A KÍVÜLÁLLÓ: SZILÁRD LEÓ

William Lanouette: Genius in the Shadows: a Biogxaphy of Leo Szilard
Schribner's Sons Macmillan, New York, Canada 1992. 588.o.

Palló Gábor
BME, Fizikai Intézet

Szilárd Leóról tud is a magyar tudományos közvélemény; meg nem is. Számon tartja mint a nagy magyar tudósgalaxis egyik csillagát, leghíresebb eredményeit, kivált az entrópia bevezetését az információelméletbe, a Szilárd-Chalmers effektust; a nukleáris láncreakció vagy a tenyésztő reaktor felfedezését. Élettörténetéről azonban mindeddig alig tudhattunk többet a lexikon címszavaknál. 1898-ban született, a Műegyetemen kezdett tanulni, majd Berlinben átnyergelt fizikára. Hitler elől Amerikába menekült, itt Einsteint rávette, hogy írja meg levelét Roosevelt elnöknek, és ezzel kezdetét vette a Manhattan-terv. Miután ez utóbbi egyik motorja lett, még az atombomba elkészülte előtt elkezdett harcolni alkalmazása ellen, és a nukleáris leszerelés nagy aktivistájává vált. A fizikát elhagyta, biológussá lett. 1964-ben Kaliforniában halt meg.¹

William Lanouette összesen mintegy 600 oldalt kitevő lebilincselően érdekes Szilárd Leó életrajza végre elemez. Lanouette több, mint tíz évet dolgozott a könyvön, elolvasott és megkérdezett mindent, illetve mindenkit, aki a legkisebb információmorzsát rejtegette. Főként Szilárd Bélát, Szilárd Leó bátyját, akit a könyv társszerzőjeként tüntet fel. Lanouette természetesen Budapesten is járt és kérdezett.² Az eredmény lenyűgöző. Bőven ömlenek a megvllágító erejű anekdoták: A New York Times recenzense is megismételt egy csomót közülük, karikatúrája pedig valamiféle vidám, hedonista, szellemi mindenevőnek ábrázolja Szilárdot. Mindenben találó, kivéve a vidámságot.

Ezen a ponton merül fel a könyvvel kapcsolatos alapkérdésünk. Miért nem került Szilárd az ünnepelt tudományos sztárok közé? Miért összemérhetetlenül nagyobb a híre Wignernek, Tellernek, Neumannak? Egy korábbi híres rövid életrajz címe "A tünékeny (elusive) Dr. Szilárd"³, Lanouette pedig a "Zseni árnyékban" címet adta könyvének:

A kérdés most már az, kit rejtegetett az árnyék; kicsit általánosabban: miképp lehetséges, hagy ha valaki nyilvánvalóan a ritka zsenik közé tartozik, Einstein, Laue, Fermi minimum egyenrangú munkatársa; ráadásul a legfontosabb forró témákon dolgozik, mégis árnyékban marad? Miért éppen ő?

Bizonyára különös személyisége miatt. Ez a személyiség pedig Budapesten formálódott ki. A Felvidékről származó Spitz és Vidor család Budapestén vált sikeressé. Spitz Lajos, Szilárd Leó édesapja a Műegyetemre-járt, kultúrmérnök, majd sikeres építési vállalkozó lett. Vidor Tekla, Szilárd édesanyja-otthon gondoskodott a családról, ám lényegesen szigorúbban :és igényesebben, mint a gyerekektől meghatott férje. 1900-ban magyarosították a nevüket Szilárdra. Mindketten szabadkőművesek voltak, vallásos hitüket elhagyták. Három gyerekük volt: Leó, Béla, Rózsi.

Budapesten akkoriban sok mindent meg lehetett tanulni: mély alapkultúrát, a tudományok alapjait; sportokat, polgári magatartást, magas ízlést. Előbb otthon, a tág családot befogadó, gyönyörű fasori palotában; Ábrányi tanár úrtól, majd a VI. kerületi Főreálban; később a Műegyetemen, kultúrmérnök, majd gépészmérnök hallgatóként.⁴ El lehetett olvasni az egész életre szóló Ember tragédiáját, Szilárd legfőbb gyermekkori intellektuális élményét, meg lehetett tanulni a világnyelveket, otthon is elvégezhető kísérletekkel el lehetett sajátítani még a fizikai alapismereteket is. Később a Galilei Körben csiszolhatta egészen fiatal korában felébredt politikai, filozófiai, morális érdeklődését. A világháborús katonáskodás után belekóstolhatott a politikai forradalmakba, megcsaphatta a baloldali gondolkodás szele. Mindez sok emberre igaz, Szilárd kiemelkedő képességei nem vezethetők lé belőlük; gyerekkori félénksége, és sportbeli ügyetlensége sem. Ámbár ez utóbbi lehet, hogy összefüggött egyik legjellemzőbb vonásával: a távolságtartással, kívülállással. A kezét soha nem tudta elég jól használni, nehezen tanult meg jól olvashatóan írni.

