EGY CENTENÁRIUM MARGÓJÁRA

Balázs Lajos
MTA Csillagászati Kutatóintézet

Előjáték

Ez év május 20-án ünnepelte az MTA Csillagászati Kutatóintézete fennállásának 100-ik évfordulóját. Száz év kozmikus időtávlatokban csupán egy szemvillanás, de egy kutatóintézet életében itt Közép-Európában keservesen hosszú idő, és az a tény, hogy az intézet még mindig létezik nem lebecsülendő teljesítmény. A létezés persze nem azt jelenti, hogy valahol a Svábhegyen a Normafától pár száz méterre, a Csillebérc felé vezető úton (ami egyébként az alapító, Konkoly Thege Miklós nevét viseli), kellemes árnyas parkban áll egy sárga épület, és a park kerítésén ott díszeleg a felirat: "A Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Kutatóintézete", hanem azt, hogy az alapító műve ma is nemzetközileg jelentős tudományos alkotó műhely. Mindez Közép-Európában ebben a században egyáltalán nem természetes dolog, miközben az ország átélt két világháborút, két forradalmat, egy gazdasági világválságot (és sok kisebbet), öt politikai rendszerváltást, a számtalan apró-cseprő bajról nem is beszélve.

Az elmúlt néhány száz év nem kényeztette el a magyar történelmet, és ez alól a csillagászat sem volt kivétel. 1635-ben, tehát több, mint ötven évvel a török Budáról történő kiűzetése előtt Pozsonytól nem messze létrejött a nagyszombati egyetem. Az MTA Csillagászati Kutatóintézete könyvtárában őrzött régi könyvek tanúsága szerint az egyetem már beszerzett csillagászati szakirodalmat, és azt mondhatjuk, hogy azóta többé-kevésbé folyamatosan van Magyarországon professzionális csillagászat. Eközben persze dúltak a török háborúk. 1683-ban a török sereg közvetlenül Bécset zárta ostromgyűrűbe. (A Bécs szívében levő egyetemi csillagászati intézet a Türkenschanzstrassen található, tehát valahol ott húzódtak a török állások.) 1777-ben a nagyszombati egyetemet Budára, majd 1784-ben Pestre költöztették, és a királyi palota kupolájában berendeztek egy csillagászati obszervatóriumot. Ez az obszervatórium a 19. század elejére már siralmas állapotban volt, így döntés születetett a Gellérthegyen, a mai citadella helyén egy önálló egyetemi csillagda létrehozásáról. A létesítményt 1815-ben avatták fel három európai uralkodó (osztrák császár, orosz cár, porosz király) jelenlétében, akik a napóleoni háborút lezáró bécsi szent szövetség megkötésére gyűltek össze, és lerándultak Budára a megnyitásra.

Az alapításkor világszínvonalon álló intézet sorsa Budavár 1849. májusi ostroma alkalmából pecsételődött meg. A magyar sereg az ostromágyúkat a Gellért-hegyre, a csillagda közelében állította fel, az intézet munkatársai hiába próbálták erről a honvédeket lebeszélni. Az osztrák tüzérség válaszcsapásaiban az intézet teljesen megsemmisült, a súlyosan sérült épületeket az ostrom alatt kifosztották. 1852-ben a hegy tetején megépült a citadella, a csillagdát nem állították helyre, romjait később egyszerűen felrobbantották.

Nem volt szerencsésebb a reformkor másik jelentős csillagászati intézete, Nagy Károly bicskei obszervatóriuma sem. A reformkorban már nyilvánvaló volt, hogy a természettudomány a civilizáció fejlődésének meghatározó hajtóereje lesz. A csillagászat ebben a fejlődésben alapvető szerepet játszott. Nagy Károly, aki az akadémia rendes tagja volt, Bicske mellett egy 11 holdas területen korszerű csillagászati intézetet hozott létre, amely éppen a szabadságharc kitörésére készült el. Az intézet azonban sohasem kezdhette meg a működését. 1849 nyarán a bevonuló osztrák katonaság Nagy Károlyt hamis vádak alapján letartóztatta, és megalázó körülmények között gyalog Pestre hajtotta. Több hét vizsgálati fogság után bizonyítékok hiányában szabadlábra helyezték, de az eset annyira megviselte, hogy csillagdáját őfelsége I. Ferenc József császárnak ajánlotta fel, és kérvényezte, engedélyezzék külföldre távozását. Őfelsége a felajánlást a legkegyelmesebben elfogadta, és úgy rendelkezett, hogy a szállítás költségeit az elárverezett épületek árából fedezzék, mivel igazságtalan lenne a költségeket a megajándékozottakra terhelni.

Az asztrofizika forradalma, Konkoly Thege ógyallai intézete

Az eddig elmondottak "tipikus magyar történetek". Konkoly Thege Miklós nem ezeknek a sorát gyarapította. Felvidéki gazdag nemes úrként a pesti tudományegyetemen Jedlik Ányosnál fizikát tanult, majd Berlinben a csillagászatban Encke volt a mestere. 1871-ben alapította csillagvizsgálóját ógyallai birtokán, amelynek fő profilja a megfigyelési asztrofizika lett.

A csillagászatban a múlt század hatvanas éveiben forradalmi átalakulás kezdődött. Kirchoff és Bunsen felfedezte a színképanalízist, vagyis azt, hogy a gázok vonalas színképéből következtetni lehet a kibocsátó közeg anyagi összetételére. A csillagászat addig a Földrajzi helymeghatározáson keresztül a navigációhoz és térképészethez, illetve az égimechanikán keresztül a matematikához kötődött.(Gauss például a göttingeni csillagda igazgatójaként kapta a fizetését.)

A színképelemzés bevezetése a csillagászatba lehetővé tette azoknak a fizikai folyamatoknak a vizsgálatát, amelyek a kibocsátott és a távcsövekben felfogott elektromágneses sugárzást hozták létre. Konkoly Thege felismerte e változás forradalmi jelentőségét, és intézetét kezdettől fogva a megfigyelési asztrofizika művelésére alapozta. 1872-től kezdődően rendszeresen észlelte a Napon megfigyelhető foltokat, meteor megfigyelő hálózatot szervezett, tanulmányozta a bolygók felszínén látható alakzatok változásait, a fényesebb üstökösök és csillagok színképét. Nem elégedett meg a jelenségek egyszerű észlelésével, hanem megpróbálta azokat értelmezni. Már egyetemi tanulmányai során megismerkedett a laboratóriumi spektroszkópiával, így asztrofizikai megfigyeléseivel párhuzamosan laboratóriumi körülmények között megpróbálta előállítani az észlelt színképeket. Intézete hamarosan nemzetközileg ismert lett. Bekapcsolódott abba programba, amely a 7,5 magnitudónál fényesebb csillagok spektroszkópiai átvizsgálását tűzte ki célul.

