A WEIZMANN INTÉZET
- Modell Magyarország számára

Donald Blinken
az Egyesült Államok nagykövete, Budapest

Amikor meghívtak, hogy mondjak beszédet a Weizmann Intézet magyar barátai számára, körülbelül öt másodpercet haboztam, mielőtt elfogadtam volna a meghívást. Nem hiszem, hogy sorsunk eleve elrendeltetett, ezért ellenállhatatlannak találtam a lehetőséget, hogy a tudomány szerepéről, illetve az embereknek a körülöttük zajló folyamatokat alakító képességéről beszéljek két olyan kis ország életében, mint Magyarország és Izrael. A történelem során az emberek számtalanszor bebizonyították, hogy mire képesek, és ezt a tényt sem az izraeliek, sem pedig a magyarok nem felejthetik el.

A Weizmann Intézettel, pontosabban szólva egyik alapítójával és legkiválóbb támogatójával személyes kapcsolatom is van. A Weizmann Intézetet (eredeti nevén Daniel Sieff Intézetet) Chaim Weizmann javaslatára és Israel Sieff (később Lord Sieff) anyagi és erkölcsi támogatásával 1934-ben alapították. 1938-ban édesapám lett a Marks & Spencer cég, illetve a Marks és Sieff család egyik tagjának, Israel Sieffnek egyesült államokbeli ügyvédje és tanácsadója. Kapcsolatuk és barátságuk a háború alatt és utána is folytatódott. Jómagam úgy nőttem fel, hogy sokat hallottam Izrael, az akkori Palesztina történelmének első napjairól. Később, 1950 és 1951 között két évet töltöttem Londonban, ahol a Marks & Spencer cégnél dolgoztam. Itt alkalmam volt megtapasztalni, hogy a Marks & Spencer céget, amely ma már joggal világhírű textil- és élelmiszerkutatásairól, hogyan hatja át Weizmann meggyőződése a tudomány segítségével létrehozható változásokról. Így elmondhatom, hogy behatóan ismerem a Sieff, később Weizmann Intézet filozófiáját és történetét, és ezek szerves részét képezték Izrael állam iránti érdeklődésemnek. Későbbi izraeli látogatásaim során felkerestem a Weizmann Intézetet, egy ideig az Intézet Amerikai Barátai szervezete tanácsának tagja is voltam, és a magam szerény adományaival szintén hozzájárultam a kutatások finanszírozásához. Tisztában vagyok azzal, hogy az Intézet életében a nagy sikerek felett érzett büszkeség ellenére voltak olyan időszakok, melyeket az önbizalom hiánya és az izraeli kormány anyagi támogatásának ingadozása jellemzett. Mindezek ellenére a Weizmann Intézetnek sikerült a kicsiny ország, Izrael jó hírnevét öregbíteni.

Mindezekből a megfigyelésekből olyan következtetéseket vontam le, melyek meggyőződésem szerint egy másik kis ország, Magyarország számára is hasznosak lehetnek. Úgy gondolom, hogy a magyarok és az izraeliek között igen sok a hasonlóság, melyek közül talán a legfontosabb az emberek magasfokú intellektuális képessége. Az Egyesült Államok budapesti nagyköveteként engem különösen foglalkoztatnak Magyarország céljai és vágyai, és az, hogy mennyire sikeresen tudja az ország ezeket megvalósítani. Ezért ma este nem a Weizmann Intézetről vagy Izraelről, hanem Magyarországról, pontosabban a tudomány szerepéről kívánok önöknek beszélni.

Biztos vagyok abban, hogy a magyarok sok mindent tanulhatnak az izraeli Weizmann Intézet példájából. Ezek közül az első az; hogy a méret elméleti és tudományos értelemben semmiképpen sem determinálja a minőséget vagy a sikert. Igaz ugyan, hogy az 1940-es években az Egyesült Államok nagysága és erőforrásai elengedhetetlenek voltak az atombomba előállításához, de egy fontos elméleti vagy akár gyakorlati tudományos eredmény elérésének nincsenek méretbeli előfeltételei.

Továbbá szerintem egyértelmű, hogy kis, nem különösen gazdag országokban egy világszínvonalú intézet létrehozása és fejlődése a bizalom megnyilvánulásaként fogható fel. Semmi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Daniel Sieff Intézet az álmos Tel Aviv-tól mérföldekre fekvő épületben kezdte működését abban az időben, amikor Izrael még nem is volt független nemzet.