Viszont szellemi kiválósága egészen kicsi korában feltűnt; nem bravúrok, hanem különleges gondolatmenetei révén. 9 éves korában egy vizsgán a következő matematikapéldát kapta: "Egy négy gyermekes anyának cipőt kell vennie minden gyereke számára, és minden cipő 2 koronába kerül. Neki csak egy 10 koronása van. Mi fog történni?" Szilárd válasza: "Még egy gyereket kell szülnie."

Minden intellektuális területen kiemelkedett; nevezetes sikert ért el a tanulmányi versenyeken is (fizikából második lett 1916-ban). Szilárd Béla, maga is kitűnő villamosmérnök, egyszer elmesélte, hogy az egyik gimnáziumi tanáruk azt mondta édesapjuknak: "Nézze Szilárd úr, a maga kisebbik fia, Béla, kitűnő gyerek. De tizenhárom van belőle egy tucatban. Leó azonban igazi zseni."

1919 után a fellángoló antiszemitizmus kivált édesanyjukban ébresztett mélységes félelmet. Mindenképpen azt akarta, fiai innen távol, Németországban tanuljanak tovább. Az átmeneti időszakban Szilárdot az egyetemen inzultusok érték. A Horthy-rendőrség nyilvántartotta a Műegyetem nyolcvanöt kommunista diákját, külön megjelölve öt nevet, a "legveszélyesebbeket és legagresszívebbeket"; köztük a két Szilárd fivér, nyilván a saját maguk által létrehozott szocialista diákszövetség miatt. Detektívek követték őket, szaglásztak utánuk. Valamelyik családtagnak volt egy pisztolya, ezzel őrizték nagy közös házukat. (49: o.)

Szilárd igazi egyénisége Berlinben mutatkozott meg. Innen vált közismertté a fékezhetetlen gondolatözön, és szinte erőszakos mindenkit meggyőzni akarás, mely mindvégig megnehezítette életét. A kezdetben mérnökhallgató, hamarosan jó, sőt baráti kapcsolatba lépett a már ott tartózkodó, később naggyá vált magyarokkal. Polányi Mihály, akit a Galilei Körből ismert, került társaságuk középpontjába, a tagok között Wigner, Neumann, Gábor Dénes. Tellerrel kötött barátsága is ebből az időből származik. Intenzíven folytatták a világmegváltást a tudományokban, politikában, közgazdaságban, mindenben, ami méltó terepnek mutatkozott szellemi gyakorlatok számára.

Eközben fedezte fel magának Szilárd a csodálatos Berlini fizikát. 1920-ban történt, hogy a korlátokat nem ismerő diák felkereste Planckot, az egyik legfőbb fizikusgurut, mit tanácsol, hogyan fogjon a modern fizika megismeréséhez. De (skandalum!) nem felejtette el hozzátenni, hogy kímélje meg őt Planck az elméleti stúdiumoktól: csak a tényekre kíváncsi, az elméletet saját maga is ki tudja sütni. Mindez a kvantumfizika születése idején!

Húszegynéhány éves korában nem érezte magát senki mögött, nem érzett a maga számára semmilyen problémát megoldhatatlannak. Mindenkit kijavított, mindenki dolgába habozás nélkül beleszólt. Személyiségét, tudományos szerepét talán az a történet világítja meg leginkább, amely a Kaiser Wilhelm Institutban tett látogatásakor esett meg. Polányi Mihály segítségével bekéredzkedett, hogy láthassa a modern kísérleti eszközöket. Udvariasan de kicsit furcsálkodva fogadta őt a kitűnő kémikus, Hermann Mark. Büszkén megmutatta röntgendiffrakciós készülékét, amellyel már több anyag szerkezetét is megvizsgálták; a cellulózra nagyon büszkék voltak. Szilárd impertinens módon közölte: amit csinálnak időfecsérlés, a berendezéssel magát a röntgensugárzást kellene tanulmányozni. Először persze sokkolta Markot az udvariatlanság: Néhány nap múlva, amikor lehiggadt, elgondolkodott, és úgy találta, Szilárd minden megjegyzése aranyat ér. Megkérte, látogassa meg őket gyakrabban, csekély tanácsadói díjazás fejében. Kollégáit pedig arra kérte, viseljék el a tolakodónak látszó látogatót, aki ráadásul teljesen új kísérletekre próbált rábeszélni mindenkit. Ettől kezdve generaldirektornak kezdték nevezni a háta mögött.

Itt már megmutatkozott egy újabb, sokak számára kínos, mégis hihetetlenül ösztönző tulajdonsága. A KWI kutatóit úgy kérdezte ki munkájukról, mint valami inkvizítor. Minden részletről tudni akart, még arról is, ami csak a kutató ködös fantáziájában merült fel vagy ott sem. Az utolsó csepp információt is kicsavarta partnereiből, mint a citromból a levet. Maguk a kérdések arra késztették a válaszolókat, hogy mondanivalójukat a lehető legnagyobb mélységig gondolják újra, amiből néha persze az derült ki, hogy zsákutcában kóborolnak, és mindent gyökeresen másképp kellene csinálniuk. Nem mindenki szereti az ilyet.

