SZILÁRD LEÓ, A PUGWASH-MOZGALOM ÚTTÖRŐJE

Joseph Rotblat
Nobel-díjas, a Pugwash volt elnöke, London

Szilárd Leó egyike volt a tudomány és a világ problémáit megvitató Pugwash-konferenciák kezdeményezőinek. Jellemző rá, hogy habár formálisan nem viselt tisztséget, mégis jelentős szerepe volt a mozgalom első éveiben. Volt, amikor alapvetően ő határozta meg a Pugwash-tevékenység jellegét - azt, hogy tudósok kis csoportja egy asztal körül folytatott magánbeszélgetésekben vitasson meg egy adott témát.

Szilárdot az a felfogás vitte a Pugwash-hoz, hogy a tudósoknak erkölcsi kötelességük törődni munkájuk társadalmi következményeivel. Gyakran mondják, hogy "Pugwash a tudósok szociális lelkiismerete", de Szilárdról is elmondhatjuk, hogy ő az emberiség egyik legfőbb lelkiismerete; bebizonyította ezt már a nukleáris fegyverekkel kapcsolatban tíz évvel a Pugwash alapítását elindító Russel-Einstein-nyilatkozat előtt.

Szilárd közvetlenül a maghasadás felfedezése után bekapcsolódott a nukleáris energia kutatásába, de érdeklődése elsősorban annak energiaforrásként történő, tehát békés felhasználására irányult. Chicagóban együtt dolgozott Enrico Fermivel az első atomreaktor tervezésében és építésében. Munkatársa volt a Manhattan-tervnek, azonban a katonai alkalmazás kidolgozásában nem vett részt.

1945 elején az elméleti számítások olyan stádiumba érkeztek, hogy a bombát ki lehetett próbálni, de Leó tiltakozott a felhasználás ellen.

Hadd emlékeztessem Önöket arra, hogy a tudósok azért vettek részt az atombomba kidolgozásán - először Angliában, majd az Egyesült Államokban -, mert attól féltek, hogy Hitler a bomba segítségével megnyeri a háborút. Úgy gondolták, hogy ezt csak úgy akadályozhatják meg, ha maguk készítik el a bombát, nem azért, hogy felhasználják, hanem annak demonstrálására, hogy ha kell, megtorlásként fel fogják használni. Ezt nevezik más szóval nukleáris elrettentésnek. 1945 elején azonban nyilvánvaló volt, hogy a háború Európában még a bomba elkészülte előtt befejeződik; az eredeti motiváció így megszűnt, de a Tervet nem állították le, sőt felgyorsították a munkálatokat. Kiderült, hogy a politikusok és a katonák elhatározták, hogy a bombát Japán ellen vetik be.

Ekkor kezdett el Szilárd aggódni a bomba felhasználásának politikai és erkölcsi következményeivel kapcsolatban, és szükségét érezte, hogy figyelmeztesse erre az USA kormányát is. Először egyedül próbálkozott - jellemző rá, hogy egyenesen a legfőbb fórumhoz, Roosevelt elnökhöz fordult, de ez Rooseveltnek 1945. áprilisban bekövetkezett halála miatt nem járt sikerrel.

Ezután a Manhattan-terven Chicagóban dolgozó kis tudóscsoportot kereste meg. Bizottságot szervezett, melynek elnöke a Nobel-díjas fizikus James Franck volt. 1945. júniusban, hat héttel az alamagordói kipróbálás előtt beszámolót készítettek; ennek megfogalmazója Eugene Rabinowitch volt, aki ugyanebben az évben megalapította a Bulletin of Atomic Scientists folyóiratot, majd később a Pugwash egyik kiemelkedő alakja lett. A beszámoló tükrözte Szilárd Leó nézeteit is; ő előre látta a fegyverkezési versenyt, és hogy milyen következménnyel jár, ha a bombát úgy vetik be, hogy azt a Szovjetúnió magára nézve fenyegetésnek fogja fel. A Franck-beszámoló javaslatait elvetette az a kormánybizottság, amelyben jelentős szerepet játszott Robert Oppenheimer, Los Alamos igazgatója.