A csillagok színképének a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben kezdett rendszeres megfigyelése során kiderült, hogy az néhány egyszerű fizikai hatásra, és ezek között is legfőképpen a fényt kibocsátó közeg hőmérsékletére vezethető vissza. Ennek alapján úgy gondolták, hogy a csillagok születésükkor forróak, majd fokozatosan lehűlnek. A hőmérsékletből tehát egyúttal az életkorra is következtetni lehet. A kisugárzott energia forrásának valódi okát, a termonukleáris fúziót természetesen nem ismerték. A magas hőmérsékletű csillagokat ma is korai színképtípusúaknak nevezzük, míg az alacsony hőmérsékletűeket későieknek.

Az ógyallai intézet a 7,5 magnitudónál fényesebb csillagok spektroszkópiai átvizsgálásába a -15° és 0° égi szélesség (deklináció) közötti sáv észlelésével kapcsolódott be. Az 1882-1885 közötti munka zömét az akkoriban a bécsi egyetem hallgatójaként az intézetben gyakornokként dolgozó Kövesligethy Radó végezte, aki később a pesti tudományegyetem professzoraként a szeizmológia világszerte elismert tekintélye lett.

Kövesligethy megpróbálta a kibocsátó közeg termodinamikai állapotából levezetni az égitestek megfigyelt színképét. Az erről írt könyve 1890-ben (28 éves korában!) Halléban német nyelven jelent meg. A termodinamika akkor ismert eredményeit felhasználva modellt dolgozott ki a megfigyelt színképek értelmezésére és azt egybevetette a megfigyelttel. A modell-színképek érdekessége volt, hogy a sugárzás maximuma a hőmérséklet emelkedésével a rövidebb, míg csökkenésével a hosszabb hullámhosszak felé tolódott el. Ez a Wien-féle törvény lényege, amelyet tehát Kövesligethy a felfedezőt mintegy 10 évvel megelőzve ismert fel. Egy másik érdekessége volt ennek az elméleti munkának, hogy az elektromágneses sugárzást a kor szemléletének megfelelően ugyan az éter rezgésének gondolta, de megvizsgálta azt a lehetőséget is, hogy az éter atomokból áll, és ezeknek a rezgését figyeljük meg sugárzásként. Ez a munka nem gyakorolt hatást az elméleti asztrofizika későbbi fejlődésére.

A Magyar Királyi Astrophysikai Observatorium

Az idő múlásával Konkolyt egyre jobban aggasztotta intézetének a sorsa. Attól félt, és joggal, hogy halála után csillagdája a hasonló vállalkozások sorsára jut, azaz lezüllik és fokozatosan tönkremegy. Másrészről azt is világosan látta, hogy saját anyagi forrásai nem elegendőek a gazdag nyugati, elsősorban amerikai intézetekkel történő lépéstartásra. Egyedüli megoldásnak látszott az intézet állami kezelésbe adása. Ezt a tervét már a nyolcvanas években is fontolgatta, mígnem parlamenti kapcsolatainak köszönhetően (időközben képviselő is lett) elérte, hogy a kormány az intézetet az 1899. május 16-án aláírt ajándékozási szerződés nyomán 1899. május 20-án állami tulajdonba vegye. Vannak, akik úgy vélik, az időpontot Konkoly tudatosan választotta. 1899. május 21-én volt ugyanis ötven éve, hogy a honvédsereg Budát visszafoglalta az osztrák csapatoktól, és a Gellért-hegyi csillagda sorsa végleg megpecsételődött.

Az állami csillagvizsgáló, teljes nevén a Magyar Királyi Konkoly-alapítványú Astrophysikai Observatorium, fő kutatási programja a csillagászati fotometria lett. A fotometria, az égitestekről érkező fény mennyiségének a mérése, egyszerre született a spektroszkópival, megjelenése része volt annak forradalomnak, amelynek során az asztrofizika a csillagászatot gyökeresen átalakította.

A csillagok színképe kisszámú lényeges fizikai paraméter, elsősorban a hőmérséklet, eredménye. Ez világossá tette; hogy ezeknek a paramétereknek a meghatározásához nem szükséges a színkép minden apró részletének az ismerete. Abszolút fekete test esetén például egy lényeges fizikai mennyiség van, a hőmérséklet, ami mondjuk az intenzitás-maximum helyéből kiolvasható, vagy a színkép kék oldalán, ahol a Wien-féle közelítés érvényes, két hullámhosszon mért intenzitás arányából meghatározható. A csillagok színképe nem teljesen feketetest, de első közelítésben annak vehető. Ez adja a hőmérséklet fotometriai meghatározásának a lehetőségét. Konkoly ógyallai intézetének volt a munkatársa Harkányi Béla báró, aki ezt a fotometriai méréseken alapuló módszert részleteiben kidolgozta, és több fényes csillag felületének

Konkoly Thege Miklós ajándékozó levele, alatta báró Wlassics Gyula kultuszminiszter elfogadó nyilatkozata.

hőmérsékletét meg is határozta. A fotometriának volt egy másik fontos alkalmazási területe: a csillagok térbeli elhelyezkedésének a vizsgálata. Míg a csillagok színe a felületi hőmérsékletre ad útmutatást, a teljes látszó fényesség két tényező együttes hatásának az eredménye: a ténylegesen kisugárzott energiáé, illetve a tőlünk mért távolságé. Ha valamilyen módon sikerül a színképből az abszolút fényességet kiolvasni, akkor lehetőség nyílik a fényesség méréséből az égitestek térbeli elhelyezkedésének a meghatározására is. A fotometria előnye, hogy vele viszonylag egyszerűi eszközökkel nagyszámú objektumot lehet vizsgálni.

Konkoly azért is választotta fő programul a fotometriát, mivel a század elejére már világos volt, hogy az állami intézet nem rendelkezik akkora anyagi erőkkel, hogy a rohamléptekkel fejlődő gazdag nyugati obszervatóriumokkal a spektroszkópia területén lépést tartson. A fotometriához szükség volt egy, az egész égboltra kiterjedő referencia megvalósítására, amelyhez a további mérések már köthetők voltak. A referenciarendszer megvalósítását a Berlin melletti potsdami obszervatórium tűzte ki céljául, és ebben a programban vállalta el az ógyallai intézet a -10° és 0° égi szélesség közötti területen lévő 7,5 magnitudónál fényesebb több, mint kétezer csillag fotometriájának az elkészítését. A méréseket vizuális fényességmérésekkel végezték, és nagy problémát jelentett az egyes megfigyelőkre jellemző személyi hibák kiszűrése. Akkoriban a fotolemez már egyre inkább kiszorította a vizuális megfigyeléseket, mivel a megfigyeléseknek maradt egy archiválható objektív lenyomata. A fototechnika a fotometriában is megjelent, és Ógyallán is alkalmazták párhuzamosan a vizuális fotometriai megfigyelésekkel.