De azért van, aki igen. Például Einstein. Megismerkedésük után hamarosan igen közel kerültek egymáshoz: a merőben új gondolatokra gyerekesen nyitott, alapjában félénk két férfi barátsága volt ez. Szívesen sétáltak vagy üldögéltek együtt, és játszadoztak közösen kedvenc játékszerükkel, gondolataikkal. A beszélgetések tartalma persze javarészt örök titok marad. "Dialógus alakult ki, utána barátság, néha kölcsönös függőség, mely évekig virágzott"- írja Lanouette. (81. o.) Einstein afféle tudományos apafigurává vált Szilárd számára, ám ez Szilárdot nem akadályozta meg abban, hogy nyilvánosan is szinte a durvaságig kritikus legyen. Nem átallott beleszólni Einstein egyetemi előadásába: “Herr Professor, nonszensz amit mondott." Amikor Einstein nem reagált, Szilárd megkérdezte: “most Ön szándékosan opponálja az előbbi állítást vagy egyszerűen nem érti?" És Einsteinnek még csak rosszul sem esett. (83.o.)

Egyébként nyolc közös szabadalmat alkottak. Mindketten szívesen gondolkodtak szinte akármin, a dolognak fontosnak sem kellett lennie, csupán érdekesnek. Szilárd mindenhez hozzászólt; lassanként filozófiai, közgazdaságtani elgondolásokat is kifejlesztett, például Bund című tanulmányában,⁶ mely társadalmi reformgondolatait vázolja. Megírta doktori disszertációját a Maxwell-démonról (1922), és híres cikkét az entrópiáról és az információelméletről, amely csak évekkel később jelent meg, magántanári habilitációja után. Ekkor már Laue és Planck is briliánsnak tartotta. Ő maga azonban felismerte, hogy nem megy igazán jól a matematika, ezért nincs sok reménye az elméleti fizikában, a kísérleti területek pedig rossz manualitása miatt kilátástalanok. Az elméleti tudósok kiváló gyakorlati szakembernek tartották, a kísérletiek meg jelentékeny teoretikusnak.

Einstein és mások is túlságosan okosnak gondolták. A racionális megközelítés és a racionalitásba vetett naív hit, a nem ésszerű megfontolásokon, például érzelmeken, hagyományokon alapuló megközelítések elvetése mélységes tulajdonságává, korlátjává-előnyévé vált. Polányi Károly, a kitűnő közgazdász, Polányi Mihály bátyja egy levélben Szilárdot “egy kicsit rejtélyesnek" jellemezte: “Szilárdot a legritkább jelenségek közé sorolom, akit pozitívan kell megítélni, mint olyan személyt, akinek képességeit csak nehezen lehet felhasználni a jelenlegi gazdasági rendszerben. 6 az, akinek mutatja magát: a feladatnak elkötelezett idealista. Gondolkodása azonban materialisztikus, mely kísérletezésre támaszkodik, és agnosztikus, aki saját magát éppoly kevéssé érti, mint amilyen kevéssé érti őt a világ. " (168. o.) Ehrenfest szerint “Szilárd nagyon ritka emberfajta, mert kombinációja a tisztán tudományos nagy-tehetségnek, képes elmerülni és megoldani technikai problémákat, szereti és fantáziája is van a szervezéshez, érzékeny és együttérző a nehéz helyzetben lévő emberek iránt." (125. o.)

Előttünk tehát az a különös személyiség, akinek óriási intellektuális tehetsége nem kétséges, legfeljebb az, melyik területen. Az állandóan ömlő gondolatok nem tűrték sem a szellemi, sem az emberi korlátokat. Mindez részben irritálta, részben fárasztotta az egyébként szintén nem mindennapi emberekből álló környezetét. Ráadásul igazáról teljes mértékben meg volt győződve, és egy fikarcnyit sem engedett belőle. Állása nemigen akadt, kivéve azt a berlini egyetemi szemináriumot, amit barátjával, Schrödingerrel közösen tartott, és amely első tudományos munkahelyének tekinthető. Tengett, lengett a világban, nem lelte igazi helyét, amíg a körülmények nem alakultak éppoly valószínűtlenül, mint amilyen valószínűtlen volt ő maga.

Szilárd életének kibontakozása ugyanis összefüggött Hitler színrelépésével. Már Londonban (ide költözött miután elhagyta Németországot) a fizikától a biológia felé kacsintgatva támadt az a képtelen gondolata, hogy nukleáris láncreakcióval energiát lehet nyerni. Mivel senki nem hitt neki, szinte rögeszméjévé vált; szüntelenül és mindenhol kereste a gyakorlati megvalósítást. Amikor 1938-ban áttelepült Amerikába, hamarosan értesült Hahn és Strassman maghasadási kísérletéről, éppen arról a hiányzó láncszemről, amelyre szüksége volt a láncreakcióhoz.

És akkor Szilárd minden képessége egyszerre mozdulhatott. Magyar barátaival elment Einsteinhez, megírták Roosevelt elnöknek azt a levelet, amely az atombomba kifejlesztését célzó Manhattan-terv kiindulópontjává vált. Az egésznek Szilárd lett a motorja, de már messze nem azért; hogy bizonyítsa a láncreakcióra vonatkozó igazát. Rádöbbent arra a veszélyre, amit a bomba Hitler kezében jelentene. Minden eszközt felhasznált, hogy megelőzzék: politikai intrikát, tudományos kutatást (főleg a Columbia egyetemen, Zinnel és Fermivel), ipari kapcsolatokat és üzleti gondolkodást (például a moderátorként használt grafit beszerzésekor), kutatási együttműködést, szervezőkészséget. És az eredmény még az ő képzeletét is felülmúlta, pedig ez a képzelet H. G. Wells: The World Set in Fire című regényén csiszolódott.

