Fizikai Szemle honlap |
Tartalomjegyzék |
Hans Chang
Anyagszerkezeti Alapkutatások
Alapítvány (FOM) igazgatója
A fizika átalakulásának korszakában élünk, sok fizikus mégis azt vallja, hogy "ugyanúgy, mint eddig csak többet" kell teljesítenünk; azaz nem óhajtják a tényeket tudomásul venni.
Gondoljunk arra, hogy mennyire megváltozott a bennünket körülvevő - a fizika tudományán kívül eső - világ. Az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Alapjának egy korábbi igazgatója mondotta: "Az amerikaiak állandóan azt hallják, hogy világelsők vagyunk a tudományban, és éppen ezért csodálkoznak, hogy mégsem javulnak az életkörülményeik. Úgy tűnik számukra, hogy éppen az nem kifizetődő, ami igazán jól működik országunkban." A német Fizikus Társaság ezévi kongresszusán a kutatásokért felelős szövetségi miniszter azt hangsúlyozta, hogy a közvéleménnyel meg kell értetni az alapkutatások fontosságát. Az Egyesült Királyságban a Természettudományos és Műszaki Kutatási Tanács elnöke a “gazdaságteremtő természettudományok" kifejezést használta; az USA kongresszusában a "produktív természettudományokról" beszélnek. Hollandiában politikai konszenzus jött létre a kutatás állami támogatásának megítélésében (az anyagi támogatás kielégítő, sőt - több, mint elegendő), de abban is egyetértettek, hogy az alapkutatások támogatási aránya túlzott.
Sok ország politikai fórumán hangzanak el hasonló kijelentések [1]. Elmúlt az az idő, amelyet egyes tudósok normálisnak tartottak, pedig kivételes periódus volt amikor a kormányok bőkezűen adakoztak országuk kutatási céljaira. Kiment a divatból az a gondolkodási modell ("a reménykedés stratégiája") amikor úgy vélték, hogy valamilyen bűvös intés hatására fog a tudomány nagyon hasznosat produkálni. A tudományos eredmények már nem okoznak izgalmat; azt várják tőlük, hogy a nemzetet erősítsék. Minden fejlett ipari országban felülvizsgálják azokat az elveket, amelyek alapján a kutatásra pénzt fordítanak.
Csökkentett prioritás
Egyes országokban különösen nagy feszültség mutatkozik, ha a fizika olyan területeinek támogatásáról van szó, mint például a nagyenergiájú, illetve nukleáris fizika, vagy pedig az űrkutatás. Ezeknek az ágaknak egyes országokban nagyon alacsony, vagy éppen negatív a prioritása.
A természettudományos eredmények valódi fogyasztója, az ipar, ma nem támogatja az akadémiai intézményeket, így az utóbbiak feladata volna, hogy érveljenek a növekvő kormánytámogatás mellett. Egyes vállalatok a fellendülés időszakában a kutatás területén elért vívmányokkal büszkélkedtek, a stagnálás idején viszont nyomatékosan megkérdőjelezik azt a filozófiát, miszerint a cégek szempontjából volna hasznos a kutatásokra fordított beruházás. Az egyik legnagyobb elektronikai vállalat elnöke egyenesen azt állapította meg, hogy az alapkutatások túlzott támogatása árt a cég versenyképességének. Nyugati multinacionális vállalatok fő irányítói - akik ma már elsősorban pénzügyi és nem technikai beállítottságú szakemberek - átprofilíroztatják a kutatási szervezeteket. Ők a tudományos ismeretekről azt tartják, hogy bárhol a világon "megtermelhetők" - adhatók-vehetők. Idézzük az AT&T cég Nobel-díjasát, Pensiast: "nem az a kérdés, hogy jó vagy rossz tudományt művelünk, hanem, hogy a vállalat jól fejlődik-e vagy sem." Ne tévesszenek meg az ipari kutatásra mondott olyan varázsszavak, mint például fogyasztói-vállalkozói elv, harmadik generációs K+F szervezet vagy push-pull-igazgatás, partneri viszony. Az üzenet egyértelmű: a kutató személyzet létszámát csökkentik, és ezzel párhuzamosan a kutatási programokat eltolják a vállalat szempontjából hasznosnak ítélt, alkalmazott témák irányában.
