MARSLAKÓK
amerikai-magyar tudománytörténeti műhely

BUDAPEST ALKIMIÁJA

Frank Tibor
ELTE Amerikanisztikai Tanszéke

A magyar természettudósok a 20. században közismert nemzetközi sikereket arattak. Eredményeik titkát a tudomány- és társadalomtörténészek sokféleképpen igyekeztek magyarázni. Többen is feltették a kérdést: mi lehetett vajon a magyar zsenik titka, miből táplálkozott a magyar tehetség, milyen volt társadalmi háttere, hová nyúltak gyökerei?

Budapest világváros

Buda, Pest és Óbuda egyesülése 1873-ban megnyitotta az utat egy világváros születéséhez. Az új metropolis hamarosan vonzani, illetve formálni is kezdte az ország értelmiségét: a földjevesztett dzsentri csakúgy ide áramlott, mint az asszimilálódni vágyó - főként német és zsidó - polgárság. A kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchiában nagyarányú ipari fejlődés következett be, korszerű tömegközlekedés és kommunikáció, valamint német mintára - európai színvonalú oktatási rendszer alakult ki. Mindez néhány évtized alatt igazi nagyvárossá tette Budapestet, s kedvező légkört teremtett egy modern, urbánus értelmiség kialakulásához.

A századforduló táján egész Európa, s vele Bécs és Budapest is az alkotás lázában égett, amely áthatotta az irodalmat, a zenét, a képzőművészetet és a tudományt. Az új század első évtizedében a magyar közfigyelem homlokterébe került Ady Endre és A Holnap költészete, a Nyugat irodalma, Bartók és Kodály zenéje és a Nyolcak festészete. Jelentős nyilvánosságot élvezhettek az új kor filozófusai, kritikusai és esztétái is: Lukács György, Mannheim Károly, Fülep Lajos, Tolnay Károly, Hauser Arnold és Antal Frigyes. A magyar tudomány századfordulós új nemzedékének mindez szellemi hátteret, intellektuális élményt és ösztönzést jelentett. Mintha csak az Osztrák-Magyar Monarchia közelgő bukása váltotta volna ki a rendkívüli alkotókedvet, fogékonyságot és érzékenységet. Az új budapesti középosztály mindenesetre egyre inkább szakmai alapon, s nem sokszáz éves feudális rendező elvek szerint szerveződött. A kiugróan tehetséges századfordulós nemzedék nemcsak a különlegesen kedvező gazdasági és politikai lehetőségeknek, hanem a megváltozott társas-társadalmi igényeknek, egy új "lelki közeg" kialakulásának is köszönhette kiemelkedését.

Nagypolgári családok gyermekeként, a provokatív kérdéseknek és útkereső válaszoknak ebbe a pezsgő, budapesti légkörébe született bele Kármán Tódor, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és WignerJenő is.

Apák és fiúk: a családi háttér

A századforduló táján a magyarországi családokat az apa uralkodó szelleme jellemezte. Ez alól a polgári és nagypolgári családok éppen nem jelentettek kivételt. Az anyákra a Kinder, Küche, Kirche (gyermek, konyha, templom) német "szentháromságának" felügyelete maradt. Jövedelme többnyire csak a családapának volt, s ez szinte teljhatalommal ruházta fel: döntő szava volt fontos családi ügyekben, mint amilyen a gyermekek neveltetése, házasodása, munkába állása. Az apai tekintély oly nagy volt mind a magyar, mind az osztrák családokban, hogy a fiatalok számára a legnagyobb lelki feladatot éppen az apjukhoz fűződő viszony feloldása jelentette. Ezt a problémát dolgozta fel Sigmund Freud apakomplexus-elmélete. Mint "Álomfejtés" című művében 1899-ben írta, "minél korlátlanabbul uralkodott az apa a régi családban, annál inkább volt kénytelen a fiú, mint hivatott utód, az ellenség szerepébe helyezkedni, s annál türelmetlenebbül kellett várnia, hogy az apa halálával maga jusson uralomra. Azzal, hogy az apa az önrendelkezést és az ehhez szükséges eszközöket a fiútól megtagadja, még a mi polgári családainkban is az ellenséges indulatnak e viszonyban rejlő természetes csíráját fejleszti ki. Az orvosnak elég alkalma van megfigyelni, hogy az apa halála felett érzett fájdalom nem nyomhatja el a fiúban a megelégedést, amelyet a végül elért szabadság benne kelt. A mai társadalomban már nagyon elavult potestas patris familia-nak maradékához minden apa görcsösen ragaszkodik és hatására számíthat minden költő, aki miként Ibsen - az apa és fiú közötti küzdelmet helyezi meséjének előterébe. "