Semmi nem maradt ugyanolyan, mint azelőtt volt. A tudomány “big science"-szé vált, hatalmas pénzekkel, titkolódzással, gigantikus szervezetekkel, kormánybeavatkozással. A tudósközösség szétszakadt, az értékek átalakultak. Szilárd mindennek mindenkinél jobban tudatában volt.⁷

Az elképesztő hatékonyság, tudás és ötletgazdagság a bombagyártás idején sem tette népszerűvé. A Columbia közelében lakott; és, mint egykor Németországban, itt is naponta merőben új javaslatokkal állt elő; a megkezdett munka fölöslegességét bizonygatta és újrakezdésre buzdított. Fermit, az igazi profit a hideg kilelte tőle. Amikor Szilárd péntek dél felé, miután közeli szállodájában felkelt, jól bereggelizett és szokása szerint a fürdőkádban nagyot meditált, bement a laborba és közölte a hajnal óta keményen dolgozó kutatókkal, hibás úton járnak, mindent másként kell csinálniuk, nem szabad elmenniük egész héten tervezgetett víkendjükre sem, idegesek lettek. Szilárd érvelt Hitler veszélyével, a háború történelmi jelentőségével. Amikor meggyőzte őket, elvonult vidékre, hogy legalább ő kellemesen tölthesse a hét végét. Nehezen tűrték.

Fermi és Szilárd között nem egyszerűen a két dudás egy csárdában helyzete alakult ki. Szakadékszerű intellektuális különbség választotta el őket, miként Szilárdot majd minden tudóstársától, beleértve Wignert vagy egyik kedvenc vitapartnerét, Tellert. Az akkoriban Szilárd mellett asszisztenskedő B.T. Feld pontosan ragadta meg a különbséget. “Fermi sohasem lépett az A pontról a B-re, amíg nem tudott meg minden megtudhatót A-ról, és megfelelő bizonyítéka nem volt B-re vonatkozóan. Szilárd ellenben A-ról azonnal D-re ugrott, és nem értette, miért fecsérlik az emberek az idejüket B-vel és C-vel."

(181-2. o.) Amikor a chicagói reaktort építették, a tudósok, a már Nobel-díjas Fermit beleértve, a grafit felrakásától úgy néztek ki, mint egy kéményseprő. Szilárd pesti eleganciájával sétált közöttük, mivel a rá eső részt egy általa megfizetett diák végezte el. Első dühe múltával Fermi is belátta; hogy tekintve Szilárd kézügyességét, talán mégis csak ezzel használt legtöbbet az ügynek.

Feldnek tökéletesen igaza volt. Még el sem készült a chicagói atommáglya; Szilárd már a tenyésztő reaktoron dolgozott, Még el sem készült a bomba; ő már a betiltásán fáradozott. Először a hirosimai "demonstráció" ellen, később mindenfajta bevezetés ellen. Ezért aztán ahogy a Manhattan-terv robogott a végső siker felé, egyre nagyobb fegyelmet követeltek a közreműködőktől, és egyre megbízhatatlanabbnak tűnt Szilárd. Los-Alamosba már nem is hívták meg, igaz viszont, hogy Chicagóban állást kapott, de egyre távolabbra sodródott a dolgok sűrűjétől.

A Manhattan-terv legfőbb irányítója, Groves tábornok egy percre sem bízott meg benne. Amúgy is szüntelenül zavarták a rendetlen tudósok, akik egyrészt lenézték, mert még Ph.D-je sem volt, másrészt képtelenek voltak tartani magukat a fegyelmi rendszabályokhoz, amiket minden egyszerű katona könnyedén megértett. Groves számára lassanként összes földi kínjának szimbóluma Szilárd lett. Ő testesítette meg a kordában tarthatatlan civilt, akinek szellemi fölénye leküzdhetetlen, gondolatai követhetetlenek, következésképpen csak ellenség lehet. Széleskörű nyomozást végeztetett ellene, mindent elkövetett kiszorításáért. Mi mást tehetett volna egy emberrel, aki folyton elképesztő gondolatokkal áll elő, köztük azzal, hogy a bombát nem szabad felrobbantani? Később híressé vált könyvében szinte Szilárd nevét sem emliti.⁸

A munka másik vezetőjével, Oppenheimerrel sem kedvelték egymást. Szilárd nem szerette Oppenheimert, perében mégis mellé állt. Tellert szerette, a perben mégis szembe került vele. A Tellerrel való barátságát még olyan epizódok sem zavarták meg, mint ami akkor esett meg, amikor Washingtonban egy este, amikor Teller felesége egy vendégeskedésekkel teli hét után nagyon fáradt volt, és egyedül akart maradni. Egyszer csak megszólalt a telefon, Szilárd ellentmondást nem tűrő hangon jelentkezett. Teller azonnal jöjjön érte a pályaudvarra, mert éppen most érkezett. Szegény Mrs. Teller nem tehetett mást, összeszedte magát, elkészítette a vendégszobát, és fáradt mosollyal várta a barátot. Szilárd megérkezett, kinyilatkoztatta néhány aktuális véleményét, majd szóbája után érdeklődött. Megmutatták neki. Ráült az ágyra, és közölte, túl kemény, nyomban vigyék el egy rendes szállodába, mert nagyon fáradt. Autót ugyanis nem tudott vezetni.

