MODERNIZÁCIÓS CHARTA 1997
- az aláírók 1998. évi országos találkozójának hozzászólásaiból

A Modernizációs Charta aláíróinak I. országos találkozójára 1998. szeptember 25-én került sor az MTESZ-ben.

Másfél év telt el a Charta megjelenése óta. Az iskola, a tehetséggondozás, a magyarságtudat mint fő gondolatok köré megfogalmazott célok nagy érdeklődést és egyetértést váltottak ki. Ezt bizonyítja a több, mint másfél-ezer azonosuló, csatlakozó aláírás.

A Modernizációs Charta Társulatunk kezdeményezése alapján jött létre. Szövegét az első aláírók nevével együtt közöltük a Fizikai Szemle 1997. februári számában. Az aláírók közül a Charta jövőjéről számosan érdeklődtek. A magyar társadalom magas szintű képviselői a tudományos, műszaki, kulturális és gazdasági életből fogalmazták meg javaslataikat, elvárásukat a Chartával kapcsolatban.

A Charta aláíróinak első találkozója célja - mint Havass Miklós az MTESZ elnöki bevezetőjében megfogalmazta -, hogy közös gondolkodással, a jövőbe vezető utak közös keresésével közösen alakítsa ki és fogalmazza meg a teendőket, amelyeket a társadalom a modernizációval kapcsolatosan elvár. Nagyon fontosnak ítélte a párbeszédet a teendőkről. A Chartának nincs fizető tagsága, pénze, hatalma; maradjon ez egy mozgalom, amely nem akar intézménnyé válni. Pokorni Zoltán oktatási miniszter - aki szintén a Charta első aláírói között volt példaértékűnek nevezte a kezdeményezést és azt a visszhangot, amelyet a társadalomban kiváltott. Fontos, hogy megértsék egymást a társadalomtudósok, humán szakemberek, tanárok és a műszakiak, mérnökök, természettudománnyal foglalkozók. Sok mérnökben - a felszólalók közül - felfedezte a pontosságot, az igényességet, az élethez való felelősségteljes kapcsolatot. Ez a tulajdonság a műszaki és természettudományos műveltség velejárója. A Chartát meg kell tartani sokszínű mozgalomnak, tekintélyes értelmiségi társaságnak, amely elkötelezett a műveltség fejlesztésére, támogatására. Ez a kezdeményezés valódi értékeket képvisel, különös tekintettel a 21. század kihívásaira. Felkérte a találkozó résztvevőit: segítsék elő, tegyenek javaslatot a 2000-ben, hazánkban rendezendő tudományos világkonferenciára. Kérte, hogy tanulmányi versenyek témáira is adjanak ötleteket.

A konferencián elhangzott hozzászólások közül néhányat most közlünk. A konferencia szövege az INTERNETEN lesz olvasható, külön honlap áll rendelkezésre a véleménycserére.

Az elveket meg is kell valósítani

Amikor tavaly a Modernizációs Chartát megfogalmaztuk, azért tettük, mert kis hazánkat az emberiség alkotó, haladó, gazdagodó nemzetei közé kívántuk emelni. A New York Times ez év elején ezt írta négyhasábos cikke címéül: MAGYAROK KEZE NYOMA AZ EGÉSZ 20. SZÁZADON. Felidézte, hogy Kármán Tódor álmodta meg az űrkorszakot, Szilárd Leó az atomkort, Neumann János az információs társadalmat. Ezek a magyarok előre látták a jövőt és elindították az emberiséget a 21. század második felében megvalósult csúcstechnikai fejlődés felé - Amerika földjén. A Svéd Királyi Akadémia idén októberre ezt a témát tűzi ki teljes ülése tárgyául: KONFLIKTUS ÉS KREATIVITÁS - A MAGYAR LECKE.

Mi a magyarokat olyan nemzetnek szeretnénk látni, melynek fiai ma, a századfordulón ismét hozzájárulnak az emberiség kultúrájához. De azt is nagyon-nagyon szeretnénk, hogy ne csak a nagyvilág, hanem - a 20. század keserű történelmén túllépve - a magyar haza is elismerje jövőt előrelátó és jövőt kiformáló tehetségeit.

Egyet nem vártam. Azt, hogy a magyar társadalom ilyen elsöprő helyesléssel, szinte ellenvetés nélkül mond igent a Modernizációs Charta szavaira. Köszönjük az aláírással megerősített bátorítást a szülőknek, tanároknak, kutatóknak, remekműveket alkotóknak, csúcstechnikát gyártóknak. Nagyon lelkesítőek voltak azok a pozitív felszólalások is, amelyek a Modernizációs Charta programja ügyében tavaly a parlamentben a kormány és ellenzék több pártjának legjobb képviselőinek szájából elhangzottak.

De a megfogalmazott és társadalmilag széles körben helyeselt célokat meg kell valósítani.

Át kell törni a média által lebocsátott függönyön, amely függöny a percemberkék anyagi sikereit festi elénk. Elfedve a hosszabb távra, akár a következő generáció fölemelésére irányuló erőfeszítéseket. Át kell törni azon a szemléleten, amely egy jól sikerült pénzügyi stiklit, jól időzítve bejelentett fizetésképtelenséget nagyobb szenzációnak ítél, mint magyar alkotók, kutatók, nevelők nagyvilág által magas fokon minősített teljesítményeit.

Ki kell billenteni az iskolapolitikát abból a dermedtségből, amelyben a történelemkönyvek szívesen elidőznek a 18. és 19. században, mert szerzőik idegenül érzik magukat a 20. vagy épp az eljövendő 21. században. Eltűrjük, hogy a művelt világ által elismert Bartók Béla arcmását letöröljék a magyar bankjegyekről, hogy középkori királyokat tegyenek a helyére. Iskolai fizika-tantervek írói fontosabbnak érzik a merev testek egyensúlyának tanítását, mint a számítógépben nekünk gondolkozó félvezetőmorzsák működését. Pedig a modern tudományt és csúcstechnikát bemutató középiskola nemcsak a kis zseniknek, számítógép-megszállottaknak fontos, hanem a jövő századba átlépő demokratikus társadalom minden fiatal polgárának. A magyar tanárok hamar észrevették, hogy a magyar diákok nyitottak a jövő felé.

Magyar gimnáziumi tanárokat azért hívnak meg Kaliforniába, Kínába és Japánba, hogy ott megtanítsák: hogyan kell olyan eredményesen tanítani a modern természettudományt, mint Magyarországon teszik. Az óceán túlsó oldalán számon tartják, hogy Andrew Grove, a legnagyobb számítógép-elektronikai vállalat, az INTEL vezére, meg George Soros, a gazdasági élet trendjét előre megérző filozófus-billiomos Pesten járt iskolába. Idehaza is észre kell venni, társadalmilag is, oktatáspolitikailag is el kellene ismerni azon tanárok munkáját, akik a 21. századra készítik föl diákjaikat. Akik nem hátra, de előre tekintenek.