Ekkor Palesztinában nem volt semmiféle ipari termelés; kezdetleges volt az infrastruktúra; a felsőoktatás fejletlen volt és a terület politikai jövője is bizonytalan volt. Mindezek ellenére Weizmann és Sieff meg voltak arról győződve, hogy a kicsi, távoli, embrióállapotú nemzet a tudományos alapkutatások segítségével kivívja magának az intellektuális elismerést és egy nap talán a politikai függetlenséget is. Abban is egyetértettek, hogy egy ilyen új intézet fokozatosan vonzani fogja majd a kitűnő kutatókat, akik világszínvonalú munkákat végeznek Palesztina poros narancsligetei között.

A többi, ahogy mondani szokás, történelem. 61 évvel később elmondhatjuk, hogy a Weizmann Intézet, ahol olyan tudósok dolgoznak, akiknek eredményeit nemcsak helyben vagy a régióban, hanem az egész világon jegyzik, világszínvonalat ért el. Az Intézet arra emlékeztet minket, hogy sem egy család, sem pedig egy kormány nem képes egyedül azt a folyamatosságot és támogatást biztosítani, amely elengedhetetlen a növekedés és a stabilitás eléréséhez. Az Intézet támogatóinak nemzetközi hálózata, az izraeli kormány és a helyi ipar által nyújtott segítség olyan széleskörű támogatási alapot nyújtott az Intézetnek, melynek segítségével sikerült biztosítani a fejlődést a tudósok érdeklődésének fenntartása és a technológiák fejlesztése terén egyaránt.

Magyarország számára egyértelmű a tanulság. Természetesen az itteni tradíciók mások és az ország közelmúltja sem volt kegyes. De Magyarország rendelkezik azzal, ami elengedhetetlen feltétele a fontos tudományos eredmények elérésének: az ország mindig híres volt nagy tudósairól és az elméleti és tudományos kutatás iránti misztikus, de tagadhatatlan képességéről. Ezért beszéljünk egy kicsit a 20. század második felének magyar tudományáról.

A magyar népre oly jellemző tehetség talán legegyértelműbben a tudományos gondolkodás és kutatás terén érhető tetten. Magyarország kis ország, a magyarok mégis joggal lehetnek büszkék a sok híres magyar tudósra és azok kimagasló eredményeire. Nehéz volna pontosan meghatározni, hogy a tudomány iránti különleges képesség miért annyira sajátosan magyar jelenség, de tekintettel arra, hogy ez a képesség a magyar társadalomban csakúgy, mint az ország történelmében számtalanszor megmutatkozik és jellemzi az oktatókat és a más foglalkozást űzőket is, joggal jelenthetjük ki, hogy a magyarok különlegesek. Ez az adottság egy óriási nemzeti kincs, melynek fontos szerepet kell játszania abban, hogy a 21. század Magyarországára szebb jövő várjon. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a magyar kormány és a privát szektor együttes figyelme, támogatása és irányítása nélkül mindez lehetetlen.

Elevenítsük fel a magyar tudomány örökségét: gondoljunk csak a híres orvosra, Semmelweis Ignácra, akinek nők milliói köszönhetik életüket a világ minden táján.

Emlékezzünk a komputertudomány fejlesztéséhez nagyban hozzájáruló Neumann Jánosra, akinek munkássága csak Einsteinéhez, a század legnagyobb fizikusáéhoz mérhető.

Említsük meg báró Eötvös Loránd nevét, akinek kísérlete fontos volt a relativitáselmélet szempontjából. Gondoljunk a fizikus Szilárd Leóra, aki elsőként ismerte fel, hogy a nukleáris energia felhasználásának lehetőségeit kutatni kell. Ne feledkezzünk meg Teller Ede professzorról, a termonukleáris bomba feltalálójáról, Bay Zoltánról, a radarcsillagászat megteremtőjéről, Szentgyörgyi Albertről, a vitaminok és proteinek kutatójáról. Természetesen sok más nevet is lehetne említeni, ezt Önök nálam sokkal jobban tudják. Marx György ír róluk “A Marslakók hangja" című kitűnő könyvében. A közelmúltban, amikor a Microsoft elnöke, Bill Gates Budapesten járt, megtudhattuk tőle, hogy cégének vezető kutatója, ifj. Simonyi Károly szintén magyar származású.

