EMLÉKEK WIGNER JENŐRŐL

Teller Ede
az MTA és az Eötvös Társulat
tiszteletbeli tagja

Wigner azon kevesek közé tartozott, akik a lehető leglényegesebb eredményekkel járultak hozzá a fizikához, egy olyan évszázadban, melyben a fizika kiemelkedő teljesítményeket mutatott fel. Egy területen azonban senki sem állta a versenyt Wignerrel: szerénysége közmondásos és mulatságos volt. Némelyek határozottan állították, hogy Eugene P. Wigner teljes neve valójában Wigner-Pardon Jenő.

Mielőtt belefognék a közismert tények és a nem annyira közismert fizika tárgyalásába, egy másik apokríf történetet szeretnék felidézni Jenővel kapcsolatban. Felesége gyermeket várt. Már a túlhordás időszakában járt, amikor kiderült, hogy ikrek fognak születni. A tizedik hónap vége felé a nagyon aggódó orvos sztetoszkópját különös gondossággal kezelve, a szokásos hangokon kívül egy nagyon gyenge hangot is hallott, mely azt mondta: “Csak Ön után, kérem szépen."

1925-ben találkoztam először Jenővel. Még gimnazista voltam, de Jenő már az új atomelmélet furcsa tényeiről mesélt. Négy évvel később, amikor Heisenberg mellett újonc voltam, Heisenberg megkért, hogy a szemináriumán számoljak be Wigner munkájáról, mely a szimmetria kvantummechanikai szerepéről szólt. Sajnos azonban Wigner kitűnő könyve, a “Group Theory and Its Application to Quantum Mechanics of Atomic Spectra" még nem jelent meg. De Heisenberg zsenialitásának köszönhetően elegendő volt a nem teljes válasz egy bizonyos részét áttekinteni, hogy a szeminárium és én magam is megértsük Wignert. Az atomok talán nem mindig rendelkeznek gömbszimmetriával, de ha nem gömbszimmetrikusak, tulajdonságaik komplexebbekké és sokkal érdekesebbekké válnak, továbbá a szimmetriatulajdonságaikat tekintve teljesen meghatározottak lesznek.

Ugyanebben az időben történt, hogy Heisenberg egy kisebb csoportunkat elvitte a berlini Kaiser Wilhelm-Institutba, hogy meghallgathassuk Einstein előadását legújabb térelméletéről. Büszkén állíthatom, hogy mindent megértettem abból amit Einstein mondott körülbelül az első száz másodpercben. Ettől kezdve értésem rohamosan csökkent: Az előadás után néhányan, köztük Wigner, elmentünk a berlini állatkertbe egy kis napozásra. Mélyen és láthatóan le voltam sújtva. Öreg (huszonhét éves) barátom odajött hozzám, és megkérdezte, mi baj. Válaszom tömör volt: “Nagyon buta vagyok. " Ha Jenő a szokásos udvarias módján ellentmondott volna, nem segített volna egy csöppet sem. De ezt ő jobban tudta. “Igen, igen"- mondta - “a butaság általános emberi tulajdonság." Ez érvényes állításnak tűnt, és sokat segített. Aligha kell hozzáfűznöm a mai fizikusok számára, hogy Einstein hibásan értette az általános térelméletet.

Néhány évvel később Wigner az atommagok elméletében használta fel jártasságát a szimmetria terén. A magok protonokat és neutronokat tartalmaznak, melyek nagyon különböznek egymástól, minthogy egyikük elektromos töltéssel rendelkezik, a másikuk nem. De figyelembe véve, hogy a magerők az elektromos erőkhöz képest erősek, Wigner a protonokat és neutronokat egyformáknak tekintette a magerők hatása szempontjából, az elektromos erőt pedig perturbációnak fogta fel. Senkit nem lepett meg, hogy ezért az eredményéért sok évvel később megkapta a Nobel-díjat. Kivéve persze magát Wignert.