Lassan érthetővé válik, miért maradt vagy inkább került árnyékba. A kiszorítási akciók olyannyira sikeresnek bizonyultak, hogy kiüldözték a fizikából is. Ennek oka és ez egyértelműen Lanouette nyomozásának eredménye - szintén Groves tábornok volt. McMahonnak Groves azt mondta, "Szilárd Magyarországon született, német, vagy talán osztrák katona volt. Az első világháború után mindig tanulmányozott valamit, sohasem tanított; semmi lényegeset nem csinált, csak örökké tanult." (307. o.) Ki ez, ha nem kém? Az FBI állandóan a nyomában szaglászott. Lanouette szerint "Szilárd erőszakos és arrogáns volt, nyíltan megmondta véleményét mindenről, tudományról, politikáról egyaránt." Ráadásul Groves antiszemitizmusa Szilárdra összpontosult, és benne kapott valóságos tárgyat... "Vegyük Wignert vagy Fermit" - mondta egyszer Groves "ők nem zsidók, nyugodt, félénk, szerény emberek, csak a tudomány iránt érdeklődnek."⁹ (306-7.o.)

Mindent összevéve, Szilárd nem tehetett mást, a háború után áttért a biológiára. Ez talán inkább visszatérés volt, hiszen már londoni-időszakában is kacérkodott vele. Groves ragaszkodott a chicagói metallurgiai Laboratóriumnál betöltött állásának megszüntetéséhez, Conant nem akarta külön kormánypénzen sem fogadni a Harvardon, Fermi is és Oppenheimer is visszautasította, hogy laboratóriumába vegye:

Végül kapott a chicagói egyetemen egy sehova sem szóló kutató professzori állást; lényegében kutatási feltételek nélkül. Az egyetem közelében kibérelt egy üres helyiséget, itt rendezte be közös laboratóriumát Novickkal, és alkották meg közösen a kemosztátot, amely a biológiai kutatás fontos eszközévé vált. Olyan alapvető témákon dolgozott, mint az emberi memória működése, az öregedés biológiája, a dohányzás ártalmai, a születésszabályozás. Ő vetette fel először az immunrendszer egységes elméletének szükségességét (471.o.). Rendszeresen eljárt a legendás fág-csoport szemináriumaira (innen került ki Watson is, a DNS kettős spiráljának egyik felfedezője), ott állt az alakuló molekuláris biológia bölcsőjénél. Olyan új kollégákkal, mint a későbbi Nobel-díjas biokémikusok, Luria; Monod vagy Jacob. Monod soha nem szűnt meg hálás lenni Szilárd rettenetes kérdéseinek, melyek végülis elvezették az enzimszintézis genetikai kontrolljára vonatkozó munkásságához.¹⁰ Monod azt mondta, le kellene zárni a magyar határt, nehogy még több tudós jöjjön ki, s őrjítse meg az egész nyugati tudóstársadalmat. De azért intézetében Szilárd mindig kapott egy külön szobát; amikor Párizsban járt, és a szoba előtt sorban álltak a munkatársak, akik a véleményére voltak kíváncsiak. Jacob szerint Szilárd afféle intellektuális beporzást végzett a biológiában: egyik helyről a másikra vitte a gondolatokat, sorra termékenyítve meg a laboratóriumokat.

Ezen a ponton két lényeges jellegzetességét kell kiemelnünk: talán nem is azok az eredményei a legfontosabbak, amiket egyértelműen a nevéhez lehet kötni. Ontotta a használható gondolatokat, és a kutatók jelentős része, nem is habozott felhasználni őket. Megmondhatatlan, hogy egy-egy konferencián (ahol szokása szerint látszólag aludt, valójában a gondolataiba mélyedt), milyen vadonatúj irányt szabott komoly kutatásoknak. Amikor valamit jelentéktelennek tartott, mintha felébredt volna álmából, tüntetően kivonult a teremből. Ez számított a legfélelmetesebb szakmai kritikának.

