A BERZSENYI GIMNÁZIUMTÓL A VÉNUSZ BOLYGÓIG

Andrew F. Nagy, magyarul Nagy F. András az amerikai Michigani Egyetem professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja augusztus elején munkamegbeszélésen Budapesten járt, közös űrkísérletekről, űrfizikai problémákról tárgyalt a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetben. Itt válaszolt a Jéki László kérdéseire, az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett szövegét közöljük.

Híres magyar természettudósok életrajzának visszatérő motivuma a jó magyar középiskolák felemlegetése, ezek adtak életreszóló alapot a későbbi sikerekhez. Te hogyan emlékszel vissza iskoláidra? Hogyan kerültél külföldre?

Pesten születtem 1932-ben, a Berzsenyi Gimnáziumba jártam. Nagyon jó matematikatanárom volt, Bitének hívták. A 7. gimnáziumban kezdtünk fizikát tanulni, Karádi volt a tanárunk, a másik nevére nem emlékszem. Jó matematikai-fizikai alapokat kaptam a gimnáziumban. Apám jónevű ügyvéd volt, több jogi könyvet írt. 1948-ban apám azt akarta, hogy külföldre kerüljek, útlevelet szerzett és 1949. január 1-én Svájcba utaztam állítólagos tüdőbajomat gyógyíttatni. Néhány hónap múlva elfogyott a pénz, kitettek az intézetből, közben szüleim csempészeket megfizetve Csehszlovákián keresztül Ausztriába szöktek. Bécsben találkoztam velük, együtt mentünk Ausztráliába. Apám nővére 1938-ban okos asszonyként, a közelgő háborútól tartva, gyerekeivel együtt kivándorolt Ausztráliába, hozzá mentünk mi is. Ausztráliában először vasgyárban dolgoztam munkásként, később autót mostam és elkezdtem esti iskolába járni. Leérettségiztem, majd rádiómérnöknek tanultam. A munka utáni esti tanulás hét évig tartott, míg elektromérnök lettem.

Miért a mérnöki pályát választottad? Miért nem lettél például jogász a családi hagyományt követve?

Apám még Pesten nagyon szerette volna, hogy jogász legyek, de ez engem egyáltalán nem érdekelt. Kicsit vonzott az orvosi pálya, de hamar a mérnökség mellett döntöttem. Ha megkérdezed, hogy miért? nem tudom megmagyarázni. Nagyon élveztem a fizikát, de Pesten csak hat hónapig tanultam s már ezelőtt is arra gondoltam, hogy mérnök leszek. Nem tudtam igazán, mit is jelent mérnöknek lenni. Nem voltam barkácsoló típus; inkább szervező.

Sydney-ben rádiómérnöki oklevelet kaptál a Technical College-ban. Mi következett ezután?

Kétéves egyetemi különbözeti képzésbe kezdtem, hogy elektromérnök lehessek. Nappali hallgató voltam, de az egyetem mellett heti 40 órát dolgoztam, szerencsére kötetlen munkaidőben, így összeegyeztethettem az órarendemmel. Az egyetemen dolgoztam, bemutató kísérleteket, laboratóriumi gyakorlatokat készítettem elő. Az egyetem után egy mérnöki irodában kaptam állást, vas- és papírgyárak automatizálásán dolgoztunk. De hamarosan közbeszóltak a véletlenek, mint később is oly sokszor az életemben.

Még az utolsó egyetemi évemben a mosdó előtt összetalálkoztam a professzorommal, aki bemutatott a vele levő úrnak azzal, hogy itt egy diák, aki szeretne Amerikába menni tanulni. Persze hogy szerettem volna, mint mindenki más, de semmit sem tettem ennek érdekében. Kiderült, hogy az úr a Massachusetts Institute of Technology (MIT') villamosmérnöki intézetének a vezetője és azt javasolta, hogy pályázzak meg egy Fulbright-ösztöndíjat. Ausztrál professzorom rábeszélésére beadtam a pályázatot. Amikor már hat hónapja dolgoztam a mérnöki irodában, kirúgták a főmérnököt s nekem ajánlották fel a főmérnöki posztot. Ugyanezen a héten értesítettek, hogy rnegkaptam az amerikai ösztöndíjat. Nehéz döntés előtt álltam, mind a két lehetőség vonzott, végül Amerika mellett döntöttem, apám is erre beszélt rá. Amerikában úgy alakult, hogy nem mehettem az MIT-ra, egy hetem volt arra, hogy valami megoldást találjak.