A magyar természettudósok között több jó példa akad minderre. Teller Ede matematikából árult el kiemelkedő tehetséget, mégis vegyésznek tanult, s ebből is szerzett diplomát, elsősorban azért, mert apja ragaszkodott hozzá, hogy egy gyakorlatias tárgyat tanuljon. A később nemzetközileg elismert pszichológust, Révész Gézát is apja kényszerítette, hogy érdeklődése ellenére inkább jogot tanuljon, s csak akkor kezdhette meg kísérleti pszichológiai tanulmányait G. E. Müllernél Göttingenben, amikor jogi diplomáját 1902-ben megszerezte. Kármán Tódor felnőtt korában is rendszeres, szinte mindennapos kapcsolatban állott apjával, aki mindenben tanácsokkal látta el és jóindulatúan számonkérő kérdéseivel ellenőrizte még akkor is, amikor az ifjabb Kármán már egy tekintélyes német egyetem professzoraként működött. Kármán Tódor pasadenai dolgozószobájának falát Kármán Mór bekeretezett levelei díszítették. De Freudot idézi a Polányi fiúk, Mihály és Károly esete is: apjuk halála oly nagy megrázkódtatást jelentett mindkettőjük számára, hogy több mint ötven éven át, életük végéig rendszeresen levelet váltottak a halálozási évfordulón.

Az asszimiláció kohója

A századfordulós Budapest a Kárpát-medencében együttélő sokféle etnikai, nyelvi, vallási, társadalmi csoport és kultúra érintkezésének, keveredésének, sőt bizonyos mértékű összeolvadásának színtere lett. A térség lakóinak meghatározó élménye volt a társadalmi "másság" mindennapos tapasztalása, az eltérő csoportok egymáshoz, s főként a domináns kultúrához történő fokozatos igazodása. A magyar társadalom ebben a korszakában szokatlan nyitottsággal és mértékben integrálta a különféle kisebbségek képviselőit. Ennek gazdag eszköztárában a 19. század végétől - különösen Budapesten mind megszokottabbá vált a nyelvváltoztatás, a névmagyarosítás, a nemesítés, a "vegyes" házasság és a felekezeti áttérés. Az asszimilálódás igényét a kisebbségi lét szülte társadalmi bizonytalanság, a magány, a szociális nyugtalanság élménye erősítette: sokan áldozták fel vallási vagy kulturális hagyományaikat a többségi társadalomhoz tartozás - vélt - biztonságáért. A magyarországi asszimiláció legelterjedtebb formája a magyarosítás/magyarosodás volt. Budapest még a 19. század végén is német kisváros volt. Amikor Brahms, írta Molnár Antal, "műveit bemutatni Pestre (majd Budapestre) járt, könnyen tapasztalhatta, hogy az itteni muzsikusok németül barátkoznak egymással, a legjobb zenekritikusok német hírlapokba írnak, vezető kamaraegyüttesünk feje pedig Huber (Hubay) Jenő, a Hubay-kvartett csellistája a prágai születésű Popper Dávid, másodhegedűse a bécsi Herzfeld Viktor lovag, brácsása az osztrák parasztfi, Waldbauer József. De nemcsak operai ... zenekarunkban uralkodott a német nyelv; az ország első zeneintézetében ... németül tanított zeneszerzést Koessler János, hangszerelést Szabó Xavér Ferenc. Ha Belvárosunkban térült fordult Johannes Brahms mester, és betért a Rózsavölgyi és Társa zeneműkereskedésbe, ott a német nyelvű Siebrecih úr fogadta... " ("Eretnek gondolatok a muzsikáról", Budapest, 1976, 27.).