A magyarok maradandót alkottak a természettudományok szinte minden területén: a kémiában, a fizikában, a csillagászatban, az orvostudományban, a matematikában. De magyar tudósok hozzájárultak az emberek életét forradalmasító olyan találmányok és eszközök kifejlesztéséhez is mint a telefon, a helikopter vagy a villanymozdony.

A 20. században azonban a magyar tudomány csillaga jóval élénkebben világított külföldön mint idehaza. Jól illusztrálja ezt az a tény, hogy tavaly két budapesti születésű amerikai magyar, George Oláh és John Harsányi kapta meg a Nobel-díjat a kémiai, illetve a közgazdasági tudományok terén elért munkásságukért. Amerikaiként én is osztoztam az önök büszkeségében ez év májusában, amikor a két tudós Magyarországra látogatott. Az amerikai társadalom nagyon sokat gazdagodott általuk és más olyan magyarok által, akik az Egyesült Államokat választották második hazájuknak. Nekünk, amerikaiaknak nagyban hasznunkra volt a magyar diaszpóra.

Nem nehéz megérteni, hogy a magyar tudósok miért akarnak külföldön élni és dolgozni. Az első világháború okozta pusztítást Magyarországon a gazdasági hanyatlás követte. Ezután következett a fasizmus, a második világháború majd a végső emberi tragédia, a Holocaust. Mindezen borzalmak után majd félévszázados idegen megszállás és elnyomás következett, melyet többek között az a téves meggyőződés is jellemzett, hogy a politikai és intellektuális szabadság egyszerre veszélyes és fenyegető.

Az elnyomó rezsim korlátozta a külföldi utazásokat és új gondolatok cseréjét, a tudományos kutatásoknak pedig meg kellett felelniük a politika elvárásainak. A kíváncsiságot, az emberi szellem azon részét, amely a “Miért?" vagy a “Honnan lehet ezt tudni?" kérdésekre, illetve a “Bizonyítsd be!" felszólításra keresi a választ nem értékelte a politika, hanem gyakran brutálisan elnyomta. A tudósok alapvető feladata a kutatás, ezt viszont mereven elválasztották a fiatalok oktatásától, hiszen ők esetleg a nem megfelelő kérdéseket tehették volna fel. Ilyen közhangulat mellett nem meglepő, hogy a legnagyobb tudósok elhagyták hazájukat azért, hogy megtalálják azt a szabadságot, amelyre a gondolkozáshoz és az alkotáshoz szükségük volt. Most, visszanézve, természetesen az sem meglepő, hogy a rendszer, amely elől menekültek, olyan gyorsan és olyan végérvényesen összeomlott.

Félévszázados sötétség után Magyarországra is megérkezett a fény, amit gyakran túlságosan is élesnek és vakítónak találunk. A függetlenség; a szabadság, a demokrácia, a szólásszabadság és a piacgazdaság előnyeit elhomályosítják a gazdaság és a társadalom átalakításának nehézségei, miközben a bizonytalanságnak és a vásárlóerő csökkenésének is szemtanúi vagyunk. Ez a nehéz időszak különösen negatív hatással van a magyar tudományra. A tudomány terén az anyagi megszorító intézkedések súlyosabbak voltak, mint az élet más területein. Sok kutatóintézet már az épületét is alig tudja fenntartani. A régi ipari kutatóintézetek romokban hevernek. A kutatók fizetése olyan alacsony, hogy abból, nem tudják eltartani családjukat, ezért kénytelenek másodállást vállalni vagy teljesen felhagyni szakmájukkal. Jómagam is gyakran utazom olyan taxisofőrrel, akinek eredeti szakmája mérnök.

A magyarok mindig is nagyra értékelték a tudósokat és azok munkásságát. Ezért is ijesztő, hogy manapság milyen kevés magyar fiatál választja magának a tudományos karriert. Mi van a szemük előtt? A tudomány bizonytalan jövője, az alacsony fizetések és a tudósoknak járó kellő megbecsülés hiánya a mai Magyarországon. Ezért nem választják hivatásuknak a tudományos munkát, noha lehet, hogy szívükre hallgatva ezt tennék. Ez tragédia.

A kutatásra és fejlesztésre fordítható pénzösszegek több mint 50 %-kal csökkentek Magyarországon az elmúlt 6 évben. Ma már ez az összeg a nemzeti össztermék csupán 1 %-át teszi ki. Ez jóval alacsonyabb a fejlett országok átlagánál, és ezért ezen a téren Magyarország azon országok sorába tartozik, mint például Görögország vagy Portugália, amelyeknek nincsenek az ittenihez hasonlítható tudományos tradíciói és tehetségei. Egy közelmúltban készült OECD tanulmány egyenesen azt állítja, hogy a kutatásra és fejlesztésre fordított összegek túlzottan alacsony mértéke veszélyezteti Magyarország jövőbeni versenyképességét.