A vonatkoztatási rendszer kitűzése mellett a fotometriát speciálisan fényváltozást mutató csillagok vizsgálatára is alkalmazták. Konkoly felismerte, hogy az idő mindenki számára egyformán telik, így bizonyos változások megfigyelése tekintetében a gazdagabb, jól felszerelt intézetek sincsenek előnyben, és megfelelő fotometriai mérési pontosság teljesítése esetén egy szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező obszervatórium is versenyképes tud maradni. Így a fotometriai vonatkoztatási rendszer kitűzése mellett a változó csillagok fotometriája is az állami intézet fő profilja lett. Ennek a döntésnek az intézet további működésében döntő szerepe lett.

Összeomlás, majd új kezdés a Svábhegyen

Jóllehet, hogy 1913-ban még felavattak Ógyallán egy új iroda épületet, megrendeltek a drezdai Heyde cégtől egy 60 cm-es tükrű távcsövet (abban az időben a világ legnagyobb távcsövében egy 1,5 m átmérőjű tükör volt), az 1914-ben kitört háború a további fejlesztéseket levette a napirendről. A monarchia összeomlása a történelmi Magyarországot is maga alá temette, Ógyalla az intézettel együtt elkerült Magyarországtól. Európa formálódó új arculatának a terve 1918 végén az illetékes minisztériumok előtt már nyilvánvaló volt, így a művelődési minisztérium utasítást adott az állami tulajdonban levő eszközök leszerelésére és Magyarországra szállítására. A leszerelt eszközök 1919 vízkeresztjére már Magyarországon voltak.

Az ügyből a trianoni béke megkötése után kisebb diplomáciai konfliktus keletkezett. A csehszlovák fél a békének arra pontjára hivatkozva, amely előírta az elcsatolt területekről evakuált javak visszaszolgáltatását, követelte az elszállított műszereket. A magyar fél ugyancsak a trianoni békére hivatkozva ezt megtagadta, utalva arra a pontra, amely viszont kimondta, hogy ez a kötelezettség nem vonatkozik azokra a javakra, amelyeket az állam magánszemélyektől vásárolt. Az eszközök tehát Magyarországon maradtak. 1921-ben a kormány Vass József kultuszminiszter előterjesztésére nagyszabású kulturális-tudományos programot fogadott el, amelynek része volt a budai Svábhegyen egy új csillagászati intézet létesítése. A fővárosi közgyűlés a Normafa közelében egy 8 holdas területet bocsátott a kormány rendelkezésére, és kikötötte, hogy azt csak az újonnan épülő csillagda céljára szabad felhasználni. Az építkezés 1921 őszén már el is kezdődött, és az első kupolában, amely egy Ógyalláról áthozott Heyde gyártmányú 20 cm-es lencsés távcsőnek adott otthont, egy év múlva, 1922 őszén már elkezdődött az észlelő munka. Az intézet teljes kiépítésének a kiharcolása már Klebelsberg Kunó kultuszminiszterre maradt. A 60 cm-es tükrös távcsőre vonatkozó, 1913-ban leadott, de a háború kitörése miatt nem teljesített megrendelést a drezdai Heyde-cégnél megújították. A főváros anyagi támogatásával felépült kupolában 1928-ban fejeződtek be a szerelési munkálatok, így ebben az évben egy másik kisebb kupolában felállított 16 cm-es ógyallai lencsés táveső, illetve egy meridián műszer társaságában, amely többek között a Magyar Államvasutaknak szolgáltatott pontos időadatokat, az újjáéledt Konkoly-féle intézet megkezdhette tudományos munkáját.

A múlt század utolsó harmadában született asztrofizika a század első évtizedeiben félelmetes módon megizmosodott. Ez a fejlődés csaknem összemérhető a fizikáéval. A múlt század végén a fizika egy lezárt, tökéletes diszciplínának tűnt, ahol már csak néhány jelentéktelen probléma vár megoldásra. A huszadik század erre a naiv hitre alaposan rácáfolt, és első három évtizedében olyan alapvető diszciplínák születettek meg, mint a speciális és általános relativitás elmélete, illetve a kvantummechanika. Az általános relativitáselmélet úgyszólván születésekor megjelent az elméleti asztrofizika eszköztárában, a belőle leszármaztatott világmodellek formájában. A húszas években a megfigyelési asztrofizika bebizonyította, és ebben Hubble amerikai csillagásznak maradandó érdemei vannak, hogy a csillagok hatalmas szigetekben, galaxisokban tömörülnek és ezek egymástól a távolságukkal arányos sebességgel távolodnak. A jelenség a relativisztikus világmodellek természetes következménye volt. A galaxisok, és ezen belül a mi Tejútrendszerünk szerkezetének dinamikai értelmezése is rohamléptekkel fejlődött. A sorból persze nem szabad kihagynunk a csillagok belső szerkezetére vonatkozó elméleti munkákat, illetve azoknak a tapasztalattal történő egybevetését sem.

Kutatómunka a Svábhegyen

A csillagok családjában kiemelkedő fontosságúak, amelyek szabályos fényváltozásokat mutatnak. Ezeknek egyik fontos csoportját képezik azok, ahol a fényváltozásért a csillagokban terjedő rezgések a felelősek. A rezgések a felszínre kijutva jellegzetes fényváltozásokat okoznak, és fontos információt hordoznak az égitest belső szerkezetéről. A csillagok belső szerkezetének elméleti vizsgálata természetszerűleg magával hozta azt az igényt, hogy ezeket a rezgéseket, illetve azoknak a belső szerkezettel való kapcsolatát értelmezzük. Az első átfogó elméleti munka az angol Arthur Eddington nevéhez fűződik (1928). Az egyik legfontosabb eredmény a pulzációs konstans levezetése volt. Eddington kimutatta hogy a csillag pulzációs P periódusa, illetve átlagsűrűsége között egy egyszerű összefüggés áll fenn: , ahol C az elmélet keretein belül egy állandó. Ennek megfelelően például egy neutroncsillag 1,5 10^-3 s egy fehértörpe 15 s, míg egy Cephei csillag 17 nap periódussal rezeg. Az összefüggésben szereplő paraméterek a modellszámításokból becsülhetők voltak, és így a tapasztalattal közvetlenül összevethető formula állt rendelkezésünkre. Az összefüggésnek van egy másik fontos következménye is. A csillagok energiakészletük kimerülése következtében fokozatosan átrendezik belső szerkezetüket, ami a sűrűség, és ezen keresztül a pulzációs frekvencia megváltozásához vezet.