Szilárd végső elkeseredett kísérletként elhatározta, hogy a Manhattan-terven dolgozó tudósok támogatását fogja elnyerni. Egy Truman elnökhöz intézett petíciót fogalmazott meg, amelyben főleg erkölcsi érveket felhozva, felszólítja az elnököt, hogy ne vesse be a bombát polgári lakosság ellen. Ebben a következőket írja:

"A Tervben kifejlesztett fegyver által képviselt erőnek az egész világra kiterjedő társadalmi és politikai hatása különleges erkölcsi kötelességeket ró az Egyesült Államok kormányára és népére...

Azt javasoljuk tehát, hogy mielőtt a bombát használják... tegyék közzé és demonstrálják annak erejét ezzel a japán népnek alkalmat adunk arra, hogy mérlegelje, milyen következménnyel jár ha továbbra sem kapitulálnak.

A petíciót körözték a chicagói és Oak Ridge-i munkahelyeken, sokan alá is írták, de Szilárd óvakodott a legnagyobb csoporttal, a Los Alamos-i tudósokkal aláíratni. Elküldött egy kópiát magyar kollégájának, Teller Edének azzal a kéréssel, hogy körözze a Los Alamos-i tudósok között. Teller azonban ezt Robert Oppenheimernek adta át, aki azonnal intézkedett, hogy a petíció ne kerüljön a munkatársak elé. Teller maga sem írta alá a petíciót, és egy Szilárdhoz intézett levelében a következőt írta:

"Beszélgetésünk óta gondolkodtam az Ön ellenvetésein a katonai felhasználás ellen. Úgy döntöttem, hogy nem teszek semmit.

Az, hogy véletlenül mi dolgoztuk ki ezt a félelmetes fegyvert, nem tesz bennünket felelőssé azért, hogy hogyan használják fel."

Tellernek azt az érvét, hogy a tudósok nem felelősek azért, hogy a munkájukat hogyan használják fel, hangoztatták a tudósok régebben és mondják sokan ma is. Kedvenc mondásuk, hogy "Scientists should be on tap, not on top", ami körülbelül annyit jelent, hogy "mi csak kis csavarok vagyunk a gépezetben". A képmutatás teteje volt azonban attól az embertől, aki - jobban, mint bárki, és hozzáteszem, hogy sikeresen - befolyásolta a legfelsőbb katonai és politikai vezetést abban, hogy hogyan alkalmazzák a tudományos kutatás eredményeit.

A Pugwash ezzel szemben arra figyelmezteti a tudósokat, hogy felelősek munkájuk következményeiért. Munkásságunk vezérfonala: "A Pugwash-mozgalom tudatosítani akarja a tudósok társadalmi és erkölcsi kötelességeit azért, hogy segítsenek megelőzni, illetve megakadályozni a tudományos és technikai újítások aktuális és potenciális káros hatásait." - és Szilárd kezdettől fogva ezt hirdette és gyakorolta.

"Our gratitude to Hungary for the gift to the world of Leo Szilard, the conscience of mankind." Joseph Rotblat

Azután, hogy nem sikerült megakadályoznia a hiroshimai és a nagaszaki tragédiát, más tudósokkal együtt hadjáratot kezdett, hogy ez ne ismétlődhessék meg. Két fontos szervezet vett ebben részt: az Amerikai Tudósok Szövetsége az Egyesült Államokban és az Atomtudósok Egyesülete Nagy-Britanniában. Ők szorosan együttműködtek abban, hogy elérjék a nukleáris energia nemzetközi ellenőrzését, de tudták azt, hogy ha valóban komoly eredményt akarnak felmutatni, be kell vonni a tárgyalásokba a vasfüggöny másik oldalán élő tudósokat.