Az elmúlt hat évben 45 %-kal csökkent a kutatás területén dolgozók száma Magyarországon. Ez a szám azt bizonyítja, hogy az ipari kutatások volumene drasztikusan csökken. Ha jól tudom, a magyar vállalatok több mint fele egyáltalán nem folytat semmiféle kutatási-fejlesztési tevékenységet.

A kormány által alapkutatások folytatására folyósított összegek szerény emelkedése pozitív lépésként értékelendő. Ugyanakkor ez azt is bizonyítja, hogy nő azon kutatási tevékenységek aránya, melyeket a kormány finanszíroz. Ha nem változik a jelenlegi helyzet mind több és több magyar tudós fogja gazdasági okok miatt elhagyni az országot. Magyarország lassabban fog kilábalni az átalakulás okozta nehézségekből, ha ezt az adottságot nem ismerik fel és nem hasznosítják megfelelően. Az Európai Unióhoz való csatlakozás is nehezebb lesz, ha a kutatási tevékenység volumene jóval kisebb mint a tagországoké. A 21. század globális piacán folyó verseny nagyon kemény lesz, ezért egy ország sem engedheti meg magának, hogy ne használjon ki egy meglévő adottságot.

Tudom, hogy a magyar tudományos életben sokan aggódnak ezek miatt a problémák miatt, és a nehézségek ellenére mindent. megtesznek a hazai tudomány újjáélesztése érdekében. Jó példái ennek az erőfeszítésnek a Bay Zoltán intézetek, amelyek célja a kis- és középvállalkozások számára nélkülözhetetlen pragmatikus és alkalmazott kutatások támogatása. A Puskás Tivadar Alapítvány és annak társintézménye, a Nemzetközi Technológiai Intézet felállítása szintén nagyon fontos mérföldkő.

Megszülettek az első erőfeszítések annak érdekében, hogy a tudományos kutatás visszakerüljön az egyetemekhez. A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvénynek köszönhetően az Akadémia visszanyerte hagyományos szerepét a társadalomban. Kialakult a tudományos munkák véleményezésének és elfogadásának rendszere is.

Az Egyesült Államok az Amerikai-Magyar Tudományos és Technológiai Alap révén szintén sokat tett az amerikai és a magyar kutatók közös részvételével zajló kutatások elősegítése érdekében. Ez a program nagyban segítette a magyar tudományos életet a keserves átmeneti időszakban és bábáskodott a két ország tudományos életének képviselői között olyan szoros kapcsolatok kialakításánál is, amelyek fényes jövőnek néznek elébe. Az amerikai külügyminisztérium pedig a közelmúltban azt javasolta, hogy a minisztérium anyagi támogatásával Magyarország rendezzen egy konferenciát az új technikai vívmányok piacra juttatásáról. Nagyon reméljük, hogy ez a konferencia hozzájárul majd ahhoz, hogy a különböző új technológiákkal foglalkozó amerikai és magyar cégek között újabb kapcsolatok jöjjenek létre. A magyar tudomány újjáépítésének feladatát mindazonáltal maguknak a magyaroknak kell elvégezniük.

Most azokhoz az aggódó, de tenni akaró emberekhez kívánok szólni, akik a magyar tudomány fejlesztésén fáradoznak. Egyetértenek-e az előbbiekben vázolt gondolatmenetemmel, mely szerint a jelenlegi helyzet és a jövőbeni kilátások nem túl biztatóak? Úgy gondolják-e, hogy egyelőre nem született konszenzus a jelenlegi helyzetből való kilábalást illetően? Hogy egyes döntéshozók a régi modellek és szokások fenntartásán buzgólkodnak? Hogy egy, a hatalomért és a befolyásért folyó harcnak vagyunk a tanúi?

Véleményem szerint a helyzet újragondolására volna szükség. Hogyan juthatnának a magyar tudományos élet reprezentánsai közös nevezőre? Hogyan lehetne a tudomány meglévő lehetőségeit a leghatásosabban felhasználni? Hogyan lehetne a meglévő tudományos intézeteket összevonni, átalakítani vagy akár teljesen újjászervezni annak érdekében, hogy jobban tudjanak alkalmazkodni az országban kialakult új körülményekhez?