A Svábhegyen 1928-ban felállított 60 cm-es távcső

A rövid periódusú (0,5-1 nap) változócsillagoknál egy emberöltő alatt több tízezer pulzáció valósul meg, amelynek megfigyelése lehetővé teszi a periódus 10^-5 s pontossággal történő meghatározását. Ennek megfelelően az egyébként több millió év időskálájú fejlődési folyamatok a periódusban néhány évtized alatt már mérhető változást okozhatnak. A fejlődésből származó periódus-változásra irányuló kutatások a harmincas évek elején megjelentek az asztrofizikában.

Az első világháborút követően Franciaország és az angolszász hatalmak létrehozták a Nemzetközi Csillagászati Uniót, amiből a vesztes hatalmak tudósait, így a magyarokat is kirekesztették. A német dominanciájú Astronomische Gesellschaft 1930 áprilisában Budapesten tartotta a közgyűlését, amelyre néhány vezető angolszász tudóst is meghívtak, többek között azért is, hogy ezt a merev politikai diszkriminációt valamelyest enyhítsék. A meghívottak közé tartozott Arthur Eddington is, aki a korabeli fényképek tanúsága szerint a svábhegyi csillagászati intézetet is meglátogatta. Nincs adatunk arról, hogy beszélgetett-e a csillagda munkatársaival nemrég publikált pulzáció elméletéről, illetve annak megfigyelhető következményeiről, de az tény, hogy a rövid-periódusú pulzáló változók vizsgálata - Detre László majd később Balázs Júlia munkássága nyomán - megjelent a harmincas évek elején az intézet tudományos repertoárjában. Hamarosan kiderült, hogy a probléma korántsem olyan egyszerű, mivel vannak olyan periódus-változások, amelyek mögött nem fejlődési effektusok állnak, ezeket előzőleg le kell választani. A téma több évtizedre munkát adott az intézetnek, és ad ma is.

Az intézet munkájában új elemként jelent meg a gömbhalmazok fotografikus megfigyelése, amelyet a 60 cm-es távcső üzembeállítás tett lehetővé. Ezekben a halmazokban több száz ezer csillag zsúfolódik össze egy viszonylag kis helyen, amelyek között nagy számmal vannak változók is. Így egy felvételen több száz változó fényességét is rögzíthetjük. A harmincas évekre a gömbhalmazok igen nagy karriert futottak be. Térbeli eloszlásukból kiolvasható volt, hogy a Tejútrendszer centruma hol helyezkedik el, és milyen távol van. A későbbi kutatások során ismertté vált, hogy ezek a halmazok tudásunk szerint a legöregebb objektumok, és koruk komoly próbaköve a modern kozmológiai modelleknek.

A változó csillagok jellegzetes csoportját alkotják a fedési kettős csillagok. Az elnevezés olyan kettős csillagokra utal, amelyeknél a pálya normálisa csaknem derékszöget zár be a látóiránnyal, és ennek következtében a csillagok időnként elfedik egymást, jól mérhető fényváltozást okozva. A kettős csillagok pályájának nagytengelyéből, illetve a keringés periódusából Kepler harmadik törvénye alapján becslést tehetünk a rendszerben keringő csillagok tömegének összegére. A fedési kettősök fényváltozásának, a fénygörbéjének menetéből rekonstruálható a keringő objektumok pályájának bizonyos elemei, mint például a pálya excentricitása, a nagytengely iránya, de a teljes megoldáshoz, tehát a tömeg meghatározásához, spektroszkópiai mérések is kellenek. Ha nem is írható le minden a fénygörbéből, a levezethető mennyiségek is fontos információt jelentenek: például a nagytengely irányának változásából következtetni lehet a komponensek gömbszimmetriától való eltérésére, sőt kedvező esetben a pálya nagytengelyének az általános relativitás elméletéből adódó periasztron vándorlásra is. A harmincas években a rövidperiódusú pulzáló változók mellett a svábhegyi intézet megfigyelési programjában főként Lassovszky Károly munkásságának köszönhetően (1938-43-ig az intézet igazgatója) rendszeresen folyt a fedési kettősök fotometriai megfigyelése.

A svábhegyi intézet 60 cm-es teleszkópja lehetővé tette a naprendszer népes kisbolygó társadalmának a kutatását. A munka oroszlán része Kulin György nevéhez fűződik. 66 kisbolygót fedezett fel, amelyek közül a későbbi részleteses elemzések 22-t ismernek el önálló felfedezésnek. A problémát az jelenti, hogy ezek az égitestek mozgása a nagybolygók perturbáló hatása miatt kaotikus, ami a pályaszámításokkal történő nyomon követését igen megnehezíti. Ennek következtében igen gyakran a már felfedezett kisbolygókat "elveszítik", majd újra megtalálják. A kisbolygók pályájának számításában nagy szerepe van a korlátozott háromtest-problémának (Nap - Jupiter - kisbolygó). Van a kisbolygók családjában egy csoport, a trójai kisbolygók, amelyek a Nap - Jupiter rendszer Lagrange-pontjaiban helyezkednek el. A háromtest-probléma elméleti kutatásában Izsák Imre ért el nemzetközileg is jelentős eredményeket az ötvenes években. Sajnos 1956 vihara őt is nyugatra sodorta, és a hatvanas években 36 éves korában fiatalon elhunyt. Kulin György 1947-ben megvált az intézettől, az újonnan alakult Uránia bemutató csillagvizsgáló igazgatója lett. Távozásával évtizedekre megszűnt Magyarországon a kisbolygók kutatása. Az ötvenes évek elején a leningrádi elméleti csillagászati intézet felkérésére elindult ugyan egy program a már meglévő fotolemezeken rögzített kisbolygók pozícióinak újramérésére, de ez hamarosan abba maradt

Újrakezdés a második világháború után

A második világháború a svábhegyi intézetet is súlyosan érintette. 1943-ban a helyzet rohamosan romlott. A külföldi folyóiratok, tudományos kiadványok fokozatosan elmaradoztak. 1944 nyarától a légitámadások egyre veszélyesebbé váltak. Az intézet szomszédságában, Csillebércen egy légvédelmi üteg működött. Félő volt, hogy az ellenséges légierő válaszcsapásai a csillagdát is veszélybe sodorják. A 60 cm-es tükröt kiszerelték, de a kisebb távcsöveken még 1944. december elején is folytak észlelések. 1944. december 25-én délelőtt a szovjet csapatok bevonultak az intézet területére. A környékre egy tüzérosztály települt 600 katonával és 100 lóval. A főépületbe katonaságot szállásoltak, a kupolákban tábori konyha és lóistálló működött. A szovjet parancsnoksággal azonban három nap múlva sikerült megegyezni, hogy a könyvtár, illetve néhány laboratórium a beszállásolások alól mentességet kapjon. Fiatal kutatóként hallottam egy legendát, mely szerint a szovjet tisztek között volt egy szakmabeli, a gyors ügyintézés neki volt köszönhető. A centenáriumi évforduló alkalmából próbáltam utánajárni ennek a történetnek, de nem találtam senkit, aki megerősítette volna. A könyvtárra kiharcolt mentesség döntően hozzájárult ahhoz; hogy azt ma is büszkén mutogathassuk látogatóinknak. Dacára a zűrzavaros közép-európai történelemnek, minden fontos csillagászati folyóirat a kezdetektől fogva folyamatosan megtalálható (az Astronomische Nachrichten 1823-tól; az Astronomical Journal 1851-től stb.)