A magyarul beszélők száma ennek ellenére néhány évtized alatt, 1910-re elérte a lakosság 75 %-át. Ezzel párhuzamosan emelkedni kezdett a névmagyarosítások száma is: az I. Világháború előtti két évtizedben évente mintegy 2-3000 ember, illetve család választott magának új, magyar hangzású vezetéknevet. 1848 és 1917 között összesen mintegy 66000 névmagyarosításról tudunk, s nagyságrendileg hasonló volt a vegyes házasságok száma is: a II. Világháború előtti évszázadban mintegy 50000 esetet regisztráltak. Ami az asszimiláció egy másik jellegzetes formáját, a felekezeti áttérést illeti, ennek arányai messze elmaradtak az előzőek mögött. Az 1890 és 1910 közötti két évtizedben összesen alig több mint ötezer esetet regisztráltak, noha a korszakot kitűnően ismerő Molnár Ferenc a kikeresztelkedést jellegzetes budapesti jelenségként írta le már 1900-ban, "Az éhes város" című korrajz-regényében. A zsidó vallásúak tömeges kikeresztelkedése csak 1917 körül kezdődött meg.

A magyarországi asszimiláció sokak számára az amerikai bevándorlás, az amerikanizálódás főpróbáját jelentette. A magyarországi, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia-beli asszimilációs tapasztalatok nagy mértékben készítették elő az amerikai beilleszkedés sikerét. Az ismételten asszimilálódni kényszerülő csoportok meghatározó élménye lett az értékpluralizmus, a kettős identitás, a többféle kötődés. A magyarországi asszimiláció ilyen értelemben nem csupán előkészítője lett az amerikainak, hanem sokszor sikerének titkát is magyarázta.

A "teremtés aktusa": az új magyar zene születése

Budapest elsősorban a muzsikusoknak adott jó indítást a világhír felé vezető úton. Amerika nagyvárosaihoz hasonlóan sok tekintetben a magyar főváros is társadalmi "olvasztótégelyként" működött. A magyar művészek német mesterek hatása alatt nevelkedtek, a népi gyökerekbö1 táplálkozó új magyar zene kozmopolita befolyások ellenében bontakozott ki, az ősi magyar és kelet-közép-európai zenei hagyomány a klasszikus nyugat-európai zenei örökséggel ötvöződött.

Azok a magyar muzsikusok, akik az Egyesült Államokba emigráltak, a budapesti Zeneakadémián tanultak, és onnan közvetve-közvetlenül Liszt Ferenc zenei örökségét vitték magukkal. Liszt hívására egykor a legkiválóbb magyar és külföldi tanárok gyülekeztek a általa újonnan alapított Akadémián. A fiatal Hubay Jenő sokat ígérő brüsszeli tanári pályafutását adta fel a nagy Eugéne Isaye mellett és hazatért Budapestre, hogy megalapítsa híressé vált hegedűiskoláját, melyet haláláig vezetett. David Popper, a talán legnagyobb csellóművész Pablo Casals előtt, a bécsi Hofoper vezető gordonkaművészi állását hagyta ott a budapesti cselló- és kamarazene-katedráért. Hubayval Budapesten nemzetközi hírű vonósnégyest alapítottak, amely igen gyakran kortárs kamarazenét, elsősorban Brahms-, Dvoak-, Suk- és Goldmark-műveket adott elő. A bajor Haus Koessler magyar zeneszerző- és karmester-nemzedékek egész sorát tanította közel három és fél évtizedes budapesti tanári pályáján, az I. Világháború utáni évekig. Bár ő maga Brahms követőjeként konzervatív zenét komponált, növendékeinek - köztük Bartóknak, Kodálynak, Weiner Leónak, Dohnányi Ernőnek, Kálmán Imrének és Szirmai Albertnek - nagy szabadságot engedett, és az alkotó tehetség szuverenitását sugallotta.