De én mégsem vagyok elégedetlen, hogy idehaza, Budapesten élek. Jól esik tapasztalni, amikor magyar szülő Nobel-díjat nyert gyermeke, vagy kint elismert Nobel-díjasunk magyarul nem is tudó leszármazottja egyre gyakrabban hazajár, mert a magyar társadalmi közegben jól érzik magukat - és talán végül több idegenben töltött generáció után haza is települnek.

Igen! A magyar társadalom - a szó demokratikus értelmében vett TÁRSADALOM - érett, értéktisztelő közösség. Szereti az elvégzett munkát és jövőbe elvezető gondolatokat. Szeretnénk, ha ezt éreznék, átélnék, átvennék hangadói, döntéshozói is.

Kedves Kollégák, Önök azért írták alá a Modernizációs Chartát, mert szeretik hazájukat és nem félnek a jövőtől. Önök a magyar társadalmat képviselik. Köszönöm, hogy eljöttek az egész országból.

Köszönöm Önöknek, hogy jó ide hazajönni, hogy jó a magyar társadalomban élni. Köszönöm.

Marx György

A modernizáció stratégiai jelentőségéről

A világgazdaságban olyan forradalom megy végbe, melynek jelentősége és társadalmi hatása sokak szerint túlmutat a múlt század ipari forradalmán. A korunkkal és a jövőbe mutató trendekkel foglalkozó közgazdászok, politikusok, társadalom- és természettudósok napjainkban talán leggyakrabban a globalizáció és az információs társadalom fogalmaira hivatkoznak. A számítástechnikai eszközök és alkalmazások, a távközlés, a média világának robbanásszerit technikai fejlődése, ezen területek konvergenciája - legalábbis tendenciájában - globális faluvá teszi világunkat. A folyamat jelenleg megállíthatatlannak látszik, hiszen a globalizáció olyan világméretű gazdasági versengést tett lehetővé, amely kikényszeríti a technika további rohamos fejlődését. Országok és régiók "Lemarad, aki kimarad!" felkiáltással vetik bele magukat a küzdelembe; a fejlettek - lehetőségeiket kihasználva tovább akarják növelni előnyüket, a fejlődők fel akarnak zárkózni, a fejletlenek hatalmas erőfeszítéssel próbálnak kikerülni reménytelen helyzetükből. Az élesedő nemzetközi versenyben csak az az ország maradhat talpon, amely hatékonyan képes a legkorszerűbb termelésre és szolgáltatások nyújtására. És ma már nemigen kételkedik senki abban, hogy a korszerű informatika¹ eszközrendszerének széleskörű alkalmazása nélkül kilátástalan

erőfeszítés (eredményesen) részt venni ebben a küzdelemben. Magyarország szinte napi közelségű céljaira és feladataira gondolva szintén kijelenthetjük, hogy a világ legfejlettebb részéhez való felzárkózásunk - kiemelten az euro-atlanti integráció - alapfeltétele a korszerű információs társadalom kialakulása/kialakítása.

De vajon csak ennyi lenne a modernizáció (és ennek részeként az információs forradalom)? Korszerűsítünk azért, hogy megőrizzük/növeljük versenyképességünket, talpon maradhassunk a globális arénában?! Ez a folyamat rendkívül komoly gondokat is generál. A globalizáció az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő egyre szabadabb - és egyre inkább a világot átszövő információs hálón megvalósuló - áramlásán alapul. Gazdasági szempontból alapvető célja a javak, szolgáltatások előállítási költségei (és a tőke hozadéka) regionális különbségeinek kihasználása. Amelyik ország, vagy régió nem tud megfelelő előnyöket kínálni, az kiürül és elszegényedik: a termelés és szolgáltatások a tőkével együtt szinte pillanatok alatt más, számukra kedvezőbb terület felé mozdulnak el. Azon országok, ahol magas az átlagbér, jelentősek a szociális juttatások (és magas az adó...), rövid a munkaidő és erős az érdekképviselet, könnyen hátrányba kerülnek. Mindez a kormányokat a szociális kiadások esetenkénti radikális csökkentésére ösztökéli; olcsónak kell lenni, ezért nem jut pénz a környezetvédelemre és oktatásra sem. A fejletlen és sok esetben a fejlődő országok népessége el is fogadja ezt a helyzetet: durván fogalmazva inkább dolgoznak rossz körülmények közt, mint éheznek munka nélkül. A fejlett országok is bajba kerülhetnek a saját maguk generálta fejlődési versenyben: Európa-szerte rogyadozik a szociális piacgazdaság építménye, miközben kontinensük évek óta komoly versenyképességi gondokkal küzd.

A többé-kevésbé fejlett országok azon kultúrköre, melyhez hazánk is tartozik, három alapvető értéket igyekszik érvényesíteni². A tágabb értelemben vett polgári demokrácia nemcsak a politikai szabadságjogokat biztosítja, de alatta általában a tevékenységek szabadságát is értjük - a vállalkozás, piacra lépés szabadságától a véleménynyilvánítás szabadságáig. Alapvető érték a szolidaritás, aminek európai megnyilvánulása a szociális piacgazdaság, a szociális háló. És említeni kell a jólét iránti igényt, amit csak egy olyan sikeres, versenyképes ország tud polgárainak biztosítani, ahol az átlagosnál jóval magasabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Csakhogy e három követelményt sehol sem sikerül egyszerre maradéktalanul kielégíteni!

1. Az ázsiai, távol-keleti országok gazdasága - legalábbis a legutóbbi időkig - gyorsan fejlődött, néhány évtized alatt vezető erővé váltak a világban. Ugyanakkor megvalósult az ottani történelmi hagyományoknak megfelelő szociális összetartás, például az életfogytiglani munkalehetőség képében. Nem igazi azonban a demokrácia (legalábbis a mi elveink szerint); a jólétet, versenyképességet olyan mértékű állami befolyás, illetve állami és gazdasági erők olyan összefonódása teremtette meg, ami a többi fejlett ország számára nem vonzó. Napjaink gazdasági válsága után ennek a modellnek majd jelentősen változnia kell.
2. Az észak-amerikai modellben a gazdagság (jólét) és a maradéktalan szabadság szerencsésen találkozik; kérdéses azonban, hogy a szociális háló, a szolidaritás azon a szinten működik-e, amit elvárnak az európai társadalmak.
3. Európa fejlettebb részein a széles értelemben vett demokráciával általában nincs gond. Erős a szociális háló, a szolidaritás is működik. Ugyanakkor nem megnyugtató a régió nemzetközi versenyképessége; ez gyengíti a társadalmi szolidaritás gazdasági alapjait is.