A könyvtárban egyetemi hirdetéseket böngészve találtam a Nebraskai Egyetem ajánlatára, másfél évet itt tanultam. Mindenki azt tanácsolta, ha már itt vagyok, szerezzek doktorátust is. Nebraskában nem volt ilyen lehetőség. A Berkeley-re és a Cornellre jelentkeztem, mindkét helyre felvettek ösztöndíjjal.

Ezek után feltételezhetjük, hogy egy harmadik egyetemre mentél, mert ismét közbeszólt a véletlen?

Valóban fantasztikus, hogy milyen kis dolgokon fordul meg az ember élete. Még nem döntöttem el, hogy a két ösztöndíj-lehetőség közül melyiket válasszam, amikor egy nap nem szólalt meg a vekker, elaludtam, így otthon talált a Michigani Egyetem egyik tanszékvezető professzorának telefonhívása. Hallott rólam, meghívott tanársegédnek az egyetemre, ahol jó lehetőségem lesz majd automatizálásból doktorálni. Nagyon dicsérte az egyetemet, a professzorokat, így odamentem és automatizálást akartam tanulni. Három hónap után kiderült, hogy az automatizálási programok titkosak, ausztrál állampolgárként nern vehetek részt bennük. Nyárra állást kerestem, hogy pénzt szerezzek a továbbtanuláshoz és professzorom azt ajánlotta, hogy keressek fel egy bizonyos Spencert, aki majd segít. Valóban segített, azzal bízott meg, hogy elektromérnökként tervezzek áramdetektort az ionoszféra kutatását szolgáló rakétára.

Ezzel lezárult a véletlenek közbeavatkozása? Hiszen ma is a Michigani Egyetemen dolgozol és űrkutatással foglalkozol.

1959 márciusában, amikor Spencer, az egyetem űrfizikai kutatási laboratóriumának a vezetője ezt a nyári munkát ajánlotta, nem tudtam, mi az az űrkutatás. A szputnyikról persze hallottam. Azóta ebben a laboratóriumban dolgozom. Doktoráltam, de már nem automatizálásból, hanem az ionoszféra kísérleti és elméleti vizsgálata.témából. Ioncsapdákat, tömegspektrométereket terveztem. 1963-ban docens lettem, tanítottam és kutattam. Mérnöki hátterem miatt kezdetben elsősorban kísérleti munkát végeztem. A Michigani Egyetem híres volt jó kísérleteiről, az adatok feldolgozásával, értelmezésével viszont nem foglalkoztak. Ezért egyre többet dolgoztarn elméleti kérdéseken. A hatvanas évek végén optikai témán is dolgoztam, a Fabry-Perot-interferométert vezettük be az űrkutatásba.

A hetvenes évek elejétől két nagy amerikai űrprogramban dolgoztam. A Dynamic Explorer program a Föld ionoszférájának, magnetoszférájának a kutatását célozta, a Pioneer-Venus program pedig a Vénusz ionoszférájának, magnetoszférájának, a napszél kölcsönhatásoknak a vizsgálatát. A Pioneer-Venust 1978-ban, a Dynamic Explorert 1980-ban lőtték fel, mindkét programban interdiszciplináris kutató voltam. A Pioneer-Venus működését egy évre tervezték, de 14 évig működött, így kerültem be a bolygók kutatásába.

Részleteznéd egy kicsit, hogyan lehet bekerülni egy ilyen programba?

Amerikában előterjesztéseket, javaslatokat kell írni ahhoz, hogy az ember bekerüljön egy programba. A Vénusz kutatás előkészítésére egy tervező csoportot akartak összeállítani olyan kérdések megválaszolására, hogy érdemes-e a Vénuszt kutatni, hogyan lehetne kutatni stb. Ehhez mindössze 2-3 oldalas pályázatokat kértek. Eszembe sem jutott pályázni, nem volt hátterem ehhez, de a barátaim bíztattak, 2-3 oldalt egy délután is meg lehet írni. Megcsináltam a pályázatot egy délután, s nem tudom miért, de sikere volt, így kerültem a Vénusz programba.