Mindazonáltal Budapestet nem nevezhetnénk a századfordulós modern zene fővárosának. A Zeneakadémia egyáltalán nem volt modern, talán csak az öregedő Liszt volt az. Kevésbé ismert és kevésbé népszerű kései művei megelőlegezték a korai Bartókot, aki azt állította, hogy Liszt nagyobb hatással volt a zene fejlődésére, mint Richard Wagner. Maga a Zeneakadémia a hagyományos értékek őrzésére és ápolására törekedett. A nagy példakép a kései romantikus Johannes Brahms volt, akinek néhány művét egyenesen itt mutatta be a Hubay-Popper vonósnégyes és a kiváló kamarazongora-művésznő, a méltatlanul elfeledett Adlerné Goldstein Vilma asszony. A igazán modern zenét nem értékelték nagyra: Gustav Mahler itt komponált I. szimfóniáját a pesti közönség szinte teljes értetlenséggel fogadta annak ellenére, hogy a zeneszerző akkoriban a Magyar Királyi Operaház igazgatója volt. Ugyanakkor meghívtak Budapestre olyan modern zeneszerzőket, mint Claude Debussy és Giacomo Puccini, akik - valamivel később - Mahlerénél kedvezőbb fogadtatásra találtak a főváros zeneszerető közönségénél.

Az I. Világháború előtt nevelkedett, rendkívül tehetséges nemzedék politikailag szabadelvű volt, sőt gyakran baloldali eszméket hirdetett, és az elavult, félfeudális társadalmi-politikai berendezkedés megváltoztatására törekedett. A magyar modernizmus csaknem minden szellemi területen hallatta szavát, s az európai élvonalhoz tartozott. Legkiemelkedőbb képviselői korán, az 1918-19-es forradalmak alatt vagy közvetlenül ezek után elhagyták az országot. Az emigránsok a századforduló nagy nemzedékéhez tartoztak vagy annak tanítványai voltak. A külföldre került muzsikusok kevés kivétellel a Zeneakadémia korábbi növendékei voltak, így az olyan jelentékeny karmesterek is, mint Reiner Frigyes, Ormándy Jenő, Doráti Antal, Szenkár Jenő, Fricsay Ferenc, Kertész István és Solti György, valamint Hubay hegedűs tanítványai, köztük Szigeti József, Geyer Stefi, Vecsey Ferenc, Telmányi Emil, Zathureczky Ede és Arányi Jelly.

Az I. Világháború utáni magyar muzsikusnemzedéknek Bartók és Kodály volt a vezéralakja. Zenéjük és eszméik korszerűsége, filozófiájuk és életvezetésük szuverenitása, nemes emberi tartásuk és egyszerűségük több értelemben is példaként szolgált növendékeiknek, a következő muzsikus generációnak. Ormándy egy 1937-es cikkében a kortárs magyar mesterek nemzetközi sikerét éppen "erős nemzeti mivoltuk" érvényesítésével magyarázza (The Hungarian Quarterly, Spring 1937, 165.). Ormándy, Reiner és Széll az elsők között adtak elő Bartók műveiből külföldön, pályájuk során mindvégig a kortárs zene bemutatásának elkötelezettjei maradtak. A modernizmus a budapesti zenei neveltetés egyik tartós öröksége lett. Doráti Antal maga is zeneszerző volt, és egyben számos kortársának, így például Hindemith műveinek lelkes előadója. Reiner szívesen vezényelt Bartók, Kodály és Weiner mellett Stravinskyt és William Schumant. Széll is osztotta Reiner lelkesedését Bartók iránt, de repertoárján tartotta Kodály, Janacek, Sibelius, Prokofjev, Stravinsky, Hindemith, William Walton és néhány kevéssé ismert amerikai kortárs, így Lukas Foss műveit is.

A lángész bűvölete

A századvég új magyar nemzedékét erősen foglalkoztatta a lángész mibenléte, a tudományos felfedezés és a problémamegoldás természetrajza. A zsenialitás jelenségköre akkoriban lenyűgözte és izgalomban tartotta egész Európát, különösen az I. Világháború előtti Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát. Németre fordították Cesare Lombroso korszakos tanulmányait "a lángészről és az őrületről" ("Genio e follia", 1864, ford. 1887; "L'uomo di genio in rapporto alla psichiatria", 1889, ford. 1890). Német tudósok munkáinak sora követte a Lombroso-fordításokat: Hermann Türck tanulmánya a zsenialitásról 1896-ban Berlinben jelent meg ("Der geniale Mensch"); Albert Reibmayer 1908-ban, Münchenben két kötetet szentelt a tehetség és a zsenialitás fejlődéstörténetének ("Die Entwicklungsgeschichte des Talentes und Genies"); Wilhelm Ostwald a lángész biológiájáról értekezett 1910-ben, Lipcsében ("Grosse Mnner"). A háború után W. Lange-Eichbaum könyvei követték a sort ("Genie, Irrsinn und Ruhm", München, 1928; "Das Genie-Problem", München, 1931), s különösen népszerűek voltak Ernst Kretschmer egyetemi előadásai a "zseniális emberekről" ("Geniale Menschen", 2. kiadás, Berlin, 1931). A német kutatás is hatással volt az amerikai Lewis M. Terman vizsgálataira, melyeket a Stanford Egyetemen végzett, bár mind a német, mind az amerikai intelligencia-kutatás a francia Binet-Simon-tesztre épült, melyet az egyes országok igényeinek megfelelően adaptáltak (így Németországban Bobertag, nálunk Éltes Mátyás). A korabeli Magyarországon élénk érdeklődést váltott ki a téma: ezt jelzi egyebek között Szirmay-Pulszky Henrietta tanulmánya lángész és őrület összefüggéseiről a magyar értelmiség körében ("Genie und Irrsinn im Ungarischen Geistesleben", München, 1935), valamint Somogyi József könyve a tehetség antropológiájáról ("Tehetség és eugenika", Budapest, 1934).