Mi hát a megoldás? Gondoljuk csak végig a három modellt! A távol-keleti régió korábbi hallatlan ütemű fejlődésének, mai gazdagságának alapját a rendkívül gyors, tudatos modernizáció teremtette meg. Az észak-amerikai kontinens nem is olyan régen még termelékenységi gondokkal küzdött; a távol-keleti verseny azonban - piaci mechanizmusokon keresztül - fantasztikus fejlesztésekre, modernizációra ösztökélte az országot (mely az információs, avagy tudásalapú társadalom mintájává vált). És bár a társadalmi szolidaritás eszméje nincs úgy felszínen, mint másutt, a modernizáción alapuló gazdasági fejlődés eredményeképp a munkanélküliség radikálisan lecsökkent, úgy tűnik, hogy a gettó-lázadások korának vége. Európa fejlett fele igen komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a piacgazdaság szociális jelegét megőrizve biztosítsa versenyképességét. Az Európai Unió politikájának középpontjában a hatékonyság növelése érdekében a fejlesztés, modernizáció, az információs társadalom kiépítése áll; az EU programok java része ezt célozza.

A modern technika tehát globalizálta a világgazdaságot, az így kialakult verseny kényszere pedig látszólag ellehetetlenítette alapvető értékrendünk maradéktalan érvényesítését. Ugyanakkor a modernizáció következetes folytatása ki is vezethet a csapdából. Fejlesztésekkel, a termelés, a szolgáltatások korszerűsítésén alapuló hatékonyság-növeléssel lehet és kell előteremteni azon többlet-forrásokat, melyek lehetővé teszik a piacgazdaság szociális jellegének fenntartását, illetve megteremtését.

A modernizáció tehát stratégiai kérdés. Nem egyszerűen elkerülhetetlen fejlődési folyamatról van szó, melyet tisztességesen illik végigvinni; nemcsak hazánk (és a hasonló szinten levő országok) gyarapodásának, nemzetközi felzárkózásának egyik legfontosabb eszköze. A világgazdaság néhány év, egy-két évtized alatt végbement rohamos globalizációja (mely tagadhatatlanul szoros kölcsönhatásban áll a technikai fejlődéssel) olyan globális válsághelyzetet idézett elő, melyből csak a további modernizáció, fejlődés vezethet . ki bennünket. Visszaút nincs: a világot összekötő digitális hálót már nem lehet széttépni³; a cégek, a pénzügyi élet irányítói kezéből már

nem vehetjük ki a számítógépet és a telefont. Menekülni csak előre lehet: valóban az egész világ kapcsolódjon be a közös vérkeringésbe; ezzel lecsökkennek a helyi különbségek, megszűnnek azok a feszültségek, melyek a befektetések sokszor hisztérikus mozgását generálják. A fejlődés, a modernizáció minél több országban, régióban érje el azt a fokot, amikor a hatékonyság növekedése már nem csak a versenyképességhez, hanem a jólét és a polgári demokrácia fenntartásához szükséges források előteremtéséhez is elegendő.

A társadalomnak és a kormányzatnak igen sok - rövidtávú - tennivalója van az információs társadalom megvalósítása, a modern állam- és közigazgatás kialakítása, a kutatás és oktatás támogatása terén. A modernizáció azonban olyan hosszú távú (tulajdonképp végtelen) folyamat, melynek eredményei nem jelentkeznek azonnal. Éppen ezért szükséges, hogy a négyéves politikai ciklusokon átívelő, túlmutató társadalmi önszerveződés is képviselje a fejlődés/fejlesztés stratégiai irányait, a társadalom ezirányú hosszú távú érdekeit.

1. Gondolatmenetemben a globalizációs folyamat (és válság) lényegére, valamint a megoldás - általam és sokan mások által vélt - módjára igyekeztem fókuszálni. Ebben a megközelítésben a válság lényege a versenyképesség és a piacgazdaság szociális jellege közti konfliktus; a modernizáció elsősorban olyan technikai fejlődés, mely a javak előállításának hatékonyságát növeli. Ugyanakkor közismert és széleskörű aggodalmat kelt sok egyéb "káros mellékhatás", például a környezetvédelem elhanyagolása, a hosszú távú érdekek figyelmen kívül hagyása az oktatásban és kutatásban stb. Ezért - és nem csak a szükséges technikai tudás megszerzése miatt kap a modernizációban igen nagy súlyt az oktatás, hiszen a jövő generációjának felkészítése során nemcsak a korszerű technikát, hanem az emberközéppontú gondolkodást is meg kell tanítani. A modernizáció önmagában nem környezet-ellenes; a korszerű megoldások a környezetvédelemben is alkalmazhatóak és alkalmazandóak. Léteznek környezet- és ember-barát high-tech megoldások, sőt sok esetben csak a legmodernebb technika képes megfelelő megoldást kínálni. Amikor tehát modernizációról beszélünk, mindig bele kell érteni az emberbarát, hosszútávú stratégiai gondolkodásból következő feladatok végrehajtását is.
2. Tudjuk, hogy a modernizáció olyan hosszú távú folyamat, melyben igen fontos a négyéves ciklusokban gondolkodó kormányzat és a hosszú távú érdekeket képviselő társadalmi erők párbeszéde, együttműködése. Az információs társadalomban kiteljesedik a demokrácia: a világhálón szinte mindenki hozzáférhet szinte minden információhoz; véleményt alkothat bármiről és azt világgá is kürtölheti. Ebben az információs hangzavarban hatásosan tálalt sarlatánságok nyerhetnek világméretű népszerűséget, miközben értékes, szakszerű, de halk szavak tűnnek el a semmiben. Dilettánsok is véleményt alkotnak, de a nagy zajban senki nem veszi a fáradságot, hogy kiszűrje az értékes ötleteket a jóindulatú tévedések közül. A mai világban tehát reménytelen vállalkozás, hogy egy egyéni hang kiemelkedjen a tömeg zajából és valóban hatásosan jusson el a kormányhoz, az illetékesekhez. Többek közt ezért értékelődtek fel a civil kezdeményezések, szervezetek. Egy társadalmi fórum már alkalmas arra, hogy egy szűkebb területen (például modernizáció!) odafigyeljen az egyéni hangokra, véleményekre; megszűrje azokat és megfelelő módon tálalja a társadalom, illetve a bürokrácia felé⁴. Egy megfelelő civil szervezet pedig az állam felé is legitim partner. Ezért külön üdvözlendő, hogy egy civil szerveződés felvállalta - többek közt - a modernizációval kapcsolatos párbeszédet az állammal. Sok sikert!