Mi, akik Magyarországról jöttünk Amerikába, hamarabb megértettük, milyen veszélyes a nácizmus, mint az Amerikában született kollégáink többsége. A közöttünk lévő fizikusok fel tudták fogni egy Berlinben tett felfedezés óriási jelentőségét: a maghasadásét. Jenő és kiváló barátja, Szilárd Leó a cselekvés mellett döntöttek. Az ő szavuknak nem volt elég súlya Amerikában, viszont közeli kapcsolatban álltak egy másik bevándorolt fizikussal, Albert Einsteinnel. Meggyőzték, hogy kéznyújtásnyira került a nukleáris energia és a nukleáris bomba. Ennek eredményeként Einstein levelet írt Rooseveltnek, és mozgásba lendült a Manhattan-program az atombomba elkészítésére. Jenő fontos szerepet játszott az atombomba anyagának, a plutóniumnak előállítását célzó fejlesztésben.

Pályafutásom során első ízben dolgoztunk Jenővel egy helyen, Chicagóban, az atomenergia laboratóriumban, melyet félrevezetően a Metallurgiai Laboratórium kódnévvel láttak el. A probléma különböző részein dolgoztunk, de gyakran találkoztunk. Emlékszem, milyen pesszimizmussal nézte Jenő, hogy a náci csapatok elfoglalják szinte egész Európát. Megkérdeztem, mi a véleménye, és még ma is hallom, ahogy azt mondja: “Szőrnyű! Szörnyű! A náciknak minden fontos dolog sikerül." Hamarosan jött azonban az első jó hír. Hitler csapatai megadták magukat Sztálingrádnál. Amikor erről kértem Jenő véleményét, majdnem ugyanazon a hangon mondta: “Szörnyű! Szörnyű! Miféle béke lesz ezután?" Ha Jenő nem lehetett pesszimista rövid távon, aggodalmait hosszútávra terjesztette ki. Sajnos azonban sok tekintetben igaza volt.

Jenő azon kevesek közé tartozott, akik a háború után is elősegítették a nukleáris energia kutatásának és felhasználásnak óriási fejlődését. Oak Ridge-ben fejtett ki fontos tevékenységet, továbbra is a hatékony nukleáris reaktorok létrehozása érdekében fáradozott.

De nem ez volt az egyetlen eredményes munkája abban a feszült korszakban, melyet hidegháborúnak hívnak. Jenő tenni akart valamit az atombombák fenyegetése ellen, és ezért elveket és terveket dolgozott ki a polgári védelem számára. Ennek során szerveztek egy konferenciát Berkeleyben, ahol az 1950-es években professzor voltam. Nem sokkal a konferencia előtt Jenő felhívott, és elmondta, hogy bevezetésképpen sajtókonferenciát tartanak, melyre nem tud időben megérkezni, ezért kér, hogy helyettesítsem. Természetesen szívesen megtettem. A sajtókonferencián két ember beszélt előttem. Ezek kifejtették, hogy a háborús uszítók azért készülnek polgári védelemre, hogy elfogadható színben tüntessék fel a háborút. Amikor rám került a sor, elmondtam kedvenc sztorimat Jenőről. Még a Hitler hatalomra jutása előtti években Jenő Göttingában dolgozott. Egy barátjával, a csillagász Heckmannal egy úszómedence mellett a fűben heverésztek. Heckman észrevette, hogy egész sor hangya mászik Jenő lábán. Megkérdezte: “Nem csípnek?" Jenő azt felelte: “Dehogynem." “Akkor miért nem ütöd agyon őket?" Erre Jenő némi habozás után: “Nem tudom, melyik tette." Egészen biztos vagyok abban, hogy minden elképzelhető háborús uszító között Jenő volt a legbékésebb.

Élete utolsó szakaszában Jenő már csak kis mértékben vett részt a világ dolgaiban: Nagyon sajnálom, hogy tanácsai és hathatós segítségét már nem vehetjük igénybe, amikor a világ esetleg hajlandó lesz nemzetközi megközelítésben iránt venni a békés együttműködésre.

_____________________________