Közép-Európát lenyűgözték és felkavarták az agy működésének titkai. Megértés és tudás, intuíció és érzékelés, intelligencia és intellektus alapfogalmakká váltak a német nyelvű Európa természet és társadalomtudományában. 1935-ben Karl Duncker, a Berlini Egyetem professzora összefoglaló művet írt az alkotó gondolkodás lélektanáról. A német nyelvű szakirodalomból magyar kutatók nemzedékei tájékozódtak az ismeretelméletről, a tehetség élettanáról és a problémamegoldás filozófiájáról. Az ismeretelmélet iránti érdeklődés igen erős volt Bécsben, ahol egyes fizika-professzorok, mint Ernst Mach és Ludwig Boltzmann, jelentősen hozzájárultak az agyműködés tudományos értelmezésének fejlődéséhez. Machot elsősorban a mindennapi gondolkodás és a tudományos érvelés közötti összefüggés érdekelte; Franz Brentano tanítványaival, Kasimir Twardowskival és Christian von Ehrenfelsszel a fenomenológia és a tudás összefüggéseit tanulmányozta, s fontos szerepe volt a nyelv filozófiai értelmezésében. Ezek az új eszmei áramlatok gyorsan elérkeztek Bécsből Budapestre.

Ernst Mach különösen jelentős hatással volt a korabeli európai filozófusokra és természettudósokra, közöttük az angol Sir Oliver Lodge-ra és Karl Pearsonra, az orosz A. Bogdanovra és az osztrák Friedrich Adlerre (Stürgkh osztrák miniszterelnök merénylőjére). Művei Lenin harcias bírálatának tárgyává váltak, aki a marxizmust Machtól mint egy "állítólag új", de "zavaros terminológiájú" "szubjektív idealizmus régi badarságának" képviselőjétől védelmezte a "Materializmus és empíriokriticizmus" (1908; magyarul Budapest, 1949, 35, 89.) lapjain. Figyelemre méltó, hogy Mach munkássága, s általában a nem-marxista, antimarxista és álmarxista iskolák milyen mértékben befolyásolták Közép-Európa, s különösen Németország, Ausztria és Magyarország filozófiai hagyományait. Albert Einstein közismerten bőségesen merített Mach ismeretelméleti és fizikai munkásságából az általános relativitáselmélet kidolgozásakor. Mach maradandó befolyást gyakorolt a térség liberális gondolkodóira, akik a politikai és szellemi diktatúrák idején is igyekeztek fenntartani zsarnokság-ellenes álláspontjukat, amelyet magukkal vittek az emigrációba.

A liberális gondolkodás antimarxista hagyományainak megfelelően 1945 után a Szovjetunióval élesen szembefordultak az emigráns magyar tudósok, mint például Polányi Mihály és Jászi Oszkár A közvetlen politikai okok mellett ez a szellemi örökség is magyarázza azt a szinte feltétlen támogatást, amelyet a hidegháború idején Neumann János, Kármán Tódor és - legfőképpen - Teller Ede nyújtott az Egyesült Államok hadseregének. A magyar emigráns értelmiség önkényuralom-ellenes politikájának filozófiai gyökerei tehát visszanyúlnak az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Közép-Európa hagyományosan idealisztikus lételméletéig és tudomány felfogásáig, egy olyan világnézeti örökséghez, amely az európai gondolkodásban Berkeley-től Einsteinig hatott.