Azt beszélik, hogy a fizika csatát vesztett olyan cégeknél mint az AT&T-Bell Lab., Belicore, IBM, Xerox, Philips Research, Exxon. Akadémiai oldalról persze érvelhetnek azzal: ha megváltozott a gondolkodásmód az ipar, az ipari kutatások területén, akkor a kormányok kötelesek a nagy kockázattal járó alapkutatásokat támogatni. Ott van azonban a bökkenő, hogy ez a politikai küzdőtéren csak akkor talál hitelre, ha ki tudjuk mutatni, hogy a piac igényli az új fizikai eredményeket.
Csökkenő érdeklődés
Az egyetemre jelentkező hallgatók az akadémiai területek fontos "input paraméterei"- és ezt számításba kell vennünk*.
Hollandiában a műszaki egyetem elsőéves fizikus hallgatóinak száma 1988-ban 827 volt, azóta ez a szám folyamatosan csökken. Az 1988-as tetőzés oka demográfiai (a második világháborút követő népességrobbanás) volt, a csökkenés viszont minden természettudományos szakon hasonló, mint a fizikusoknál. A felvett hallgatók minősége sem a régi. Hollandiában azelőtt hosszú éveken át a középiskolákból kikerülő legkiválóbb tanulók fizikus vagy teológiai/filozófiai szakra pályáztak. Ma más a vonzódás iránya, más szakok is igénylik a legjobbakat. Egy a gazdasági pályára készülő okos hallgató ezt így magyarázta: Ezt a pályát - fizika helyett - azért választottam, mivel így én leszek a fizikusok főnöke. Más nyugati országokban is ez a helyzet; a természettudományos pályákra készülő fiatalok száma csökken.
Atomizálódás?
Az utóbbi években olyan fizikai jelenségeket fedeztek fel, amelyek a gondolkodó emberek számára izgalmat és kihívást jelentenek (ilyen a magashőmérsékleti szupravezetés, az 1987A szupernóva, atomos hűtés, atomoptika, szuperdeformált atommagok, egyelektronos berendezések, stb.). A Természet kimeríthetetlen [2] ez látható ebből a- korántsem teljes- felsorolásból. Ez mind olyan jelenség, amelyet nem láttak előre - azok, akik a fizika jövőjének jóslásával foglalkoztak. A tanulság: az új tudományos felfedezések szinte állandóan felülmúlják a képzelőerőnket.
Az új felfedezések szaporodásával a tudományos publikációk száma is egyre nő. Nem tartunk ugyan még ott, ahol az orvosok és biológusok - akik elérték a napi körülbelül 500 közleményszámot- azonban mindenki előtt világos, hogy ez nem folytatódhat: meg kell tanulnunk kezelni ezt az "információs infarktust". Az FOM által szponzorált egyik munkacsoport kimutatta [3], hogy az egyes tudósok munkájuk folyamán nem igazán tudják megragadni a kitűzött feladatot, mivel azt gondolják, hogy az önmagában is teljesen tiszta és egyértelmű. Nagyon lényeges volna a különböző fizikai ágak közötti információcsere, az együttműködés - a "kölcsönös megtermékenyítés". Fontos volna ez a tudomány haladása szempontjából- azért, hogy a fizika felaprózódásával, "atomizációjával" ne elsősorban a politikusok és a szervezési szakemberek foglalkozzanak.
Néhány javaslat
Mit tehetnénk mi fizikusok a körülmények javítása érdekében? Véleményem az, hogy az emberi tényező a legfontosabb, ezért az akadémiai területek irányítóinak elsősorban a középiskolai tanárok képzésére kellene több figyelmet (és pénzt) fordítani. Rendkívül sokat, jelent egy jó tanáregyéniség lelkes irányítása a tanulóifjúság számára; azért, hogy ezt a tudományágat válasszák. Helyi szinten, minden kis közösségben kell a tanárokat segíteni a munkájukban; megismerni a problémáikat, melyekben egyes intézetek a segítségükre lehetnek.