Eszes Gábor

A Modernizációs Charta egy ipari nagyvállalat szemszögéből

Felemelő érzés, hogy módomban van önökkel megosztani gondolataimat a következő pár percben. Azzal kezdem, hogy néhány idézetet hozok a tavalyi Modernizációs Chartából, úgy, mint " .. hazánk gazdasági fel emelkedésének kulcsa az emberi képességeink kibontakoztatása..." vagy például, hogy "...gondjainkon csak a tudományra támaszkodva lehetünk úrrá... ", vagy "... az előttünk álló feladatokat csak a humanizmus, a kutatás, az innováció és a vállalkozás harmóniájával lehet megoldani...".

Lehet, hogy szokatlan, hogy egy multinacionális cég magyarországi vállalatvezetője ezeket a gondolatokat sajátjának érzi és ebben a kialakult, sokszor embertelen versenyben az ember fontosságáról beszél. Lehet, mert nem megszokott, hogy Magyarországra olyan multinacionális cégek jönnek, ahol ilyen jellegű gondolatok természetesek, elfogadottak és a középpontban vannak. Pedig az embertelen verseny és az embercentrikusság nem ellentmondásosak. Századunk utolsó évtizedében komoly változásokon mennek át a társadalmak, a gazdaságban felgyorsulnak a folyamatok, a technológia fejlődése minden elképzelést felülmúló sebességű. A mindenre érvényes globalizáció, vagy a társadalmakat sorozatban érintő és átalakító információs társadalom kialakulása mindenütt komoly nyomokat hagy, jelentős következményekkel jár. A globalizáció fokozódó versenyt indikál. A versenyképesség növelése intenzív, jellemző és átfogó, ennek pedig egyik legfontosabb szereplője maga az ember.

A nemzetközi viszonylatokban, a legtöbb cégnél ma már túl vannak azon, hogy elefántcsont tornyokban szülessenek a legutolsó technológiai eredmények, nem nyer, aki elzárt központokban akarja kifejleszteni a holnap rendszereit. A kutatás-fejlesztésbe minél több talentumot, minél több jól képzett, kreatív embert kell bevonni. Nem az a fontos ma már, hogy a kutatás-fejlesztésben kinek milyen útlevele van, hanem az, hogy ki a leggyorsabb, kinek van a legtöbb, legjobb ötlete. A technológiában meghatározó multik egyre gyakrabban és egyre intenzívebben keresik a világban a képzett elmét. Bár lehet, hogy ezt nem hirdetik, de erre lehet számítani.

Magyarország lehetőségeit az európai országok gazdasági helyzete, pontosabban csökkenő versenyképessége is növeli. Amerikához és Ázsiához képest a gazdaság számtalan területén Európa kevésbé versenyképes, és ahhoz, hogy az európai cégek, társadalmak visszanyerjék korábbi jó pozíciójukat, szükség van a versenyképességük növelésére. Ez Európának gond, nekünk lehetőség. A hosszabb távú versenyképesség növelése pedig elsősorban a magasabb szintű technológiai területeken lehetséges és szükséges. Hiszem azt, hogy a fejlettebb technológia területén - függetlenül attól, hogy egy cég, egy multi jelen van-e Magyarországon vagy nincs, lehetőség van a technológiai transzfer segítségével a kutatás-fejlesztési tevékenységbe történő bekapcsolódásba. Hiszem azt, hogy a legtöbb jelen lévő külföldi cég esetében a vállalatok vezetése meg tudná találni azt az utat és módszert, amellyel a kölcsönösségi elv alapján, azaz "win-win" módon az anyacég és a hazai társadalom egy-egy technológia művelésével, kutatásfejlesztésével jól jár. Tudom, hogy a külföldi vállalatok magyarországi jelenlétével nemcsak a vállalati kultúra, a minőség, a hatékonyság és számtalan más terület segítségével gazdagodhatunk, hanem jelentős értékeket tudunk felajánlani - például a kutatás területén is - ezeknek a vállalatoknak.

Ezek alapján kijelentem, hogy azoknak a gazdasági vezetőknek, akik ilyen helyzetben vannak vagy ilyen folyamatokat irányítanak, ez a kölcsönösségre való törekvés nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is. Erre szeretném felszólítani minden érintett cég vezetőjét, döntéshozóját. Mert higgyék el, hogy az a külföldi cég, amely ezt a kölcsönösséget nem fogadja szívesen, nem valószínű, hogy hosszú távú tervekkel rendelkezik a magyarországi jelenléte szempontjából.

Továbblépve hadd hozzak idézetet a Modernizációs Charta tervezetéből is: "váljék ranggá, erkölcsi mércévé az oktatás mecénásának lenni". Nagyon fontos az oktatás és helyzete. És nagyon fontos az egészségesen gondolkodó multiknak is. Ilyen cégeknek egyre fontosabb a környezete, programozott a társadalom ismerete, segítése. Csak olyan társadalomban lehet fejlődést, növekedést prognosztizálni, ahol a gazdasági növekedés mellett egyre képzettebbek az emberek. A társadalomra odafigyelés például a TQM (Teljes Minőségbiztosítási Management) programnak is szerves része. A mai korban, hazánkban talán a legfontosabb az oktatás. Az ország versenyképességét, hosszabb távú jövőjét nem lehet elképzelni a mainál is színvonalasabb és eredményesebb képzés nélkül. Bizonyos vagyok benne hogy sok, de egyre több multinacionális cég vagy bármilyen magyar vállalat fordít figyelmet és valamilyen módon támogatja az oktatást - legalábbis remélem, hogy előbb-utóbb ez lesz a helyzet. A magunkfajta cégek esetében talán természetes, hogy az oktatáson belül is vannak hangsúlyos területek. Ilyen terület a számítástechnika, pontosabban az informatika, a minél szélesebb körű nyelvtudás, de ezen belül is az angol. A kommunikációs készség fejlesztése is szerepel a preferált listánkon és egyre több közép- és felsőfokú intézmény foglalkozik vele, bár itt szerényen megjegyzem, hogy nagy baj van abban a társadalomban, ahol a prezentációs készséget 18 éves korban akarjuk kifejleszteni ahelyett, hogy a gyermekkorban otthon a szülők, a család alakítaná ki az egészséges és fejlett kommunikációs készséget. A fenti három kívánatos terület mellé hadd hozzak egy szokatlan negyediket: meggyőződésem, hogy legalább ilyen fontos a magyar nyelv és az irodalom tudása. Magam is mérnökként, egy zömében műszaki technológiával foglalkozó vállalat irányítása alapján határozottan állítom, hogy nagy szükség van a kulturáltság és leginkább a szép magyar beszéd miatt arra, hogy továbbra is tartsuk fókuszban ezt a területet. Természetes, hogy a fentieken kívül számtalan módja van még a közép- és felsőoktatási intézmények szakmai és anyagi támogatására egyaránt.