Szilárd megpróbált kapcsolatot kiépíteni a szovjet tudósokkal, de nem sikerült. A sztálini rezsim alatt nyilvánvaló volt, hogy szó sem lehet arról, hogy ők részt vegyenek ilyen témákról folytatott vitákban. Várni kellett, amíg Sztálin meghalt, uralma végetért, azaz az ötvenes évek közepéig. Időközben a Szilárd Leó és mások által előre látott fegyverkezési verseny teljes erővel beindult. A hidrogénbomba, valamint nem sokkal később, a célba juttató eszközök, a ballisztikus rakéták kifejlesztésével a legnagyobb városokat is meg lehetett semmisíteni egyetlen, néhány perccel korábban felbocsátott bombával. A légkör, melyet a hidegháború, a félelem, a bizalmatlanság és az ellenséges propaganda keltett, azt a veszélyt rejtette magában, hogy a hidegháború az egész civilizációt elpusztító meleg háborúba torkollik. Az idő megérett arra, hogy a tudósok lépjenek valamit a katasztrófa megakadályozására.

A kezdeményezés Angliából indult ki, de nem fizikustól, hanem Bertrand Russeltől, aki matematikus és filozófus volt. 1954 karácsonyán Russel a BBC-ben "A nukleáris veszély" címmel előadást tartott, amelyben élénk színekkel ecsetelte azt a veszélyt, amely az emberiséget fenyegeti a nukleáris fegyverek fejlesztése nyomán. Az előadásnak nagy hatása volt, sokan felhívták Russelt, és közölték, hogy hajlandók akciójában részt venni. Russel több ország kiemelkedő tudósát kereste meg, hogy a rádióadás alapján csatlakozzanak egy nyilvános felhíváshoz, és figyelmeztessék a kormányokat és a közvéleményt a helyzet kritikus voltára. A tudósokat felkérte, hogy tartsanak konferenciát, ahol megtárgyalják azokat az eszközöket, amelyek alkalmasak a veszélyre való figyelmeztetésre. A legismertebb tudós Albert Einstein volt; neki írt Russel kérve, hogy támogasson egy ilyen felhívást. Einstein azonnal igent mondott - ez volt életének egyik utolsó ténykedése - és mivel ő volt az első aláíró, a felhívás Russel-Einstein Manifesztum néven vált ismertté.

Még kilenc tudós - majdnem mind Nobel-díjas - írta alá a Manifesztumot, csak ezután tették közzé Londonban 1955. július 9-én. Erélyes felszólítás volt ez a tudósokhoz, kormányokhoz és az egész közvéleményhez.

"Most nem valamelyik nemzet kontinens vagy vallás nevében beszélünk, hanem mint emberek, az emberi faj tagjai, akiknek a továbbélése vált kétségessé. A probléma, amit Önök elébe tárunk súlyos, félelmetes és halaszthatatlan: Vagy vége lesz az emberi fajnak, vagy lemond az emberiség a háborúról."

A Manifesztum nagy nyilvánosságot kapott a médiában, és sok támogató levél is érkezett. Váratlan helyről reagáltak arra a felhívásra, hogy hívják össze a tudósok konferenciáját. Cyrus Eaton Lord Russelhez intézett levelében a következőt írta: "My Lord, világszerte drámai reakciót váltott ki az Ön nyilatkozata a nukleáris hadviselésről." - majd így folytatta: "Szeretném névtelen anyagi hozzájárulásomat adni ahhoz hogy az Önök tudóscsoportja az új-skóciai Pugwash-ban találkozzon. A tenger mellett egy kényelmesen berendezett otthont tudnék Önök számára biztosítani. "

Az első reakciónk az volt, hogy a levél csak tréfa lehet. A Pugwash nevet jól ismerik Angliában, de különböző vonatkozásokban. Pugwash Kapitányt, a kalózt egy televíziós képregény központi alakjaként a gyerekek nagyon szerették. Később jöttünk rá, hogy Cyrus Eaton valóban létező személy, nagyon gazdag Egyesült Államok-beli, illetve kanadai nagyiparos, akinek szülőhelye az új-skóciai halászfalu, Pugwash volt. Elfogadtuk ajánlatát.