A Pioneer-Venus programban a kísérletek tervezésével, műszerek építésével kezdtem, de lassanként az építés helyett egyre többet foglalkoztam az elmélettel. Modelleket alkottunk arról, mit találunk majd a Vénuszon, milyen az ionoszféra összetétele, milyen a hőmérséklet stb. Azután, ahogy jöttek az adatok, azokat sorra összevetettük a modellel, mennyire egyeznek. A modellel persze mindig bajok vannak, az elektron- és az ionhőmérsékletek magasabbak voltak, mint gondoltuk, sokat dolgoztunk ennek értelmezésén.

A Vénusz után a Marssal, üstökösökkel, a Jupiterrel, a Szaturnusszal kapcsolatos programokon dolgoztam. A Vénusz és a Mars kutatása során kezdődött a ma is tartó kapcsolatom Magyarországgal, a magyar fizikusokkal.

Ebben is volt szerepe a véletlennek?

Teljes mértékben. Néhány hónappal a Pioneer-Venus fellövése előtt érdekes előadást hallottam egy nemzetközi konferencián az orosz Venyera szondáról. Megkerestem az előadót s beszélgetés közben derült ki, hogy magyar: Gombosi Tamás. Tamás a KFKI-ban dolgozott, így sorra megismertem a KFKI kutatóit, majd a később a magyar tudományos vezetők alakjait. Marx György.akadémikus, aki mindig a szívén viseli a külföldön élő magyar származású kutatók sorsát, sokat segített abban, hogy újra megismerjem az országot és tudományos életét. Szívesen emlékszem a Nagy Károly, Lovas István vagy Zawadowski Alfréd akadémikusokkal folytatott eszmecserékre. Legfontosabb magyarországi szakmai kapcsolatom a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet, ahol Szegő Károly igazgatóval kettős kapcsolatom van. Együtt dolgozunk, mint fizikusok és együtt dolgozunk, mint űrkutatási programok vezetői, szervezzük munkatársaink együttműködését. Igazgatóként ismertem meg, de hamarosan kialakult fizikusi együttműködésünk is. Sokat dolgoztunk együtt külünböző problémákon, elsősorban a Vénusz és a Mars környezetében vizsgáltuk a napszél és a plazma kölcsönhatásait, erről több közös cikket írtunk. Szegőnek megalapozott tudása alapján remek ötletei, fizikai meglátásai vannak. Öröm vele dolgozni.

Több mint 200 tételt tartalmazó publikációs listádon csak gyors átnézéssel is több mint 30 olyan cikket találtam, amelyen magyar, RMKI-s társszerzőid vannak. Hogyan vált ilyen szorossá az együttműködésetek?

A nyolcvanas évek eleje óta szinte állandóan van rövidebb-hosszabb időre magyar vendég egyetemünkön. Már a Halley üstökös tanulmányozására indított VEGA űrszondák előkészítésében is együtt dolgoztunk, ez már hivatalos együttműködés volt a Michigani Egyetem és a KFKI között. Ehhez az amerikai National Science Foundation és a Magyar Tudományos Akadémia, illetve az amerikai űrügynökség, a NASA és a magyar Interkozmosz Tanács együttműködése biztosította a keretet. Sokat dolgoztunk együtt a Fobosz programban is. Mérnökök, fizikusok dolgoztak nálunk hónapokat, éveket, később már diákok is jöttek. Szegő Károlynak több tanítványa folytatta nálam a munkáját, azt hiszem, hogy ez volt az első alkalom, hogy itteni egyetemisták kint fejezték be a tanulmányaikat, majd hazajöttek. Több fiatal magyar fizikus a doktori téziseit készítette nálam. Évente legalább egyszer pedig én jövök Magyarországra, a Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetbe.

Hogyan értékeled a magyar diákok, fizikusok félkészültségét?