Hadd említsek egy másik, korábban már jelzett adminisztratív jellegű lehetőséget. Nem tudom, mennyire tudják Önök, hogy van egy adó jellegű kötelezettsége a vállalatoknak, az úgynevezett szakképzési alap. Talán a '70-es, '80-as évekből származó törvény szerint a cég bértömegének azt hiszem, a fél százalékát fizetjük be egy adóalapba, vagy direkt, tetszés szerint választott szakközépiskolának utaljuk át már évek óta. Ez az összeg nem kevés, és általában azokat a szakközépiskolákat keressük meg, akik valamilyen kapcsolatban vannak az informatikával. Így évente 10-15 ilyen középiskolának többmilliós támogatást nyújtunk. Ez önmagában még rendben lenne, ha nem tudnánk, hogy ez a néhány szakközépiskola hasonló intézményektől majdhogynem elkölthetetlen mennyiségű támogatást kap. Ugyanakkor, azok a középiskolák, amelyek az ismert színvonalasabb oktatásuk miatt az egyetemek hallgatóinak nagyon nagy százalékát adják, elemi pénzhiánnyal küszködnek, sokszor még fénymásoló papírra sincs pénzük. Anélkül, hogy különbséget tennénk, számunkra fontosabbak ezek a gimnáziumok, ezért kérem és javaslom, hogy a parlament módosítsa ezt a törvényt és vegye ki a "szak-" jelzőt a szövegből.

A másik téma a Charta újabb szövegéből: a média feladata és felelőssége. Valóban fontosnak tartom, hogy a média másként álljon az építéshez. Legyen az országban szenzáció a siker, az eredmény és foglalkozzanak a jó példákkal. Szükség van a reális optimizmusra, a biztató lehetőségek tudatosítására annak érdekében is, hogy a tanuló fiataloknak legyen perspektívája. Az általam is képviselt cégeknek szükségük van a minél jobban képzett szakemberekre, ezért hitet teszünk az elitképzés mellett. A jó színvonalú átlagképzés mellett a legjobbak magas szintű oktatása minden értelemben húzóerőt jelent. Olyan, legfejlettebb technológiák transzferének esetében, mint amilyet például mi végzünk, alapvető feltétel a kiválóan képzett elme minél nagyobb létszámú jelenléte.

Én szerencsés vagyok, mert olyan eredményeket sikerült elérni az elmúlt nyolc év során, amely állításomat kézzelfoghatóan alátámasztja és bizonyítja. Szerencsés vagyok, mert nekem napi élményem és örömem a magyar mérnökök, magyar fiatalok nemzetközi és nemegyszer világsikere itt, Magyarországon. Mindezek alapján hiszem, hogy van lehetőség, megoldás, az előttünk álló információs társadalom veszélyeinek elkerülésére. Van megoldás arra, hogy javunkra fordítsuk ezeket a folyamatokat a negatív hatásokat csökkentsük, vagy azokat a hatásokat, amelyeknek nem tudjuk az eredményét, kezelni tudjuk. Ehhez persze sok mindenre van szükség, feladata van az államnak, a vállalatoknak és intézményeknek, az egyénnek és a társadalomnak. A társadalmon belül pedig olyan összefogásokra van szükség, mint például Modernizációs Charta. Természetes, hogy ez alapján hiszek a Modernizációs Chartában, amely minden bizonnyal egy hosszú utazás, hisz bármely eredmény után újabb és újabb feladatok jönnek. Kívánom az aláíróknak és mindenkinek, aki ezt támogatja, hogy minél eredményesebben és minél hosszabban utazzanak.

Fodor István

Agnosztosz theosz

Az ókori athéniak a testet öltött - vagyis általuk testformába képzelt - istenek szobrai között emeltek egy külön szobortalapzatot, és ezt üresen hagyták. Nem állítottak rá semmiféle istent. Azt mondták, ez az "ismeretlen isten" helye. Agnosztosz theosz.

Milyen hatalmas bölcsesség rejlik emögött! Mekkora tapasztalat. Mennyi fölfejthető rétege van ennek a gesztusnak. Mekkora önismeretről - és istenismeretről! - árulkodik ez az óvatosan üresen hagyott szobortalapzat.

Először is ama belátásról, hogy mindent tudni és mindent megismerni lehetetlen. De azért megostromlandó! Még ha lehetetlen is. Tulajdonképpen ez a folyamatos ostrom - a gondolkodás története. A lehetetlenből elhódítani valamit. Legalább egy darabkát. Ezekből a darabkákból roppant piramis épül az évezredekben, de egyetlen kor sem állíthatja: én építettem a legtöbbet, legjobbat, legtökéletesebbet. A tudásdarabkák ugyanis - a lehetetlenből elhódítva és kihasítva - egyenértékűek. Már csak ezért sem mondható, hogy Heisenberg fejlettebb és okosabb volt Arkhimédesznél.

Tehát az újra meg újra földerített lehetetlen számára állt üresen az a szobortalapzat.

Azután ott rejlik ebben az antik nyitottságban egy megfontolt filozófiai óvatosság. Azt mondja: rendben van, szép sorjában kiosztottuk a világot, mindenkinek a magáét, a különböző isteneknek, de ki tudja, hátha kihagytunk valamit? Hátha maradt egy reszort az átmitologizált égi és földi valóságból, tehát sosem árt, ha van tartalékban egy üres, betöltetlen hely egy esetleg elfelejtett vagy netán újabb istennek. Ezt a helyet persze betölteni nem ajánlatos soha, mert akkor vége a nyitottságnak a mindenkori új előtt. Lezárul, holott legfőbb lényege a lezáratlanság. Mindig kell egy üres szobortalapzat, hogy bárki odaképzelhessen bármit. Tulajdonképpen az álmok meg nem nevezett istenének helye ez, mindenki megtalálhatja ott a maga saját istenét, mindig éppen azt, amelyik hiányzik neki. Úgy is lehetne mondani, hogy ez az üres szobortalapzat az istenekkel és félistenekkel gondosan benépesített görög mitológia tökélyének a záloga, éppen azért, mert bevallja tökéletlenségének lehetőségét: hátha akad egy fölfedezetlen isten még, aki helyét követeli? A világ magyarázatára teremtett mitológia ezzel a gesztussal megengedi a föltételezést, hogy az általa kinyilvánított világegészen esetleg megbújik valahol egy rés, egy repedés.