A második világháborút követően az asztrofizika újra rohamléptekkel fejlődésnek indult: Az egyik nagy újdonságot a rádiócsillagászat megjelenése jelentette. Első nagy fegyvertényét az ötvenes évek elején a korábban elméletileg megjósolt, a semleges hidrogén által kibocsátott 21 cm-es sugárzás felfedezésével aratta. Az elektronikus számítógépek megjelenése a kutatásban forradalmi átalakulást jelentett. A csillagászat hagyományos ágának számító optikai csillagászat sem maradt ki ebből az átalakulásból. 1949-ben elkezdte működését a Palomar-hegyi 5 m-es tükrű óriástávcső, illetve egy 1,8 m-es tükrű másik, Schmidt-rendszert, amelynek nagy látmezeje (6,5°) lehetővé tette, hogy néhány év leforgása alatt az égboltot 21. magnitudó fényrendig feltérképezzék. A munkából született Palomar Sky Atlas sok fontos kutatás kiindulópontja lett. Ez a hatalmas átalakulás a magyar kutatást is komoly válaszút elé állította. A nagy kérdés az volt, hogy a háborúban elpusztult ország hogyan találja meg azt a keskeny középutat, ami az új nemzetközi tudományos kihívások, és az igen szűkös anyagi lehetőségek között vezet. A megoldás egyik eleme kétségkívül a fotoelektromos fotometria bevezetése volt. A háború után az optikai csillagászat új sztárja a fotoelektromos sokszorozó lett. A csillagászati fotometriában eddig általánosan használt fotólemezzel szemben, amelynek hátránya az 1 %-nál alacsonyabb kvantumhatásfok mellett a detektált fény intenzitására nem lineáris érzékenység volt, az új eszköz nagy kvantumhatásfokkal, lineáris érzékenységgel és sokkal kisebb mérési zajjal rendelkezett. A háborút követően az intézet az Egyesült Izzó segítségével folytatott kísérleteket a fotoelektronsokszorozó csillagászati alkalmazására, de ez nem hozta meg a kívánt eredményeket. 1948-ban Detre László igazgató Harlow Shapley világhírű amerikai csillagásztól kapott ajándékba egy 1P21-es sokszorozót és a segítségével épített, a 60 cm-es távcsőre szerelt fotométer már lehetővé tette, hogy a Svábhegyen is ugyanazt a mérési technikát alkalmazzák, ami akkor a világ élvonalát jelentette. Az ötvenes években további sokszorozókra sikerült szert tenni, így az évtized végére a fotoelektromos fotometria az intézetben rutinszerű észlelési technikává vált.

A napfizika újraindulása

Az ógyallai intézet egyik fő megfigyelési tevékenysége a Napon lejátszódó jelenségek (napfoltok, protuberanciák) vizsgálata volt. A svábhegyi csillagvizsgáló tudományos jelentéseiben ezt a kutatási témát hiába keressük. Nem tudjuk, hogy Tass Antal, aki Konkoly Thege mellett 1913-tól igazgatóhelyettes, majd 1923-tól az új intézet igazgatója volt, a megfigyelésekhez szükséges eszközöket miért nem mentette át a csillagda átköltöztetésekor Magyarországra. Ebben valószínűleg a leszeréléshez és elszállításhoz rendelkezésre álló idő rövidsége akadályozta meg. Tény az, hogy a harmincas években a napfizika hiányzott az intézet repertoárjából. 1946-ban született döntés az intézetben a Napfizikai Osztály felállításáról, amelynek vezetésével Dezső Lórántot bízták meg. A Napon lejátszódó jelenségek folyamatos nyomonkövetése alapvető fontosságú és széles nemzetközi összefogást igényel, minthogy a Föld forgása miatt az egyes állomások központi égitestünket csak korlátozott ideig tudják megfigyelni. A napfoltokról, napkitörésekről készített megfigyeléseket nagy nemzetközi adatbázisokban gyűjtik össze, ahonnan az adatok lekérhetők, és a későbbi kutatásokra rendelkezésre állnak. Megfelelő észlelő műszer hiányában a svábhegyi intézetben eleinte a Zürichi adatcentrumból kapott adatokon statisztikai vizsgálatok folytak, majd 1948-ban a Magyar Dolgozók Pártja határozata nyomán a budai MÉMOSZ aktivisták egy csoportja társadalmi munkában felépített egy 6 m átmérőjű kupolát, amelyben egy, a második világháború végén Kolozsvárról visszaszállított ógyallai távcsövet állítottak fel. Ezzel illetve egy másik ugyancsak Ógyalláról származó fotografikus távcsővel indultak meg 1949-ben a rendszeres Nap-észlelések. Az ötvenes években a napkitörésekről rendszeres jelentést adtak az Országos Meteorológiai Szolgálatnak.

1958-ban a Magyar Tudományos Akadémia döntése eredményeképpen a Napfizikai Osztály önálló intézetté alakult, amely a debreceni egyetem botanikus kertjében lévő csillagvizsgáló intézet épületében kezdte meg a működését. A napfoltok helyzetének és alakjának a mérését szívós munkával igen nagy pontosságúvá fejlesztették, és jelenleg is ez az intézet világviszonylatban is egyedülálló specialitása.

A hetvenes években a Napfizikai Obszervatórium újabb épülettel, és egy nemzetközi összehasonlításban is jelentős koronográffal lett gazdagabb; majd 1976-tól otthont ad a korábban Greenwich-ben gondozott napfolt katalógusnak. A napfoltok mozgásának és alakváltozásának nagypontosságú nyomonkövetése mellett a koronográfra szerelt hangolható
H szűrő lehetővé tette a Nap felszínén lejátszódó látóirányú mozgások vizsgálatát is.

