FEJLŐDÉS ÉS POLITIKA

Budapesten születtem, itt végeztem iskoláimat. Először az Eötvös Egyetemen szereztem vegyész diplomát. Körös Bandinál foglalkoztam szerkezetkutatással. Az Egyesült Izzóban is dolgoztam; utána a SOTE Gyógyszerész Karán voltam mint kémikus. De úgy éreztem, hogy nem tudom egész életemet egy laboratórium falai közt leélni. Beleszerettem a filozófiába, akkor még nem sejtve, hogy ez milyen végzetes hiba volt. Így az ELTE filozófiai szakán megszereztem második diplomámat, utána a Közgazdaságtudományi Egyetemen tanítottam filozófiát. Doktori értekezésem témája az eurokommunizmus története volt. A politika-filozófia, politikatudomány akkor nálunk még nem volt bevett diszciplína, de ilyenirányú érdeklődésem tovább erősödött Amerikában, a Yale Egyetemen eltöltött postdoc évem alatt (1978-79). Ott kezdett érdekelni a környezetvédelem - és a számítógép. Hazatérve a Pluralizmusról írt tanulmányom oda vezetett, hogy meghívtak a Pártközpont politikatudományi munkatársának, a Kovács László által vezetett munkacsoport tagja lettem. Nemsokára New Yorkba kerültem további tanulmányokra, majd az 1980-as években hazatérve a Külügyi Intézet igazgatójának neveztek ki. Itt ért a rendszerváltás. Felismerve a Duna-ügy környezeti és politikai fontosságát, Varga János Duna-Köréhez csatlakoztam - összekötő szerepem volt a Duna-Kör és a Németh-kormány között. Amerikai tapasztalataimnak és a környezetvédelmi mozgalomban végzett munkámnak volt köszönhető, hogy 1990-ben Bush elnök látogatása után - az óbudai Környezetvédelmi Központ alapító igazgatója lettem.

Amikor otthagytam a labort, nem gondoltam, hogy valamikor még hasznát veszem a kémiának. Nem is mint szaktudásnak vettem hasznát, hanem mint gondolkodásmódnak. Amikor a Környezetvédelmi Központ nevében együttműködésről tárgyaltam a Műegyetemen, a tanszékvezetők pénzt reméltek. Ezért nagyon kedvesen - ugyan némi lenézéssel - beszéltek velem. Teljesen megdöbbentek azonban, amikor természettudományos zsargont kezdtem használni. - Hol végeztél? Honnan tudsz ilyeneket? - kérdezték. Megváltozott a tárgyalás légköre. Többé nem a pénzeszsákot látták bennem hanem partnernek tekintettek. Nagyon érdekes volt...

Nem tudom, a politikusoknak segít-e a racionális természettudományos gondolkodás; nagyon jó volna, ha segítene. Nekem más tapasztalataim vannak. Az egyik fő gondot épp abban látom, hogy amikor a tudósok racionálisan próbálnak érvelni a légköri szén-dioxid üvegház vagy valamilyen más környezeti kérdés esetében, akkor nem veszik észre, hogy a politikus az ő szempontjukból nézve nem racionális elme. Más emóciók és más érdekek befolyásolják, ezért természettudományos fővel szinte meg sem lehet érteni őket.

A történelemben volt néhány érdekes példa, amikor természettudós világpolitikát alakított. Nem sok ilyen volt. Legismertebb a Manhattan Program. Nem tudományos érveléssel lehetett megértetni a politikusokkal, hogy mire képes a tudomány, hanem Einstein tekintélyének volt szerepe. Így kellett rávenni a politikusokat, hogy a tudósoknak adjanak prioritást, ez pedig csak kivételes szerencsés esetekben lehetséges. Ha szerencsénk lesz, sikerülhet elérnünk, hogy a politikusok most is felfogják a tudomány által a rájuk nehezedő globális nyomások és elvárások lényegét.

Ma már jóformán közhely, hogy a természeti (fizikaikémiai-biológiai) gyökerű változások más időskálán zajlanak le, mint a politikai változások, ezért nem létesül csatolás a két folyamat között. Globális kérdések iránt főleg olyan politikusok érdeklődnek, akik egy globális kormányzat lehetőségében hisznek. Magam nem nagyon hiszek benne. Kicsit szkeptikus vagyok olyan tanácskozások gyakorlati hatásában, mint amilyeneket Rio de Janeiróban, Kyotóban és Buenos Airesben tartottak a klíma ügyében.

Meglehet, lassan, hosszú távon mégis lesz gondolkozásformáló hatásuk. Valahogy úgy, ahogy az ENSZ hatása megmutatkozik, ha visszatekintünk az elmúló fél évszázadra. Az ENSZ nem volt ugyan képes arra, hogy megakadályozza a fegyveres konfliktusokat, mégis alakított az emberek szemléletén.