Tehát az eszme nagyvonalú toleranciáját hirdeti az üresen hagyott szobortalapzat.

Azután a polgár szabadsága is ez az Agnosztosz theosz. A polgáré, aki netán nincs teljesen megelégedve azzal a világrenddel, amit az istenek galériája kínál neki. Hiányérzete van. És akkor megteremtheti a maga istenét, ott és oda, ahol és ahonnét neki hiányzik. A hiányba a hiányt. Ennél lebegőbb és levegősebb szabadság nem létezik, mint ez a légből formált szobor. Mely nem egyéb, mint a mindig újabb választás üresen hagyott helye. Hiszen a polgár szabadságához és főként szabadságérzetéhez hozzátartozik, hogy a létező világhierarchiában mindig maradjon esély a saját, külön bejáratú ideái számára. Nem érzi szabadságnak azt, ahol minden talpalatnyi hely be van töltve.

Tehát ezt is hirdeti az ismeretlen isten szobortalapzata. Ámde lejjebb szállva e fennkölt magaslatokról, mást is hirdet: hétköznapi pragmatizmust. Az agora polgárának érzékét a praktikum iránt. Ma úgy is mondhatnók: a kávéházi polgárét, ha MÉG volnának igazi kávéházak és MÁR volnának igazi polgárok. A polgár egyik aduja ez a szabad hely, és ezt ő pontosan tudja. Ettől ő egy kicsit nyeregben érzi magát. Nem lehet vele akármit csinálni, nem lehet őt bármire felhasználni. Mert ott van ez az aduja a talonban. Bármikor kijátszhatja. És ezzel idegesíti - nem nagyon, csak amennyire éppen szükséges - a többi istent, akik elfoglalták helyüket a talapzatokon. Akiket enyhén nyugtalanít a tátongó üres hely. Hogy mikor álmodik oda valakit a polgár? Kiféle-miféle isten lesz az? Beilleszkedik majd a galériájukba? Hozzájuk való egyáltalán? Homogén isten? Ettől a nyugtalanító ürességtől kicsit lejjebb szállnak a piedesztálon. A helyzet fokozottabb józanságra inti őket. És azon igyekeznek, hogy a polgár annyira meg legyen velük elégedve, hogy ne is áhítson és ne is álmodjon oda senkit az üres talapzatra. Majd ők megadják neki, ami hiányzik.

A pragmatikus polgár pedig hagyja magát körüludvarolni. Nem korrumpálni, nem megvásárolni, csak éppen kicsit körülgazsulálni, hogy érezze a maga fontosságát, érzékelje polgár mivoltát. És így szépen elvannak. Ő, meg a talapzatos istenek, meg az ismeretlen isten mindig üres talapzata. Ez így együtt: maga a polgári biztonság.

Nagy baj a mi újkori honunkban, hogy mindig minden szobortalapzat tele van. Több mint tele: zsúfolt. Agyonzsúfolt. Nálunk fordítva van, mint az antik görögöknél: néha nincs is talapzat, csak szobor van. Amikor már minden talapzat foglalt, akkor egy-egy lemaradt szobor csak azért is odaáll, úgy, ahogy van, minden alépítmény nélkül. Pedig az volna jó: az Agnosztosz theosz ürességének a varázsa. A betöltetlenség költészete. A szárnyaló képzelet szabadsága.

De nálunk mindig minden, néha még duplán is, tele van. Még a gyakori szoborcserék között sincs lélegzetvételnyi idő, éppen csak kezdesz felsóhajtani. "Nahát, szóval akkor én ezentúl úgy képzelném, hogy ide leginkább..." És már el is akad elfáradt polgári sóhajod, mert mire végiggondolhattad volna, már ott feszít az összes új szobor. Már nem is képzelsz semmit. Mert megint hiányzik a hiányzó isten örök üres helye. Ahová a polgár a vágyait és elképzeléseit elhelyezheti.

Néha egy emlékmű emléke is lehet tökéletes emlékmű. Egy Sztálin- és Lenin-szobor emléke például. Vagy a gellérthegyi Szabadság-szobor két oldaláról leemelt szovjet katonafigurák. Most már üres a talapzatuk, és remélem, üres is marad. Hűlt helyüknél szebb és monumentálisabb emlékművet nem is tudok elképzelni.

De ez még mindig nem a magyar agnosztosz theosz helye!

Görgey Gábor

A tehetséggondozás szerepe

Középiskolai tanár vagyok, Székesfehérvárról érkeztem ide. Mikor elolvastam a Modernizációs Chartát, azt éreztem rólam szól, vagyis inkább a tanítványaimról. Akik itt összegyűltünk, akik megindították a mozgalmat és a felhívás aláírói mind a jövővel foglalkoznak. Tudósok, művészek, egyetemi, középiskolai és általános iskolai tanárok, mind a jövőnek dolgozunk. A jövőt pedig tanítványaink jelentik.

Én a tehetséggondozásról, és annak egy területéről, a tanulmányi versenyekről szeretnék beszélni. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat főtitkárhelyetteseként módom van követni azt a munkát, amit versenyszervezők, felkészítő tanárok, versenyzők hosszú ideje végeznek eredményesen. Az idei természettudományi olimpiákon elsöprő sikerrel szerepeltek a magyar diákok. A kémiai diákolimpiát megnyerte a magyar csapat, a fizikai olimpiáról negyedik hellyel érkeztek haza diákjaink, mindannyian dobogósan, félszáznál több nemzet versenyében.

Száz éve folyamatosan megrendezzük az Eötvös versenyeket, hosszú hagyománya van az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyeknek. A régebbi versenyek helyezettjeinek, győzteseinek névsora bizonyíték arra, hogy a versenyek jó előrejelzést adnak. Teljesen biztos vagyok abban, hogy most is ülnek közöttünk olyanok, akik egy tanulmányi versenyen tűntek fel.

A Fizikai Szemle tematikus számában negyven, minden évben megrendezett fizikaversenyről számolt be. Műhelyek dolgoznak az ország minden részén, elhivatott kollégák keresik a tehetséges diákokat, dolgoznak együtt velük, adnak nekik példát a kitartó munkából.

A hagyományos versenyek mellett új formákkal, a tartalom modernizálásával kísérleteznek a fizikatanárok. Szó esett itt a nyelvtudás, a kommunikációs képességek fontosságáról. Az Ifjú Fizikusok Nemzetközi Versenyén évek óta sikeresen szerepelnek a magyar diákok. Itt a beadott pályázatokat angol nyelven tartott előadásban kell megvédeni. Az előadásmódot, a nyelvi készségeket is értékelik.