Különféle okok miatt két évig tartott, amíg a konferencia tető alá került; csak 1957 júliusában gyűlt össze a 22 tudós a kanadai faluban. Történelmi esemény volt, amikor a tudósok az ideológiai sorompó két oldaláról eljöttek, hogy megtárgyalják a nagyon kényes - lényegében politikai - témákat. A kis csoport széles földrajzi és politikai spektrumot fogott át, jöttek az Egyesült Államokból és a Szovjetunióból, az Egyesült Királyságból és Kínából, Franciaországból és Lengyelországból, Ausztráliából és Ausztriából, Kanadából és Japánból. És persze ott volt Szilárd Leó is.

A szervezés munkáját a Russel-Einstein Manifesztum három brit aláírója; Bertrand Russel, Cecil Powell és én, végeztük. Lord Russel végül is nem jött el, egészségi állapota miatt nem tudott elutazni. Powell és én - Eric Burhop segítségével - voltunk felelősek a szervezésért - Szilárd Leónak saját elképzelése volt az összejövetelről, az ő dinamizmusa és türelmetlensége kezdettől fogva rányomta bélyegét annak lefolyására.

Július 7-én délutánra volt kitűzve a konferencia megkezdése, de sok résztvevő már az előző napon megérkezett, ezért Leó a korábbi kezdés mellett döntött, és már 6-án este egy lényegretörő vitát kezdeményezett. Visszatekintve úgy látom, hogy igen nagy haszna volt annak, hogy a tervezettnél korábban kezdtünk: az oroszok oldaláról megtört a jég, és ez így maradt a konferencia egész ideje alatt.

Leó erre az estére még egy meglepetést tartogatott, ugyanis bemutatta a konferencia végén kiadandó zárónyilatkozat általa írt fogalmazványát. Ő tehát még a kezdés előtt eldöntötte, hogy végülis miben fogunk megegyezni!

A hidegháború miatt néhányan attól tartottunk, hogy a konferencia zűrzavarba fog torkollni. A végén a legtöbb tárgyban megegyezés született, és a közlésre szánt nyilatkozatba belevettük Szilárd néhány javaslatát is. Ennek ellenére ő volt az egyetlen a Lord Russel által meghívottak közül, aki nem írta alá a nyilatkozatot. Szilárdnál a későbbi összejöveteleken is hagyománnyá vált, hogy nem írta alá azokat a nyilatkozatokat sem, amelyek megfogalmazásában jelentős része volt.

Egyszer megkérdeztem tőle ennek a furcsa viselkedésnek az okát. Válaszként egy jelképes történetet mondott el. Egyszer esküdt volt egy gyilkossági ügyben. Az előzetes tárgyalások után a vádlottat tizenegyen bűnösnek mondták ki, egy ellenszavazattal, a Szilárdéval. A döntésnek egyhangúnak kellett lenni, és az ismételt tárgyalás folyamán Szilárd igyekezett a többieket meggyőzni álláspontjáról. A szavazás után most is 11:1 volt az arány, de most tizenegyen a felmentés mellett szavaztak, és csak egyedül Szilárd volt ellene.

Ez csak egy abból a rengeteg anekdotából, történetből és viccből, amely nála mindig kéznél volt. Csodálatos és egyéni humorérzéke volt; az élet soha sem volt unalmas, ha Leó köztünk volt.

Amint mondtam, az első konferencia nagy siker volt, és eldöntöttük, hogy további találkozások követik. Öt személyből álló Állandó Bizottságot hoztunk létre, ennek tagja volt Eugene Rabinowitch az Egyesült Államokból, Dimitrij Szkobelcin a Szovjetunióból, hárman voltunk - Bertrand Russel, Cecil Powell és én - az Egyesült Királyságból. Az összejövetelek jellegéről, nagyságáról és idejéről nem adtak utasításokat, rábízták az Állandó Bizottságra.