Az az Intézet, ahol most dolgozom, Kanada válasza volt a Burtland Jelentésre: Our Common Future. A cél egy olyan elemző intézet létrehozása volt, amely talán képes lesz befolyásolni a döntéshozókat azáltal, hogy a fenntartható fejlődés elveit a napi (üzleti, országos vagy helyi politikai) gyakorlat nyelvére fordítja le. E célból az 1990-es években akadémiai stílusú programokat dolgoztunk ki. Több program hatástalannak bizonyult, némelyiknek azonban volt hatása.

Egyik legérdekesebb programunk a világkereskedelem és a fenntartható fejlődés kapcsolata, amely a Világkereskedelmi Szervezet figyelmét hívta föl a környezetvédelmi szempontokra. Egy másik - inkább helyi - program a préri-mezőgazdaság irreverzibilis átalakulásával foglalkozott. (Olyan farmerszubvenciókat próbáltunk visszaszorítani, amelyek ellentétesek a fenntartható fejlődés elveivel.) Az én témám egy mérési program, amely azt kutatja, milyen kvantitatív indikátorokkal lehet empirikusan kideríteni, történik-e visszalépés vagy előrelépés a fenntartható fejlődés céljához képest. Számítógépes modellekkel is próbálkozunk. Mért indikátorok felhasználásával megalkotunk egy szcenáriót, ami bemutatja, mi lesz 10-20 év múlva a jelen gyakorlat következménye. Reméljük, hogy ilyen következtetés befolyásolhatja a döntéshozót.

A fenntartható fejlődésnek már közel 300 definíciója született. Alapelvként elfogadhatjuk: ne éljünk fel mindent ma, hagyjunk valamit gyerekeinknek holnapra is.

A friss statisztikákat szemlélve azt látjuk, hogy a kanadaiak - akárcsak a magyarok - azt érzik fejlődésnek, hogy minél nagyobb és erősebb autójuk legyen. Elképesztő a minibuszok, miniteherautók gyors (üzemanyagfogyasztást fokozó) térnyerése a személyautókkal szemben. Ha Kína ugyanolyan közlekedési politikát folytatna, mint az Egyesült Államok, - márpedig területének nagysága ezt indokolhatja, - akkor mindegy, milyen megszorításokat valósítunk meg más régiókban, globálisan úgyis minden fölborul.

Sokszor könnyebb pénzt szerezni a Harmadik Világban folyó programokra. Magam is dolgoztam például Mexikóban és Pakisztánban. Tárgyalásokon láthatjuk: a fejlődés különböző koncepciói vezethetnek a következő évszázad legnagyobb konfliktusaihoz. A fejlődő világ természetesen azt vallja, hogy nekik is éppúgy joguk ugyanolyan anyagi jólétben élni, mint Amerikának. De az anyagi jólét anyagot jelent: nagykocsit, nyugati luxustechnikát. Nyersanyagforrásaink azonban végesek. Ezért a fenntartható fejlődést sokan idejétmúlt jelszónak tekintik.

Említettem természettudományos indíttatásom. A vízióm az, hogy szükség van a teljesítmény mérésére, a trendek ilyetén nyomonkövetésére, ennek kell megalkotni a technikáját. A döntéshozók egyetlen számot akarnak hallani, mert több adattal nincs idejük foglalkozni; rendszerint a GDP-re hivatkoznak. De a politikus azt teszi, ami neki használ, ezért döntéseiben több adatot is figyelembe vesz. Például a munkanélküliség arányát, az infláció ütemét, no meg egyéb (kevésbé kvantifikált) szociológiai tényezőket.

A fejlődés indikátoraival foglalkozó nemzetközi konferenciánkra (Costa Rica, 1999. május) magyar szakértőt is hívtunk. Két embercsoportot eresztünk össze: a természettudósok közösségét és a döntéshozók közösségét. Hátha szót értenek egymással. Indikátor-szakembereink a háttérből figyelik, hogyan lehet ezt a számok nyelvére lefordítani. A tudósoktól azt várjuk, hogy megmagyarázzák: mit érdemes és mit kell mérni. A döntéshozótól azt várjuk, hogy megmondja: milyen adat hasznos a számára, amit érvként hangoztathat döntéshozatalkor. Reméljük, hogy ez a párbeszéd majd meggyőzi a médiát (CNN is jelen lesz), és meggyőzi a szponzorokat is, hogy érdemes támogatni ezt a megközelítést, mert az egyaránt megadja a tudományos garanciát és a döntéshozói érdeklődést.

Marx György