A másik megjegyzés módszertani: mivel nem dolgozott egyetlen laboratóriumban, egyszerre minden fontos helyen jelen volt. Pontosan ismerte, hol, mit csinálnak, igyekezett a leglényegesebbnek tűnő helyek tevékenységéhez hozzá is szólni. Még könyvtárat sem igen használt. Személyesen informálódott mindenről a legkiválóbb szakértőktől, állandóan a telefonon lógva, és nekik mondta el reflexióit is. A folyóiratokat tűrhetetlenül lassúnak érezte. Szinte kizárólag szállodákban lakott, órákat töltött a fürdőkádban, ott gondolkodott. De persze máshol is, mindenhol. Vendégségben, éttermekben, kertekben, nem számított, hol van. Valaki azt mondta róla, csak tiszteletbeli földi halandó. Egyszer Kaliforniában egy gyönyörű tavaszi kirándulásra vitte felesége és egy nagyobb társaság. Mindenki ment virágot szedni, beszívni a friss levegőt, bejárni a hívogató erdőket, mezőket. Szilárd az autóban maradt. Amikor a társaság órák múlva visszatért, ott találták gondolataiba mélyedve, teljes megelégedettségben. Jellegzetes kép volt róla, hogy békésen üldögél, kezében notesz, szempillája furcsán reszket, valamiféle félálomban, és gondolataival babrál: Egyszerre természetesen százfélével.

Szilárd eredményeit tehát nem lehet sem elegáns munkahelyekhez kötni, sem hatalmas mennyiségű alapvető publikációhoz.¹¹ Amikor Konrád Lorenz egy társaságban elbeszélgetett vele, azzal az érzéssel távozott; hogy élete egyik legintelligensebb emberével találkozott. De persze az etológia biológia, Szilárd szakterülete. Edward Shils szociológiáról, Milton Friedman viszont a közgazdaságtanról elmélkedett vele rendszeresen. Egyebek között Szilárd ama vélekedéséről, hogy be kellene vezetni kétféle dollárt, egy pirosat és egy zöldet, egyiket a fogyasztás fedezetére, másikat felhalmozásra, beruházásra. Így az egész gazdasági rendszert lényegesen ésszerűbben lehetne szabályozni. Olyan találmányokon gondolkozott, mint a fogamzásgátló pirula, ami akkor még sci-finek számított, vagy a rumos tea tabletta, melyet csak vízbe kell dobni, és máris kész a kedvenc itala. Sajnos ez utóbbit nem sikerült elkészítenie, pedig kísérletezgetett vele.

Érdeklődésének és tettvágyának éppúgy semmi nem szabott határt; mint étvágyának, vendéglők iránti vonzalmának. Egyszer valaki vendégségbe hívta Amerikában, hogy büszkén megmutassa újonnan vásárolt házát. Szilárd érdeklődni kezdett az időjárási viszonyokról, uralkodó szélirányról, esőkről, a napsütés mennyiségéről, majd megkérdezte; milyen vastagok a falak, mekkora a nyílászárók aránya, milyen festékkel festették a házat, milyen elv alapján helyezték el a konnektorokat; milyen a vízellátási és csatornázási rendszer. A házigazda kétségbe volt esve, mert a kérdések nagyobb része eszébe se jutott, nemhogy válaszolni tudott volna rájuk. Máskor pedig Wignerrel együtt vacsorára voltak hivatalosak valakinél. Közben valahogy elromlott a fűtés. A két tudós elmélkedni kezdett a lehetséges okokról, az adott rendszer tulajdonságairól, föltételezve különféle fűtési megoldásokat. Végül .nem bírták ki, levették zakójukat, feltűrték ingujjukat, és lementek a pincébe megbizonyosodni, hogyan is állnak a dolgok. Mire feljöttek, természetesen mindent megjavítottak. (295.o.)

Tevékenységének kiemelkedően fontos terepe maradt a politika. A németországi viszonyok elemzései után jött a II. világháború idején folytatott sokféle munkásság, majd az atomdiplomácia. Talán semmi nem izgatta annyira; mint a két szuperhatalom fegyverzet-ellenőrzési megegyezése. Sokáig azt próbálta elérni; hogy a szovjet és amerikai tudósok tárgyaljanak, mert illetékesebbnek tartotta őket, mint a technikához mit sem értő mindkét országbeli politikusokat. Eredményei közül kiemelkedett az 1957-ben létrehozott Pugwash értekezlet, amely tényleg megvalósította a célt. 1961-ben a Harvardra hívták meg előadást tartani politikai, leszerelési nézeteiről, és a siker olyan átütő erejű volt, hogy alapítványból . működő polgári mozgalmat hívott életre Council for a Livable World (az élhető világ tanácsa) néven.

Politikai tevékenységének legkülönösebb vonását talán éppen a Hruscsovval folytatott sok éves viszony mutatja meg. Szilárd ugyanis, miután korábban már Sztálinnak is írt levelet, magához Hruscsovhoz fordult leszerelési javaslatainak támogatásáért, és az akkori szovjet vezető nemcsak elegendően jelentősnek érezte az előadott nézeteket, hanem komolyan támogatta is a tudósok együttműködésének gondolatát és a fegyverkorlátozás egész ügyét. New Yorkban az ENSZ-ben tett híres látogatása idején Szilárddal is találkozott, és az előre tervezett időt messze meghaladó figyelmet fordított rá. A szívélyes beszélgetés után Szilárd ajándékozott neki egy útközben vásárolt újfajta pengés borotvát. Azt mondta, ha kifogy a penge, mindig küld utánpótlást annak jeléül, hogy a két szuperhatalom képes tartós jó kapcsolatra.¹² A békés együttélés amerikai állampolgári igényét testesítette meg a szovjetek szemében. Komoly szerepet játszott a: Washington és Moszkva közötti forródrót kiépítésében.

