem az embereket. Ha minden másodpercben három gyerek születik, Isten áldja meg. Ha a leleményességünket használjuk, mindnyájan megélünk.

Én egytől félek: azoktól, akik félnek. Roosevelt már a depresszió idején megmondta: - “We need not fear anything but fear!" - A félelemtől kell félni. A mi társadalmunk, a Nyugat, Amerika, Németország és Magyarország sem élhet békességben, ha nem használja föl a technika gyorsuló fejlődésének eredményeit. De amíg félünk, nem merjük használni.

Azt hiszem, hogy Hirosima nagyon komoly hiba volt. Ezt fontos megértenünk. Meg kell értenünk, hogy nekünk a tudományban, az egyetemeken, az iskolákban három nagy föladatunk van: az ismereteket minden körülmények között növelnünk kell, az ismeretek alkalmazását pontosan ki kell dolgoznunk, és harmadszor: amit kitaláltunk, azt alaposan meg kell magyaráznunk. Eddig tart a mi felelősségünk. A döntést egy demokráciában a népnek kell hoznia, a gyakorlatban azoknak, akiket a nép erre megválasztott. Ebben nekünk segítenünk kell, fölvilágosítanunk kell.

Pesszimista az, akinek mindig igaza van, de nincs öröme benne. Az optimista olyan ember, aki úgy gondolja, hogy a jövő bizonytalan. Állítom, hogy optimistának lenni kötelesség, mert ha - Heisenberg tanítványaként is - elhiszem, hogy a jövő bizonytalan, akkor megnő a felelősségünk, hogy ebben a bizonytalanságban azt tegyük, amit legjobbnak látunk. Így a jövő, amit megalkotunk, jobb lesz. Ebben a jövőalkotásban nagy az értelmiség, nagy az egyetem szerepe.

A tudásnak elvi határai nincsenek, és annak nem is szabad korlátokat szabni. A végleges döntésnek a tudás alapján kell megtörténnie. Ha mi ezt Magyarországon megértjük, ha az atomenergia, biokémia új lehetőségeit fölkutatjuk, ha azt energia-termelésre és mezőgazdaság fejlesztésre alkalmazzuk, Magyarország sokkal könnyebben úrrá lesz mai gondjain. Ebben nagy lehet a szellem munkásainak a szerepe, ha világosan megértik: az ő feladatuk a tudásgyarapítás és a tanácsadás. A döntés felelőssége végeredményben csak a nép kezében lehet.

Köszönjük Bod Lászlónak (KFKI), hogy Szilárd Leó levelére felhivta a Fizikai Szemle figyelmét, és az MTA Kézirattárának, hogy a levelet rendelkezésünkre bocsátotta.

______________________________

¹ Wigner Jenő Budapesten ezeket mondta (Fizikai Szemle 1983/12): “Sokan hozzájárultunk egy fölhívás létrejöttéhez, de azt véglegesen Frank fogalmazta meg (és Szilárd is aláírta). Amikor Oak Ridge-be bevittem az ennek érdekében aláírást gyűjtő ívet, e miatt a katonák nagyon összeszidtak: Most elárulta, hogy az atomrobbanás lehetséges! Azt mondtam: “Dehát ezt mindenki tudja!“ Mire ők: .“Nem tudta senki!“ Amikor visszamentem, nagyon meg voltam rökönyödve. Ekkor Alvin Weinberg barátom ezt mondta: “De hiszen Groves tábornok beszédet tarlott nekünk, hogy felrobbantjuk a bombát Japán fölött!“ Így amikor megint össze akartak szidni, ezt mondtam. “Jobb lett volna ezt titokban tartani.“ Megkérdezték: “Hát ki árulta el a titkot?“ Azt feleltem: “Groves generális.."- (Szerkesztő.)