Az önök országának jelentékeny tudományos öröksége azt kívánná, hogy jöjjön létre Magyarországon egy világszínvonalú, természettudományos kutatásokkal és azok oktatásával foglalkozó multidiszciplináris központ. Meggyőződésein, hogy a Weizmann Intézet kiváló modellként szolgálhat ehhez a fontos kezdeményezéshez, amely egy, a magyaroknak a tudományok és a kutatás iránti fogékonyságát a középpontba állító intézet létrejöttét segíthetné elő.

Vajon nincs-e egy olyan meglévő épület, amit most egy régi intézet foglal el, és ami alkalmas volna a rehovoti Weizmann Intézethez hasonló központ kialakítására?

Nincsenek-e olyan magyar kutatók akár itthon akár külföldön, akik szívesen dolgoznának ebben a nagy multidiszciplináris központban? Egy ilyen központ nem játszana-e sokkal fontosabb szerepet, mint egyes egységei külön-külön? Nem lenne-e a központ kevésbé kitéve a részletekben való elveszés kockázatának? Nem volna-e könnyebb egy ilyen központnak túlélnie a mostani nehéz időket, hogy majd az átmeneti kórszak után gyorsabb legyen a fejlődése?

Akár a Weizmann Intézet, egy ilyen tudományos központ szimbóluma lehetne egy újjászületett nemzet szellemi vitalitásának. A központ segítségére lehetne azoknak a magyaroknak, akik akár Magyarországon, akár a világ bármely táján Amerikától kezdve Anglián, Kanadán, Ausztrálián keresztül azon munkálkodnak, hogy segítsék hazájuk visszatérését a nemzetek közösségébe. Persze ahhoz, hogy ez a kezdeményezés sikeres legyen, egy a magyarok jóakaratára és segítőkészségére apelláló kampányt kell indítani.

Itt az ideje, hogy a magyarok végre elfeledkezzenek Trianonról és 1956-ról. Egyáltalán nem fontos ma már, hogy ki mit csinált a távoli múltban. Az itt élő magyaroknak, és azoknak, akik az elmúlt 40-50 évben elhagyták az országot, félre kell tenniük vitáikat és nehezteléseiket és össze kell fogniuk, hogy felépítsék a következő évszázad új nemzetét. A Weizmann Intézet példáját követő új tudományos központ létrehozása kitűnő alkalmat nyújtana a régi sebek gyógyítására, elfeledett barátságok felújítására és arra, hogy sikerüljön a múltat a történelemkönyvekre hagyni.

Az álom megvalósításának első lépéseként a magyar kormány és a parlament képviselőinek, illetve magánembereknek találkozniuk kellene Rehovotban a Weizmann Intézet vezetőivel, hogy az ő tapasztalatukból okulva megtudják, hogy mi az, ami működik és mi nem; hogy mi fontos és mi nem; hogy hogyan lehet támogatókat találni, és hogyan kell a támogatásokat bölcsen elkölteni. Ha a Weizmann Intézet magyar barátai, a magyar tudományos élet képviselői között érdeklődés mutatkozik ez iránt az ötlet iránt, akkor javasolnám, hogy az Intézet hívjon meg Rehovotba egy itteni magyarokból vagy Nyugat-Európában élő honfitársaikból álló reprezentatív küldöttséget megbeszélésre. A csoportban helyt kell kapniuk a magyar kormány képviselőinek és a már itt működő nagyvállalatok képviselőinek is. A csoportnak természetesen Budapestet is fel kell keresnie.

Nem kívánom csökkenteni mindazokat az erőfeszítéseket, amiket Magyarországon és egész Európában tesznek a Weizmann Intézet további támogatásának érdekében, de nem hiszem azt sem, hogy a tudományos közösségek ne fejlődhetnének párhuzamosan.

Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen központ felállítása hosszú és fáradságos feladat, de mindenképpen bele kell vágni. A jelenlegi nehézségek, a recesszió, a magyar tudomány jövőjével kapcsolatos szkeptikus nézetek ellenére a mostani történelmi és nemzetformáló pillanatban jött el az ideje ennek a bátor lépésnek. 61 évvel ezelőtt Weizmann, Sieff és kollégáik hittek abban, amit csináltak, annak ellenére, hogy a siker esélye igen csekély volt. Vajon vannak-e itt és külföldön olyan bátor és eltökélt magyarok, akik készek megtenni ezt a lépést a magyar tudomány újjáélesztése érdekében?

__________________________