elemzésének, a hóvakságnak, általában a gondolkodás patológiájának. Nem maradt ki a tudományszociológia szempontjainak érvényesítése sem, a tudomány és társadalom kölcsönhatása, a tudományos divatok szerepe. Szó esik végül a tudós motivációiról, az Őrült Professzor és a Jóindulatú Varázsló archetípusairól, valamint hogy a hiúság és a mohóság csak a közvetett csatornákon keresztül állhatnak a kreativitás szolgálatába.

“A művész"címet viselő kétszáz oldal a verbális teremtés és a vizuális teremtés folyamatát és feltételeit elemzi. Ám mielőtt erre sor kerülne, egy negyven oldalas fejezet a résztvevő érzelmekkel foglalkozik, mindenek előtt a könnyezéssel, a nedves szem logikájával. Ez az önmagában figyelemreméltó esszé felhasználja a sírás és nevetés kapcsolatán keresztül a humor eszközeiről mondottakat és érdekes következtetésekre jut a mások felé forduló résztvevő érzelmekkel kapcsolatban.

A verbális teremtés elemzése sorín megállapítja, hogy a művészet a szimpatetikus mágiából ered ... A naiv közönség szemében a megszemé­ lyesítő eggyé válik, a megszemélyesítettel-vonja le Koestler a tanulságot televíziós sorozatok elemzéséből. A hozzáértő közönséget is magával ragadja az illúzió, s az intenzív érzelmi reakciók fizikai tüneteit is produkálja; tudatos jelenléte két sík között lebeg, s a legtisztább formában megy végbe a biszociációs folyamat. A metaforáról, a költői képről is kimutatja, hogy a tudományos felfedezésekkel igen hasonló módon keletkeznek: Valaki ott pillantja meg az analógiát, ahol ez korábban még senkinek sem sikerült. Koestler mindvégig olyan szempontok szerint vizsgálja az esztétikai fogalmakat, mint a tudományos felfedezés mozzanatait.

Hasonlóképpen jár el a vizuális teremtés alapvető kapcsolatainak leírásánál is. A műalkotás keltette esztétikai élmény gyakorlatilag azonnal és egyidejűleg végbemenő biszociációs folyamatok sorozatában születik. Verbális nyelvre tartalmának sérülése és torzulása nélkül nemigen fordíthatók. Koestler részletesen foglalkozik a legkönnyebben a művészetek terén tetten érhető sznobság okaival és következményeivel. A tudományos teljesítményt bonyolult formulákkal minősítő jelenünkben ki ne olvasná csendes derűvel a weimari időkben egy berlini kiadónál dolgozó fiatal nő esetét, akinek “számtalan pikáns kalandja volt írókkal - korra és nemre való tekintet nélkül -, de csakis azokkal, akiknek művei több mint húszezer példányban fogytak el. A dolgot azzal magyarázza, hogy ennél kevésbé sikeres szerzőkkel képtelen elérni a kielégülést."

A könyv második fele a biológia és pszichológia szempontjai szerint elemzi a kreativitás kérdését épp annyira ihletetten, ahogy az első részen megszokhattuk. Az ösztönviselkedés, a motiváció, az emlékezet, a tanuláselmélet, a beszéd szerepe, a gondolkodás jellemzői mind részletesen szóba kerülnék. Így érkezünk el az eredetiség fokozatainak taglalásához és ahhoz a megállapításhoz, hogy ... az eredetiség csakis szubjektív mércével mérhető; hogy bármiféle önállóan felismert, felfedezett újdonság egy-egy kicsiny biszociációs aktus.

Függelékként szerepel 18 oldal az elektromosság és mágnesség klasszikus történetéről, majd ezt követi ötven oldalon néhány nagy természettudós teljesítménye és személyes hite közti kapcsolat taglalása.

A könyv elolvasása után akkor lehet nyugodt a lelkiismeretünk, ha a továbbiakban polcunkon tudhatjuk. Ellenkező esetben annyi helyet kell memóriánkban az olvasottak számára lefoglalni, hogy az már késleltetheti saját archimédeszi kiáltásunk esetleges felharsanását.

Füstöss László