Az Űr meghódítása

1957 októberében új korszak köszöntött az emberiségre, az első mesterséges hold, a Szputnyik 1 megkezdte pályáját a Föld körül. A hold fellövése nyomán a Szovjet Tudományos Akadémia felkérésére, és támogatásával, az erre a célra rendelkezésre bocsátott távcsövekkel a svábhegyi intézetben is elindult a mesterséges holdak megfigyelése, amely a Baján, Miskolcon és Szombathelyen szervezett állomásokkal együtt hamarosan országos megfigyelő-hálózattá terebélyesedett. A munkát Almár Iván szervezte és koordinálta. A megfigyelések célja eleinte az volt, hogy a kapott adatokkal a pályaszámításokhoz, a pályaelemek változásához nyújtsanak a szovjet partner számára hasznos információt, de hamarosan a felsőlégkörnek a mesterséges holdak mozgására gyakorolt hatásának vizsgálatából új tudományos diszciplína született az intézetben: a felsőlégkörben lezajlódó folyamatok in situ vizsgálata.

Az országos megfigyelő-hálózatból a bajai állomás 1966-ban Ill Márton vezetésével csatlakozott az intézethez, és a megfigyelések súlypontja oda tevődött át. Az egyes szocialista országok között folyó együttműködést az INTERKOZMOSZ néven megalakult szervezet koordinálta.

A hatvanas években az űrszondák inkább "szűkebb hazánk", a Naprendszer közelebbi égitestjeit látogatták meg, de a hetvenes évek elejétől egyre inkább megjelentek a kimondottan a légkörön kívüli csillagászati megfigyelésekre alkotott holdak (UHURU, OAO1, OAO2, OAO3, TD1, Einstein, IUE), amelyeket a nyolcvanas években továbbiak követtek. Nemzetközi együttműködések segítségével a holdak méréseihez a magyar kutatók is hozzájutottak, és a nyolcvanas évek során az űrből végzett csillagászati mérések szervesen beépültek a hazai kutatásokba. Az IUE, HIPPARCOS, ISO, HST űrtávcsöveken az intézeti kutatók programjai is futottak, illetve futnak.

Piszkéstetői 1 m-es távcső kupolája.

Új megfigyelő állomás Piszkéstetőn

Az intézet életében kétségkívül az egyik legdöntőbb mozzanat volt a Piszkéstetői Obszervatórium létrejötte. Az űrkutatással intézetünk történetében csaknem napjainkig jutottunk. A történet azonban sok párhuzamos szálon haladt, amelyek egymás utáni kibontásához mindig vissza kell pergetni az idő óráját.

A piszkési állomás kezdete az ötvenes évek elejére nyúlik vissza: Az 1948-as rendszerváltást követően döntés született a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt egy országos kutatóintézet-hálózat megalakításáról. Ennek a folyamatnak egyik látványos állomása a KFKI volt 1949-ben. Az akadémiai intézet-hálózatnak egy 1951-ben született minisztertanácsi határozat eredményeképpen a svábhegyi csillagvizsgáló intézet is része lett. A kutatóintézetek extenzív fejlesztésének korszakában reális lehetőség nyílott egy csillagászati nagyberuházás megvalósítására is. Az ötvenes évek elejére Budapest közvilágítása és légszennyezése annyira megnövekedett, hogy a megfigyelőbázis fejlesztése a Svábhegyen már értelmetlen volt. Az ötvenes évek elején az Akadémia hozzájárult egy Sonnefeld-típusú nagylátószögű teleszkóp beszerzéséhez, amelyet a jenai Zeiss-műveknél rendeltek meg. A rendelést hamarosan egy Schmidt-rendszerű, ugyancsak nagylátmezejű távcsőre módosították. Ez a Schmidt-távcső 90 cm-es tükrével és 60 cm-es korrekciós lemezével éppen a fele volt a Palomar-hegyen néhány évvel korábban üzembe állított testvérének. Terveztek hozzá egy 60 cm átmérőjű objektívprizma beszerzését is, amely alig maradt el az abban az időben legnagyobb hamburgi 80 cm átmérőjű társától. A Schmidt-teleszkóppal tehát a magyar csillagászat újra - világméretekben is - jelentős eszköz birtokába jutott.

Az állomás építésére a Minisztertanács 1958-ban 9 millió forintot hagyott jóvá. 1958-ban elkezdődtek az építkezések a Mátra harmadik legmagasabb csúcsán, Piszkéstetőn. A teleszkóp 1962-ben kezdhette meg működését.

A Piszkéstetőn 1974-ben átadott 1 m-es tükrű RCC rendszerű teleszkóp

A hatvanas évek elejére az asztrofizikában a világháborút követő fellendülés már igen jelentős teret nyert. Az átalakulás egyik meghatározó eleme a mikroelektronikai forradalomnak a csillagászat területére történő behatolása volt. Az elektronikus számítógépek csatasorba állásával megjelentek a numerikus modellek, amelyek lehetővé tették a korábbi analitikus becslésekkel szemben a megfigyelésekkel közvetlen összehasonlítható kvantitatív modelleket. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején megszülettek a csillagok fejlődést leíró modellek. A modellek egyik érdekes eredménye volt, hogy segítségükkel kvantitatíven értelmezni lehetett a csillagok abszolút fényessége és felszíni hőmérséklete között a század elején felfedezett Hertzsprung-Russell-diagramot. A csillaghalmazok, amelyek fizikailag összetartozó, nagyjából egyidőben keletkezett csoportok, közvetlen lehetőséget kínálnak az elméletből számított HRD-k ellenőrzésére. A modellek illesztése során megkapható a halmaz kora és tőlünk mért távolsága. A halmazok közül az úgynevezett nyílt, vagy más néven galaktikus halmazok számát Tejútrendszerünkben több ezerre becsülik. A halmazok HRD-jének vizsgálata az új mátrai teleszkóp egyik fontos programja volt.

A csillagfejlődési elméletek talán leglátványosabb próbaköve a szupernóva fellángolások elméleti hátterének tisztázása volt. Az egyik legfontosabb probléma az, hogy milyen tömegű csillagok fejezik be pályafutásukat szupernóvaként. Minthogy a Galaktikában az utolsó szupernóvát Kepler látta, modern ismereteink az extragalaxisokban észlelt fellángolásokon alapulnak. Az extragalaxisok szisztematikus átvizsgálásával képet kaphatunk arról, hogy ez a jelenség milyen gyakran következik be. A mátrai Schmidt-távcső 5 fok átmérőjű látmezeje már alkalmas volt arra, hogy segítségével a galaxisokban gazdagabb vidékeket rendszeresen észleljük. Az első sikeres szupernóva észlelés 1964-ben történt, amelyet 48 további követett, így az ismert szupernóvák csaknem 10 %-át a Mátrában fedezték fel.

