Ryu Tae
az Eötvös Társulat tiszteleti tagja

Az év vége közeledett. Éppen az egy évvel korábbi eseményekre gondoltam, arra az időre, amit tavaly együtt töltöttunk Marx professzorral, könyve japán kiadásának bemutatóján. A fordítótól, Morita úrtól kaptam a hírt, hogy Marx professzor haldoklik, és már a következő napon megkaptam a szomorú értesítést. Bár eleve készültem a legrosszabb hírre, így is mélyen szíven ütött a hír. Úgy éreztem, hogy üressé váltak napjaim. Az e-mailben, amelyet Morita úr küldött, megtaláltam Marx professzor utolsó képeinek egyikét. A képen oly fiatalos az arca, szinte elképzelhetetlen, hogy Marx professzor már hosszú ideje gyógyíthatatlan betegségétől szenvedett. Nem tudom elhinni, hogy nem tud többé fogadni bennünket szokásosan kedves módján, amelyből mindig friss erőt merítettünk munkánkhoz.

Közvetlenül a szomorú hír előtt kaptam kézhez Sahm professzor levelét a berlini műegyetemről, amelyben értesít, hogy nekem adományozzák a 2002. évi ICPE-medált. Ez a medál 1979 óta létezik, Marx György javaslatára valósult meg. Minden évben olyan embert tüntetnek ki vele, aki a nemzetközi fizikaoktatás fejlődéséhez hozzájárult. Marx professzor is megkapta a medált 1997-ben.

1997 nyarán, a Sopronban szervezett fizikaoktatási nemzetközi konferencia, három ország (Kína, Japán, és Magyarország) részvételével az APEJ (Japán Fizikatanítási Társaság) és az ICPE közös rendezvénye volt. Japánból több gimnáziumi tanár is részt vett, ötletes laboratóriumi kísérleteket mutattak be. Az első plenáris előadásokat Marx professzor, Zhao professzor és én tartottunk. Marx professzor beszélt a "marslakók"-ról. Az én előadásom kevésbé sikerült, mert csak néhány héttel korábban vállaltam el ezt az előadói szerepet, amelyet eredetileg Sato professzor, a kiotói egyetem tanára tartott volna, de más munkája miatt lemondta az előadást. Ennek ellenére az előadásom utáni fogadáson megkaptam a magyar Fizikai Társulat tiszteleti tagságát. Akkor én nagyon hezitáltam, hogy elfogadjam, mert azt gondoltam: még nem érdemlem meg ezt a kitüntetést. Marx professzor kedves szavaira és a magyar résztvevők rábeszélésére, a tiszteleti tagságot végül örömmel elfogadtam.

Így vált számomra az ICPE-medál csak a második kitüntetéssé. Most is úgy érzem, hogy nem érdemeltem ki, de Marx professzor, aki eddig segített bennünket, biztosan örülni fog az én kitüntetésemnek, ezért fogom szívesen elfogadni. Igazán: az elmúlt negyed század alatt nagyon sok támogatást kaptam Marx professzortól, és nagyon jól tudom, hogy az ő támogatása nélkül nem tudtam volna aktívan dolgozni a fizikaoktatás területén, és nem lett volna módom oly sok neves oktatóval találkozni a nemzetközi színpadon.

Az első találkozásom Marx professzorral 1975-ben volt egy nemzetközi fizikaoktatási konferencián az angliai Edinburgh-ban. Japánból a tokiói egyetemről Ishiguro professzor, a tokiói műszaki egyetemről Oha professzor is jelen volt. Egy hajókiránduláson hirtelen oda jött hozzám Marx professzor, és kérdezgetni kezdett a japán oktatásról. Az ezt követő nyáron telefonhívást kaptam Fujii professzortól, hogy egy nemzetközi konferencia magyar résztvevője szeretne meglátogatni egy gimnáziumot. Marx professzor volt az! Azonnal szóltam a tokiói Nyugati gimnázium (Nishi gimnázium) fizikatanárának, Nakagoménak, hogy közösen valósítsuk meg ezt a kívánságot. Marx professzorral a tokiói egyetem Komaba kampuszán találkoztunk, onnan indultunk a gimnáziumba. Bár nem volt bent diák a nyári szünetben, Nakagome tanár úr bemutatta a laboratóriumot és a szertárat. Akkor Marx professzor észrevett egy kiskocsit és megkérdezte, hogy az milyen kísérletre használható fel. Nakagome elmondta, hogy Newton második törvénye tanításához. Erre reagált Marx professzor, "Magyarországon az első mechanikaórák egyikén a diákok kisebb csoportjainak kioszt a tanár három-négy kiskocsit, és a gyerekek szabadon játszhatnak azzal. Egy idő után, a tanár megkérdezi, hogy milyen szabályosságokat felfedeztek fel a játékban. Van olyan gyerek, aki két kiskocsit egymásnak lök, azok összeütköznek, és ebből fedezi fel a lendület megmaradásának törvényét. Ilyen módon vezeti a tanár a gondolkodás logikáját, azaz így motiválja a fizikai gondolkodás tanulását." Erre a magyarázatra most is jól emlékszem.