Fejér megyében, ahonnan érkeztem, olyan versenyt rendezünk - most már több éve -, ahol a versenyzők pályázatokat írnak, mérést végeznek; pályázatukat zsűri és versenyzőtársaik előtt nyilvános előadások védik meg.

Úgy érzem, a tanulmányi versenyek rendszere jól vizsgázott. Meg kell őriznünk ezt a száz éves hagyományt. Az utóbbi években a Társulat és elnöke sokat tett azért, hogy az országnak elismerést szerző tanulókat, felkészítő tanáraikat és az általuk elért eredményeket minél többen megismerhessék. A diákolimpiák érmeseit és tanáraikat tavaly a köztársasági elnök, idén a miniszterelnök és az oktatási miniszter fogadta. Hasonló, nagyon méltánylandó helyi kezdeményezéseket is meg kell említeni. Például az MTESZ Székesfehérvári szervezete olyan alapítványt hozott létre, amelyből a jó helyezést elért diákokat és felkészítő tanáraikat jutalmazza.

Nagyvállalati vezetők szóltak itt arról, hogyan támogatják az oktatást, a tudományos, műszaki utánpótlást nevelését. A versenyszervezés ideális terepe a szponzori tevékenységnek, kérjük tehát, hogy továbbra is támogassák ezt a munkát.

Szeretnék szólni néhány szót a természettudományos oktatás és a nevelés kapcsolatáról. Matematikát, fizikát, biológiát, kémiát tanítók, gyakran halljuk hogy a mi tantárgyaink csak az észhez szólnak, nincs szerepük az érzelmi nevelésben. Természetesen tudjuk, hogy ez mekkora tévedés. Amikor a természet törvényeit, a természettudomány módszereit tanítjuk, akkor abban reménykedünk, hogy az általunk megtapasztalt szépséget, a munka közben megtapasztalt örömet is átadhatjuk tanítványainknak. Egy szép kísérlet, egy elegáns gondolatmenet, egy jelenség megfigyelése ugyanúgy esztétikai élmény, mint intellektuális. A globális problémák világában fontos szerepe van annak, hogy valaki meglássa a természetben a harmóniát, megtanulja tisztelni a környező világot.

Csíkszentmihályi Mihály nagysikerű könyvében olvashattuk, hogy az emberek nem akkor érzik magukat jól, nem akkor boldogok, ha passzívan TV-t néznek, semmittevéssel ütik el az időt, vagy valamilyen olcsó szórakozásban van részük. Kísérletek bizonyítják, hogy az értelmes, erőtpróbáló, de megoldható feladat, munka végzése közben érzünk igazi örömöt, tapasztaljuk meg a "flow" élményét. Azt hiszem, hogy pedagógusi feladatunk: tanítványainkat képessé tegyük, készítsük fel arra, hogy ebben az élményben részük lehessen.

Az új érettségi rendszerben a középiskola felső osztályaiban a tanulók maguk állítják össze tanrendjüket a választott érettségi tárgyak által erősen meghatározottan. A jelenleg érvényes szabályok szerint ez azt jelenti, hogy humán pályára készülő diák a harmadik, negyedik osztályban egyetlen természettudományos tantárgyat nem fog tanulni. Mindezt Magyarországon, ahol száz évekre visszamenő hagyománya van a természettudományok minőségi oktatásának!

A Társulat 1997-ben már komoly küzdelmet folytatott ennek a helyzetnek a megváltoztatásáért és ehhez szövetségeseket talált a testvér szakmai szervezetekben. Államtitkári ígéretet kaptunk a helyzet rendezésére, de az oktatáspolitika útvesztőiből a javaslat úgy megváltozva került elő, hogy még most is komoly veszély fenyegeti a fizika, biológia, kémia és földrajz helyzetét a középiskolák felsőbb évfolyamain.

Kérem tehát a Charta támogatását az Eötvös Társulat azon javaslatához, hogy a harmadikos és negyedikes középiskolások tanrendjébe kötelező jelleggel kerüljön be egy, a hagyományos természettudományos tantárgyak közül, vagy egy komplex, szintetizáló jellegű "természettudomány" című tárgy.

Ujvári Sándor

Kisgyermekkorban kell elkezdeni

Itt sok szó esett arról, hogy a modernizáció első feltétele a modern viszonyoknak megfelelő minőség. Erről szóltak a legnagyobb vállalatok vezetői, érzékeltetve, hogy ez a minőség vállalatuk legfőbb értéke. Ahhoz azonban, hogy a már itt működő és gyorsan továbbterjedő információs társadalom egészen kialakuljon, a nevelést nem a vállalatoknál kell kezdeni, hanem az iskolában. Ennek a feladatnak két ága is van. Az egyik az egész társadalomra vonatkozik, arra, hogy ennek átlaga is versenyképes legyen és meg tudja valósítani azt a demokráciát, ami az információs társadalom hatékony működésének alapszükséglete és egyben a történelemben egyedülálló lehetősége. Meggyőződésem szerint az ilyen nevelést az általános iskolában lehet már kezdeni, hiszen a kisgyerekek osztályaiban is él a mikrotársadalom, az ő közös kérdéseiket, egymáshoz való viszonylataikat úgy oldják meg, egymáshoz való kapcsolataikat úgy szocializálják, ahogy ezt ebben az elemi körben a pedagógia alakítja. A hálózat, a számítógép ezeknek a gyerekeknek legalább olyan természetes eszköz, mint valaha a toll és a ceruza volt, sőt sokkal inkább az. Ezen keresztül tanulják meg gondolataik megfogalmazását, társaikkal való közlését, egymás értékelését és megértését, a kompromisszumos megegyezések módjait. Itt tanulják meg azt, hogyan lehet hálózaton számukra hasznos, értékes információt kapni, hogyan gazdálkodjanak ezzel és idejükkel. Aki ezt kicsi korában elsajátítja, felnőttként a nagy társadalomban és az információs óceánon is tud tájékozódni, tudja a maga helyét és a többiekét, tud kérdezni és válaszolni.

Ezért kezdtük el jó 4 évvel a SULINET előtt az elsősorban a tartalomra összpontosító Jefferson programot és nyertünk olyan tapasztalatokat, amelyek általánosan felhasználhatók (lásd Fizikai Szemle, 1996. december).