A Schmidt-teleszkóp lehetővé tette speciális tulajdonságú csillagok eloszlásának vizsgálatát. Ezek közé tartoznak az időről-időre számottevő kifényesedést mutató flér csillagok, illetve a pályájuk kezdetén tartó, jelentós H emisszióval rendelkező fiatal csillagok. A H emissziót mutató csillagok eloszlása fontos kiegészítő információt ad a csillagkeletkezésben aktív molekulafelhőkben lezajló fizikai folyamatok vizsgálatához.

1966-ban a mátrai állomás egy 50 cm-es tükrű Cassegrain rendszerű teleszkóppal gazdagodott. A távcsövön üzembeállított, intézeti fejlesztésű fotométer lehetővé tette, hogy a mátrai égbolt kedvezőbb adottságait a fotoelektromos fotometria területén is kihasználhassuk.

Piszkéstető utolsó és egyben legnagyobb szabású beruházása az 1974-ben átadott 1 m-es tükrű RCC rendszerű teleszkóp volt. A távcsövön CAMAC modulokat, illetve TPAi kisszámítógépet (mindkettő a KFKI-ban készült) használó digitális vezérlést; illetve adatgyűjtést helyeztek üzembe. A távcső pozicionálását, illetve a mérések vezérlését a TPAi számítógép végezte. A távcső a megfigyelésekre alkalmazott, intézeti fejlesztésű fotoelektromos fotométerrel mindenben megfelelt a világszínvonalnak.

Újraegyesítés: az MTA Csillagászati Kutatóintézete

Az 1 m-es távcsővel nemcsak a mátrai állomás kiépítése fejeződött be, hanem a magyarországi csillagászati nagyberuházások is. Az azóta eltelt negyedszázadban csillagászati nagyberuházás nem volt. Detre László a beruházás befejezését már nem érte meg, mivel 1974 októberében bekövetkezett halála megakadályozta ebben. Az ország fokozódó gazdasági nehézségei a tudományban is egyre komolyabb gondot okoztak. Az 1975 májusában hivatalba lépő új igazgató, Szeidl Béla felismerte, hogy az extenzív fejlődés korszaka lezárult, és az intézet erejét a minőségi fejlődésre kell összpontosítani. A tudományos témák újabbakkal gazdagodtak (asztroszeizmológia, a csillagok felszíni aktivitásának a vizsgálata). Igazgatósága alatt az intézet tudományos teljesítménye megduplázódott. A mátrai állomás üzembe állása jelentősen megnövelte az intézet nemzetközi súlyát. A távcsőparknak köszönhetően rendszeresen részt vett nemzetközi észlelési kampányokban, és a kialakuló együttműködések hozzásegítették, hogy olyan tudományos infrastruktúrához is hozzáférjen, amelynek létrehozása messze meghaladta Magyarország anyagi lehetőségeit.

A hetvenes évek végére egyre jobban kiütköző gazdasági problémák az Akadémiát is intézethálózatának a felülvizsgálatára kényszerítették. 1982-ben döntés született arról, hogy az MTA Csillagvizsgáló Intézetét és Napfizikai Obszervatóriumát az MTA Csillagászati Kutatóintézete néven összevonják. Létszámleépítés ugyan nem történt, de a távozók helyét újakkal nem töltötték be. A rendszerváltást követő súlyos gazdasági megrázkódtatás az intézetet bajai állomásának leadására kényszerítette. A bajai állomás a Bács-Kiskun-megyei Önkormányzattal kötött szerződés alapján önálló intézetként folytatta pályafutását.

A rendszerváltás a súlyos gazdasági megrázkódtatás ellenére jelentős modernizációt tett lehetővé. Az időközben kibontakozott informatikai forradalom az igen kemény tilalmi listáknak köszönhetően a szocialista országokban csak nagyon mérsékelten éreztette hatását. Ez az elmaradás valószínűleg jelentősen hozzájárult az összeomláshoz. A rendszerváltást követően ezt a tilalmi listát a nyugati államok megszüntették, és az informatika minden vívmánya akadálytalanul áramolhatott be hazánkba. A tilalmi lista megszüntetése következtében az intézet a kilencvenes években jelentős modernizációt hajtott végre. 1992-ben megjelent az első SUN munkaállomás, amelyet hamarosan továbbiak követtek. Lokális hálózat épült ki, amely csatlakozott a világhálóhoz. A tilalmi lista feloldása lehetővé tette korszerű CCD kamerák beszerzését, amelynek során először az 1 m-es, majd a Schmidt-távcsőre került ilyen berendezés. Az intézet hagyományos profiljának számító változócsillag kutatás eszköztára is jelentősen átalakult. A harmincas évek kvalitatív, analitikus becsléseit nagyteljesítményű számítógépeken futtatott numerikus modellek váltották fel, amelyek lehetővé tették a megfigyelt jelenségek kvantitatív értelmezését is. Jóllehet a kilencvenes években bekövetkező recesszió eredményeképpen a személyi állomány harminc százalékát elvesztette az intézet, napjainkra korszerű, nemzetközi mércével mérve is jelentős tudományos alkotóműhellyé vált

Epilógus

Száz év alatt a csillagászat tudománya az asztrofizika drámai térhódításával gyökeresen átalakult. A pozíciós csillagászat hagyományosan a matematikához, illetve a földrajzi helymeghatározáshoz, a térképészethez, valamint az idő méréséhez kötődött. A színképelemzés és a fotometria megjelenése a csillagászatban lehetővé tette a hagyományosan a háromszögelésre alapozott távolságmérések kiterjesztését, és ezen keresztül a Világegyetem méretével kapcsolatos problémáknak a megfigyelési oldalról történő megközelítését. Hubble munkásága nyomán a húszas évek közepén, nagyjából a kvantummechanika megszületésével egyidőben bebizonyosodott, hogy a csillagok hatalmas szigetekbe, galaxisokba szerveződnek, és ezek a szigetek távolságukkal arányosan távolodnak egymástól, A Hubble effektus nyomán megfogalmazódott táguló Világegyetem elméletéből természetes módon következik, hogy létezhetett egy kezdeti igen sűrű forró állapot, amelyből a Világ jelenleg megfigyelhető arculata tágulás útján jött létre. A forró Univerzum elmélete természetes kapcsolatot talált az elemirész fizikával.