Az 1978-as nyári Duna-szemináriumon, amelyet Marx professzor szervezett a Balatonnál, én is részt vettem. Meghívott előadóként a japán középiskolai oktatásról beszéltem. Az volt első önálló utazásom Európába. A repülőtérről taxival mentem a pályaudvarra, valahogyan sikerült megtalálnom a vonatot is, de nem tudtam, hol kell leszállnom. Egyre sötétebb lett az ismeretlen táj, és egyre idegesebb lettem. Ekkor megjelent Tóth Eszter a fülkében, akivel életemben először ott találkoztam, és szólt, hogy a következő állomáson szállunk le. Az állomáson Marx professzor várt bennünket, és a többi résztvevővel elindultunk a helyszínre.

Ezen a szemináriumon olyan neves oktatási szakemberek voltak, mint az angliai Eric Rogers és Jon Ogborn, az amerikai Uri Haber-Schaim, és jelen volt számos magyar gimnáziumi fizikatanár. Az edinburgh-i konferenciához képest kisebb volt a rendezvény, de nagyon sűrű programmal. Sok új ötletet tanultam, és főleg a hangulat volt nagyon ösztönző a találkozón. Nagyon élveztem a szemináriumot. Nemcsak a szakmai műhelyekben, hanem az étteremben és a kiránduláson is jól tudtam beszélgetni a nemzetközi fizikatanítás vezető egyéniségeivel. Akkor vettem észre, hogy mindezt Marx professzor kitűnő szervezésének köszönhetjük, és csodáltam az ő munkáját. A szeminárium megszervezésétől kezdve a résztvevőkről való gondoskodás, a gimnáziumi tanárok számára tolmácsoláson keresztül a kirándulás kalauzolásában mindent ő csinált. Természetesen a többi gimnáziumi tanár, főként Tóth Eszter, segítették Marx professzor munkáját. Számomra az volt ebből a csodálatra méltó, ahogyan Marx professzor foglalkozott a gimnáziumi tanárokkal: nagyon kedvesen és lelkesen segítette őket; ilyen egyetemi tanár nem létezik Japánban! Ezek után hamar megszerettem a szép tájképű Magyarországot, a kedves gimnáziumi tanárokat, különösen a hölgytanárokat, mint Esztert és Papp Katit. Emellett, mivel nagyon szeretem a tortákat, élveztem a magyar torták ízét, amelyet minden étkezésnél felszolgáltak. Most is az a véleményem, hogy a magyar torták a legjobbak a világon.

A szeminárium után is szép élményekben volt részem. Tóth Eszter Fizikaóráján vettem részt, és a valóságban győződhettem meg arról, amiről Marx professzor a Nishi gimnáziumban beszélt. Azóta többször is meglátogattam a gimnáziumot, amelyben Eszter tanít. Azon is meglepődtem, amikor Eszter diákjai előadásokat tartottak nemzetközi konferenciákon, olyan színvonalon, mint a többi előadó. Azt hiszem, Marx professzornak fontos volt, hogy elgondolásait a valóságban is meg tudja mutatni, ezért tudott Eszterrel olyan jól együttdolgozni. A fizikatanárok közül, legalábbis azok között, akiket én személyesen is ismerek, úgy gondolom, Eszter a legjobb tanár. Ezért is fordítottam le fizikatanár fiammal, Junpeivel, az Eszter által írott gimnáziumi fizikatankönyvet japán nyelvre, "Tóth tanárnő fizikaórái: statisztikus fizika, atomfizika és atommagfizika" (Japán Maruzen Kiadó).