Mindez persze csak töredéke a beadványoknak; leveleknek, szervezeteknek, újságcikkeknek, melyek a 40-es évek közepétől talán számára is legfontosabb tevékenységét jellemzik. Örökké újabb és újabb diplomáciai megoldásokkal, fegyverkorlátozási variánsokkal állt elő, és számára nem létezett hivatalos út. A washingtoni profikat kiverte a hideg tőle, és ahogy csak lehetett, igyekeztek távol tartani a politikától. Pedig a később híressé vált, akkor még az akadémiai értelmiséghez tartozó Henry Kissinger is bőven profitált gondolataiból. De az persze tűrhetetlen volt még a Kennedy-féle demokrata kormányzat számára is, hogy valaki csak úgy levelezgessen a szovjet vezetővel. Szilárd nem ismert akadályt, ha fontos célt óhajtott elérni. Kilincselt minisztériumokban, a Fehér Házban, mindenhol. Egyszer a Capitolra taxizva; meglátta a híres szilárdtest fizikust, Fredrick Seitzet, és cibálta, hogy jöjjön vele tárgyalni fegyverzetügyben. Seitz tiltakozott, hogy fogalma sincs az egészről. Szilárd biztosította, hogy az tökéletesen lényegtelen, nem kell megszólalnia, de az amerikai politikában mindig szükség van egy magas, vékony emberre; ha az ember nyomatékot akar adni a szavainak. Ő maga persze alacsony és kövér volt.

Egy idő múlva azonban belátta; hogy a politikai intézményrendszer egyre kevésbé tűri meg az állampolgári kezdeményezést. James Franck drámai levélben figyelmeztette erre (437.o.), de maga is konstatálta, hogy a Hruscsovval folytatott kapcsolata sem visz közelebb a kívánt célhoz.

A kubai válságról az általa nem túlságosan nagyrabecsült Kennedy elnök TV-beszédéből szerzett tudomást. Amint meghallotta, óriási intenzitással működésbe lépett jól kipróbált menekülési ösztöne. Összecsomagolt, illetve vette a legfontosabb iratait tartalmazó, minden pillanatban készenlétben álló "Nagy Bomba Bőröndjét", és teljes pesszimizmusba süllyedve menekült Európába. Úgy érezte, a háború elkerülhetetlen. Beállított Weisskopfhoz Genfben; és közölte; hogy ő az első amerikai menekült, akit még tömegek fognak követni egy olyan országból, ahol a liberális gondolkodásnak többé nincs tere.

Elutazása rossz visszhangot keltett. Egyesek a bajban való kiállást hiányolták. Mások a helyzetek korábban legendásan pontos megítélésére vonatkozó reputációját vonták kétségbe, amely egykor hozzásegítette a nácizmus világos megértéséhez, a világháború kitörésének előrelátásához. Ez már a leszálló ág volt:

Komoly elismerést, sikert tulajdonképpen egész életében csak akkor aratott, amikor hólyagrákjával kórházba került. 1959-60-ban egy new yorki kórházban feküdt, melynek egyik kórtermét irodává alakították telefonjai, iratai, jegyzettömbjei, titkárnői, akik írták, amit lázasan diktál, tanulmányoz.

De nemcsak a szuperhatalmak együttműködésével foglalkozott, hanem saját betegségének gyógymódjaival is. A terápiát maga irányította olyan sugárdózisokat írva elő, amiktől az orvosok bizonyára óvakodtak volna, de ő meggyógyult. Sikerült a ráktól teljesen megszabadulnia, igaz, annak árán, hogy hólyagja is tönkrement.

A nagy beteg tudóst hirtelen felfedezte a sajtó. Interjúk, életrajzok jelentek meg róla, átmenetileg ráeszméltek, hogy az árnyékban igazi zseni bújik meg. Ekkor írta életrajzi feljegyzéseit, diktált másféle visszaemlékezéseket, mondván, meglehet, hogy csak a Jóisten fogja elolvasni, aki ugyan minden tényt ismer; de nem a Szilárdféle verziót. Láthatólag élvezte az elismerést, kivált az Atom for Peace Award magas kitüntetését, és a velejáró pénzt, aminek sohasem volt bővében.

Közben novellákat írt filozófiai, politikai tartalommal, részben a tudományos-fantasztikus műfajban. Ezeket a kórházban szerkesztgette, és a Delfinek hangja címmel 1961-ben jelentette ;meg. Tartalmukra és szerzőjükre jellemző, hogy amikor valaki dicsérte a könyvet, Szilárd elégedetlenül kérdezte, miért nem használ szuperlatívuszokat, miért nem tartja igazi nagy irodalomnak. Mire azt a választ kapta, hogy nagy irodalom Kafka, Faulkner, akik érzelmeket keltenek. Szilárd értetlenül nézett: hiszen ő mindig csak a különleges gondolatoktól érez meghatottságot, könyve pedig csakugyan hemzsegett az ilyesmitől. Felesége szerint egész életében azzal foglalkozott, hogy légmentesen különválassza az érzelmeket és a gondolatokat; és végül sikerült is neki.