A diákoktól az idősebb kutatókig mind remek felkészültségűek azok, akiket megismertem. Nagyon jó a fizikai-matematikai hátterük. Tapasztalataim szerint a graduális képzésben a magyar egyetemek erősebbek, a diplomamunkás magyar diákok statisztikusan sokkal jobbak, mint amerikai kortársaik. Viszont az ezt követő posztgraduális időszakban, a doktori képzésben az amerikai egyetemek az erősebbek, többet nyújtanak, többet követelnek. Két évet még erős kurzusokra jár Amerikában a doktorjelölt, ezután jön az átlagosan hároméves kutatómunka, az értekezés elkészítése. Tudom, hogy Magyarország is ebben az irányba indult el, de még nagyok a különbségek.

Néha aggódunk az űrfizikát választó fiatalok hazai munkalehetőségei miatt, hiszen már a parlamentben is téma volt, kell-e Magyarországnak az űrkutatást művelnie.

Én természetesen elfogult vagyok, de az űrfizikát nagyon érdekes, izgalmas fizikának tartom. Ma már vége annak a régi fizikának, amikor egy zseniális ember papírral és ceruzával nagy ötletekre jut. Az asztrofizika, az űrfizika, a részecskefizika, a szilárdtestfizika drága a mai világban, nagy részecskegyorsítók és más drága berendezések kellenek. De az űrkutatás Magyarországnak viszonylag olcsó, mert a rakétaépítést, a nagy infrastruktúra kiépítését, fenntartását elvégzik az amerikaiak, az oroszok, a franciák. Az eleve kisméretű űreszközökben egyre nagyobb a szellemi hányad, ez éppen megfelel Magyarország adottságainak. Jó és érdekes ez a fizika, igazi kihívást jelentő problémákkal kerül szembe az ember. Mi nem keresünk kis zöld embereket a Marson, de az élet nyomait persze keressük. Elképzelhető, hogy a Jupiter Európa nevű holdján vagy a Szaturnusz Titán nevű holdján van vagy, volt élet. Nem ezt vizsgáljuk közvetlenül, de:kutatásaink kapcsolódnak ehhez. Múlt héten jelent meg erről a Science-ben egy cikk, amelynek a társszerzője voltam. A Galileo nevű űrszonda méréseiből kiderült, hogy az Európa holdnak van ionoszférája. Nem számítottunk erre, de azért küldtük oda a műszert, hogy mérje meg, mi a helyzet. A cikkben arról írtunk, hogy ha van az Európának ionoszférája, akkor elengedhetetlen, hogy atmoszférája is legyen...

A kérdésre visszatérve, szerintem nem luxus Magyarországnak az űrkutatás, ellenkezőleg, nagyon jó befektetés. Remélem, hogy a kormány továbbra is támogatni fogja az űrkutatást, a magyar szakemberek igen sikeresek, rangot vívtak ki maguknak úgy Amerikában, mint Európában.

Mire ez az interjú megjelenik, október elején útjára indul a Szaturnusz felé a Cassini űrszonda. Milyen szereped van ebben az egyedülálló vállalkozásban?

A program indulásakor elkezdtem számolgatni. Rájöttem, hogy jóval hetven fölött leszek, mire a szonda a Szaturnuszhoz ér. Ezért nem akartam nagyon nagy szerepet, de kimaradni sem akartam, mert nagyon érdekelt ez a fantasztikus lehetőség. A csoport, amelynek tagja vagyok a rádióokkultációs méréseket tervezte. Most ilyen mérésekkel tanulmányozzuk a Jupiter holdjainak ionoszféráját. Ugyanis az atmoszférán, ionoszférán áthaladó rádiójelek Doppler-eltolódást szenvednek, ebből vissza lehet következtetni arra, hogy milyen az atmoszféra, milyen az ionoszféra.

A Cassini program költségvetésének a végösszege 2 milliárd amerikai dollár. Ehhez képest elhanyagolható a magyar ráfordítás. Mégis, ezzel a kis ráfordítással olyan műszereket építhettek a magyarok, amelyek a nemzetközi élvonallal versenyeznek, eközben fontos technológiai ismeretekhez jutottak. A magyar fizikusok számára pedig fantasztikus lehetőség, hogy majd ezen szuper-szonda adataival dolgozhatnak.