AVATÓBESZÉD - Paks - 1995. szeptember 28.

Hölgyeim és uraim! Kedves vendégek!

Meghívottak! Barátaim!

Talán bemutatkozásként el kell mondanom, hogy saját szakterületem az automatizálás, folyamatirányítás, irányításelmélet. Diákjaimnak el szoktam mondani, hogy ezek "tárgyas főnevek", azaz elképzelhetetlenek az adott ipari folyamat, technológia, eljárás nélkül. Mindig valamit kell automatizálni vagy irányítani.

Ez a háttér határozta meg eddigi viszonyomat is az iparral: annak ellenére, hogy végülis elméleti kutató voltam, illetve vagyok, ez nem jelentett csak fehérköpenyes vagy galléros viselkedést:

• a szilikátiparban megjártam a kemencék tetejét hőelemet vizsgálni (ott pedig elég meleg van);
• sokszor éjszakáztam a golyós malmok mellett (ott pedig igen-igen nagy zaj van);
• de még az itteniek előtt jobban ismert országos teherelosztóban is éjszakáztam, amikor egy szabályozó szoftvert kellett "belőni";
• és hogy ez az erőmű ki ne maradjon, azon kevesek közé tartozom, aki a hármas-négyes blokkok zárt terének lezárása előtt bejárhattam és tanulmányozhattam a különleges technikai megoldásokat.

Ha már Paksról van szó, bevallom, engem is először a pénz hozott ide: részt venni a fejlesztésekben. Talán néhány gondolat tőlem is megtalálható az itt működő irdatlan nagy szoftver-rendszerek valamelyikében. Az idő múlásával azután nemcsak ez volt, hanem megismertem egy kollektívát, egy kultúrát és talán még barátokat is szereztem itt.

Hazánkban kiemelkedő: keménységet, szigorúságot; fegyelmet és pontosságot; hozzáértést; tanulni-vágyást; szellemi központot ismertem meg, ami persze hatással van a környezetre is, de szerintem az ország egész ipari színvonalára is.

Szinte ide kívánkozik Einstein egy mondása: "Ebben a században egyre többet tudunk, de egyre kevesebbet értünk a világ dolgaiból".

Itt pedig azt tapasztaltam, hogy a PA Rt. munkatársai nemcsak tudni, hanem érteni is akarták a technológiát, a berendezéseket, a műszereket.

Így ilyen szellemi, technikai, hozzáértésbeli koncentráció mellett nem véletlen, hogy a mai nap ünnepi eseményére is sor kerülhetett.

Csaknem két évtizedes többszöri nekirugaszkodás után 1993-ban kezdődött meg a Paksi Atomerőmű Rt. Látogató Központjának építése a hajdani nagyberuházás használaton kívül álló konyha-étterem épületében, az erőmű bejáratánál. Az építkezés-felújítás kezdetén érkezett az ötlet Marx György professzor úrtól, aki most is itt van közöttünk, hogy egy emléktábla erejéig emlékezzünk meg az atomenergia-kutatásban és gyakorlati megvalósításában meghatározó szerepet játszó magyar tudósokról. Komoly adóssága a magyar társadalomnak, hogy nem fordított elég figyelmet a tudománytörténet e kimagasló egyéniségeinek emlékápolásában.

Az alapgondolat folyamatosan fejlődött, kiteljesedett, a PA Rt. vezetése jóváhagyta és biztosította a feltételeit egy emlékpark létesítésének a Látogató Központ bejáratánál. A szoborpark megalkotására Farkas Pál szekszárdi szobrászművész kapott megbízást. Az elkészült tanulmánytervet Teller Ede személyesen véleményezte. Amennyire ezt én, mint nem műértő meg tudom ítélni: kiváló munkát végzett a szobrászművész, ahogy azt néhány perc múlva vendégeink is látni fogják.

A szoborcsoport öt mellszobra egy köralakú medence körül helyezkedik el. A medencében egy sziklát repeszt szét a belőle kibújó urán atommag, a sziklából több irányba spriccel a víz. A medence káváján rozsdamentes könyvlapokon angolul és magyarul egy-egy mondatban fogalmazódik meg a géniuszok munkássága.

SZILÁRD LEÓ
A neutron láncreakció elméletének kidolgozója.
Fermivel az első atomreaktor megalkotója.

WIGNER JENŐ, Nobel-díjas
A kvantummechanika alkalmazója
az atommagkutatásban.
A vízhűtéses atomreaktor megalkotója.

TELLER EDE
A termonukleáris reakciók elméletének kidolgozója
és annak kísérleti megvalósítója

HEVESY GYÖRGY, Nobel-díjas
A radioaktív nyomjelzés felfedezője,
az izotópfogalom kiteljesítője

NEUMANN JÁNOS
A 20. század legnagyobb hatású matematikusa,
aki felismerte a számítógépek szerepét

Nem szándékozom ezen tudósokat értékelni itt és most, de életük és eredményük világosan mutatja, hogy az elméleti tudósok munkássága milyen korszakalkotó módon befolyásolja emberiségünk életét és jövőjét.