A magas színvonalú átlag mellett nem kevésbé fontos a másik feladat, a most következő nemzedékek elitjének fenntartása és továbbfejlesztése. Elit nélkül - a szó igazi értelmében, nem úgy, ahogy most politikában és rablógazdaságban használják - nincs társadalmi haladás, nincs haladás semmilyen területen. Magyarországon ebben is úttörők voltunk a volt szovjet birodalom országaiban, embargóval és titkosszolgákkal szemben már a hetvenes évek legelején megkezdtük a hálózatok építését, neveltünk egy olyan alkotó, működtető és felhasználó nemzedéket, amely ezt az előnyt ma is kamatoztatja.

Mindenütt az akadémiai jellegű, tehát egyetemi-kutatási hálózatok alapozták meg az információs társadalmat, annak technológiáját és felhasználását. Az Egyesült Államokban egy időben arra gondoltak, hogy az Internet általánossá válásával ezt a hálózatot is beolvaszthatják az általános szolgáltatásokba. De kiderült: ott, ahol ez sokkal kevesebb gazdasági, szervezeti nehézséggel jár, akadályozná a fejlődést. Az úttörő elitnek szüksége van olyan rendszerre, amiben az új, kísérleti, előremutató szolgáltatásokat kidolgozza, kipróbálja, általános használatra éretté teszi. Ezért indították el az akadémiai szférában az Internet II-t. Nálunk most van veszélyben az Internet I.

Tehát még egyszer: a modernizáció legfontosabb feltétele a jövő társadalom állampolgárának és szakember vezető rétegének nevelése.

Vámos Tibor

Közös cél érdekében

Mint a Modernizációs Charta ügyének további gondozója, kötelességemnek érzem elmondani, hogy személy szerint hogy értelmezem a mai találkozó tanulságait.

Felemelkedésünk, előrehaladásunk szinte egyedül járható útja hosszabb távon a tehetségkutatás, tehetséggondozás ügyének hatékony segítése. Ez nem történhet a tanártársadalom aktív közreműködése nélkül. De ennél szélesebb összefogásra is szükség van.

Jól tudom, a Charta '97 aláírása óta sok minden történt. Sikeres diákolimpikonjainkat kormány szintű vezetők fogadták, a sajtóban hírt adtak jó szereplésükről. A szaksajtó területén az számít eredménynek, hogy a beérkezett anyagi támogatások eredményeként nem szűntek meg ezek a fórumok az anyagi nehézségeik ellenére sem (például Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok).

A tehetséggondozásnak, mint létfontosságú területnek azonban jelentősen javítani kell a közönségkapcsolati munkáját, PR tevékenységét. Lassan fejlődő piacgazdaságunkban nem szabad erre a területre a piaci kényszert kíméletlenül, a maga nyersességében rázúdítani, de mai körülményeink között ezt a portékát is népszerűsíteni kell, szakszerűen "el kell adni". A feladat nem egyszerű, hiszen e területen nincsenek kidolgozott eljárások, munkamódszerek, nincsenek behelyettesíthető megoldó-képletek, tehát a tevékenységet lépésről lépésre nagyfokú elkötelezettséggel és a fontos ügynek megfelelő alázattal kell megszervezni.

Tudom, foglalkoznak jövőkutatással professzionális szinten állami és tudományos intézetek (MTA, OMFB, Rektori Konferencia stb.). Nagy hiba lenne, ha nem keresnénk meg a kapcsolatot ezen szervezetekkel. Az ügy fontossága igényli a sokoldalú megközelítést. Egyik fórumon az állami erőforrások felhasználásáról, a másikon a tudományos közélet súlyponti kérdéseiről döntenek, és folytathatnám a sort. Nemzeti egyetértés kell azonban a tehetséggondozás fontosságának megítélésében, mind elvi szinten, mind a napi gyakorlatban. A Charta szellemében elkötelezett munkatársak felelőssége abban van, hogy szervező tevékenységgel, napi apró munkával segítsék a megfogalmazott elvek érvényre jutását, a tehetségkutatás és tehetséggondozás PR tevékenységének folyamatos fejlesztését. Igen fontos például a tanártársadalom és a szponzorok hosszú távú együttműködésének megszervezése egy-egy konkrét cél érdekében a minőségi oktatás területén. A szükséges anyagi támogatások nem jelentenek elképzelhetetlen összegeket (például Békésy György, Nobel-díjas tudósunk születésének centenáriuma tiszteletére megszervezni tervezett fizika emlékverseny költség előirányzata a meglévő eszközpark figyelembevételével mintegy fél millió forintra tehető). Ezen támogatások azonban, amelyek a vállalkozói szféra hosszú távon gondolkodni képes és jövőnk iránt elkötelezett részéből érkeznek, igen fontos állásfoglalások hordozói. Aranyfedezetét képezik azoknak a törekvéseknek, amiket állami eszközökkel is erősíteni kell.

Ehhez a szervező munkához kérjük olyan áldozatkész munkatársak jelentkezését, akik készek, tudják és akarják segíteni a hétköznapi munka során megfogalmazott céljainkat. Nem várnak érte sikert, dicsőséget, anyagi ellenszolgáltatást, viszont hajlandók meggyőződéssel végzett odaadó munkára az MTESZ keretén belül egy megtisztelő cél érdekében. Hiszek abban, hogy a mai ünnepi hangulat a hétköznapi apró munkában is szervesen folytatódik majd, és legközelebbi találkozónkon már működőképes rendszerről tudunk beszámolni.

Hollndonner László

A Modernizációs Charta találkozójának állásfoglalása

_____________________________

A "Modernizációs Charta" vitaülés bevezető előadása 1998. szeptember 25-én. - A Chartát a Fizikai Szemle 1997. februárban közölte, több mint 1300-an írták alá.

1. Bár a távközlési és média-szakértők jobban szeretnének az információ-technológiától jobban különböző elnevezést találni, nevezzük informatikának a konvergencia eredményét...
2. 1997 nyarán a St. Gallen-i egyetem (Svájc) 27. menedzser-találkozóján is a globalizációval kapcsolatos gondok, dilemmák voltak terítéken. Roman Herzog német államfő taglalta záróbeszédében ezt a bizonyos hármas értékrendet.
3. ...már csak azért sem, mert az Internetet eredetileg pont azért találták ki, hogy a háló bonyolult struktúrájában még egy atomcsapás után is létezzenek sértetlen kapcsolatok.
4. Az államigazgatás természetétől eleve idegen az egyénekkel való tárgyalás. Többnyire összeférhetetlen (egy konkrét cég állami támogatásának gyanúját veti fel), hogy egy adott céggel, például autógyártóval tárgyaljon az állam. Ugyanakkor megengedett, sőt kívánatos időnként kerekasztalhoz ülni például az autógyártók vagy a forgalmazók érdekképviseleti szervezetével, hiszen egy iparág gondjait már tisztázni kell.