A kórház hozta össze végleg feleségével, a bécsi származású orvosnővel, Gertrud Weis-szel is. 1929-ben ismerkedtek meg. 1951-ben házasodtak össze, de Szilárd csak látogatóba járt hozzá, sok ezer kilométerre lakott tőle. Ha együtt mutatkoztak, általában orvosaként mutatta be. Bizalmas ismerőseinek pirulva bevallotta, hogy a felesége. Ahogy más a félrelépéseit ismeri be. A kapcsolat a bizarr forma ellenére mindig a lehető legszorosabb és legbensőségesebb volt. Szilárd számára egyszerűen ez a megoldás látszott a legelfogadhatóbbnak.

A kórház és a kubai válság után az ő élete is folytatódott, nem következett be sem az egyéni, sem a világtragédia: Meglehetős tárgyilagossággal nézett szembe a halállal. Nem csinált már hosszútávú terveket, de nem is fogta fel tragikusan. Feleségéről igyekezett gondoskodni, amikor vitába keveredett az Egyesült Államok kormányával a reaktor-szabadalomért fizetendő díj miatt.

Végülis fel kellett ismernie, hogy a kívülről kifejtett aktivitás ideje a tudományban és a politikában is lehetetlenné vált. Belátta, hogy a petíciók, állampolgári kezdeményezések kora végleg lejárt. A tudomány is és a politika is oly mértékben intézményesült, hogy csak a rendszeren belülről lehet hatékonyan fellépni. Ehhez hatalom kell, választott vagy kinevezéssel megszerzett pozíció. A politikában erre nem sok esély kínálkozott, és talán kedve sem igen lehetett hozzá.

Talán ez az a pont, amikor már megérthetjük, miért töltötte Szilárd árnyékban életének jelentős részét. És talán ez életrajzának legnagyobb tanulsága. Az intellektuális tevékenység olyan' fajtáját végezte, amely nem illeszkedett a történelmi korszak tudományra vonatkozó normáihoz. Szilárd nem dolgozott szigorú diszciplináris keretekben: nem vonta meg szakmai kompetenciájának hátárait a fizika, biológia, politika, irodalom vagy a társadalmi élet akármely területén: Módszere ezer, merőben különbözőnek vélt tényező összekapcsolásában állt. Nem evolutív vagy revolutív hatást fejtett ki, hanem állandó szubverziót, ahova csak betette a lábát. A kutatás szigorú diszciplináris fegyelmét éppúgy nem tartotta be, mint a politikai szabályokat, szolgálati utakat, kialakult diplomáciai szokásokat. A társadalom minden, számára releváns szféráján kívül állt, és ebből a pozícióból. olyan szögben tűntek fel a dolgok, mint senki másnak. Ilyenkor szokás megkérdőjelezni, hogy egyáltalán tudománynak tekinthető-e; amit valaki művel.

A tárgy, amivel foglalkozott; viszont mindig nagyon is belül állt: éppen hogy a tudományágak keretei közé nem préselhető, alapvető életproblémák foglalkoztatták, olyanok, amiket egy józan száktudós tudománytalannak tart, akár a nukleáris energiát, akár a memória működését vagy a többi kedvenc témáját tekintjük. Elgondolkodtató, hogy a 20. században egyáltalán még létezhettek ilyenféle zsenik, És ha igen, hogyan tolerálhatók. Igen rugalmasnak, erősnek és mindenben gazdagnak kell lennie annak az intellektuális közösségnek, amely képes helyet biztosítani egy ilyen minden aktuális korlátot átlépő, hatalmas tehetség számára:

Magyarországra sohasem tért vissza, pedig hívták. Félt a fasiszták maradványaitól, korábbi riasztó tapasztalatai elrettentették. Amúgy is kevés érzéke volt a múlthoz, a jövőben élt.

65 éves korában nyugdíjba vonult chicagói állásából. Viszont egy korábbi kezdeményezése beérett: Jonas Salknak, a gyermekbénulás elleni vakcina felfedezőjének javasolta, hozzanak létre olyan intézetet, amelyben a fel nem ismert, nagy jelentőségű problémákat kutatják. Olyanokat, mint a születésszabályozás és a harmadik világ, a dohányzás ártalmai, a tudomány és a politika összefüggései, az öregedés biológiai, pszichológiai és társadalmi kérdései, vagyis saját témái. A tudósok szabadon elmerülhetnek gondolataikban anélkül, hogy a szokásos szakmai szabályokat szigorúan kellene venniük. Egy időben ezt a nevet szánta az intézetnek: Institute for Problem Studies (a Problémák Tanulmányozásának Intézete).

A létrejött Salk Intézet Kaliforniában, La Jollában nyílt meg. Szilárd 1964 februárjában költözött ide Washingtonból. Május 30-án szívrohamban elhunyt. A Salk Intézet Szilárd halála után ahelyett, hogy a széles horizontot kémlelte volna, beleolvadt a kitűnően működő, célra orientált, biztos eredményeket hozó alkalmazott kutatóintézetek végeláthatatlan sorába. Nem akadt, a nagy világban még egy olyan hivatásos kívülálló, akire alapozni lehetett volna.

____________________________