Az ismeretszerzés néhány fontos, új típusú elméletét és eljárását, a problémamegoldó gondolkodást és a heurisztikus módszert az Egyesült Államokba bevándorló európai természettudósok, matematikusok sora, közöttük számos magyar vezette be. Az I. Világháború végén a fiatal Mannheim Károly már megírta doktori disszertációját az ismeretelmélet szerkezeti elemzéséről, noha ez csak később, a német nyelvű közlés nyomán vált széles körben ismertté ("Die Strukturanalyse der Erkenntsnisstheorie", 1922.). Mannheim sokat merített a fiatalon elhunyt Zalai Béla filozófiai munkásságából, aki a filozófiai rendszerezést a magyar filozófia központi kérdésének tartotta, amint arra Mannheim utalt is 1918-ban.

A heurisztika tulajdonképpen a filozófia "problémamegoldási taktikája", egyfajta tudományközi senkiföldje, amely sokféle tudományág képviselőjét tartja vonzásában. A magyar tudományos gondolkodás érdeklődését talán Koestler Arthur egymásra épülő három könyve demonstrálja leginkább, az "Insight and Outlook" (1949), a "The Sleepwalkers" (1959, magyarul "Alvajárók", 1996) és a "The Act of Creation" (1964). Koestlert mindennél jobban érdekelte "a teremtés aktusa". Tudós magyar barátaival, Polányi Mihállyal, a Nobel-díjas Gábor Dénessel és Pólya Györggyel rendszeresen konzultált szaktudományos kérdésekről. A heurisztika módszertana mélyen európai gondolati hagyomány, amely egészen az ókorba: Euklidészig, Pappusig, Proclusig nyúlik vissza, vagy éppen a modern nyugati gondolkodás olyan úttörőihez, mind Descartes és Leibniz. A heurisztikus gondolkodás viszonylag korán elérte a Habsburg Birodalmat, ahol Bernard Bolzano filozófiájának részévé vált: "Wissenschaftslehre" című könyvében (1837) már jókora fejezet foglalkozott az Erfindungskunsttal, ami nála voltaképpen a heurisztikát jelentette. A sors fintora, hogy Bolzano gondolatai politikai okoknál fogva elsősorban nem a saját neve alatt, hanem egyik tanítványának plagizálása révén terjedtek el szélesebb körben: Robert Zimmermann meglehetősen szabadon átvette Bolzano gondolatait tankönyvként használt, többször is kiadott "Philosophische Propdeutik" című munkájában (1853). Bolzano gondolatai így váltak széles körben ismertté a Habsburg Monarchia iskolarendszerében, éppen akkor, amikor a századforduló nagy nemzedékének szülei és tanárai iskolába jártak.

Budapest: Magyarország "olvasztótégelye"?

Magyarország újszülött fővárosa az I. Világháborút megelőző négy évtizedben a társadalmi "olvasztótégely" szerepét töltötte be. Vándorló mesteremberek, kubikusok, művészek, írók, tanárok és kutatók százezreit vonzotta a magyar királyság egész területéről és messze azon túlról is. A város pezsgő találkozóhelye lett a legkülönbözőbb etnikai és vallási közösségekhez tartozó, eltérő társadalmi normákat, viselkedésmintákat követő, különféle mentalitású csoportoknak és egyéneknek. Az egymástól olykor igen messze eső értékek és mértékek összecsapása és keveredése, súrlódása és egyesülése az alkotó energiák valóságos kirobbanásával, szinte példátlan kreativitás előtörésével járt. Ebben az izgalmas és zaklatott légkörben újjászületett az intellektuális versengés szelleme, ami kedvezett az újnak, az eredetinek, a kísérletinek. Budapest elvárta és kezdetben elismeréssel is övezte a kiválóságot, s kíváncsian érdeklődött a zsenialitás természetrajza iránt. A századfordulós magyar főváros a lángelme születésének természetes közege lett. S ha ezt e néhány érintett szempont csak részlegesen magyarázhatja is, felvetésük fényt vethet a magyar, vagy még inkább a budapesti tehetség genezisének titkaira.