A nagy robbanás elmélete felveti a kémiai elemek keletkezésének a problémáját. A nagy robbanásban csak alacsony rendszámú atomok keletkezhettek. A nehezebb elemek egyik lehetséges forrása a csillagok belsejében lejátszódó folyamatokban kereshető. A hidrogénnek a héliummá történő átalakulása a csillagok fő energiaforrása, a nehéz elemek nagytömegű csillagok halálával, a szupernóva robbanások során keletkeznek. Szabályozott termonukleáris fúziót jelenleg csak a csillagok belsejében ismerünk

A hagyományos felfogás szerint a csillagok közötti tér, a világűr, üres, nem található benne anyag. E század első három évtizedében derült ki, hogy a csillagközi teret igen ritka gáz, por, illetve plazma keveréke tölti ki. A csillagközi anyag vizsgálatában forradalmi változást jelentett a Második Világháború után a rádiócsillagászat megjelenése.

A hidrogén elektronjának alapállapota a magspinnel való kölcsönhatás miatt két igen közeli nívóra hasad fel, közöttük tiltott átmenet van, amely azonban a csillagközi térben uralkodó viszonyok között mégis létrejöhet. Az elméletileg megjósolt 21 cm-es sugárzás valóban létezik. A hatvanas évek közepétől kezdődően rádiócsillagászati módszerekkel egyre több szerves molekulát fedeztek fel a csillagközi anyag sűrű csomóiban. A molekulák a felhőben található porszemcsék felületén szintetizálódnak. A porszemcsék kialakulása és szerkezete révén a csillagászatnak ez az ága a szilárdtest fizikához, míg a bonyolult szerves molekulák révén a kémiához kapcsolódik.

A szerves molekulák jelenléte a csillagközi felhőkben összefüggésbe hozható az anyag prebiológiai fejlődésével, és általában annak a kérdésnek a vizsgálatával, hogy a Kozmoszban hol és mikor alakulnak ki az élet létrejöttének a feltételei.

A csillagközi felhők nemcsak a szerves molekulák felépülésében játszanak alapvető szerepet, hanem a csillagok és bolygórendszereik kialakulásában is. A Naprendszer szilárd kérgű bolygóinak, illetve a holdkőzeteknek a vizsgálata a csillagászatot a geofizikához, valamint a geológiához köti. A csillagközi anyagban, illetve a naprendszeren belüli interplanetáris anyagban lejátszódó folyamatok megértésében fontos eszköz a plazmafizika.

A Napon lejátszódó folyamatok alapvetően befolyásolják a Föld kozmikus környezetét (space weather) és földi időjárásunkat is. Az Amerikai Egyesültállamok légiereje az egész Földre kiterjedő obszervatórium-hálózatot működtet, hogy a rádió-, földmágneses és magaslégköri zavarokat okozó fléreket idejében észleljék, és fel tudjanak készülni a várható kedvezőtlen hatásokra. A napfizikán keresztül a csillagászat a meteorológiához is kapcsolódik. A Nap hosszú időskálán való viselkedése alapvető fontosságú a Föld geológiai korszakainak a megértésében.

A Nap belső szerkezetének a feltárása, és energiatermelésének a korszerű fizika segítségével történő értelmezése fontos szerepet kapott a neutrínók sajátságainak a meghatározásában.

A kozmikus sugárzás eredetének a kutatásában fontos szerepet játszik a szupernóváknak, a Galaxis magjának, a csillagközi anyagnak, valamint a galaktikus mágneses térnek a vizsgálata.

Rádiócsillagászati módszereket kiterjedten alkalmazzák a földtudományokban, ezen belül referencia rendszerek, kontinensvándorlás, földforgás paramétereinek a meghatározásában.

A modern csillagászat tehát diszciplinárisan a fizika csaknem minden ágával szoros kapcsolatban van, és ezen túlmenően a kémiával, illetve a geofizikával, geológiával és meteorológiával. Eredményei szorosan kapcsolódnak a méréstechnika, a finommechanika, és optika fejlődéséhez. Az elektronika forradalmasította az adatgyűjtést, és a kapott információ feldolgozását. A számítástechnika napjainkra, a többi tudományhoz hasonlóan, a korszerű csillagászattal is elválaszthatatlanul összeforrott.

Az űrkutatás megjelenésével lehetővé vált, hogy a kutatásokat az elektromágneses spektrumnak arra a részére is kiterjesszék, amelyet a földi légkör elzár előlünk. A gamma, röntgen, ultraibolya, infravörös tartományban dolgozó csillagászati mesterséges holdak forradalmasították a kozmoszról alkotott elképzeléseinket.

Mindezek után joggal kérdezhetjük, hogyan van ez nálunk? Vajon azok a válaszok, amelyeket Konkoly intézete adott ezekre a tudományos kihívásokra, mennyire emelték a nemzetközileg is jelentős kutatóhelyek közé? A teljesség igénye nélkül szeretnénk néhány pozitív példát bemutatni a Fizikai Szemlének ebben a számában. Mindegyik cikk hazai eredményeket sorjáz olyan témákban, amelyek a csillagászati kutatás élvonalába tartoznak.

A százéves évforduló kapcsán, a múlt eseményeit sorjázva, az ember óhatatlanul is tanulságokat próbál megfogalmazni. Az egyik legfontosabb kérdés, ami sokunkban megfogalmazódik, hogy vajon mi volt az az erő, amely ennyi zűrzavar és megpróbáltatás során az intézetet életben tartotta. A magyar szellemi és tudományos életben vajon ez mennyire volt tipikus? A siker egyik fontos eleme kétségkívül az volt, hogy az intézet sikerrel találta meg azt a keskeny utat, ami a hazai anyagi lehetőségek és a nemzetközi tudományos kihívások között haladt. A siker mögött azonban meghúzódik egy láthatatlan összetevő, amit emberi tényezőnek is szokás nevezni. Az emberi tényezőhöz sorolható mindaz, ami bennünk játszódik le, jelen van döntéseinkben, de a külső szemlélő, és később a történelem számára közvetlenül nem hozzáférhető. Bibó István műveiben bukkantam arra gondolatra, hogy nincs olyan természeti törvény, ami a társadalmi fejlődést garantálná. A társadalmi fejlődés egy lehetőség, amit sikerrel végre lehet hajtani, de ennek az ellenkezője is megtörténhet. A 100 év alatt az intézet életében is több súlyosan nehéz sorsforduló volt, és mindegyikből sikerrel talpra állt. Hogy van-e ennek a magyar szellemi élet számára tágabb értelme? Meggyőződésem, hogy erre a kérdésre a válasz határozottan igen. A másik fontos kérdés, amely talán a múlt tanulságainál még sokkal lényegesebb, hogy merre tovább és hogyan? A jövő társadalmának a tudomány kétségkívül meghatározó szereplője lesz. A magyar társadalomnak minden pillanatnyi nehézsége ellenére meg kell találnia azt a belső erőt, amely erre a kihívásra hatékony választ ad: Az, hogy ez a válasz milyen lesz, és mennyire hatékony, a honi csillagászat és Konkoly Thege Miklós intézetének jövőjét is döntően meghatározza majd.