Néhány hete Rómában, egy nemzetközi tudományos konferencián hallottam egy idézetet Neumann Jánostól, ami világosan jellemzi egy nagy generáció véleményét a gyakorlatról. Azt idézte tőle egy svéd professzor, hogy "egy elméleti probléma megoldásakor mindig ellenőrizni kell, hogy mennyire távolodtunk el az eredeti valóságos feladattól, mert igen nagy a valószínűsége annak, hogy üres halmazt vizsgálunk, mire megoldásra jutunk". A római konferencián egy IEEE-IFAC vizsgálódás eredményeként azt is hallottuk, hogy a legnagyobb nemzetközi és transzkontinentális cégek vezetői arra hívták fel a figyelmet, hogy egyre inkább olyan szakemberekre van szükségük, akiknek igazi interdiszciplináris hátterük van. Bizony elvárnák a számítástudomány szakemberétől, hogy a technológiát is ismerje, de elvárnák a technológiát ismerő mérnöktől is, hogy tudjon gondolkodni a számítástechnika absztrakt fogalmaiban, objektumaiban és moduljaiban. Mai szemmel nézve a nagy generáció tudományképe ideális volt: összetenni a tudást, megérteni a másik szakterületét, mert nincs másik szakterület. Problémák, feladatok vannak, amelyek nem ismerik a határokat, a mesterséges osztályozást: az igazi tudomány globális, mert a természet törvényeivel együtt is az.

A szoborpark címe: Paksi disputa. A tudósok beszélgetnek egymással, a látogatók köztük sétálnak, szinte részeseivé válnak az eszmecserének. A kompozíció sugallja, hogy az urak ismét együtt vannak, hazajöttek közénk és most már végleg itthon maradnak. Magukkal hozták amit megalkottak: tanítani akarnak és nyugtatni, hogy az atomenergia a hozzáértő, felelősséggel dolgozó emberek kezében a jólét és a fejlődés egyik forrása. Erre közös életművük a biztosíték.

A szobrok szinte terelik az érdeklődőt a Látogató Központhoz, bíztatják, ismerkedjen és értse meg ezt a hasznos és szép tudományágat, próbálja meg elhelyezni a nukleáris energiát a hétköznapok világában. A Látogató Központ ezt és így kívánja bemutatni.

A hatszáz négyzetméteres kiállítótérben a Duna élővilágának jellegzetességei, Paks környékének helytörténeti keresztmetszete és az alternatív energiaforrások bemutatása keretezi a villamosenergiával és az atomenergiával kapcsolatos alapszintű tudnivalókat. Mindezt játékos módon, a látogatót aktív részvételre inspirálva.

A Paksi Atomerőművet eddig évente tíz-tizenkétezer érdeklődő látogatta meg - ahogy azt most hallottuk Szabó József vezérigazgató úrtól - és számuk várhatóan emelkedik. A látogatók 70 százaléka középiskolás diák, főiskolai, egyetemi hallgató. Talán ők lesznek az a generáció, akik már értik és tudják az atomenergia helyét és szerepét világunkban. Pakson találkozhatnak a történelemmel és a magyar tudósok megvalósult álmával, az atomerőművel.

Itt randevúzik egymással szimbolikusan, de a valóságban is a múlt és a jövő. Fél évszázaddal ezelőtti tudomány a ma technológiája. És ez így lesz a jövőben is. Ezért volt érthetetlen mindig és ma is egyes kormányok szűkmarkúsága a tudomány felé.

Be kell vallanom, hogy egy kissé meghatott vagyok, hogy részese lehetek ezen megemlékezési folyamat záró és egyben nyitó aktusának. A Magyar Tudományos Akadémia nevében kívánom, hogy ez a hely továbbra is méltó legyen a géniuszok munkásságának hasznosítására és biztosítsa az egész ország energiaszolgáltatásának gerincét.

Úgy vélem, hogy belátható időn belül erről az energiaforrásról még nem mondhatunk le. Meg kellett és kell tanulnunk a kockázatot uralni és kézben tartani.

A magyar földből továbbra is nőnek ki óriási tehetségek. Ez igen bíztató. Büszkék vagyunk a hazai fizikusok, kémikusok, mérnökök teljesítményeire is.

Ami egy kicsit elszomorít az öröm mellett: ismét voltak magyar Nobel-díjasok, de eredményeiket ismét külföldön érték el. Tudom, hogy igen tisztességesen magyarnak vallották magukat és iskoláikról, egyetemeikről, tanáraikról rendkívül nagy megbecsüléssel nyilatkoztak. De lehet, hogy ez a sorsunk és mindig ez is lesz: lassan készíthetjük világhírű kémikusaink, matematikusaink szoborparkját itthon, valahol máshol?

Végezetül egy személyes történettel szeretném befejezni beszédemet.

A nyáron találkoztam gimnáziumi osztályfőnököm unokájával, aki boldogan újságolta, hogy felvették atommérnöki szakra, azután majd a Paksi Atomerőműhöz kerülhet. Örülsz-e ennek kérdeztem. "Persze, nagyon! Oda érdemes menni, csak jó eredménnyel végezzek, hogy alkalmazzanak."

Igen, azt hiszem, ide mindig érdemes lesz jönni. Kedves tudós elődeink, akik világ-életetekben szerények voltatok bocsássátok meg nekünk most a reflektorfényt, hogy így emlékezzünk meg rólatok, de még emlékezünk és emlékezni is fogunk.

______________________________