Ennek első összejövetelét 1957 decemberében az én londoni St. Bartholomew's Hospital Medical College-i szobámban tartottuk. Furcsa véletlen, hogy 23 évvel korábban Szilárd ugyanitt kezdte magfizikai kutatásait. Mint rendesen, Szilárd most is nagyon aktív volt. Már hetekkel előbb levélben és telefonon, anyagot gyűjtött az összejövetelhez, égett a vágytól, hogy résztvegyen, ezért meghívtuk Londonba őt és a német Carl Friedrich von Weizsäckert. Leó megértette, hogy ezek a megbeszélések döntőek, mert ott kellett eldönteni, hogy milyen legyen a Pugwash-tevékenység a jövőben. Háromféle összejövetelt szándékoztunk tartani:

• A típus: általános problémák megtárgyalására szánt népes konferencia; ez az egész világ számára fontos döntéseket hozna.
• B típus: szűkebb megbeszélések abból a célból, hogy saját nézeteinket tisztázhassuk, és megvizsgáljuk a tudományos eredmények társadalmi hatását.
• C típus: még ennél is szűkebb körben tárgyalnánk meg azokat a sürgős politikai problémákat, amelyekkel közvetlenül a kormányokhoz kell fordulnunk.

Itt alapvető nézeteltérések keletkeztek. Russel a A-típust részesítette volna előnyben, Szilárd hevesen érvelt a C-típus mellett. Szavaznunk kellett; egyetlen alkalom volt ez, amikor a bizottság valamit szavazással döntött el. A többség 4:3 arányban a tevékenység fő irányaként a C-típust szavazta meg (ezekből lettek később a szimpóziumok és a műhelyek), az alkalmanként tartandó B-típusúak (éves konferenciák) mellett. Lord Russel is belátta később, hogy ez volt a helyes döntés. Jórészt Szilárd Leónak köszönhető, hogy a Pugwash-tevékenység egységes irányvonala alakult ki.

Szilárd személyisége nyomta rá a bélyegét a néhány hónappal később Lac Beaufortban tartott Második Pugwash Konferenciára is. Véletlenül a résztvevők száma ott is 22 volt, de teljesen más összetételben. Leó kívánságára 12 napig tartott, nem volt megszabott napirend, üléseket csak délelőtt tartottunk, délután pedig csak kötetlen beszélgetések voltak. Ez volt a leghosszabb Pugwash-összejövetel, ilyet később nem engedhettünk meg magunknak.

Leó a későbbi Pugwash-konferenciákon is résztvett; legutoljára Dubrovnikban 1963 szeptemberében, nyolc hónappal a halála előtt.

Szilárd éveken keresztül vitt életet a Pugwash-találkozókba eredeti, gyakran különc ötleteivel. Ezeket szándékosan vetette fel, azért, hogy a többieket gondolkodásra késztesse. Nagyon tartott az atomháború bekövetkezésétől, ezért a pusztítás korlátozására kitalált, talán legprovokatívabb ötlete az volt, hogy mindkét oldalon jelöljenek meg célpontként kiválasztott városokat. Egyik elkeseredett próbálkozása volt abból a célból, hogy a fegyverzetellenőrzést napirenden tartsák. Elgondolásaival sokszor jóval kortársai előtt járt, de néhány korai ötletét - mint a nukleáris elrettentést is - később elfogadták.

Szilárd Leót többen úgy jellemezték, mint ingerlékeny, kellemetlen, kákán is csomót kereső embert. Mindez igaz volt, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy felrázza az embereket és figyelmeztesse őket az atomenergia alkalmazásának veszélyeire. Ez tevékenységének számos területén, így a Pugwash-mozgalomban is sikerült neki. Óriási szerepe volt abban a törekvésünkben, hogy egészséges világot hozzunk létre, és ezért a Pugwash örök hálát érez iránta.

____________________

Elhangzott a Parlamentben tartott Szilárd centenáriumi megemlékezésen, 1998. február 10.

Fordította Menczel György.