Amikor a nemzetközi fizikaoktatási konferenciát a japán Sophia egyetemen szerveztük, akkor Marx professzor aktívan segített bennünket az előkészítés fázisától kezdődően. Elvállalt egy plenáris előadást és egy szekciószervezést. (Az előadás részletei olvashatóak a "Marslakók" japán nyelvű fordításában is). Marx professzor munkastílusa igen mély benyomást keltett a résztvevő japán gimnáziumi tanárokban. Ez az élmény hatással volt fizikatanárok oktatására is. Ezen a konferencián a japán gimnáziumi tanárok (Aichi-Gifu fizikakör) különböző kísérleteket mutattak be, melyeket ők találtak ki. Ez a bemutató nagyon sikeres volt és Marx professzor is felfigyelt rá. Következésképpen japán-magyar fizikatanári találkozót tervezett a magyar Fizikai Társulat és az APJE (Japán Fizikatanár Társulat) közös rendezvényként 1992-ben Magyarországon.

Ezen a találkozón is részt vettek az Aichi-Gifu fizikakör, a Stray Cats (Kóbor macskák) tagjai, és különböző érdekes kísérleti bemutatókat tartottak, azzal az indokolással, hogy mennyire nehéz az iskolai oktatás Japánban, ahol a diákok elsősorban az egyetemi felvételre készülnek. A Kóbor macskák mély benyomást tettek a magyar fizikatanárokra, és az ő ajánlásuk alapján kapta meg a magyar Fizikai Társulat tiszteleti tagságát az Aichi-Gifu fizikakör, amit Kawakatsu tanár úr vezetett. Azok a japán fizikatanárok, akik valamilyen kapcsolatban voltak Marx professzorral, nagyon nagy szomorúsággal vették tudomásul Marx professzor halálának hírét.

1990-ben az ELTE vendégprofesszoraként Budapesten három hónapig Marx professzorral együtt tanulmányoztuk az egyetem felvételi fizikafeladatait egy nemzetközi együttműködés keretében. Akkor utaztunk Szegedre, találkoztunk Papp Kati professzorral és sok más tanárral. Így saját szememmel győződhettem meg az országos matematika és más tantárgyakból rendezett versenyek fontosságáról, a tanárképzésről, valamint az egyetemek és a gimnáziumok együttműködéséről. Az is meglepő felfedezés volt számomra, hogy Magyarországon a Fizikai Társulat tagjainak több mint fele gimnáziumi tanár.

2000 nyarán a barcelonai nemzetközi fizikaoktatási konferencián nem találkoztunk Marx professzorral. Papp Kati professzortól megtudtam, hogy betegsége miatt nem tudott eljönni. Képeslapokat küldtünk neki meggyógyulását kérő imánkkal. Ez után nem sokkal Morita úr felkért, hogy lektoráljam Marx professzor "Marslakók" könyvének japán fordítását. Örömmel fogadtam el ezt a munkát. Ennek köszönhetően kaptam meghívást Budapestre a japánul megjelent "Marslakók" bemutatására, amelyet a MTA székházban 2001 decemberében tartottak. Tanítványommal, Yuki Chiyokóval vettem részt az ünnepségen. Másnap Marx professzor meghívott bennünket otthonukba. Halászlét szolgált fel, amelyet Ő maga készített a Papp Kati professzortól szerzett paprikával, amelytől emlékezetesen nagyon finom volt. A következő napon meglátgattuk azt az iskolát, ahol Ujvári Sándor tanít, és tárgyaltunk Marx professzor Debrecenbe tervezett nyári szimpóziumáról. Bár nem volt jó az egészségi állapota, Marx professzor az idegenvezető szerepét játszotta a városnézésünkben. Arra is csodálattal emlékszem, hogy a mínusz 10 fokos hideg ellenére Marx professzor erős léptekkel vezetett bennünket a havas utcán.

Az elmúlt negyed század alatt Marx professzor több, mint tíz alkalommal szervezett nemzetközi fizikaoktatási konferenciát Magyarországon. Mindig más helyen. Így azután mindig új városokat és új kulturális-történelmi kincseket tudtam felfedezni Magyarországon. Biztos vagyok benne, hogy minden külföldi résztvevő hamar Magyarország szerelmese lett, Marx professzor hazáját szerető előadásainak hatására. Természetesen Marx professzor nemcsak a saját országát szerette, hanem a többi, nehézséggel küszködő kis országok kutatóit és tanárait is sokat segítette, mert a fizika tudománya nem ismer határokat.

Marx professzortól annyi sokat kaptam, amit nem tudtam máig sem viszonozni, és ezt szégyellem. Ezért szeretnék továbbra is együttműködni magyar barátaimmal, és hozzájárulni mindkét ország fizikaoktatásának fejlődéséhez, ahogyan ő akarta.

______________________