Biztos vagyok benne, hogy az, amit az egyetemen a fizikából elsajátítanak: analitikus gondolkodás, metodika, tervezés és nemzetközi együttműködés, igen hasznos az egyén számára akkor is, ha átmegy egy másik tudományterületre vagy pedig más, nem kutató pályára. Legyen üzenetünk hallgatóink számára, hogy ne tekintsék az egyetlen értelmes érvényesülési lehetőségnek valamelyik fizikai tanszéket- máshol is tudnak igen hasznosan tevékenykedni.
Ma nagyon fontos a közvélemény megítélése számunkra. Nem én vagyok a legilletékesebb arra, hogy erről a témáról nyilatkozzam, azt azonban tudom, hogy a médiát rendkívüli módon érdekli, hogy új fizikai jelenségekről tudjanak beszámolni. Nő a nemzeti büszkeség, ha a vezető lapokban írnak nagy tudósok tevékenységéről. Nekünk ki kell használnunk ezt az érdeklődést.
Maradjunk a realitásoknál, és ne kerüljük meg a pénz problémáját. Elmúlt az az idő, amikor bőségesen áramoltak az anyagiak tudományos célokra. A tudományok rangsorolásában változás történt, a fizika fontossága csökkent. Más területek kutatói mozgatják meg a pénzemberek fantáziáját - a tudomány iránti érdeklődés nem sokkal nagyobb, mint ha zenekarokról, hangversenyekről vagy balettről volna szó. A versenyben a fizikusok előnyben vannak, mivel régi tapasztalatokra támaszkodhatnak a tervezés és a csapatmunka területén; a politikai arénában az is számít, hogy itt kiterjedtek a nemzetközi kapcsolatok.
Úgy gondolom, hogy nem felesleges néhány tanács, ha valaki terveihez pénzt akar szerezni:
- előnyös, ha a projektet nemzetközi szinten, nemzetközi együttműködésben szervezzük, mert ezt szívesen fogadják a politikai körök,
- jó, ha a tervet együtt dolgozzuk ki a hazai akadémiai-ipari szervezetekkel, mert akkor várható, hogy az eredmények a nemzetgazdaság számára is használhatók lesznek;
- az is előnyös, ha a terv más kulturális ágazatok számára is hasznos (például, ha technikai segítséget adunk más területeknek), vagy ha a terv eleve multidiszciplináris, tehát többféle testület támogatását élvezheti;
- támogatni kell olyan fizikusokat, akik széles nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, nemzetközi szinten is elismertek. Ez kifelé is bizonyítja a hazai kutatás rugalmasságát és életrevalóságát.
A holnap Európájában az egyes államok fizikus közösségeinek új fajta lehetőségei lesznek pozíciójuk megszilárdítására. Érvényesülni fog a jelszó: "együtt szilárdak vagyunk, de külön-külön elveszünk", azaz a fizikai kutató szervezetek, a kutatási tanácsok fizikai osztályai nemzetközi együttműködés keretében tudnak majd berendezésekhez jutni, és részt vesznek majd nemzetközi projektekben. Ha erre szükség lesz, ne habozzanak hozzájárulni a saját (egyre csökkenő) pénzeszközeikből is, az egyes vállalkozások céljaihoz. Az Európai Közösség (EC) kutatási alapjai növekvőben vannak (lásd az 1994-98-as Kerettervet). Hiszek abban, hogy eljön az az idő - mégpedig a nem távoli jövőben - amikor ezeknek az alapoknak egy részét az EC kutatási tanácsa az alapkutatások támogatásra fogja fenntartani. El kell fogadtatnia fizikus kutatók szervezeteit egyenrangú félként ezekben a testületekben például az EUPRO-ban [4].
Nem fejlődhet a mi tudományos területünk, ha hagyjuk, hogy környezetünk elavult fogalmak alapján ítélje meg a fizikusokat- ez vezet a kutatók rossz közérzetéhez. Az egyes nemzeti fizikus közösségeknek nem csak az a feladatuk, hogy bebizonyítsák "csodálatos dolgokat tudunk felmutatni" hanem az is, hogy megértessék az emberekkel, hogy igenis szükség van a fizikusokra, az ő tudásukra, és ez az igény csak növekedni fog a jövőben. Ha ezt elérjük, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az ifjúság, a jövő generációja érdeklődni fog a fizika iránt, és a kutatásokhoz elnyerjük a politikai körök támogatását is.
_______________________
Megjelent az Europhysics News 24 (1993) számában. Fordította: Menczel György.